Katona André Mennyi időnK vAn? - Polc.hu

Katona André
Mennyi időnK vAn?
Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2012

T orony.
1
Magasan nyúlik a felhők közé. Fekete, éles kövek. Talán
emberek, talán más rejtélyes lények építették. Világítótorony?
Vagy őrtorony? Bemegyek. Felszaladok, majd le, ki és be. Másodpercek
alatt rohanok végig a több millió lépcsőfokon, melyek csúszósak
és kiszámíthatatlanok. Minden fordulóban arra várok, hátha
szembejön. De nem. Nincs itt. Keresem, de nem találom. Hol lehet?
Merre jár? Sziklás part. A tenger makacsul csapkodó hullámai már
a lábamat nyaldossák. Hínárt sodor a parti homokra a víz. Hangos
a moraj. Hány óra lehet? Az órámra nézek, de nem tudom leolvasni
a számlapot. Elhomályosodott, ősi, talán mezopotámiai jeleket
látok. Mennyi időnk van? Nem sok. Tudom, hogy egyszer vége.
Egy ösvény vezet felfelé a sziklák között. Talán ez lesz az. Elindulok.
A lábam beleragad a süppedős homokba. Cuppogó hangot ad minden
erőltetett lépésnél. Csak el ne süllyedjek! Hol lehet? Egy árnyék
jelenik meg a jobb oldali sziklán. Valaki követ. Ki lehet az? Hátrafordulok.
Idős asszony áll lent a parton. Kocsmát vezet. A habok félig
elnyelik. Csak a válla látszik ki, és a feje. Napszemüvegben mered
felém. Pedig éjszaka van. A hold ragyogása görögtűzként szikrázik
a tenger habjain. A part teljesen üres, kihalt. Hány óra lehet?
Már nincs órám. Keresnem kell tovább. De mit is? Már nem emlékszem.
Gyorsan szedem a sziklák közötti lépcső fokait. Bármi is
az, már nem lehet messze.
7

2010. augusztus 20., péntek
09:50 – Tiszafüred és környéke
– Nincs igazad. Jó felé megyünk.
Az anyósülésen ülő szőke fiú dühösen fordult a félig lehúzott
ablakhoz. Sértődött tekintetét a tájra szegezte, mely
elmosódó repülőszőnyegként suhant el mellette. Nyár volt.
Délibábos kánikula. Pupillái apró műszerként ugráltak egyik
elmaradó bokorról a másikra.
Nagyot sóhajtott, ahogy arcát a kellemesen hűs légáramba
tartotta. Gabonaszőke fürtjeit összeborzolta a szél. Mint
egy régi fénykép, úgy festett az izzó naptól kifakult színeivel.
Bízott benne, hogy a huzat lecsillapítja dühét. Mélyet szippantott
az augusztusi levegőből. Émelyítő nyárszaga volt.
– Sosem tévedtem még el. Nem tudom, miért nem bízol
bennem. – Arcát bánatosan oldalra billentve a sofőr felé fordult.
– Bízom benned, csak megjegyeztem, hogy már Eger alatt
járunk, és szerintem rég túlmentünk a lehajtón.
– Tehát szerinted eltévedtünk? – Hangjában egy kisgyerek
sértődöttsége érződött.
– Nem. Csak otthon hagytuk a térképet. És talán a lehajtónál
nem Tiszafüred volt kiírva, hanem azok a kisebb települések,
amiknek elfelejtetted a nevét.
– Ha ki lettek volna írva, eszembe jutottak volna. És amúgy
is, én sosem tévedek el, mert…
– Tudom, te…
– Én…
– …országos túraversenyt nyertél kiskorodban, és nagyon
jól tájékozódsz. – A mondatot végül a sofőr fejezte be csípős
iróniával a hangjában.
A szőke fiú duzzogva meredt a szélvédőre. Szélrendezte
tincseinek árnyéka pajkos ábrákat rajzolt a homlokára. Egy
hosszan ívelő jobbkanyar után nagy, kék táblák bukkantak
fel a délibábos autópálya felett.
8

– Na, ott, ott kell jobbra fordulnunk! Látod? Még tábla is
van. Tiszafüred!
Az eddig sebesen haladó kocsi lassulni kezdett. Ezüst karosszériája
olvadt acélként izzott a délelőtti eget uraló nap
sugaraitól.
A lehajtósávból lendületesen jobbra fordultak, majd egy
stoptábla után balra. A 33-as főút megviselt aszfaltja lassabb
haladásra intette a sofőrt. A BMW fölverte a tikkasztó szárazságban
összegyűlt útmenti homokot, de a közeledő tábla így
is élesen rajzolódott ki a felhevült aszfalt mellett.
TISZAFÜRED 30 KM
– Na, kinek lett igaza?
A volán mögött ülő barna hajú srác elmosolyodott. Nem
akarta beismerni, hogy tévedett, de a lelke mélyén megadta
magát. Enyhe fejcsóválással nyugtázta a mitfahrer sikerét, aki
széles vigyorral szemlélte a tájat és a közeledő épületeket.
– A dormándi Hét Vezér csárda – olvasta le a feliratot az
étterem előtti tábláról. – Dormánd! Tényleg. Hogy is felejthettem
el?
Mosolyogva nézte a kis település barátságos házait, a Latinovits-kastélyt,
az égbe szökő, sárga templomtornyot. Az
elmúlt pár percben többször úrrá lett rajta a bizonytalanság.
A térképet otthon felejtette, és ugyan bántotta, hogy a barátja
nem bízik a tájékozódási képességeiben, ő sem volt teljesen
meggyőződve arról, hogy jó felé haladnak. Most, hogy
végül igaza lett, kellemes elégtétel járta át a testét. A csuklóját
kidugta az ablakon, és lágyan, a szél lüktetésének ritmusára
mozgatta.
Ahogy maguk mögött hagyták Dormándot, Besenyőtelket
és Poroszlót, a mellettük olajfestményként elsuhanó látvány
hirtelen megváltozott. A Mátra hegycsúcsai egyre távolodtak,
majd ég széli, sötét csipkeként tűntek el a hátuk mögött.
A levendulaszínű szívvirágmezők s a sárgálló repceföldek
monotonitását felváltották a zizegő nádasok és a mocsaras
9

erdőszélek. A fák közül előbukkanó Tisza-tó újra és újra híddá
változtatta a főutat, mely keskeny csapásként szelte ketté
a burjánzó növényzettel benőtt vízfelszínt.
Hófehér kócsagok és fekete szárnyszélű gémek emelkedtek
a magasba. A távolból küszvágó csérek kétségbeesett vijjogása
hallatszott. Jöttük nyomán felbolydult a tóparti állatvilág.
A helyi madárlakosok nem örültek az újonnan érkező,
hívatlan látogatóknak.
A szőke fiú levette tekintetét a változó tájról. Biztonsági
övét megfeszítve a hátsó ülés felé fordult, és kotorászni kezdett.
A matatásnak hamarosan meglett az eredménye. Egy
kétliteres palack került elő az anyósülés mögül. Már az első
pillanatban látszott a benne lötyögő, barnás színű folyadékról,
hogy a hőmérséklete jócskán meghaladja a címkén
feltüntetett optimumot. A tikkasztó hőségben azonban egy
csepp langyos kóla is megváltást jelentett. Noel diadalittasan
emelte szájához a palackot, és mélyeket kortyolt az italból.
A cukorédes megváltás után fintorgott kicsit, majd letörölte
arcáról az izzadságcseppeket.
– Kérsz? – nyújtotta a kólát a sofőr felé.
– Nem. Ha beérünk Tiszafüredre, megállunk, és iszunk valami
hideget.
– Egy jó pofa sörre vágysz, igaz? – Noel kedvesen elmosolyodott.
Tudta, hogy hosszú út áll mögöttük, és barátja a volán
mögött jócskán elfáradhatott. – Bár azt mondtam, hogy
amíg nem érünk a kempingbe, addig nem ihatsz alkoholt –
a mellette ülő fiú arcát kémlelve a tiltakozás jeleit várta –, de
ezek után megengedem. Bár gyűlölöm vezetni ezt a monstrumot,
azt hiszem, Tiszafüreden belül már elboldogulok
vele.
A sofőr mosolya háláról és beleegyezésről árulkodott. Rövid,
barna tincseit frissen vágták, vonásai még a rózsaszín pír
ellenére is sokkal férfiasabbak voltak Noelénél. Markáns arca
tökéletesen passzolt robusztus alkatához. Széles vállára rátapadt
a sötétkék teniszpóló szövete. Karján görbe vonalat rajzoló
izzadságcsepp gördült végig. Az erek mentén kanyar-
10

gó apró patak irányt változtatott, mikor a fiú a sebváltó felé
nyúlt. A közeledő tábla láttán lassítaniuk kellett.
TISZAFÜRED
Tiszafüred nádasból előbukkanó, tüskevárszerű, apró falunak
tűnt. A reklámtáblaként funkcionáló víztorony bástyaként
magasodott a tóparti város fölé. A régi építésű, fafaragásokkal
díszített házak sorát csak egy-egy szupermarket és
benzinkút törte meg. Hosszan elnyúló, kihaltnak tűnő utcák
suhantak el mellettük. Az út szélén a nemzeti ünnep magasztosságát
jelezve lengedeztek a piros-fehér-zöld zászlók.
A nap egyre feljebb merészkedett a délelőtti égbolton.
Ahogy múltak a percek, centiről centire magasabbra hágott.
Az egyetemes, a világ minden táján ismert óra hollétével jelezte,
hogy mennyi idő telt már el a napból, és mennyi van
még hátra.
A múlt és a jövő titkainak őre hevesen izzó sugaraival szépiás
árnyalatba burkolta a porlepte települést. Mintha csak
figyelmeztetne, hogy mindez már a múlté. Tüzes fényével
nemcsak előcsalja a színeket, de ki is fakítja azokat. A nap ciklikusságának
átka, hogy saját jelene sosem lehetett, számára
minden pillanat maga volt a már sokszor megtapasztalt
múlt, és a rá váró jövő. Hiszen holnap is fel fog kelni, hogy
az elsuhanó idővel karöltve ismét megtegye már sokszor végigjárt
útját. Az egyik sarkon cégéres kocsma csalogatta a
szomjas utazókat. A kocsi lelassult. A szálldogáló, apró szemű
homok szép ívet írt le a levegőben, majd megpihent az
elhalkuló motorháztetőn.
A két első ajtó kivágódott, és a fiúk megfáradt végtagjaikat
nyújtóztatva szálltak ki a BMW-ből. Noel sokkal vékonyabb
volt, mint a barátja. Lila, V nyakú pólót és farmer térdnadrágot
viselt. Kreolos, napbarnított bőrén látszott, hogy nem ez
az első nyaralása idén. Berögzült mozdulattal helyükre igazította
szőke fürtjeit, majd felvette napszemüvegét.
11

– Jobban örülnék, ha csak megkérdeznénk, hol találjuk a
kempinget. Szeretnék gyorsan túl lenni a kipakoláson.
– Ne izélj már! Szomjas vagyok. Én iszom, te kérdezősködsz.
– A sofőr, mondatainak érvényt szerezve, bevágta a
kocsi ajtaját, majd férfias léptekkel a kocsma bejáratánál termett.
Ott azonban megtorpant, és türelmetlenül hátrapillantott.
Noel még mindig az autónál állt. Dühösen csóválta a
fejét, majd ellenszegülését feladva ő is becsukta a BMW ajtaját.
A kocsma bejárata a kiszámíthatatlan, rejtélyes sötétség illúziójával
vonzotta magához a turistákat. A kinti verőfényes
napsütés nem tudott áttörni a helyiség füst védte ablakain,
így a benti félhomályban kiismerhetetlen, misztikusnak tetsző
árnyak mozgolódtak.
Ahogy Bence átlépte a küszöböt, szeme gyorsan hozzászokott
a fényviszonyok változásához. Füstös csehóba toppant,
ahol pár öreg ventilátornak köszönhetően sokkal elviselhetőbb
volt a hőmérséklet, mint a főút menti porban.
A jellegzetes magyar kocsmaszagra már évek óta immúnis,
nem undorodott tőle. Kocsikulcsát a zsebébe csúsztatta, majd
elindult a régi faszékekkel és kockás terítős asztalokkal övezett
ösvényen a pult irányába. Lépteit a szomjúság kellemetlen
érzése hajtotta.
A kocsmárosné korosodó, vékony asszony volt. Nem az
a típus, aki kedvesen elmosolyodik az újonnan érkezők láttán.
A mosogató körül serénykedett, amikor a fiú a pultra
könyökölt.
– Jó napot! – köszönt Bence, és tekintetével a sörcsapot méregette.
A nő ösztönösen felé biccentett, majd kötelességszerűen
felvonta szemöldökét.
– Egy üveg Heinekent szeretnék – érkezett a válasz a néma
kérdésre. – Te mit kérsz?
Noel rezzenéstelen arccal közeledett a székek között. Próbálta
kordában tartani a mozdulatait, mert feszélyezték az
idegen helyek és a kíváncsi tekintetek. Bárhol járt, vékony
12

alakja és finom léptei miatt mindig fokozott figyelemre számíthatott.
A szemmeresztgetéssel még nem is volt gondja, de
a fél füllel elcsípett megjegyzéseknek próbálta elejét venni.
– Egy citromos jeges teát.
A kocsmárosné rögvest végigmérte a csicsergő hang tulajdonosát.
Noel állta a pillantást, és napszemüvegét feltolta
szőke fürtjei közé. Az asszony tekintete lézerként világította
át minden porcikáját, mintha a külseje gyanúsabb, szokatlanabb
lenne az átlagnál. Bár a szemle csak néhány másodpercig
tartott, Noel sokáig nem tudott szabadulni a gondolattól,
hogy még egy öregedő asszonyka is megérzi benne a konkurenciát.
A pult mögött kapkodás nélkül indult el a kocsmárosné
keze. Ahogy hátat fordított, a fiúk összemosolyogtak. Bence
nem állta sokáig a pillantást, kénytelen volt tekintetét a pultra
szegezni, hogy elfojthassa magában a kitörni vágyó kacajt.
A jeges tea olyan hideg volt, hogy Noel majdnem kiejtette
a kezéből, mikor megmarkolta a poharat. Mosolyogva köszönte
meg az italt, bár a tekintete egészen másról árulkodott.
Bence gyorsan rendezte a számlát. A kocsmárosné sokkal
kedvesebben ráncolta a szemöldökét, mihelyt meglátta a feléje
nyújtott ötszázast.
Éppen leülni készültek egy közeli asztalhoz, amikor Noelnek
eszébe jutott valami, és ismét a pultnál termett.
– Elnézést! Tudna segíteni nekünk?
A korosodó asszony lassan ráemelte a tekintetét. Látszott
rajta, hogy a másik fiúnak szívesebben segítene, de azért kötelességtudatból
most is kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Kempinget keresünk a szabadstrandhoz közel. Meg tudná
mondani, merre kell mennünk?
Rövid hatásszünet következett, Noel már ott tartott, hogy
feladja, és szól Bencének. A kocsmárosné azonban komótosan
megmozdult, és egy térképet vett elő a pult alól. Pár
percbe telt, míg lassú mozdulataival és a lehető legkevesebb
szóval elmagyarázta a szőke fiúnak, hogyan jutnak el a
szabadstrandhoz.
13

– Nem is olyan bonyolult, azt hiszem, sikerült megjegyeznem.
A ráncos bőrű asszony összehajtotta a megviselt térképet,
és visszatette a pult alá.
– Van ám eladó térképünk is, ha kéne. – Bár felajánlásnak
tűnt, Noel megérezte hangjában a lekicsinylő gúnyt. Tudta,
az őszülő asszony elvárná, hogy vegyen egy példányt az útbaigazításért
cserébe.
– Köszönöm, de így már odatalálunk.
Mosolyogva hátat fordított a pultnak. El szerette volna újságolni
a kocsmárosnénak, hogy ő országos túraversenyt nyert
tízéves korában, de úgy döntött, inkább kihagyja a kínálkozó
lehetőséget. Mikor lehuppant az asztalhoz, Bence már félig
megitta a sörét.
– Na, most már odatalálunk? – kérdezte mosolyogva a jeges
teáját kortyolgató Noeltől.
– Még szép! – Úgy mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb
dolga, és már a kérdés is sértené az önérzetét.
erzsébet, a kocsmárosné
Lajoskám azt ígérte, benéz hozzám. De biztosan a parton lebzsel.
Elég haszontalan gyermek. Mondtam is az anyjának,
hogy figyeljen oda rá, ne kapassa el nagyon. Mindig csak a
lányok. Ez a legutóbbi is. Az a Hilda vagy Tilda… Elszédítette,
aztán majdnem meg is lett a baj.
Na de nekem itt a magam baja, a mosogatás. Ráadásul valaki
begyütt. Ki lehet az? Tíz órakor. Pedig munkaszüneti nap
van. Csak nem nekem. Odasandítok az ajtóhoz. Úgy bever a
nap, hogy csak a körvonalat látom. Nem ismerős.
Biztos nem helyi, mert aztat megismerném. Szép vágású
legény. Pesti gyereknek tűnik. Lehet, hogy rokont látogat?
Ugyan. Ezek a mai gyerekek már nem látogatnak haza a
14

szüleikhez. Biztos nyaraló. Turista! Az ünnep miatt nagy lesz
a forgalom ezen a hétvégén. Folytatom a mosogatást, majd
szól, ha akar valamit.
– Jó napot! – Férfias a hangja.
Biccentek egyet. A sörcsapot méregeti. Szép dolog, mondhatom.
Hallottam, hogy kocsival gyütt. Az előbb parkolt le.
Vezetés közben iszik… Ezek a mai fiatalok.
– Egy üveg Heinekent szeretnék.
Heinekent. Gondolhattam volna. Kiveszek a hűtőből egy
üveget. Nem a leghidegebb, de látom, hogy megfáradt utazó.
Ennek megteszi.
– Te mit kérsz?
Na, csak nem egyedül gyütt. Már látom is a kishölgyet…
De nézd már, ez egy fiú. Ciklámen ruhában. Hova tart ez a
világ? Úgy közeledik a pult felé, mint valami uraság. Ezek a
pestiek azt hiszik, övéké a világ.
– Egy citromos jeges teát.
A hangja úgy csicsereg, mint egy lányé. Ezt meg kell néznem
magamnak. Uramatyám! Ez biztosan egy olyan… Hogy
is mondják… homokos. Ezek a mai fiatalok. Micsoda gusztustalan
világ. Bezzeg az én időmben. Akkor még nem voltak
homokosok.
Bő fél órával később Noel a kocsi tetejére könyökölve bámészkodott,
Bence pedig szótlanul, a motorháztetőn elterülve élvezte
az egyre hevesebben támadó sugarakat. A vasúti átjáró
melletti dűlőutat vakító fényárral ajándékozta meg az égbolt
legmagasabb pontjára hágó nap fénye. Mérlegén most került
egyensúlyba múlt és jövő.
Az út mellett sorakozó nyárfák lombkoronája feltartotta a
kitartó sugarakat. Ellenszegülő leveleik között játékos mozgással
szűrődtek át a fel-felvillanó fénycsíkok. A fák és a vasúti
töltés gyűrűjében hosszan elnyúló gyepszőnyeg szikrázott
15

a napsütésben. A bejárhatatlanul nagynak tűnő réten túl apró
faházak és színes sátrak emelkedtek ki a fűtengerből.
Noel nagyot sóhajtott, majd érdeklődve Bencére nézett, aki
behunyt szemmel feküdt a motorháztetőn, és meg sem mozdult.
Barátja korai fáradtságát látva rosszallóan elmosolyodott.
Kezét összekulcsolta a tarkóján, és a távoli szelídgesztenyefák
törzsei között felbukkanó part felé fordult. Kiáltások
és sikoltások hangját röpítette felé az enyhe szellő. A meszsziről
érkezett zajokról nehezen tudta volna megállapítani,
hogy önfeledten pancsoló fiatalok vagy egy szörnyű tömegkatasztrófa
moraját hallja-e.
– Két kemping van. – Beletúrt a nap fényében egyre szőkébbnek
tűnő tincseibe. – Hogyan döntjük el, hogy melyik
legyen?
Bence megmozdult, és álmából ébredő medve módjára
nyújtózkodni kezdett. Neki nehezebben ment a tarkóérintés,
a tegnapi edzés nyomát még mindig éles fájdalomként
érezte a karjában.
– Te mész az egyikbe, én meg a másikba. Szerintem tíz perc
alatt feltérképezzük. Kérdezd meg, milyen a kaja, a mosdó,
meg hogy mennyibe kerül! És nézz szét, hogy milyenek az
emberek!
– És milyen embereket kellene találnom? Szépeket? – Bár
Noel viccesnek szánta a mondatot, hangjában mégis halovány
féltékenység érződött.
– Fiatalokat!
Bence gúnyosan elmosolyodott, majd elindult a városból
jövő út mentén a szelídgesztenyefák irányába. Noel szúrós
tekintettel nézett utána, de nem sokáig ácsorgott a napon.
A hosszan elnyúló rét túloldalán előbukkanó házak felé vette
az irányt.
A régen lenyírt fűszálak apró pengékként karistolták a bőrét,
ahogy papucsában végigtrappolt a focipályaként is funkcionáló
gyep szélén. A sárgászöld rét ontotta magából a hőt.
Bár a fűszálakat csiklandozó napfény ártalmatlannak tűnt,
de korántsem volt az. Noel napszemüvegén keresztül szem-
16

lélte a tájat, és ezúttal nem bánta, hogy tombol az augusztusi
kánikula. Végül is nyaralni jöttek.
Már félúton járt, amikor lopva a gesztenyefák irányába nézett.
Hallani vélte Bence hangját, amint megszólítja a recepcióst.
Félelem költözött a szívébe. Ismerős volt neki ez az érzés,
hiszen mindig rátört, amikor magányosan ült otthon, és várta,
hogy a barátja hazaérjen. Aggódott. De nem amiatt, hogy
történik valami Bencével. Sokkal inkább attól tartott, a külön
töltött percek is lehetnek olyan varázslatosak, mint amikor
együtt vannak. Félt, hogy a barátja jobban érzi magát nélküle.
Gyorsan letépett egy hosszúra nőtt fűszálat, és játszani kezdett
vele. Próbálta elterelni a gondolatait.
A rét végén kisebb úttá kopott az ösvény, amin egy ideje
haladt. Tiszai, fehér akácligetbe ért, melyben idegen testként,
megtűrt különcként magasodott elé a zöld színű vaskapu.
Bence aggódva pillantott hátra az autó irányába. Tudta, hogy
ez alatt a tíz perc alatt nem lesz semmi baja, mégis mindig
ideges volt, mikor ismeretlen helyen hagyta a kocsit. Eszébe
jutott, hogy bemehetett volna autóval is a kempingbe.
Hűvös fuvallat simította végig a karját, és ettől gyorsan
szertefoszlottak az aggodalmai. A BMW gondolata kellemes
büszkeséggel töltötte el. Eszébe jutott, milyen arcot vágott Noel,
mikor a harmadik emeleti erkélyről megpillantotta az utcán
álló, ezüstszínű álomautót. Mindig ilyet szeretett volna.
Persze azt mondta, nem akarja vezetni, de Bence érezte, valami
megváltozott a kapcsolatukban, amikor először vitte el
a bohókás, szőke fiút egy körre a BMW-vel. Nem tudta volna
megmondani, hogy pontosan mi, mégis biztos volt benne,
hogy azon az estén, a kocsiban ülve…
Idült mosoly ült ki az arcára, ahogy az előző gondolat helyére
új költözött. A múltbéli élményről eszébe jutott egy másik,
egy időben sokkal közelebbi. Az, hogyan reagált Noel,
mikor pár napja elromlott a kocsiban a klíma.
17

„Így fogunk megtenni kétszáz kilométert? Ezt nem mondod komolyan!
Azonnal csináltasd meg!”
A javítás azonban elhúzódott volna, így Noel végül beadta
a derekát. Persze csak miután fél napig mérlegelte a vonatos
utazás lehetőségét.
A szelídgesztenyefák alatt simogató, hűvös szellő tekergett.
Bence végignézett a még éretlen, bolyhos, zöld terméseken,
majd tekintetét a fák tövében húzódó kerítésre szegezte.
A bejárathoz közel füstölő kéményű téglaépület nyúlt az ég
irányába, mintha versenyre kelne a környező fák lombjával.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy megszerezze a szükséges
információkat. A recepcióslány szerfelett kedves és segítőkész
volt vele. Bence fiatal kora óta élvezte a gyengébbik nem kitüntető
figyelmét és rokonszenvét. A szőke hajú, dús keblű
fruska is el-elpirult, mert a nagy magyarázás és számolgatás
közben néha kiesett kezéből a toll. Bence természetesen tudta,
hogy erről tengerkék szeme tehet.
Már több mint tíz évvel ezelőtt, az általános iskolában is ő
volt a leghelyesebb srác. Azóta sokat edzett, és teste, elveszítve
a tinédzserkor finom vonásait, robusztusabbá vált. Az arca
azonban még mindig ugyanolyan gyermekien makulátlan
volt, mintha egy festő álmodta volna vászonra.
Miután elmagyarázta a lánynak, hogy igazából csak érdeklődni
jött, és amúgy sem egyedül érkezett, a szőke fürtös fejecske
elszomorodott. Bence alig tudta megállni, hogy ne kacagjon
fel hangosan, mikor belegondolt, hogy vajon mit szól
majd a lány Noelhez.
A mindenre kiterjedő eligazítás után a cég vendége lett egy
doboz sörre. Végül tíz perc elteltével, kisebb sétára hivatkozva,
sikerült szabadulnia, de a recepciós ábrándos tekintetét
még sokáig a hátán érezte. Egyelőre nem indult vissza a kocsihoz,
hiszen Noeltől is elvárta, hogy mindent kiderítsen a
kempingről, így ő is körbenézett.
A drótkerítéssel övezett, gondozott gyep szélén szabályos
rendben sorakoztak a kiadó faházak. Bence alig látott táborozókat.
A házak előtt száradó törülközők, valamint a füvön
18

pihenő felfújható vízi lények és matracok azonban jelezték:
korántsem üres a kemping. Kimért léptekkel indult el a kanyargós
betonúton, hogy szemügyre vegye a sátorállításra alkalmas
helyeket. Ahogy közeledett a tóparthoz, egyre több
fürdőruhás fiú és lány sétált el mellette, a távolban pedig egy
asztaliteniszező páros labdájának halk koppanásai törték meg
a csendet. Bence egyből Noelre gondolt, hiszen tudta, hogy
mennyire szeret pingpongozni.
Szelídgesztenyefából az udvaron belül is jó pár akadt. Az
egyik tövéhez közel sátraktól mentes, zöld gyep élvezte a napsugarak
ölelését. Bence közelebb ment a hívogató tisztáshoz,
és egyre biztosabban érezte, ez a tökéletes hely. A közelben
még egy fából eszkábált ebédlőasztalt és pár faragott padot
is talált. Kicsit távolabb pedig egy tikkadt, kerti kút pihent.
Bence tudta, hogy Noel utál mosogatni, mégis úgy érezte,
sokkal könnyebb lesz rávennie őt, ha az ehhez szükséges víz
nincs tízpercnyi gyalogútra a sátruktól.
Visszaindulás előtt vetett még egy elégedett pillantást a
helyre, a padokra és a kútra. Ekkor hívatlan gondolat cikázott
át az agyán. Gyorsan kitapogatta zsebében a telefonját.
A berregő hang türelmetlenül ismétlődött, miközben a mobil
kijelzője párás lett a fiú arcának melegétől.
Amikor Bence visszaért a kocsihoz, Noel már ott ült az autó
árnyékában, hátát a keréknek támasztva. Szájából cigaretta
lógott, és szorgosan ontotta magából a füstöt. Arca és heves
mozdulatai idegességről árulkodtak.
– Na mesélj, milyen infókat gyűjtöttél a táborról? – Bence
lekuporodott mellé.
– Annyit tudtam meg, hogy ez a hely szar. – Noel mondata
megfellebbezhetetlen határozottságról árulkodott, mintha
annyi információ rejlene ebben az egyetlen szóban, amennyit
évek alatt sikerült kiderítenie a pálya menti táborról. – Úgyhogy
a te kempingedben verünk sátrat. – Napszemüvegén
19

át a távolba meredt, és flegmán a szájához emelte a cigarettát.
Bence tudta, hogy jobb nem feszegetni a témát. Noelnek
egy rossz szó is elég ahhoz, hogy egy-egy helyet végleg kitöröljön
a listájáról. Számos olyan étterem szerepelt már a „nem
megyünk ide többet” oszlopban, ahol egy sértő pillantás vagy
egy bántó megjegyzés elvette barátja étvágyát. Már megszokta,
hogy ezzel a gonddal rendszeresen szembe kell néznie. Az
emberek az első benyomás alapján nem szoktak pozitív képet
alkotni Noelről. De az idő neki dolgozott, a vele töltött
idő legalábbis. Hiszen akiknek lehetőségük volt igazán megismerni
őt, meglátták a felszín alatt rejlő páratlan értékeket.
Az idegenek azonban nem akarták megismerni. Ők csak a
harsány külsőt látták. A vékony alakot, a hibátlan bőrt, és a
beképzeltnek gondolt fiút. Noel más volt, mint a többiek.
Bence nem tudta volna felsorolni a számtalan szitokszót,
bántó beszólást, amit barátja az évek során kiérdemelt. Olyan
emberek nyilvánítottak véleményt róla, akiknek megjegyzéseit
senki sem kérte, akiknek gondolataira nem voltak kíváncsiak.
Mindig dühbe jött, mikor elcsípett egy-egy beszólást,
de ilyenkor Noel nyugalomra intette. Ő el tudta engedni füle
mellett a sértő szavakat, a kéretlen megjegyzéseket. Bence
csodálta ezért, hiszen elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, Noelt
is bántják ezek a kínos pillanatok. Gyávának érezte magát,
amiért nem állhat ki mellette, pedig néhány ököllendítéssel
megoldhatta volna az efféle helyzeteket. De megtanult
tűrni. A barátja kedvéért.
Vagy a sajátjáért? Néha önáltatásnak érezte, hogy arról
győzködi magát, Noel miatt nem avatkozik ilyenkor közbe.
Elvégre leginkább önmagát féltette, mert nem akart céltáblává
válni. Hiszen ahhoz, hogy megvédje a barátját, neki is
elő kellett volna lépnie az árnyékból.
Elhessegette a rosszízű gondolatokat, és komótosan feltápászkodott.
– Szerencsére én szuper helyet találtam a táborozáshoz.
20

Felhúzta barátját a földről, akinek kifejezéstelen arcán megjelent
egy éledező mosoly.
A recepcióslány régi ismerősként üdvözölte Bencét. Noelt viszont
rideg távolságtartással kezelte. A szőke fiú nem tudta
megállapítani, hogy a megkönnyebbülés vagy a csodálkozás
szikrája csillant-e fel a lány szemében. Mégis elmosolyodott.
Rövid itt-tartózkodása alatt már másodszor kell konkuráló
nővel szembenéznie. Ezúttal azonban a mosolya korántsem
volt őszinte.
Miután elintézték a papírmunkát, Noel somolyogva lépett
ki a recepció ajtaján.
– Most már értem, mi tetszett neked itt annyira.
Bence maga előtt látta a recepcióslány telt idomait, és magán
érezte Noel szúrós tekintetét. Éppen mentegetőzésbe kezdett
volna, de barátja beléfojtotta a szót.
– Biztosan az, hogy itt van pingpongasztal! – Noel kajánul
felnevetett, majd behuppant a BMW anyósülésére.
A sorompó kimért tempóban emelkedett fel előttük. Noel
még elkapta a porta ajtajából integető szőke fruska vágyakozó
pillantását. Megjátszott mosollyal visszaintegetett neki, mire
a lány sarkon fordult, és bevágta maga mögött az ajtót.
Már az első pillanatban beleszeretett a helybe, amelyet Bence
a sátorállításhoz választott. A gesztenyefa tövében árnyékos
idill fogadta. A közeli asztal, a padok és a kerti kút a
komfort kellemes érzését csalták a szívébe. Végre nem kell
másokhoz alkalmazkodnia.
– Tetszik. – Elégedetten mosolyogva nyitotta fel a csomagtartót.
A bőröndök és a sátor kipakolása eltartott néhány percig.
Mikor végeztek, Noel idegesen nézett végig a holmijukon.
Másodpercek alatt végigpásztázta a táskákat, majd a kocsi
csomagtartóját. Valami hiányzott.
– Hol vannak a polifoamok? – kérdezte végül.
21

– Mit tudom én? Talán nekem kellett volna bepakolnom
őket?
– Képzeld el, neked! Ugyanis megkértelek rá. – Noel babaarca
meglepően szigorú, férfias vonásokat öltött. – Ezt nem
hiszem el! Egyetlen dolgot kérek tőled, azt se tudod megcsinálni.
Mégis, szerinted min fogunk aludni? Mert nekem nem
hiányzik egy jó kis tüdőgyulladás.
22

E lőre!
2
Négykézláb szedem a fokokat. A sziklák lavinaként indulnak
el a tátongó mélybe. Minden omlik és mállik körülöttem.
A hold fényében sejtelmesen csillognak a kövek. Egy kilátó. Ezt kerestem.
Vajon itt van ő is? Vajon emlékszik még rá? Vajon tényleg
volt kilátó? A fából eszkábált szerkezet hangos recsegésekkel és ropogásokkal
állja az omladozó sziklafal támadását. Nekiveselkedek.
A lépcsőfokok megremegnek a lábam alatt. Egy-két fok már hiányzik.
De ez sem tántoríthat el célomtól. Fel kell jutnom valahogy.
Két leterített polifoam. A csillagos ég alatt. A hold andalítóan világít,
akkorára dagadt, hogy szinte betölti az egész égboltot. Vajon
emlékszik még rá? Leülök. A polifoam nedves a párától. Hideg van.
Vacogok. Mögém lépett, és hozzám bújt. Érzem a bőrömön az érintését.
De vajon hol van most? Törülközők száradnak a fűtött korláton.
Valaki járt itt. Talán ő? Két törülköző van. Kivel jöhetett ide?
És miért hagyta itt a törülközőjét? Talán lecsúszott róluk? Meztelenek.
Nem látok semmit. Izzó láva vesz körül. A sziklafal lassan teljesen
leomlik. Magasba törő fák dús lombú erdeje vár rám. A bokrok
közül elmosódott arcok figyelik minden lépésemet. Ismerem az
utat. Tudom, hogy merre kell mennem, hogy hazajussak. Mégis félek,
hogy eltévedek. Miért nincs itt? Talán ő már nem emlékszik?
Talán meg sem történt? Talán ott lesz. Talán otthon. Ott már várnak
rám. A többiek. Ma nagy bulit tartunk, őt is meghívtam. Ideje
hazamenni. A nap perzseli a bőröm, ahogy a homokos parton öszszeszedem
szétdobált ruháimat.
23

5 órával korábban – Budapest
2010. augusztus 20., péntek
Bence
– Boldog születésnapot!
A picsába! Máris reggel van? Véget ért az éjszaka? Próbálom
kinyitni a szemem, de nem megy. Minden homályos
körülöttem. Zavar a fény, és sajog a fejem. Nem kellett volna
annyi sört innom, akkor most nem érezném úgy magam,
mint akin átment egy elcseszett tehervonat.
– Boldog születésnapot!
A fejem visszhangzik, vagy tényleg ezt ismételgeti? Baszszus,
huszonöt éves lettem! Gyerekkoromban mindig felnőttként
tekintettem a huszonöt évesekre. Most én is ennyi vagyok,
mégsem érzem magam érettebbnek vagy öregebbnek.
El sem hiszem, hogy így telik az idő. Öregszem, és szar érzés
arra ébredni, hogy ezt sulykolják belém.
A fenébe! A takaróm teljesen körém tekeredett. Furcsa álmom
volt. De mi is pontosan? Mintha egy gyárépületben menekültem
volna valaki elől. Körülöttem mindenfelé autóalkatrészek
és kiselejtezett motorok…
Na de most már ébren vagyok, ugye? Még ha kicsit másnaposan
is. Ideje lenne összekapnom magam, mert mindjárt
indulunk, és baromi sokat kell vezetnem. Hány kilométer is?
Háromszáz? De legalább végre utazunk! Csak ő és én. Csak
a tópart, a semmittevés, a szex.
De el is kellene jutni oda. Bárhogy dörzsölöm a szemem,
maximum hunyorogni tudok. Miért ilyen rohadt nehéz az
ébredés? Miért támadnak ilyen agresszíven a napsugarak?
Húzzatok már el! Miért nem hagytok még egy kicsit aludni?
Bár nem látok tisztán, érzem, hogy valaki fölöttem térdel.
Végigsimítom az ölembe ereszkedő combokat. A feszes bőre!
A heves pislogás segít, hogy magamhoz térjek. Egy puszi
csattan a számon. Összerezzenek. Az átmulatott éjszakák
után reggelre mindig kiszárad a szám.
24

Az ő csókja azonban most is fogkrémillatú. A cigi miatt
odafigyel az ilyesmire.
Most már tisztul körülöttem a kép. Hát ennyi alvás jutott
nekem mára. Jé, az árnyék a takarómon pont úgy néz ki, mint
a Szaharáról készült légi felvétel az általános iskolás földrajzkönyvben.
De hogy jutott ez most eszembe?
Vajon hány óra lehet? Mennyi időnk van még? Noel félmeztelen.
Baromira szexi.
– Jó reggelt! – A hangom rekedt, mintha álmomban lenyeltem
volna egy egész dohánygyárat.
Megragadom a derekát, ujjaimmal végigsimítom az oldalát.
Remeg. Tenyeremet összekulcsolom a hátán. Ha már fel
kell kelni, legalább erre kell. Ez azért kárpótol. Ekkor veszem
csak észre a tálcát. A gyümölcstorta illata megcsapja orromat.
Hogy nem éreztem eddig? A szőlőből és banánszeletekből kirakott
ábra 25-ös számot formáz.
– Ez persze nem minden. – Az ő hangja már most is mézédes.
Lefejti hátáról a kezem, majd csókot nyom az ujjaimra.
– Az ajándékot majd akkor kapod meg, amikor felvertük
a sátrat.
Baszki! Szülinapi torta! Szóhoz sem jutok. De már nem az
ébredés utáni bágyadtságtól, hanem a meglepettségtől. Vajon
mikor készítette? Tegnap későn értünk haza az előszülinapi
bulimból, és éjszaka még nem láttam tortakészítésre utaló
jeleket a lakásban. Biztosan hajnalban kelt fel, és hangtalanul
sütött a konyhában. De hogy bírt olyan korán felkelni?
– Édes vagy! – Több szó most nem jut eszembe. Az ilyen
esetekre találták ki a tetteket.
Magamhoz húzom. Testünk vonalai tökéletesen simulnak
egymáshoz. Baromira összeillünk. Nem akarom elengedni.
Olyan hévvel markolom a combjait, mintha soha többé
nem tapasztalhatnám meg az érintés örömét. Szenvedélyes
ölelésekkel vívunk harcot. Sikerül felülkerekednem. Most
már nem menekül. Megadást jelentő rezdülésekkel veszi tudomásul
a hierarchia változását. Az enyém vagy! Pár perccel
ezelőtt azt sem tudtam, hol vagyok, most viszont már pon-
25

tosan tudom, mit akarok. Baromira be vagyok gerjedve. Ezt
a lepedőháborút megnyertem. De miért nevet? A lábaival lerúg
magáról. Nagyot huppanok. A fenébe! Most mi van?
– Na, ne hidd, hogy ennyivel megúszod! – Kacag. Az oldalára
fordulva felkönyököl az ágyban. – Meg is kell ám kóstolnod.
Nincs menekvés. De ha jó fiú leszel, utána kaphatsz
az igazi desszertből is.
Megint mosolyog. Kéjsóvár a tekintete. A csípője mennyei
örömök ígéretével kecsegtet. Az elmúlt években volt alkalmam
meggyőződni róla, mennyire mennyei is ez az ígéret.
A tekintete azonban nem viccel. A szerelmi előjátékra sajnos
még várnom kell. Előbb jöhet a torta. Essünk hát neki!
Olyan gyorsan falom az édes falatokat, ahogy csak tudom.
Nem emlékszem, utoljára mikor esett ennyire jól gyümölcstorta.
Bár a különös reggeli nem hibátlan, mert a zselatin furcsán
kötött meg a gyümölcsök tetején, mégis le a kalappal, hiszen
tökéletesen eltalálta az ízharmóniát. Nem néztem ki belőle.
Nonó ritkán süt-főz, általában rám marad az ételkészítés,
de egyáltalán nem bánom. Már kiskorom óta feltalálom magam
a konyhában. Mivel anyukámat korán elveszítettem,
apám meg többnyire késő estig dolgozott, egykeként nekem
kellett megfőznöm az ebédemet, gyakran a vacsorámat is.
A hosszú évek alatt az instant levesektől és tésztáktól sikerült
eljutnom a legkülönlegesebb ételekig.
Basszus, annyira belefeledkeztem a falatozásba, hogy most
veszem csak észre, a tortának már a fele hiányzik, és Nonó
még nem is evett belőle. Hogy lehetek ilyen önző?
– Te nem kérsz belőle?
Még mindig ugyanabban a pózban fekszik. Szeme a napot
is túlragyogja.
– Nem. Én már az illatokkal és a kóstolgatással jóllaktam.
Lenyelek még egy utolsó falatot. Egy fél torta reggelire,
nem semmi! Kellemes meglepetés. Bár még megkoronázhatnánk
ezt a reggelt. Lennének ötleteim.
De Nonó nem így gondolja. Sütistálcával a kezében lehuppan
az ágyról. Átsuhan a lakáson, vagyis az egyetlen szobán,
26

amely maga a lakás, és amelyet hány hónapja is… Igen, immár
nyolc hónapja oszt meg velem. Ez most már az én otthonom
is. A közös otthonunk.
Bármennyire is vágyom a visszaalvásra, nem tudom levenni
róla a szemem. Leteszi a tálcát, a megmaradt tortát átpakolja
egy műanyag edénybe. Basszus, az ígérete!
– Azt hiszem, jó fiú voltam. Mintha ígértél volna valami
jutalmat cserébe. – Fölülök, és felé nyújtom a karomat. Eljött
az igazi desszert ideje.
Elmosolyodik. Remélem, most már nem áll ellen. Tiltakozás
nélkül dobja le magáról egyetlen ruhadarabját, az alsónadrágját.
Ezt már szeretem. Kajánul vigyorgok. Pontosan
tudom, hogyan festhetek. Mint egy kajáért pitiző vizslakölyök.
Most már tényleg nem menekül. Megragadom a kezét,
és megpróbálom berántani magam mellé az ágyba. De megint
ellenáll. Ideje kétségbeesni?
– Nem itt – súgja a fülembe, és felhúz az ágyról.
Megadom magam. Nem tudok ellenállni neki. Baromira
mindegy, hogy hol, csak kezdjük már el. A fürdőszobába vezet.
Csendben sétálunk át a szobán. Az általában rendetlen
lakás most teljesen tiszta. Többször kellene utaznunk, talán
gyakrabban volna rend. Pajzánul mosolyogva ránt magával
a zuhanyfülkébe. A testem egy pillanat alatt felforrósodik.
Végre!
– Erre nem lesz szükséged. – Izgága ujjaival megszabadít
az alsónadrágomtól.
Nem biztos, hogy csak az örömszerzés vágya hajtja, ismerem
a gyakorlatias gondolkodását. Könnyen lehet, hogy
a zuhany alatt töltött boldog percekkel a fürdésre szánt időt
is meg akarja spórolni. Bánom is én, nekem így is jó. A vízcseppek
zabolátlanul záporoznak a testünkre, és én már csak
egyetlen dologra tudok koncentrálni.
27