Az angoltanár - Polc.hu

CHARLOTTE BRONTË
Az angoltanár
1

2

CHARLOTTE BRONTË
Az angoltanár
3

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Charlotte Brontë: The Professor
First published 1857
Published in Penguin Popular Classics 1995
Penguin Books Ltd, London, England
Fordította
BARCZA GERDA
A borító
Jean Béraud
festményének felhasználásával készült
ISBN 963 9416 58 4
Hungarian translation © Barcza Gerda, 2004
Hungarian edition © Lazi Bt., 2004
A LAZI Bt. kiadása
e-mail: info@lazikiado.hu
www.lazikiado.hu
A kiadásért felel: a kiadó ügyvezetõ igazgatója
Lektor: Bába Nándor, Albert Sándor
Borító: Koha Kolett, Szilícium Grafika
Felelõs szerkesztõ: Hunyadi Csaba
Generál Nyomda Kft.
Felelõs vezetõ: Hunya Ágnes
4

Elsõ fejezet
A minap, ahogy átnéztem papírjaimat, íróasztalom fiókjában
a következõ levélmásolatra bukkantam, melyet egy évvel
ezelõtt küldtem egy régi iskolatársnak:
Kedves Charles!
Mikor együtt tanultunk Etonben, azt hiszem, egyikünk
sem örvendett nagy népszerûségnek. Te magad gúnyos megfigyelõ
és ravasz, hidegvérû személyiség voltál; saját képmásomat
nem is próbálom megfesteni, hisz bárhogy is igyekeznék,
nem hiszem, hogy megnyerõ lenne e kép, ugyebár? Nem
tudom, miféle „ördögi mágnesesség” 1 vonzott minket egymáshoz.
Természetesen soha nem tápláltam semmit irántad
Oresztész és Püladész baráti érzéseibõl, s bizonnyal részedrõl
sem nyilvánultak meg fennkölt érzelmek irányomban. Mégis,
a tanítás végeztével szüntelen együtt sétáltunk és társalogtunk;
s ha beszélgetéseink társainkról vagy tanárainkról folytak,
egyet is értettünk. De ha valakiért vagy valamiért lelkesedtem,
mely tökéletes volt és gyönyörû – légyen az akár valóságos
vagy a képzelet szülötte –, még a Te keserûen csúfondáros
ridegséged sem zavart, mellyel iparkodtál lecsillapítani.
Akkor úgy éreztem, felette állok minden efféle civódásnak,
nem úgy, mint mostanában.
Régen írtam már Neked, s még hosszabb idõ telt el, mióta
utoljára láttalak. Nemrégiben kezembe akadt helyi újságotok,
s szemembe ötlött neved. A hajdan volt napokon kezdtem
tûnõdni, s fejemben végigfutott, mi is történt azóta, hogy
nem találkoztunk. Leültem, s elkezdtem írni e levelet. Nem
tudom, mivel foglalkoztál idáig, azonban ha hajlandó vagy
meghallgatni, megtudod, hogy az én sorsom miként alakult.
Elõször is, mikor eljöttem Etonbõl, megbeszélést folytattam
anyai nagybátyáimmal, Lord Tynedale-lel és a nagybecsû
John Seacombe-mel. Érdeklõdtek, szándékozom-e egyházi pályára
lépni, s nemes nagybátyám felajánlotta a seacombe-i
1 Franz Anton Mesmer (1734–1815) osztrák orvos nevéhez fûzõdik
a mesmerizmus, a mágnessel való gyógyítás.
5

parókiát – az egyházközség az õ pártfogása alatt állott –, ha
ekképp döntenék. Másik nagybátyám, Mr. Seacombe célzott
rá, hogy amennyiben én leszek a lelkész Seacombe-cum-Scaifeben,
hat kuzinom – tulajdon leányai – egyikét választhatom
a ház és a parókia úrnõjéül, akiket egytõl egyig ki nem állhatok.
Visszautasítottam a lelkészi állást és a házasságot is. Egy
megfelelõ lelkipásztor nagy szerencse, de én bizonyára igencsak
alkalmatlan lettem volna a feladatra. S ami a feleséget illeti
– ó, minõ rémálom már maga a gondolat is, hogy egy
életre elkötelezzem magam egyik unokatestvéremmel! Nem
kétséges, mind csinos és okos; azonban sem mûveltségük, sem
bájuk nem pendít meg egyetlen húrt sem szívemben. Még elképzelni
is, ahogy a téli estéket töltöm egyikükkel a seacombe-i
parókia szalonjában, a kandalló mellett – példának okáért a
nyúlánk és formás Sarah-val – ó, nem! Ilyen körülmények között
alighanem csapnivaló férj lettem volna és rossz lelkész.
Miután elhárítottam mindkét nagybátyám ajánlatát, megkérdezték,
hogy „mibe kívánok hát belefogni”? Azt feleltem,
még gondolkodnom kell. Emlékeztettek rá, hogy nincs vagyonom,
s még csak kilátásom sincs efelõl. Hosszú hallgatás
után Lord Tynedale zordan annyit kérdezett, „csak nem azt
fontolgatom, hogy apám nyomdokaiba lépek, és üzleti pályára
adom a fejem”? Addig a pillanatig nem voltak efféle elképzeléseim.
Nem hiszem, hogy jó kereskedõ válnék belõlem:
ízlésem, becsvágyam nem erre szólít. Azonban oly nagy megvetés
ült Lord Tynedale arcán, ahogy az üzlet szót kimondta
– olyan megvetõ, maró gúny bujkált hangjában –, hogy tüstént
döntöttem. Bár apám csak egy nevet jelent számomra,
mégsem szeretem, ha e nevet lenézõ mosoly kíséretében ejtik
ki, s épp elõttem. Sietve és hevesen válaszoltam hát:
– Nem is tehetek jobbat, mint hogy követem apámat az
üzleti életben. Igen, kereskedõ leszek.
Nagybátyáim nem tiltakoztak, s kölcsönös ellenszenvvel
búcsúztunk el egymástól. Visszagondolva az esetre, úgy vélem,
jól tettem, hogy ledobtam magamról Tynedale pártfogásának
nyomasztó terhét, azonban eszelõs gyorsasággal újabb teher
nehezedett vállamra – olyan, mely talán még elviselhetetlenebb
volt, s amit sosem próbáltam még.
6

Azonnal írtam Edwardnak – tudod, ki Edward –, egyetlen
bátyámnak, aki tíz évvel idõsebb nálam, s egy gazdag malomtulajdonos
leányát vette feleségül. Most övé a malom és
az üzlet is, mely apámé volt, mielõtt kudarcot vallott. Bizonyára
emlékszel rá, hogy apám egykor Krõzusnak számított,
ám nem sokkal halála elõtt csõdbe ment. Anyám, ki fél esztendõvel
élte túl, nyomorúságos idõkön ment keresztül, mert
elõkelõ fivérei – kiket korábban vérig sértett azzal, hogy nõül
ment Crimsworth-höz, a vidéki kereskedõhöz – elfordultak
tõle. Hat hónap múltán a világra hozott, melyet aztán õ
maga, úgy hiszem, aligha sajnált itt hagyni, hisz nem sok reményt
és vigaszt jelentett már számára.
Apám rokonai vették magukhoz Edwardot, ahogy engem
is, egészen kilencéves koromig. Akkoriban történt, hogy egy
tekintélyes választókerület képviselõi helye megüresedett,
s Mr. Seacombe akarta megszerezni. Crimsworth bácsikám,
ravasz kereskedõ lévén, kihasználta az alkalmat, és indulatos
levelet írt a jelöltnek. Kijelentette, hogy amennyiben õ és
Lord Tynedale továbbra sem hajlanak arra, hogy tegyenek
valamit nõvérük árváinak támogatása érdekében, úgy felfedi
könyörtelen és gonosz viselkedésüket, s minden tõle telhetõt
elkövet, hogy akadályokat gördítsen Mr. Seacombe megválasztásának
útjába. Az említett úriember és Lord T. jól tudta,
hogy a Crimsworth-ök gátlástalan és eltökélt nemzetség;
s azzal is tisztában voltak, hogy befolyással bírnak X választókerületben.
Így a szükségbõl erényt kovácsoltak, s beleegyeztek
abba, hogy fedezik taníttatásom költségeit. Etonbe
küldtek, ahol tíz évet töltöttem, s ez alatt az idõ alatt fivérem
és én nem is találkoztunk. Edward, ahogy felcseperedett,
belépett az üzletbe, s hivatását oly nagy szorgalommal, tehetséggel
és sikerrel folytatta, hogy mára, harmincéves korára
biztos vagyonra tett szert. Minderrõl az idõnként érkezõ levelekbõl
értesültem, melyeket tõle kaptam – talán három-négy
alkalommal évente. E levelek végén mindig hangot adott valamiféle
határozottan ellenséges érzésnek a Seacombe famíliát
illetõen, s némi szemrehányásnak irányomba, miszerint,
ahogy õ fogalmazott, annak a háznak a kegyelemkenyerén
élek. Elõször, még gyermekként, sehogy sem értettem, hogy –
hisz nem éltek a szüleim – miért ne fogadhatnám el Tynedale
7

és Seacombe nagybátyámtól az oktatásomat. Ahogy felnõttem,
magam is fokozatosan értesültem a régóta fennálló
viszálykodásról – az apám halála után is tartó gyûlöletrõl,
melyet iránta éreztek –, anyám szenvedéseirõl, egyszóval a családunkban
elõforduló minden bajról. Ekkor ráébredtem függõségem
szégyenletes mivoltára, s eltökéltem, hogy többé nem
fogadok el alamizsnát azoktól, akik megtagadták a segítséget
haldokló anyámtól szüksége idején. Ezek az érzések vezéreltek,
amikor visszautasítottam a seacombe-i lelkészséget és a
házasságot valamelyik elõkelõ kuzinommal.
Helyrehozhatatlan szakadék támadt tehát nagybátyáim és
köztem. Levelet küldtem Edwardnak, elmeséltem neki, mi
történt, és tájékoztattam, hogy szándékom követni õt, s kereskedõ
leszek. Sõt azt is megkérdeztem, tudna-e alkalmazni.
Fivérem nem helyeselte viselkedésemet, azonban azt írta, hogy
utazzam hozzá vidékre, ha úgy tetszik, s majd „meglátja, miféle
munkát is adhatna nekem”. Minden érzést elfojtottam
magamban – hogy még gondolatban se tegyek bíráló megjegyzést
e sorok hangvételére –, összecsomagoltam utazóládámat
és útitáskámat, s haladéktalanul elindultam északra.
Kétnapos postakocsizást követõen (vasút nem létezett akkoriban)
egy esõs októberi délután érkeztem meg X városba.
Mindig is úgy tudtam, Edward itt él, de érdeklõdésemre kiderült,
hogy Mr. Crimsworth malma és raktárépülete található
csak erre, a füstös levegõjû Bigben Close-ban; fivérem lakóhelye
négymérföldnyire feküdt onnan, a városon túl.
Késõ délután volt már, amikor kiszálltam a kocsiból egy
épület kapujánál, melyrõl azt állították, hogy Edwardé. Ahogy
lépkedtem elõre a ház felé vezetõ úton a szürkületben, a sötét,
komor ködfátylon át, mely sûrûbbé tette a félhomályt, úgy
láttam, hogy a ház tágas, és a park körülötte meglehetõsen nagy.
Egy pillanatra megálltam a pázsiton az épület elõtt, s hátamat
nekitámasztva egy magas fának középen, kíváncsian szemléltem
Crimsworth Hallt.
„Edward gazdag” – gondoltam magamban. „Tudtam, hogy
jól megy a sora, de azt nem hittem, hogy ilyen kastély ura.”
Aztán abbahagytam az álmélkodást, a tûnõdést és találgatást,
s odalépve a bejárati ajtóhoz, csengettem. Egy inas nyitott
ajtót – közöltem vele, ki vagyok –, majd lesegítette vizes
8

köpenyemet, elvette utazótáskámat, s bevezetett egy szobába,
mely könyvtárnak volt berendezve. A kandallóban pattogott
a tûz, és gyertyák égtek az asztalon. A szolga arról tájékoztatott,
hogy gazdája nem tért még vissza az X városbeli vásárból,
de vélhetõen fél órán belül megérkezik.
Egyedül maradtam a szobában, s leültem egy kipárnázott,
kényelmes, vörös szattyánbõr karosszékre a kandalló mellé.
Míg az izzó parázson táncoló lángokat és a tûztérbe hulló hamut
figyeltem, gondolataim a közelgõ találkozás körül kavarogtak.
Számtalan kérdés merült fel bennem, azonban egy
dolog egészen bizonyos volt – nem fenyeget a veszély, hogy
komoly csalódás érhet, hiszen elvárásaim meglehetõsen szerények.
Nem számítottam túlcsorduló testvéri gyöngédségre.
Edward levelei mindig olyan hangnemben íródtak, hogy már
csírájában elfojtottak minden efféle ábrándot. Mégis ahogy
ott ültem és az érkezésére vártam, mohó vágyat éreztem erre
– rendkívül mohó sóvárgást –, nem tudom megmondani, miért.
Kezem, melynek ismeretlen volt a rokoni kézfogás, most
ökölbe szorult, hogy eltitkolja az izgatott remegést, mellyel
egy másik kéz érintését várta.
Nagybátyáimra gondoltam, s amint épp azon töprengtem,
vajon Edward közönyössége felér-e azzal a rideg megvetéssel,
mely részükrõl engem ért, meghallottam, hogy nyílik a park
kapuja. Kocsi érkezett a ház elé – Mr. Crimsworth hazatért.
Kis idõ múlva, miután néhány szót váltott az inassal a hallban,
lépések közeledtek a könyvtárszoba felé, s e neszek csakis a
ház urát jelenthették.
Valamiféle homályos képet õriztem még emlékezetemben
Edwardról, hogy milyen is volt tíz évvel ezelõtt – nyúlánk,
izmos, tapasztalatlan ifjú; most, ahogy fölemelkedtem helyemrõl,
s a könyvtárszoba ajtaja felé fordultam, jóvágású, erõteljes,
arányos termetû, fehér bõrû férfiút pillantottam meg.
Rögtön észrevettem a nyugtalanságot és türelmetlenséget mozdulataiban,
viselkedésében, szemében s egész arckifejezésében.
Kurtán üdvözölt, s mikor kezet ráztunk, tetõtõl talpig végigmért,
majd letelepedett a szattyánbõrrel borított karosszékre,
s intett, hogy én is üljek le.
– Biztosra vettem, hogy benézel az irodámba, a Close-ban –
jegyezte meg, s hangja – alighanem rá jellemzõen – nyersnek
9

hatott. Északi torokhangon beszélt, talán ezért tûnhetett érdesnek
a déli, ezüstösen csilingelõ kiejtéshez szokott fülemnek.
– A kocsi a fogadónál állt meg, s a tulajdonos ide irányított
– feleltem. – Elõször kételkedtem az útbaigazítás pontosságát
illetõen, ugyanis nem számítottam ilyen fényûzõ házra.
– Ó, semmi baj! – válaszolta. – Csupán jó fél órát vártam
rád – ez minden. Úgy gondoltam, bizonyára a nyolcórás kocsival
érkezel.
Kifejeztem sajnálatomat, hogy várakoznia kellett miattam.
Edward nem válaszolt, a hasábokkal foglalatoskodott a
tûznél, s úgy tûnt, mintha türelmetlenségét akarná palástolni.
Késõbb újra alaposan szemügyre vett.
Magamban elégedettséget éreztem, hogy a találkozás elsõ
pillanatában nem árultam el semmiféle érzelmet vagy lelkesedést,
s hogy nyugodt és higgadt egykedvûséggel köszöntöttem.
– Végleg szakítottál Tynedale-lel és Seacombe-mel? – kérdezte
aztán kapkodva.
– Nem hiszem, hogy beszélek még velük valaha. Az, hogy
visszautasítottam ajánlataikat, úgy vélem, minden jövõbeli
érintkezés útját állja.
– Nos – jelentette ki –, most rögtön, kapcsolatunk kezdetén
kénytelen vagyok arra figyelmeztetni, hogy „senki nem
szolgálhat két úrnak”. Amennyiben Lord Tynedale-lel fenntartod
a kapcsolatot, nem támogatlak.
Volt valamilyen indokolatlanul fenyegetõ a pillantásában,
ahogy rám nézett, mikor e szavakat kiejtette. Nem szándékoztam
válaszolni, s inkább eltöprengtem az emberek lelki felépítésében
fennálló különbségeken. Nem tudom, Mr. Crimsworth
milyen következtetést vont le hallgatásomból – vajon
a csökönyösség jelének könyvelte el, vagy talán annak bizonyítékát
látta benne, hogy ellentmondást nem tûrõ modora
megfélemlített. Miután hosszan és szigorúan figyelt, hirtelen
felpattant helyérõl.
– Holnap – közölte – felhívom majd figyelmedet néhány
egyéb fontos dologra; azonban elérkezett a vacsoraidõ, és
Mrs. Crimsworth bizonyára már vár. Velem jönnél?
Nagy léptekkel kisietett a szobából, s én követtem. Miközben
átmentünk a hallon, azt találgattam, milyen is lehet
Mrs. Crimsworth.
10