2005/2. - Veszprémi Érsekség

ESEMÉNY
A m i E u r ó p á n k , a m i c s a l á d u n k
Vannak, akik a házasság
erkölcsét korlátnak érzik. Ezek
hasonlítanak azokhoz, akik a
szöveg jambusait, strófaszerkezetét
nyûgnek tekintik, a
rímekben nem veszik észre a
meghúzódó varázst, és csodálkoznak
azon, hogy egyesek
így írnak, holott a próza korlátlanságában
is csaponghatnának.
Hiányzik belõlük a mûvészet,
az élet mûvészete. - írja Kosztolányi
Dezsõ.
A szabadság és a rend egymáshoz
való viszonya az élet
minden területén meghatározó.
Nem mindegy, hogy egymást
kizáró célokra, kizárólag egymás
rovására érvényesíthetõ
elveknek látjuk õket, vagy egymást
kiegészítõ, egymás nélkül
nem is létezõ eszméknek. Ha nem
sikerül elérni, hogy szabadság és
rend egymással újra harmóniába
kerüljön, akkor bármilyen közösség,
legyen az család, nemzet,
Európai Unió érdekében történõ
fellépés ellenállásba fog ütközni.
Látnunk kell, hogy a két dolog nem
egymás ellentéte, hanem egymással
összhangba hozható.
Európa történelmébe visszatekintve
láthatjuk, hogy a francia forradalom
idején a forradalmi szabadságeszmény
megvalósítása érdekében
a szabadság útjában álló
korlátokat bontották le. Kevesen
vették észre, hogy idõvel nem a
korlátok, hanem a rend, a teremtés
rendjének a falaiba ütköztek. Elgondolkodtató,
hogy napjainkban
Európában a kalapács mindenütt a
rend utolsó támfalain döng. Európa
19 országának családpasztorációval
foglakozó küldöttei Rómában
nemrégen tanácskozást tartottak.
Beszámolóik alig különböztek
egymástól, mindenütt majdnem
ugyanazzal a kihívással szembesülnek.
A válságjelenségek, a gondok, az
értékek szétbomlásának riasztó tényei,
arányai szinte azonosak. A jakobinusok
késõi utódai a totális szabadság
megvalósításához az összes falat
le akarják dönteni. Pedig ha minden
falat ledöntünk, a fejünkre szakad a
tetõ!
A rend nélküli szabadság nem
csak a mûvészeti életben vezet káoszhoz,
parttalansághoz, de az élet
mûvészetében is, ahogy erre Kosztolányi
utal.
Kudarcra vagyunk kárhoztatva, ha
nem látjuk be, hogy a szabadság
szeretete a másik ember, a többi
ember szeretete. A liberalizmus, mint
szabadságharc okafogyottá vált. Ami
értéket adhatott, az beépült a társadalomba.
Rombolni lehet vaktában,
de építeni csak tervszerûen, tudatosan,
fegyelmezetten, az értékek és
helyes arányok szerint lehet. Különkülön
bármit lerombolhatunk, de
közösséget, közös hazát építeni csak
együtt tudunk.
12
Népszerû, divatos nézet ma, hogy
az egyén egyedül, mindenek fölött
áll, az élet keletkezése, a születés
csupán véletlen, hogy az ember nem
képmás, hanem tudományosan
feltárható kódrendszer. Be kell látnunk,
hogy egyedül a Gondviselés
képes a semmibõl teremteni. Az embernek
csak párban, egy férfi és egy
nõ képes életet adni. Férfi és nõ
különbözõek egymástól, különbözõségeikben
van a legnagyobb
erény. Férfi és nõ együtt több, mint
két személy, kétféleségük a bennük
rejlõ teremtõ erõ záloga. A család, a
nemzet, a kultúra a már meghaltak, a
most élõk, a majdan megszületendõk
felbonthatatlan közössége. Az ember
sohasem az elsõ ember, hanem egy
része a láncnak. Örököse mindannak
a tudásnak, amit az elõtte élõk felhalmoztak,
és továbbadója, remélhetõleg
gazdagítója az emberiség kincsestárának.
A kulturális tradíciók továbbadására
egy egész közösségre van szükség,
ezért a közösségek elsorvasztását
eredményezõ folyamatok az emberi faj
elpusztításához vezetnek.
Azt mondják, az egyén akaratával
szemben sem a család, sem a vallási, a
nemzeti közösség nem érvényesítheti
kollektív jogait. Paradox kép, hogy bár
demokráciában élünk, melynek elvi
alapja a többségi akarat érvényesítése, a
jog mégis elhanyagolja a közösségek
védelmét. Az ember közösségi lény, ide
született, ebben él, a közösségben képes
újjáteremteni önmagát. Ha ezt elfogadjuk,
megértjük, hogy a szabadság is csak
ennek a rendnek keretein belül értelmezhetõ.
A változások, a történelem irányát
megváltoztató folyamatok elõször a
fejekben, a lelkekben mennek végbe. A
történelem eseményeit nem csak a múlt
lökdösi elõre, a jelenünk nem csak okokozati
alapon formálódik. A jövõ formálásához
vágyaink, elõérzeteink,