Beszélő házak - MTA Szociológiai Kutatóintézet

Mindazonáltal előfordul az is, hogy a belső az elhanyagoltabb; elsősorban természetesen az
olyan családoknál, ahol
1.) valamilyen okból hiányzik a rendteremtő belső tartás, az összerendező értékrendszer;
2.) ahol az életforma defenzívvé, passzívvá vált, és a gyarapodás, épülés helyett csak a valaha
megszerzett, vagy öröklött körülmények, a tárgyi környezet “lelakása”, “felélése”, lassú
kopása és pusztulása történik;
3.) ahol azért romlik le a lakás, mert a házigazdának nem az otthon az aktivitás és az
életélvezet elsődleges színhelye. (A lakó és a lakás státusza között nagy különbségek is
lehetnek: olykor igen magas státuszú emberek is igen szerény küllemű lakásokban élnek,
például mert fontosnak tartják puritanizmusuk kifejezését; vagy mert számukra a
magánélet fontossága eltörpül a nyilvánosság színterein zajló élet mögött).
A harmadik, ma szintén terjedőben lévő típus az, amelynél külső és belső nemcsak nagyjából
egyforma színvonalú, de stílus-összhangban is van. (Alkalmazott anyagok, színek, uralkodó
formák, díszítőelemek és tárgyak összhangja). Mint később látni fogjuk, az esztétikum, mint
rendezőelv kiterjedése olyan területekre is, amelyeken korábban ez - nem tartozván a
ház nyilvánosságnak szánt szférájához (pl. fürdőszoba, pince, konyha, cselédszoba, stb.)
- kevésbé érvényesült, illetve az esztétikum elvének felértékelődése más szempontokkal
szemben (pragmatizmus, hasznosságelv, stb.) ma szintén kor-jellemző, és a külső és belső
ilyen összehangolásában ennek az elvnek meghatározó szerepe van. [12]
A külső és belső viszonyában lényeges szempont az is, hogy a lakás tulajdonosai egyáltalán
mennyire engednek belátást otthonukba. Ez a szempont nem azonos azzal, amiről korábban
mint az offenzív és defenzív lakáshasználat különbségéről beszéltünk. Lehet ugyanis, hogy
valaki aktívan műveli a kertjét, a lakás falain kívül számos jelét elhelyezi életének, lakása
belsejébe azonban már nem hatolhat be a tekintet. Ez megint értékrendszer és kulturális
szokásrendszer dolga. Közismert, hogy Hollandiában például a lakások (szándékosan és
hangsúlyozottan) átláthatóak - éppen ez az átláthatóság a polgári tisztesség bizonyítéka:
“nincs rejtegetnivalónk, odabenn minden tiszta, rendes, a helyén van.” (Érdekes, hogy ez a
jellegzetesség is a protestantizmushoz köthető, pedig látszólag ellentétben van a belsők
exkluzivitását védő másik, imént említett polgári elvvel. Az ellentét azonban egyrészt
látszólagos: a lakás átlátható, de valódi kellemességét, a belépést csak az érdemes kevesek
élvezhetik; másrészt a “polgári” mentalitás jellege sem egyforma a különböző korokban és a
különböző kultúrákban. Más kultúrákban, értékrendszerekben a “tisztesség” éppen hogy a
belső helyiségek szemérmes rejtésében mutatkozik meg.)
Persze, nem tekinthetünk el a körülmények történeti alakulásától sem. A békés környezet a
tartósan veszélyek nélküli élet, az ismerősség nyilván jobban kedveznek a bizalomteli
megnyílásnak, bár az sem ritka, hogy éppen az évtizedek óta jól ismert szomszédság elől
kívánja legalább lakását zártan tartani az ember. Az ötvenes-hatvanas években gyakori-volt
társbérlet például magától értetődően erősítette fel a bezárkózási törekvést; az erkélyeknél is
szólhattunk volna arról a típusról, amikor a lakás felosztása egynek épült erkélyeket osztatott
két vagy három felé, s ilyenkor a lakók minden lehetőséget megragadtak, hogy elválasztó
falakat tákoljanak saját területük és a szomszédé közé, hogy “ne lássunk egymás szájába”. A
kényszerű összezártság növeli az önállóság, a különállás és az intim szféra elzárásának
igényét, s az utóbbi évek építkezésein ez a tendencia is megfigyelhető.
Mind az átláthatóság, mind a beavató beengedés mértéke további különbségeket hoz létre
lakás és lakás között, ha különbséget teszünk az egyes helyiségek között is. Hiszen aki látni
engedi a nappaliját, nem biztos, hogy ugyanezt teszi a hálószobájával, (ezért is került fel az