KIRÁLYI ÉS CSÁSZÁRI - Országos Széchényi Könyvtár

Állami hivatalnokság
a 17. századi Magyarországon
A Bizánci Birodalom összezsugorodása majd pusztulása következtében
a terjeszkedõ török hatalom a Balkán-félsziget országaiban a
történetileg kialakult autochton területi hatalom képviselõit, az uralkodókat
és a földesúri nemességet elõbb megosztotta, majd lesöpörte
és tönkretette a gyér, kisszámú polgárságot, az önkormányzati elv
letéteményesét is. A Magyar Királyságnál – az Archiregnumnál –
védelmet keresõ országok a 15. században egymásután buktak el.
Területükön az iszlám által meghatározott török birodalmi elven
felépülõ autokrácia és az azt kiszolgáló személyre szóló katonai hûbérrendszer
alakult ki, mely a még csak az alakulásban és öntudatosodásban
lévõ balkáni népeket, nemzeteket hosszú évszázadokra
jogtalan rájává tette, államiságukat megszüntette. Ezek az országok
elvesztették fejedelmeiket, nemességüket, polgárságukat – és így
természetszerûleg saját igazgatásukat is. Bár a Magyar Királyság,
amit tehetett, megtett az érdekükben, de ereje egymagában nem
volt elégséges a dinamikusan terjeszkedõ, Ázsiából nagy emberutánpótlással
bíró török birodalom ellen. A nyugat keresztény országok
ugyan idejében felismerték a veszélyt, de a nikápolyi csatát követõ
vérengzés után elvesztették kedvüket és bátorságukat a segítségnyújtásra,
mint ahogy ez Eustache Deschamps egykorú balladájából
is kitûnik. Így a Magyar Korona és országai magukra maradtak a
küzdelemben. Sõt, a harctér viszonylagos távolsága miatt maga a
magyar nemesség is, kivált a fõnemesség, alábecsülte ezt a fenyegetõ
bajt, mely létét is veszélyeztette. Még akkor sem ébredt ennek tudatára,
amikor már a török a királyság közvetlen déli területére lépett,
hanem el volt foglalva a saját belviszályaival. A 16. században már a
Magyarországgal szomszédos Németországban is köztudott volt a
veszély, ami ellen védekezni kell. Dürer rézkarca, „a nagy ágyú” a
körülötte settenkedõ törökökkel már utal erre a felismerésre és a hadifelszerelés
szükségességére.