letölthető pdf - Prae

Fehér LàszlÑ
A bardoniai Ùgyvéd *
Azon a nyáron minden a kövek körül forgott. Elsőre nem volt feltűnő, a mánia lassacskán szivárgott
be, alig észrevehető zümmögésként az alapzaj alatt. Itt-ott elejtett jelek, fokozatosan
áttörve a véletlenek elfogadható szintjét. Nálam a postaláda lehetett a döntő.
Felhoztam azon a párás reggelen, mi volt benne, vagy megnyitottam, nem emlékszem.
A méreteim miatt éppen nem aggódott senki. Jó jel, nem aggódtam én sem. Ajánlottak
karnaki ingatlant, meglepetésekkel teli utazást a Húsvét-szigetekre, sportolási lehetőséget
majdnem valódi fegyverekkel. Majdnem valódi, hangsúlyozta az anyag, és a szövegből nem
tudtam eldönteni, ez azt jelenti-e, majdnem úgy néznek ki, mint az igaziak, vagy majdnem
valódi sérüléseket ejtenek. A képanyag alapján erre is láttam esélyt. Az elégedett vendégek
rikítósárga mellényekben vigyorogtak a fedezékekből, magasra emelve a fegyvereket. Akadtak
önkéntes segítők is a helyi emberanyagból. A szöveg animátoroknak hívta őket, de
ezeket egyszer sem vették közelről. Elmosódott, terepszínű foltok a menő, elkent képeken,
arc nélkül. És egy ajánlat a bardoniai biztonságról, ez a márkanév talán egy adóparadicsom
szigetecskéé lehetett, vagy egy biztosítóé.
A tévé éppen alapkőletételről szövegelt. Az új évezredben fontos a hagyományok átvétele,
mondta egy arc a mikrofon mögül. Nem titkosították, semmi pixelesítés, ám a pofának így
is sikerült a totális jellegtelenség álarcát magára öltenie. Próbát tettem, félrenéztem egy
egész percig, majd vissza, megint félre. Hiába. Egy vonását sem tudtam felidézni. A fickó
lopakodó, az arcmemória kísértete.
– Közös ügyünkről van szó. Az emlékekből nem juthat mindenkinek, de a szellem
mindannyiunké, és azt hiszem, nem túlzok, ha a karnaki oszlopok egy darabkáját helyezem
el most, és azt állítom...
A szónok természetesen maradt, ahol volt. A kék selyembe burkolt kődarabot, ha az
volt, egy egyenruhás alak vitte le egy árokba, kicsit idétlen ünnepélyességgel. Az árok a
térdéig ért, de az alak gyorsan kiegyenesedett és hátralépett, mintha mielőbb vissza akarna
állni a díszsorfalba. Az árokról sortüzek jutottak eszembe, meg az, milyen távol van ez már
az új évezredtől.
Megszólalt a telefon. Felemeltem, lenyomtam egy gombot. Flange, a baleseti tanácsadóm
szólalt meg.
– Jó reggelt. Remélem, jól vagy.
A kép visszaállt az arcnélküli szónokra. Végigvettem, mi mindennel rukkolhatnék ki a
tanácsadómnak, és rájöttem, nem sokkal.
– Elmegy, köszönöm. Bekapcsolnád a tévét?
– Mindig be van kapcsolva. Mi érdekel?
– Négyes híradó. Nem láttad az elejét véletlenül? Mit avatnak?
Ez a blokk közben véget is ért. Reméltem, legalább a végén, az összefoglalóban megemlítik,
mi alá temették el a karnaki követ, de túlságosan levettem a hangot a telefon miatt.
Aztán hirtelen fel, hiába, már csak az üvöltött, mitől olyan jó az eredeti vallartai faragvány
a fürdőszobába.
* A szöveg a PRAE.HU gondozásában hamarosan megjelenik a szerző novelláskötetében.