2. Az arany-deviza rendszer eredete 2.1. A klasszikus liberalizmus ...

A koncepció elemei -- bár sok mindenben emlékeztettek Woodrow Wilson tizennégy pontjára
és szerencsétlen sorsú Népszövetségére, -- nem egyszerűen jelszavak voltak az államférfiak számára;
gyakorlati megvalósításuk elôkészületei még az évben, tulajdonképpen az USA hadbalépésével
egyidôben megkezdôdtek. A fegyverek elhallgatása után, 1945-ben formálisan is megalakult az
Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ), amelynek gazdasági feladatokkal megbízott szakosított
intézményeirôl (IMF, IBRD, ITO) már egy évvel korábban megállapodás született Bretton Woodsban
(USA), az Egyesült Nemzetek Monetáris és Finanszírozási Konferenciáján.
Az 1944. júliusi bretton woodsi világgazdasági konferenciához vezető előkészületeket már rögtön
Pearl Harbor után elindította Roosevelt elnök. Morgenthau 1941. december 14-én kérte fel helyettesét,
Harry White-ot, hogy dolgozza ki egy ”szövetségesek közötti stabilizációs alap” tervezetét. White
elképzelései minden fontosabb kérdésben összhangban voltak azokkal a törekvésekkel, amelyeket
egyidejűleg Keynes fogalmazott meg Londonban. Mindenekelőtt egyetértettek abban, hogy a
tervezett konferencia feladata megakadályozni a megelőző évtizedek végzetes gazdaságpolitikai
hibáinak megismétlődését.
Az első ilyen hiba az volt, hogy az első világháborút lezáró békeszerződésben Németországra
irreálisan nagy jóvátételt szabtak ki. Ennek következtében a GDP öt százalékára rúgó jóvátételt kellett
évente kisajtolnia gazdaságából. Németország kiszipolyozásának következménye a gazdaság és a
társadalom dezintegrálódása, és végső soron a fasizmus uralomra jutása volt. Keynes és White úgy
látták, hogy ezúttal el kell kerülni a tőkekivonást a legyőzött országok gazdaságából, sőt
kedvezményes tőkeinjekcióval kell elősegíteni a stabilizációt, az újjáépítést és a demokrácia
megszilárdulását. A finanszírozás progresszív elveinek gyakorlati alkalmazására új intézmény
létrehozását kezdeményezték; ez vezetett el a későbbi Világbank létrehozásához.
A másik alapvető hiba az aranystandardhoz való visszatérési kísérlet volt, és az, hogy amikor -
- a világválság idején -- végképp világossá vált e rendszer tarthatatlansága, a kormányok képtelenek
voltak együttműködni. Elszabotálták -- élen Roosevelt embereivel -- az 1933-ban összehívott londoni
világgazdasági konferenciát, és a megegyezés helyett inkább a nemzeti valuták versengő
leértékelésével kívántak előnyhöz jutni a nemzetközi piacokon. A háború alatt már egyetértés volt a
szakértők között arról, hogy a jövőben a versengő valutaleértékelést el kell kerülni, és egy közös
alapból kell lehetővé tenni a kiigazítási időszakok áthidalását azoknak, akik átmeneti fizetésimérlegproblémákkal
küzdenek. A monetáris politika új elveinek képviseletére és a szükséges összhang
megteremtésére kezdeményezték annak az intézménynek a felállítását, amelyet később Nemzetközi
Valutaalapnak hívtak.
A brit és az amerikai delegációk egyetértettek abban is, hogy fenn kell tartani a háború alatt
bevezetett átváltási korlátozásokat; mégpedig elsősorban azért, hogy a nemzetközi tőkemozgások ne
áshassák alá az új intervencionista jóléti államok gazdaságpolitikai autonómiáját. Alapvető szempont
volt a 30-as években kialakult makroökonómiai tervezés intézményeinek védelme, amely nélkül a
kormányok belföldi monetáris és adópolitikája talaját vesztette volna. Keynes különösen az
eladósodott országok esetében látta annak veszélyét, hogy a forráskiáramlás nemkívánatos
fizetésimérleg-korlátot állít a belföldi makrogazdasági célok megvalósítása elé. Nemcsak az
”abnormális”, tehát tisztán spekulációs célú pénzmozgásoktól tartott, hanem a tőke ”normális”, az
országok közötti kamatkülönbségek által orientált mozgásának destabilizáló hatásától is félt. Japán és
Németország példáján kimutatta, hogy az iparpolitikát és a makrogazdasági tervezés hatékonyságát
alááshatja, ha a megtakarítók és a hitelfelvevők beléphetnek külső pénzpiacokra.
Keynes és White egyaránt amellett érveltek, hogy a jóléti államot meg kell védeni a ”politikai
célú”, vagyis ”a szociális törvényhozás terheinek” elkerülhetősége által indukált tőkemenekítéstől.
Keynes így fogalmazott: ”Bizonyos, hogy aligha van olyan ország, amelyben a háború végeztével ne
kellene a vagyonosabb osztályok helyzetét és a magántulajdon kezelését érintő elszánt vitákra
számítanunk. Ha így van, mindig lesz jónéhány ember, aki pánikba esik, mert úgy gondolja, hogy
pillanatnyilag az egyik országban a baloldaliság foka magasabbnak ígérkezik, mint valahol másutt.”
Hasonlóképp White sem tartotta megengedhetőnek, hogy a tőkeáramlás ”az állam által kinyilvánított
nemzeti érdek ellenére működhessen”, még akkor sem, ha ehhez korlátozni kell ”a tulajdonjogokat
más országok népességének 5 vagy 10 százalékánál, akiknek elegendő vagyonuk vagy jövedelmük
van ahhoz, hogy egy részét külföldön fektessék be.”