2. Az arany-deviza rendszer eredete 2.1. A klasszikus liberalizmus ...
2. Az arany-deviza rendszer eredete 2.1. A klasszikus liberalizmus ...
2. Az arany-deviza rendszer eredete 2.1. A klasszikus liberalizmus ...
Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
folyamán erősödő militarizálódás pedig még határozottabban affelé terelte őket, hogy a belföldi<br />
pénzügyi <strong>rendszer</strong>be közvetlenül beavatkozva kíséreljék meg a nemzetgazdasági fejlődés<br />
meggyorsítását. Ennek hiányában a spekulatív tőkemozgások mind a makroökonómiai szabályozást,<br />
mind az államilag irányított pénzügyi tervezést alááshatták volna.<br />
<strong>Az</strong> ortodox gazdaságpolitikai felfogástól sokkal lassabban és kevésbé radikálisan fordultak el<br />
azok az országok, amelyek nem küzdöttek súlyos fizetésimérleg-problémákkal, és amelyeknek<br />
liberális politikai intézményei mélyebb gyökerekkel rendelkeztek. Svájc, Franciaország, Belgium és<br />
Hollandia kormányai -- egyfajta ”<strong>arany</strong>blokkot” alkotva -- igyekeztek fenntartani <strong>deviza</strong>piacaik<br />
szabadságát, és viszonylag kevés korlátozást alkalmaztak a tőkemozgások terén. <strong>Az</strong> évtized második<br />
felének <strong>deviza</strong>válsága azonban ezekben az országokban is változást hozott. Léon Blum 1936-ban<br />
hatalomra került szocialista kormánya fokozatosan kiterjesztette a francia központi bank fölötti állami<br />
ellenőrzést, és egy új kormányzati pénzügyi intézményt állított fel a közmunka-programok<br />
finanszírozására. Két évvel később a francia kormány már komolyan fontolgatta az átváltási<br />
korlátozások német mintára történő bevezetését, a belföldi gazdasági expanzió elősegítése érdekében.<br />
Franciaország és az <strong>arany</strong>blokk más országai azonban csak a második világháború időszakában<br />
vezették be az átfogó pénzügyi tervezést és a tőkeáramlás ellenőrzését.<br />
<strong>Az</strong> Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányai a német példánál lassabban, de a franciánál<br />
határozottabban távolodtak el az ortodox liberális politikától. <strong>Az</strong> Egyesült Államokban a 30-as évek<br />
elejének pénzügyi válsága a társadalmi-politikai koalíciók átrendeződésének katalizátorává vált. Így<br />
nyerhette meg az 1932-es választásokat a Demokrata Párt, amely mögött megszilárdult a farmerek, a<br />
szakszervezetek és a tőkeintenzív ágazatokban érdekelt üzleti csoportok szövetsége. Elnökük, Franklin<br />
D. Roosevelt a new yorki pénzügyi közösséget, és különösen a Morgan-birodalmat tette felelőssé az<br />
időszak gazdasági káoszáért.<br />
Franklin Roosevelt elnök hivatalba lépése napján megkezdődött a monetáris és a<br />
finanszírozási <strong>rendszer</strong> szigorú állami ellenőrzésének kiépítése. Néhány héttel később, 1933<br />
áprilisában leválasztotta az Egyesült Államokat az <strong>arany</strong>standardról, amit ”az úgynevezett nemzetközi<br />
bankárok régi fétisei” közé sorolt. A monetáris politika irányítása a new yorki Federal Reserve<br />
Banktól a washingtoni Pénzügyminisztériumhoz került, amely -- Henry Morgenthau vezetése alatt -- a<br />
New Deal és az intervencionista gazdaságpolitika fellegvárává vált.<br />
Roosevelt kormánya eleinte önmérsékletet tanusított a nemzetközi tőkemozgásokba való<br />
beavatkozások terén, 1936-ra azonban -- döntően az Európából beáramló tőke inflációs hatásai miatt --<br />
népszerűvé vált az átváltási korlátozások bevezetésének gondolata. Mivel a new yorki bankárok és<br />
washingtoni szószólóik ellenezték a direkt beavatkozást, a Pénzügyminisztérium 1936 decemberétől a<br />
beáramló tőke monetáris hatásainak sterilizálását, vagyis a kibocsátott pénzmennyiségnek a beáramló<br />
tőkével arányos csökkentését kezdeményezte, valamint azt, hogy a brit kormánnyal egyeztetett módon,<br />
de átváltási korlátozások nélkül próbálják meg mérsékelni a ”forró pénzek” instabilitást okozó<br />
áramlását.<br />
Addigra már a brit Pénzügyminisztérium is befolyása alá vonta a monetáris politikát. A<br />
londoni City pénzemberei és az Angol Bank tisztviselői sokkal kevesebb hatalommal rendelkeztek,<br />
mint a 20-as években. <strong>Az</strong> <strong>arany</strong>standardról való letérés után a kormány hajlott arra, hogy a külső<br />
fizetési egyenlegnél fontosabbnak tartsa belső gazdasági helyzet alakulását. A Pénzügyminisztérium<br />
felügyelete alatt létrehoztak egy <strong>deviza</strong>kiegyenlítési alapot (Exchange Equalization Account), hogy<br />
gyors <strong>deviza</strong>piaci beavatkozásokkal ellensúlyozni tudják a rövidtávú <strong>arany</strong>mozgásoknak a belföldi<br />
monetáris helyzetre gyakorolt hatásait. 1932 júniusában a font sterling védelme érdekében megtiltották<br />
a külföldiek számára történő állami hitelezést. Bár ezt az intézkedést még abban az évben feloldották a<br />
Nemzetközösség és a Birodalom hitelfelvevői körében, a londoni magánintézmények külföldi<br />
hitelezését továbbra is szigorú ellenőrzés alatt tartották, és csak ”a brit ipar érdekeit szolgáló”<br />
esetekben engedélyezték. <strong>Az</strong> ilyen drámai változások ellenére a brit Pénzügyminisztérium az évtized<br />
végéig az ortodox elvek rabja maradt.<br />
A pénzügyekről való gondolkodás változásának országonként különböző üteme ellenére újabb<br />
kísérlet született arra, hogy a gazdasági fellendülést egy nemzetközi pénzügyi megállapodással is<br />
elősegítsék. <strong>Az</strong> Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország képviselői 1936-ban kötötték meg<br />
azt a Háromoldalú Monetáris Egyezményt, amelynek célja az árfolyamingadozások csökkentése volt.<br />
<strong>Az</strong> egyezményhez nem sokkal később csatlakozott Hollandia, Svájc és Belgium is, távol maradt
Change language