2. Az arany-deviza rendszer eredete 2.1. A klasszikus liberalizmus ...

2. Az arany-deviza rendszer eredete 

2.1. A klasszikus liberalizmus és az aranystandard 

A második világháború utáni világgazdasági rend két nagyhatalom: az Amerikai Egyesült Államok és 

Nagy-Britannia szellemi és anyagi terméke volt. A háború utolsó éveiben folytatott tárgyalásokon 

került pont annak a folyamatnak a végére, amelynek során a britek korábbi vezető szerepe az 

amerikaiak kezébe ment át. A XX. század közepén az Egyesült Államok elsősége ugyanolyan 

megkérdőjelezhetetlen volt, mint Angliáé száz évvel korábban. 

Anglia volt az a XIX. századi ország, amely a legkorszerűbb ipari technológiával, a 

legkiterjedtebb gyarmatbirodalommal, s a legfejlettebb pénzügyi rendszerrel rendelkezett. Az Angol 

Bankot (Bank of England) 1694-ben hozták létre, a forradalmi kormányra addig jellemző kaotikus 

hitelfelvételi gyakorlat racionalizálása végett. A Bank az 1770-es évekre már rendelkezett az érme- és 

bankjegykibocsátás monopóliumával London területén, 1826-ra pedig már a Londont körülvevő, 65 

mérföld sugarú körzetben. A francia forradalmat követő kontinentális válsághelyzet kialakulása miatt 

azonban 1797 és 1821 között a bankjegyek aranyra válthatóságát felfüggesztették. Ez idő alatt más 

angol bankok bankjegyeit az Angol Bank által kibocsátott bankjegyekre való átválthatóságuk 

függvényében fogadták el, vagyis gyakorlatilag a pénzügyi rendszer monetáris bázisát az Angol Bank 

nem konvertibilis (aranyra be nem váltható) bankjegyeinek kibocsátása jelentette. 

A XIX. század első évtizedeiben a napoleoni háborúk végéhez közeledve vált egyre 

fontosabbá a kérdés, hogy vajon e háborúk végeztével milyen gazdasági rend működjék az országban. 

Az időszak hangadó közgazdasági irányzatának, a currency-iskolának a képviselői azt állították, hogy 

a háborús periódusban kialakult infláció annak volt köszönhető, hogy a profitorientált Angol Bank túl 

nagy mennyiségű bankjegyet bocsátott ki. A ”currency-elv” képviselői úgy vélték, hogy az áruk ára, 

illetve az arany értéke a forgalomban levő arany tömegétől függ. Ez az ortodox nézet fogalmazódott 

meg az 1810-ben kiadott Bullion-jelentésben, és győzedelmeskedett végül a font sterling aranyra való 

átválthatóságának helyreállításakor, 1821-ben. 

A bullionistákkal szemben az úgynevezett banking-iskola sorakoztatta fel érveit. Szerintük 

nem a tartalékolt arany mennyiségének, hanem a kereskedelmi forgalom pénzigényének kellett volna 

meghatározni a kibocsátott pénz mennyiségét. Ezt az érvrendszert támogatták sokan az ipari termelők 

köreiben, akik leginkább termelési és eladási lehetőségeik korlátozását látták az aranyhoz való makacs 

ragaszkodásban. 

A viták kimenetelében -- mind az elméletben, mind a parlamentben, -- döntő szerepet játszott David 

Ricardo, aki maga is az arany visszahozatala mellett kardoskodott. Ő már a napoleoni háborúk 

kezdetekor kifogásolta, hogy az Angol Bank felfüggesztette az font sterling aranyra való 

beválthatóságát. Pedig a háború okozta bizonytalanság légkörében érthető volt, hogy az emberek 

sokkal inkább aranyban kívánták megőrizni felhalmozott értékeiket, mint papírpénzben, s így 

érthetővé vált a Bank magatartása is, amely az aranytartalék védelmét szolgálta. 

David Ricardo a XIX. század legnagyobb hatású brit közgazdásza volt. Londonban született 

1772-ben, s apjához hasonlóan hosszú időn át ő is tőzsdeügynökként dolgozott. Munkásságának 

ihletője, Adam Smith A nemzetek gazdagsága című könyve először 1799-ben került kezébe. Első 

jelentősebb írásait 1809-10-ben tette közzé, 1815 után pedig -- Gloucestershire-i birtokára 

visszavonulva -- idejét szinte kizárólag a politikai gazdaságtannal való foglalkozásnak szentelte. 

Főműve, A politikai gazdaságtan és az adózás alapvelvei 1817-ben jelent meg. Ezután -- ahogy Paul 

Samuelson írja: -- ”fél évszázadon át Ricardo szinte hipnózis alatt tartotta a közgazdászokat és az 

államférfiakat.” Keynes megfogalmazásában: ugyanúgy hatalmába kerítette Angliát, mint amilyen 

könyörtelenül a szent inkvizíció meghódította Spanyolországot. 

Ricardo gondolatmenete szerint ”a pénzforgalom akkor a legtökéletesebb, ha egészében 

papírpénzzel bonyolítják le, viszont a papírpénznek az értéke ugyanannyi, mint az aranyé, amelynek 

képviselőjeként lép fel. A papír használata arany helyett a legdrágább anyagot a legolcsóbbal 

helyettesíti és anélkül, hogy bárki is károsodna, lehetővé teszi az országnak, hogy az addig 

pénzanyagként felhasznált aranyat nyersanyagok, szerszámok és élelmiszerek ellenében cserélje, ezek 

révén pedig gazdagságát és jólétét növelje.” (Ricardo 1991: 248) Ricardo tehát az aranyhoz való 

ragaszkodással együtt sem ellenzi a papírpénz használatát, csak biztosítani akarja a forgalomban

használt pénz értékállóságát. ”A papírpénz annak az elvnek az alapján van forgalomban, hogy a 

papírpénz egész költsége pénzverési díjnak tekinthető. Nincs ugyan belső értéke, mégis, ha a 

mennyiségét korlátozzuk, csereértéke ugyanakkora, mint vele egyenlő névértékű érméé vagy érményi 

nemesfémé.” (Ricardo 1991: 243) 

A pénzügyi rendszerrel kapcsolatos állásfoglalásai előtt Ricardo fontosnak tartotta a politikai 

rendszer jellegének vizsgálatát is. Számára a tapasztalat azt mutatta, hogy ”nem volt még állam, sem 

korlátlan papírpénzkibocsátási joggal felruházott bank, amely ne élt volna vissza ezzel a joggal. Éppen 

ezért a papírpénz kibocsátását minden államban bizonyos korlátozásnak és ellenőrzésnek kellene 

alávetni és erre semmi sem látszik alkalmasabbnak, mint az, hogy a papírpénz kibocsátóit arra 

kötelezik, hogy jegyeiket beváltsák aranyérmére vagy rúdaranyra.” (Ricardo 1991: 245) Az állami 

szervekkel és a monopóliumokkal szembeni bizalmatlanság visszaköszönt a későbbi évszázadok 

liberális (és neoliberális) közgazdászainak munkásságában. 

Ricardo a liberális irányzat szószólója volt; ők szorgalmazták a font sterling aranyalapra helyezését. 

Mivel azonban 1823-ban elhunyt, nem érhette meg elveinek végső győzelmét, amely az 1844. évi 

Banktörvény elfogadásával következett be. Ez a törvény szervezetileg elkülönítette egymástól a Bank 

pénzkibocsátással és hitelezéssel foglalkozó részlegeit, követve az állami és magánjellegű 

tevékenységek elhatárolásának elvét. A Kibocsátási Osztálynak 14 millió fontnyi fedezet nélküli 

bankjegykibocsátási keretet szabtak meg, amelyen felül a legkisebb mennyiségű kibocsátott bankjegy 

mögött is aranyfedezetnek kellett állnia. Ezzel Sir Robert Peel miniszterelnök egyfajta 

kényszerzubbonyba bújtatta a Bankot, amit Walter Bagehot (The Economist) harminc évvel később 

”öntöttvas-rendszernek” nevezett. 

Az így létrejött rendszer nyilvánvalóan egy arany-papír monetáris standardot jelentett, a 

törvény azonban biztosítani akarta, hogy a vegyes monetáris standard a gyakorlatban a tisztán 

fémalapú monetáris rendszerhez hasonlóan működjék. Ez a törekvés illúziónak bizonyult. Az 1847-es, 

1857-es és 1866-os pénzügyi válságok során a Banktörvényt felfüggesztették annak érdekében, hogy 

az Angol Bank a többi bankot megfelelő mennyiségű hitellel tudja ellátni, túllépve a fedezetlen 

bankjegykibocsátás törvény által megszabott keretét. 

A kereskedelmi bankok a Banktörvény időnkénti felfüggesztésétől függetlenül is messze 

eltávolodtak annak szellemétől. Ügyfeleiknek jóval több hitelt nyújtottak, mint amennyit a 

birtokukban levő jegybankpénz, érme és aranyrúd-készlet elvileg megengedett volna. A bankrendszer 

tehát pénzteremtő képességgel rendelkezett, ami az évszázad egészét tekintve a tényleges 

pénzmennyiség hatalmas növekedését eredményezte. Az 1800-as évek kezdetén a bankjegyek és látra 

szóló betétek Európa teljes monetáris arany- és ezüstkészletének kevesebb mint felét tették ki, az első 

világháború előtti években viszont már csaknem kilencszer annyi bankjegy és betét létezett, mint 

használatban levő fémpénz. A hitelpénz-teremtés gyakorlatának kialakulása nemcsak az Angol Bank 

hatalmát növelte meg, hanem a kormányét is, amelynek hitelfelvételi lehetőségei így jelentősen 

kibővültek. 

Az ortodox felfogás képviselői azt remélték, hogy az Angol Banknak a stabil sterling-arany 

paritás fenntartásáért vállalt nemzetközi kötelezettsége lehet az inflációs finanszírozás gátja. Egy 

univerzális egyensúlyi mechanizmus körvonalai rajzolódtak tehát ki. Ugyanúgy, ahogy Ricardo szerint 

az aranytermelés ingadozása alkalmas az egyensúly fenntartására a nemzetgazdaságon belül, a 

nemzetközi gazdaságban -- az úgynevezett aranypont-automatizmuson keresztül -- az aranykivitel és - 

behozatal teremthet egyensúlyt. 

A rendszer tényleges működésében az efféle politikamentes automatizmusok csak alárendelt 

szerepet játszhattak. Az aranystandard bevezetése, illetve az ezzel kapcsolatos többi törvény 

meghozatala nemcsak gazdasági, de politikai következményekkel is járt Angliában, mégpedig a 

pártrendszer egészét illetően. Sir Robert Peel, aki a Ricardo szellemiségét megtestesítő törvényeket 

bevezette, konzervatív politikus volt; két alkalommal töltötte be a miniszterelnöki tisztséget (1834-35 

és 1841-46). Második hivatali idejére esett a Banktörvény elfogadása és a gabonavámok eltörlése, 

aminek következtében ő és követői kénytelenek voltak elhagyni a -- korábban általa megreformált és 

új névre keresztelt -- Konzervatív Pártot. Úgy gondolta, hogy a konzervatívoknak el kell fogadniuk a 

reformok szükséges mértékét, és ehhez a középosztályban is támogatást kell szerezniük. Pártja 

többsége azonban nem támogatta reformjait, a szabadkereskedelem korszakát megnyitó 

Gabonatörvény pedig a szakadás közvetlen okává vált. Peel és követői egy harmadik pártot alakítottak

a liberálisok és a konzervatívok között, majd többségük -- köztük a későbbi sokszoros miniszterelnök 

Gladstone is -- csatlakozott a Liberális Párthoz. 

Az alkotmányosság és az aranystandard elfogadása a XIX. századi civilizációhoz való tartozás 

legfőbb szimbólumaivá váltak. Politikai, illetve gazdasági értelemben ezek voltak azok a liberális 

intézmények, amelyek irányában a korszak progresszív politikusai a társadalmi haladást elképzelték. A 

liberális politikai erőknek, illetve más felvilágosult reformereknek mindenütt döntő szerepük volt 

abban, hogy országaik -- a politikai és a gazdasági szabadság eszményét követve -- bevezették az 

alkotmányosság kereteit és a valutastabilitást biztosító reformokat, amelyektől a nemzetközi 

kereskedelem dinamikus bővülését várták. 

Európa vezető államai 1865-től kezdve több konferenciát is tartottak a nemzetközi 

pénzügyekről és a nemesfémek szerepéről. Bár az egyes kormányok egyre-másra deklarálták valutáik 

aranyparitását, a valóságban a különböző országok igen nagy változatosságot mutattak atekintetben, 

hogy a belső pénzforgalom és a tartalékolás céljaira milyen arányban használtak aranyat, illetve más 

eszközöket. Az 1880-as évektől szinte kizárólag aranyat használt mindkét területen Anglia, 

Németország, Franciaország és az Egyesült Államok. A belső pénzforgalomban nagyrészt aranyat, a 

tartalékolásra viszont inkább devizát használt Oroszország, Ausztrália, Dél-Afrika és Egyiptom. 

Aranyban tartalékolt, de a belső forgalomban többféle fémet és papírt is használt Belgium és Svájc. 

Mindkét területen távol maradt a tiszta aranystandardtól Ausztria-Magyarország, Japán, Hollandia, a 

skandináv országok és több brit gyarmat is. Kizárólag devizában tartalékoltak a latin-amerikai 

országok, valamint India és a Fülöp-szigetek is. (Eichengreen 1996: 21) 

Az Egyesült Államok gyakorlatilag 1879-ben csatlakozott az aranystandardhoz, a 

polgárháború (1861-1865) finanszírozása idején nagy mennyiségben kibocsátott zöldhasú bankjegyek 

aranyra válthatóságának deklarálásával. Az aranystandard politikai támaszát itt az északi vezetés alatt 

álló, az ipari termelők és a pénzvilág meghatározó köreit (elsősorban a Morgan-birodalmat) képviselő 

Republikánus Párt képviselte. Az ezüst megtartása mellett főként a farmerek kardoskodtak, akiknek 

törekvéseit az újabb nyugati ezüstlelőhelyek feltárása után a bányászok is támogatták. A populista 

William Jennings Bryan, aki három alkalommal volt a Demokrata Párt elnökjelöltje, Jézusra és a 

Bibliára hivatkozott az arany elleni kirohanásaiban. Bryannek azonban egyszer sem sikerült győznie, s 

az ezüstpénz-verés szabadságára irányuló kezdeményezés vereséget szenvedett. A Republikánus Párt a 

progresszív irányzat kiválásáig (1912) az amerikai politikai rendszer hegemón pártja maradt. 

A másik felemelkedő gazdasági nagyhatalom, Japán hosszú időn keresztül trimetallista 

rendszert működtetett (arany, ezüst és réz használatával). Erre sajátos térbeli struktúra is jellemző volt, 

kifejezve a szigetországon belüli földrajzi munkamegosztást, valamint Japán nemzetközi gazdaságba 

való billeszkedésének kapcsolódási irányait. Japán először a -- restaurációként és forradalomként is 

aposztrofált -- Meidzsi-reformok keretében tett kísérletet az aranyvalutarendszerbe való 

bekapcsolódásra (1868), amely azonban néhány év után kudarccal végződött. A nem sokkal későbbi 

második kísérlet már eredménnyel járt, s így Japán is csatlakozhatott a gazdasági és politikai 

értelemben egyaránt rivalizáló nagyhatalmak csoportjához. 

A századfordulón kiéleződött imperialista versengés katonai összecsapáshoz vezetett a 

nagyhatalmak között. A háború kitörése maga alá temette a haladás XIX. századi eszményét és a 

klasszikus liberalizmust egyaránt. Innentől fogva az iparosodott országokban a szociáldemokrata 

pártok kerültek a progresszív politika vezető pozíciójába, még akkor is, ha többségük a háború alatt 

kapitulált a militarizmus előtt, és elfogadta az imperialista rivalizálás adta kereteket. 

2.2. Keynes és az aranystandard helyreállítása 

Az első világháború kitörése elkerülhetetlenné tette az aranystandard felfüggesztését, a háború utáni 

helyreállítási kísérlet pedig nem várt akadályokba ütközött. Az új helyzet értelmezésében úttörő 

szerepet játszott John Maynard Keynes, akinek elméletei és elemzései egyben kiindulópontot 

jelentettek a második világháború utáni nemzetközi pénzügyi rendszer megalkotásához. Keynes 

liberális gondolkodó volt, de olyan liberális, aki szembe tudott nézni azzal a körülménnyel, hogy a 

XIX. század liberális elvei a XX. században már nem voltak képviselhetők, jelentős korrekcióra 

szorultak. A laissez-faire-t, amelynek bukását sokan még a harmincas évek világgazdasági válsága 

során sem ismerték el, ő már 1926-ban elbúcsúztatta.

Keynes nem közgazdasági, hanem matematika szakon kezdte annak idején az egyetemet. A 

közgazdaságtannal viszonylag későn kezdett foglalkozni. Végül is a háború alatti pénzügyi szervező 

munka során gondolkodott el a gazdasági folyamatok és a társadalmi együttélés összefüggésein. 

Onnantól kezdve gazdasági témájú írásaiban egyre csökkent a matematikai módszertan szerepe, és 

egyre nőtt a politikai vonatkozások nyílt elemzése. Több hullámban (1919, 1925, 1930) erősödött föl 

közéleti szerepvállalása, míg végül -- a második világháború alatt -- lényegében politikus lett: Nagy- 

Britannia elsőszámú gazdasági diplomatája. 

Az 1944-ben kicsúcsosodó diplomáciai tevékenységhez vezető út első mérföldköve A 

békeszerződés gazdasági következményei (1919) című kötet, amelyben Keynes megsemmisítő 

bírálatban részesítette a párizs környéki békék gazdasági és politikai koncepcióját. Ez a mű nemcsak 

azzal érdemelte ki a kortársak figyelmét és az utódok tiszteletét, hogy bebizonyította a vesztesekre 

kiszabott jóvátétel teljesíthetetlenségét, de azzal is, hogy újszerű módon elemezte a háború előtti 

gazdasági rendet is. A katonai eszközökkel viselt háborút a kereskedelmi háborúból származtatta, ez 

utóbbit pedig az egyenlőtlen fejlődés mechanizmusaira vezette vissza. A háború utáni gazdaságok 

konszolidálása érdekében elengedhetetlennek tartotta a háborús adósságok eltörlését, ami önmagában 

is szentségtörésnek számított a bankvilág szemében. 

Az 1920-as éveket a nemzetközi pénzügyek terén döntően az a törekvés jellemezte, hogy a 

központi és magánbankárok vezetésével az iparosodott világ egészében helyreállítsák az 1914 előtti 

liberális nemzetközi monetáris és finanszírozási viszonyokat. A pénzügyi közösség számára ez saját 

hatalmi pozíciójának megszilárdítását is jelentette volna. Az 1920-as brüsszeli, majd az 1922-es 

genovai nemzetközi konferenciákon (utóbbin Keynes különféle sajtótermékek gazdasági szakírójaként 

vett részt) ezek a bankárok kezdeményezték a költségvetések kiegyensúlyozásához, a központi bankok 

függetlenségéhez, a tőkemozgások szabadságához, és mindenek fölött a nemzetközi aranystandardhoz 

való visszatérést. Ezt a kezdeményezést a háború utáni világ két legerősebb bankárközössége: a 

londoni és a new yorki vezette. Egymással szorosan együttműködve nagyösszegű hiteleket kínáltak 

azoknak a kormányoknak, amelyek késznek mutatkoztak ezen intézkedések meghozatalára. A 20-as 

évek közepén már valóban úgy látszott, hogy a nemzetközi aranystandardot sikeresen feltámasztották, 

és életre tudták kelteni a magánhitelezés nemzetközi gyakorlatát is. 

Ezek a restaurációs kísérletek szűk körű, de határozott intellektuális ellenzékkel, valamint 

széleskörű, de gyenge társadalmi ellenállással találták magukat szembe. Keynes az ellenzők közé 

tartozott; érveit először a Tract on Monetary Reform (Értekezés a pénzreformról, 1923) című 

könyvében fejtette ki rendszerezett formában. Ez volt az első olyan közgazdaságtudományi mű, amely 

higgadtan és részletesen magyarázta el, miért nem felel meg a huszadik század követelményeinek az 

aranystandard, és miért kell más megoldást találni az árstabilitás biztosítására. Keynes az 

aranystandardot eleve elveszettnek látta, és tisztában volt azzal is, hogy az Egyesült Államok egyre 

jelentősebb mértékben részesedik a világ aranykészleteiből és ipari termeléséből, ami egyúttal az USA 

nemzetközi pozíciójának felértékelődésével is járt. Ezért Keynes számára az igazi kérdés az volt, hogy 

a rögzített dollárparitást (és ezen keresztül az aranyparitást), vagy pedig a belső árstabilitást válasszáke. 

Mindenképpen az utóbbit részesítette előnyben, és ezért azt a megoldást javasolta, hogy a központi 

bank heti rendszerességgel határozza meg a font árfolyamát. Ez kibővítette volna a Bank monetáris 

eszköztárát, és egy valóban nagyhatalmú irányító központtá fejleszthette volna az intézményt. 

A konzervatívok természetesen felháborodtak, és a legtöbb liberális is szentségtörésnek vélte 

Keynes javaslatát. Már akkor előkerült az a vád, amellyel később a keynesiánusokat leggyakrabban 

támadni szokták, miszerint megoldásaik elszabadítanák az inflációt. A keynesiánusok azok, akik 

számára a növekedés sokkal fontosabb, mint az árstabilitás, és az előbbi ”hajszolása” során hajlandók 

könnyelműen feláldozni az utóbbit -- szól a gyakori ítélet. 

Tény, hogy a húszas évek fő problémája a munkanélküliség volt, amely a háború előttihez 

képest igen magas szinten állandósult: a húszas években mindvégig egy és másfél millió fő között 

mozgott Angliában. Ez azért is súlyos rendellenességnek tűnt, mert időközben például az Egyesült 

Államok gazdasága folyamatos prosperitást mutatott. A munkanélküliséget (és nem a növekedést, 

amely akkor még nem volt önálló közgazdasági probléma) Keynes valóban súlyosabb problémának 

tartotta, mint az inflációt, ez azonban nem jelentette azt, hogy lemondott volna az árstabilitásról, 

amelyben a társadalmi rend stabilitásának fő garanciáját is látta.

A valutarendszer sorsának eldöntésében végül csak korlátozott szerepe volt a szakmai érveknek; a 

végső szót a politikusok mondták ki és fogadtatták el keresetlen eszközökkel a társadalommal. A 

húszas évek gazdaságtörténetének egyik kutatója szerint az 1925-26-os eseménysorozat ”egy nem 

teljesen racionális kísérlet volt a háború előtti londoni aranystandard hatalmának és dicsőségének 

helyreállítására” (Pollard 1970: 2) A visszatérési javaslat, amelyet az 1924-es választások nyomán 

hivatalba lépett konzervatív kormány képviselt, a közvélemény részéről általános támogatottságot 

élvezett. A szakértők és a politikusok úgy gondolták, hogy nincs alternatíva. Kevés kivétellel; ezek 

közé tartozott Keynes, aki viszont nem a brit birodalomhoz fűződő érzelmeiből, hanem racionális 

számításokból indult ki. Érvei mellé azonban nem tudott felvonultatni megfelelő politikai támogatást. 

A laissez-faire és a szabad kereskedelem rendszerének legfőbb politikai támaszát a brit 

Liberális Párt jelentette. Ez volt az a politikai erő, amely a brit birodalmat az angol gazdasági hatalom 

fénykorában hegemón pártként kormányozta. E korszak nemzetközi rendszerének pénzügyi bázisát az 

aranystandard képezte, amely lehetővé tette a szabadkereskedelem kiterjesztését. A felzárkózó ipari 

hatalmak nyomása azonban a vámfalak újbóli kialakulását eredményezte; szabályos gazdasági 

hadviselés alakult ki, majd az első világháború kitörése az aranystandard felfüggesztését is 

elkerülhetetlenné tette. Mindez -- kiegészülve az ír válság akuttá válásával -- megrendítette a Liberális 

Párt hegemón pozícióját, és az 1920-as évek elején a párt kettészakadását eredményezte. Az ír 

önkormányzatot (Home Rule) ellenző liberális unionistákat, akik már 1886-ban csatlakoztak a 

konzervatívokhoz, az első világháború után újabb átállók követték (köztük például Winston Churchill 

későbbi pénzügyminiszter és kétszeres miniszterelnök). A Liberális Párt nem tudta felvenni a versenyt 

a Konzervatív Párt imperializmusával, s a harmincas évek közepére támogatottsága jelentéktelenné 

zsugorodott. 

1924 végétől egészen 1929-ig a konzervatív párt kormányozta Angliát. Jelentős parlamenti 

fölényük volt, miniszterelnökként pedig az a Stanley Baldwin vezette őket, aki saját vállalkozásai 

alapján jól kellett, hogy ismerje a gazdasági folyamatokat. Baldwin úgy gondolta, hogy különösebb 

problémák nélkül helyre lehet állítani a viktóriánus aranykor gazdasági megoldásait. A védővámok 

gondolatát elvetette, a további szociális reformokról pedig az adófizetők pénzének megtakarítására 

hivatkozva mondott le. 

A konzervatívok el voltak szánva arra, hogy helyreállítsák Nagy-Britannia háború előtti 

világpolitikai szerepét, amihez vissza kellett térni a korábbi pénzrendszerhez, az aranystandardhoz. 

Még a munkáspárti kormány létrehozott egy neves közgazdászokból álló bizottságot (Lord Bradbury, 

Gaspard Farrer, Sir Otto Niemeyer és Arthur Pigou részvételével) a probléma elemzésére, s a bizottság 

arra a következtetésre jutott, hogy a visszatérés veszélyekkel nem, viszont annál több előnnyel jár. A 

konzervatívok 1925-ben úgy látták, hogy erre megérett a helyzet, és Winston Churchill 

pénzügyminiszter vezetésével el is indították a kényes műveletet. 

Churchill 1925 márciusában vacsorára hívta a visszatérést pártoló és ellenző oldalak két-két 

képviselőjét. A támogatókat Bradbury és Niemeyer, az ellenzőket Keynes és Reginald McKenna volt 

pénzügyminiszter képviselték. Keynes és McKenna elsősorban azt hangsúlyozták, hogy a háború után 

a brit árak nem estek eléggé ahhoz, hogy a font sterling korábbi árfolyamához való visszatérést 

lehetővé tegyék. Az arany árának 4,86 dolláros árfolyamon való helyreállítása tíz százalékkal 

túlértékelné a fontot, ami a nominális bérek tíz százalékos csökkentését követelné meg. Bradbury és 

Niemeyer azzal válaszoltak, hogy csakis a régi árfolyam vetne véget a fennálló állapotoknak, amit 

szerintük a mesterségesen és indokolatlanul magasan tartott reálbérek jellemeztek. A beszélgetés 

végén McKenna beadta a derekát, de megjegyezte: ”Nincs menekvés, vissza kell térniük, de az út a 

pokolba vezet.” (Skidelsky 1992) 

Keynes kitartott álláspontja mellett. Olyannyira, hogy rövidesen közreadott három tanulmányt 

a kormány valutapolitikája ellen. Az elemzéshez végső soron a ”Békeszerződés”-ben kidolgozott 

elméleti nóvumok szolgáltatták az alapot. A három tanulmányból állt össze aztán a ”Békeszerződés”- 

re rímelő, rövidebb kötet The Economic Consequences of Mr. Churchill (Churchill úr gazdasági 

következményei, 1925) címmel. Ebben Keynes kifejtette érveit az aranystandardhoz való visszatérés 

ellen. Világosan elmagyarázta, hogy a font sterling korábbi aranyparitásának helyreállítása -- az ipar 

versenyképességének megóvása érdekében -- maga után vonná a brit dolgozók nominális bérének 

csökkentését, ami beláthatatlan társadalmi konfliktusokhoz vezetne. Egy kicsivel alacsonyabb 

árfolyam (4,40 dollár) már nem járt volna ilyen súlyos következményekkel a brit textiliparra, 

hajógyártásra, és legfőképpen a bányászatra nézve.

A szénbányászat helyztete nemcsak belső okok miatt mutatkozott súlyosnak. Miután ugyanis a 

német Ruhr-vidék bányái 1924-től ismét termelni kezdtek, a szén világpiaci ára jelentősen csökkent. 

Hogy ezt a kiéleződő versenyt állni tudják, a brit széntermelő vállalatok tulajdonosai egy hárompontos 

programot hirdettek meg. Hosszabb munkaidőt akartak bevezetni a bányákban, meg akarták szüntetni 

a minimálbért, és csökkenteni akarták a béreket minden dolgozó számára. A Királyi Bizottság 

egyetértett a bércsökkentés szükségességével. A bányászok tiltakoztak, és sztrájkot hirdettek. 1926. 

május 4-én a közlekedési, nyomdaipari, vas- és acélipari, villamos- és gázipari dolgozók, valamint az 

építőipariak többsége csatlakozott a bányászokhoz. Az általános sztrájk kilenc napig tartott, miközben 

általános anarchia fenyegette az országot. A kormány azonban keményen lépett fel, és nem egy 

esetben szigorúan megtorolta a sztrájk szervezését. A bányászok még több hónapon át folytatták a 

munkabeszüntetést, ám végül ők sem kerülhették el a vereséget. 

Keynes nem egyszerűen mint tudós maradt magára a vitában; ”ha nem értettek egyet vele, 

nemcsak azért volt, mert igazságainak szellemi színvonalához nem tudtak felnőni, hanem azért, mert 

nem akarták követni azokat, mivel érdekeik, prioritásaik és céljaik egészen különböztek Keynesétől, és 

az igazat megvallva a brit lakosság nagy többségéétől is.” (Pollard 1970: 12) A britek többsége 

érdekelt volt az ország ipari bázisának és exporképességének erősítésében. Az ipari termelést nehéz 

helyzetbe hozó monetáris döntések azonban közvetve az aranystandard támogatóit is kedvezőtlenül 

érintették, az ipar lerombolásával valójában a bankárok saját maguk alatt is vágták a fát. 

Rövidlátásukra jellemző volt például az is, hogy még csak nem is fontolgatták a döntéseik nyomán 

munkanélkülivé válók kárpótlását. 

Keynes kiállását nem valamiféle osztályszolidaritás motiválta. Nem állítható, hogy bármiféle 

vonzódást érzett volna a munkásosztályhoz. Elizabeth Johnson történész például azt hangsúlyozza, 

hogy az 1926-os általános sztrájk idején Keynes csak azért szimpatizált a bányászokkal, mert az előző 

évben visszaállított aranystandard áldozatainak tekintette őket. Számára az igazságtalanság kimerült 

annyiban, hogy a konzervatívok bornírt politikája következtében a munkanélküliség jóval nagyobb 

volt a kelleténél. 

Keynes érvelését tehát -- a jóvátétel körüli polémiához hasonlóan -- megint csak rövid úton 

igazolta a történelem. A konfliktusból ugyan győztesen került ki a konzervatív kormány, ám Keynes 

és követői szerint maga a konfliktus volt értelmetlen. Ezt, vagyis a háború előtti pénzügyi rend 

visszaállításának a lehetetlenségét nem sokkal később az aranyparitásoknak a 30-as években történő 

sorozatos felmondása igazolta, valamint az is, hogy a 20-as évek második felében a brit ipar szemmel 

láthatóan lassabban fejlődött, mint a rivális országoké (ennek persze több oka is volt, de a 

valutaárfolyam középtávon mindenképpen az egyik legfontosabbnak számított). Keynes dühe azonban 

elsősorban Churchill tanácsadóira irányult, és nem magára a pénzügyminiszterre. Személye iránt 

tiszteletet érzett, amit néhány évvel később Churchill A világválság című művéről írott recenziói (1927 

és 1929) is megmutattak. 

Érdekes módon a Munkáspárt, amely fokozatosan kiszorította a politika porondjáról a 

liberálisokat, nem mutatott sok hajlandóságot a nemzetközi pénzügyi rendszer reformjára. Philip 

Snowden, az 1924-es munkáspárti kormány pénzügyminisztere mániákusan ragaszkodott az 

aranystandardhoz. Az adott helyzetben azonban vagy az aranystandardról, vagy a szociálpolitikai 

elvekről kellett volna lemondania. Mivel egyiket sem tette, a Munkáspártnak távoznia kellett a 

hatalomból, mint ahogy távozniuk kellett a szociáldemokratáknak 1923-ban az osztrák, 1926-ban a 

belga és a francia, 1931-ben pedig a német kormányból. Az utánuk jövők lemondtak a szociálpolitikai 

elvekről, a hamarosan elmélyülő világgazdasági válság sodrában azonban hamarosan lemondtak az 

aranystandardról is. 

2.3. A világgazdasági válság hatása 

A húszas évek folyamán minden jelentősebb ipari ország helyreállította nemzeti valutájának 

aranyparitását. A restauráció azonban nem volt hosszú életű. 1929 őszétől kezdve minden korábbit 

felülmúló gazdasági válság bontakozott ki. Az első és leglátványosabb összeomlás az Egyesült 

Államokban, a Wall Streeten következett be, s azután ez rántotta magával a többi nemzetgazdaságot 

is. Mint ahogy az az első világháború után történt, a feszültségek és a veszteségek ezúttal is a 

gazdasági nacionalizmus felé lökték a kormányokat. A válság következményeként az egyes országok 

kormányai egymás után jelentették be az aranystandardról való letérést. Kezdetét vette a versengő

valutaleértékelés, amelynek során az egyes országok a nemzeti valuta leértékelése útján próbáltak 

versenyelőnyhöz jutni a nemzetközi piacokon. Mivel azonban ez a gyakorlat tömegessé vált, az ideigóráig 

megszerzett versenyelőny hamar semmivé vált, s a kérdés már csak az volt, hogy a kormányok 

milyen úton-módon tudják a nemzetközi kereskedelem összeomlásából fakadó veszteségeket 

elviseltetni a dolgozó osztályokkal. 

A tőzsdei árfolyamok zuhanását követő három év válsága teljességgel romba döntötte az egyes 

országok pénzügyi rendszereit, csakúgy, mint a nemzetközi pénzügyi kapcsolatokat. A nemzetközi 

hitelezéshez szükséges bizalom már az 1929-es new yorki tőzsdekrach után gyorsan olvadni kezdett, a 

kialakuló depresszió, a háborús jóvátétellel és adósságokkal kapcsolatos mizéria, valamint az általános 

fizetési egyensúlytalanságok végképp szétzilálták a nemzetközi pénzügyi kapcsolatokat. Hogy 

mentsék, ami menthető, a fejlett országok bankárai 1930-ban létrehozták a Nemzetközi Fizetések 

Bankját (Bank for International Settlements, BIS), hogy az erősítse a központi bankok közötti 

együttműködést, és depolitizálja az adósságokat és a jóvátételi fizetéseket. 

Az ad hoc kormányzati intézkedések azonban nem akadályozhatta már meg a piaci bizalom 

teljes összeomlását, ami 1931-ben következett be. Az év közepén a kibontakozó tőkemenekítés és a 

hosszú távú amerikai hitelezés elakadása az átváltási korlátozások bevezetésére kényszerítette 

Németországot és Ausztriát. A döntő fordulatot az jelentette, amikor a spekulációs nyomás 

következtében Anglia lemondott az aranystandardról. Amikor Ramsay MacDonald miniszterelnök 

1931 szeptemberében -- az ellentétes értelmű nyilatkozatok sorozata után -- hirtelelen bejelentette a 

font sterling aranyparitásának megszüntetését, egy munkáspárti politikus megjegyezte: ”Senki sem 

mondta, hogy mi ezt megtehetjük.” E kijelentés jól illusztrálja, hogy a szocialisták mennyire magától 

értetődőnek tekintették az aranystandard létét, és mennyire elképzelhetetlennek egy másfajta pénzügyi 

rendszer bevezetését. Ez utóbbi elkerülhetetlensége azonban egyre inkább világossá vált. Az 1931-es 

év végére ugyanis az egész, 1914 előtti mintára újjáépített nemzetközi monetáris és finanszírozási 

rendszer romokban hevert. 

Az aranystandard halála egyben a liberalizmus nemzetközi gazdasági szerepének válságát is jelentette. 

Az 1931-es pénzügyi válság jelentősége nemcsak abban állt, hogy a nemzetközi tőkepiacok 

összeomlottak és a kormányok lemondtak az aranystandardról, hanem abban is, hogy a pénzügyek 

terén a liberális tradícióval való szakítás kezdetét is jelezte. Azok a központi és magánbankárok, 

akik a 20-as évek pénzügypolitikáját meghatározták, egyre inkább háttérbe szorultak. A pénzügyi 

irányítás fokozatosan egy új koalíció kezébe ment át, amelyben jelen voltak az ipar vezető 

személyiségei, a munka világának képviselői, valamint a keynesi szellemiségű állami tisztviselők. 

Szemben a korábbi elképzeléssel, amely a belföldi pénzügyekben a laissez-faire elvét tartotta 

követendőnek, a nemzetközi gazdaságban pedig az ”objektív” játékszabályokhoz való maradéktalan 

lojalitást, az új koalíció a belföldi és nemzetközi pénzügyi döntéseket alá kívánta rendelni általánosabb 

politikai és gazdasági céloknak. 

A klasszikus liberalizmus szellemiségével való szakítás nem volt előzmények nélküli. A 

munkaügyi kérdésekben és a nemzetközi kereskedelem terén a liberális elveket már az 1870-es évektől 

erősödő kihívás érte. Ez a fajta kihívás a nemzetközi pénzügyek terén lényegesen később jelentkezett, 

ami részben az intézmények komplexitásával, technikai részleteinek nehezebb megérthetőségével 

magyarázható. A rendszer politikai átláthatósága igen alacsony fokú volt, s emiatt a bankári logika és a 

liberális felfogás társadalmi támogatottsága egészen az 1931-es válságig nem rendült meg. 

A 30-as években a liberalizmustól való eltávolodás egyik legfontosabb mozzanata a 

tőkeáramlás egyre erősödő korlátozása volt. Példák már korábban is voltak erre (Franciaország és 

Németország az első világháború előtt gyakran korlátozta a tőkeexportot a külföldi értékpapírok 

forgalmazásának szabályozása útján, sőt Anglia és az Egyesült Államok is élt különböző szabályozási 

megoldásokkal), a korlátozások általános és tartós jellege azonban egyértelműen újdonságot jelentett. 

A korábban csak ritkán, és főként külpolitikai megfontolásból alkalmazott eszközök (ellenséges ország 

tőkepiaci belépésének megakadályozása stb.) egyre inkább egy általános, intervencionista gazdasági 

stratégia állandó elemeiként jelentek meg 

Nem meglepő, hogy elsőként azok az országok vezették be a tőkeáramlás átfogó 

szabályozását, amelyek más területeken is szembefordultak a liberális gyakorlattal. A súlyos gazdasági 

válsággal küzdve mind Németország, mind Japán kormányai alkalmazni kezdtek olyan rendhagyó 

pénzügyi megoldásokat, mint a deficitfinanszírozás vagy az aktív monetáris politika. Az évtized

folyamán erősödő militarizálódás pedig még határozottabban affelé terelte őket, hogy a belföldi 

pénzügyi rendszerbe közvetlenül beavatkozva kíséreljék meg a nemzetgazdasági fejlődés 

meggyorsítását. Ennek hiányában a spekulatív tőkemozgások mind a makroökonómiai szabályozást, 

mind az államilag irányított pénzügyi tervezést alááshatták volna. 

Az ortodox gazdaságpolitikai felfogástól sokkal lassabban és kevésbé radikálisan fordultak el 

azok az országok, amelyek nem küzdöttek súlyos fizetésimérleg-problémákkal, és amelyeknek 

liberális politikai intézményei mélyebb gyökerekkel rendelkeztek. Svájc, Franciaország, Belgium és 

Hollandia kormányai -- egyfajta ”aranyblokkot” alkotva -- igyekeztek fenntartani devizapiacaik 

szabadságát, és viszonylag kevés korlátozást alkalmaztak a tőkemozgások terén. Az évtized második 

felének devizaválsága azonban ezekben az országokban is változást hozott. Léon Blum 1936-ban 

hatalomra került szocialista kormánya fokozatosan kiterjesztette a francia központi bank fölötti állami 

ellenőrzést, és egy új kormányzati pénzügyi intézményt állított fel a közmunka-programok 

finanszírozására. Két évvel később a francia kormány már komolyan fontolgatta az átváltási 

korlátozások német mintára történő bevezetését, a belföldi gazdasági expanzió elősegítése érdekében. 

Franciaország és az aranyblokk más országai azonban csak a második világháború időszakában 

vezették be az átfogó pénzügyi tervezést és a tőkeáramlás ellenőrzését. 

Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányai a német példánál lassabban, de a franciánál 

határozottabban távolodtak el az ortodox liberális politikától. Az Egyesült Államokban a 30-as évek 

elejének pénzügyi válsága a társadalmi-politikai koalíciók átrendeződésének katalizátorává vált. Így 

nyerhette meg az 1932-es választásokat a Demokrata Párt, amely mögött megszilárdult a farmerek, a 

szakszervezetek és a tőkeintenzív ágazatokban érdekelt üzleti csoportok szövetsége. Elnökük, Franklin 

D. Roosevelt a new yorki pénzügyi közösséget, és különösen a Morgan-birodalmat tette felelőssé az 

időszak gazdasági káoszáért. 

Franklin Roosevelt elnök hivatalba lépése napján megkezdődött a monetáris és a 

finanszírozási rendszer szigorú állami ellenőrzésének kiépítése. Néhány héttel később, 1933 

áprilisában leválasztotta az Egyesült Államokat az aranystandardról, amit ”az úgynevezett nemzetközi 

bankárok régi fétisei” közé sorolt. A monetáris politika irányítása a new yorki Federal Reserve 

Banktól a washingtoni Pénzügyminisztériumhoz került, amely -- Henry Morgenthau vezetése alatt -- a 

New Deal és az intervencionista gazdaságpolitika fellegvárává vált. 

Roosevelt kormánya eleinte önmérsékletet tanusított a nemzetközi tőkemozgásokba való 

beavatkozások terén, 1936-ra azonban -- döntően az Európából beáramló tőke inflációs hatásai miatt -- 

népszerűvé vált az átváltási korlátozások bevezetésének gondolata. Mivel a new yorki bankárok és 

washingtoni szószólóik ellenezték a direkt beavatkozást, a Pénzügyminisztérium 1936 decemberétől a 

beáramló tőke monetáris hatásainak sterilizálását, vagyis a kibocsátott pénzmennyiségnek a beáramló 

tőkével arányos csökkentését kezdeményezte, valamint azt, hogy a brit kormánnyal egyeztetett módon, 

de átváltási korlátozások nélkül próbálják meg mérsékelni a ”forró pénzek” instabilitást okozó 

áramlását. 

Addigra már a brit Pénzügyminisztérium is befolyása alá vonta a monetáris politikát. A 

londoni City pénzemberei és az Angol Bank tisztviselői sokkal kevesebb hatalommal rendelkeztek, 

mint a 20-as években. Az aranystandardról való letérés után a kormány hajlott arra, hogy a külső 

fizetési egyenlegnél fontosabbnak tartsa belső gazdasági helyzet alakulását. A Pénzügyminisztérium 

felügyelete alatt létrehoztak egy devizakiegyenlítési alapot (Exchange Equalization Account), hogy 

gyors devizapiaci beavatkozásokkal ellensúlyozni tudják a rövidtávú aranymozgásoknak a belföldi 

monetáris helyzetre gyakorolt hatásait. 1932 júniusában a font sterling védelme érdekében megtiltották 

a külföldiek számára történő állami hitelezést. Bár ezt az intézkedést még abban az évben feloldották a 

Nemzetközösség és a Birodalom hitelfelvevői körében, a londoni magánintézmények külföldi 

hitelezését továbbra is szigorú ellenőrzés alatt tartották, és csak ”a brit ipar érdekeit szolgáló” 

esetekben engedélyezték. Az ilyen drámai változások ellenére a brit Pénzügyminisztérium az évtized 

végéig az ortodox elvek rabja maradt. 

A pénzügyekről való gondolkodás változásának országonként különböző üteme ellenére újabb 

kísérlet született arra, hogy a gazdasági fellendülést egy nemzetközi pénzügyi megállapodással is 

elősegítsék. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország képviselői 1936-ban kötötték meg 

azt a Háromoldalú Monetáris Egyezményt, amelynek célja az árfolyamingadozások csökkentése volt. 

Az egyezményhez nem sokkal később csatlakozott Hollandia, Svájc és Belgium is, távol maradt

viszont Németország és Olaszország. Ez arra enged következtetni, hogy ekkoriban a hitelezői státusz 

jelentette a nemzetközi monetáris együttműködésben való részvétel döntő motívumát. Mindenesetre -- 

ha késve is jött, -- az egyezmény működött. Véget vetett a versengő valutaleértékelésnek, amelynek 

során az egyes kormányok nemzeti valutájuk leértékelésével próbáltak versenyelőnyhöz jutni a 

nemzetközi piacokon, éppen hogy a nemzetközi kereskedelmet, a stabil, kalkulálható értékviszonyokat 

zilálva szét a sorozatos leértékelések által. 1937-ben, amikor nagy nyomás nehezedett az USA 

dollárra, a Roosevelt-kormány -- korábbi gyakorlatával ellentétben -- nem értékelt le, hanem nyíltpiaci 

beavatkozással segítette elő a nemzetközi stabilitás megőrzését. 

Harry Magdoff és Paul Sweezy megfigyelése szerint a két világháború közötti időszakban öt 

monetáris és kereskedelmi zóna alakult ki a világgazdaságban: a sterling-, a dollár-, az arany- és a 

yenblokk, valamint a közép-európai övezet Németország dominanciájával. Az 1936-os megállapodás 

az első három közötti összefogást jelentette, és egyben előrevetítette a második világháborúban 

kialakult katonai szövetségek összetételét is. 

2.4. Bretton Woods 

Mind az Egyesült Államokban, mind Nagy-Britanniában a második világháború jelentette a döntő 

lökést az ortodox pénzügyi gondolkodással való leszámoláshoz. A háború megmutatta az átváltási 

korlátokban, valamint a belföldi pénzügyi beavatkozás különböző formáiban rejlő lehetőségeket. A 

hadbalépés az USA Pénzügyminisztériumának vezetőit az új békerend megtervezésére, kreatív és 

ambíciózus törekvések megfogalmazására ösztönözte. Morgenthau kijelentette, hogy a háború után 

meg fogják valósítani ”a New Dealt a nemzetközi gazdaságban”. Meg fogják törni a bankárok belföldi 

és nemzetközi hatalmát, ”hogy a világ pénzügyi központját Londonból és a Wall Streetről az Egyesült 

Államok Pénzügyminisztériumába költöztessék, és hogy a nemzetközi pénzügyek terén új alapokra 

helyezzék a nemzetek közötti kapcsolatokat.” Az előkészítő munka irányítására Morgenthau azt a 

Harry Dexter White-ot kérte fel, aki már 1933-ban megírt doktori disszertációjában is megkérdőjelezte 

a liberális nemzetközi pénzügyi rend alapjait, 1937-re pedig egyértelműen a keynesi közgazdaságtan 

követőjének számított. 

Londonban a háború kitörése után maga Keynes irányította a nemzetközi monetáris és 

hitelkapcsolatokkal összefüggő döntéseket. A háborús helyzet nemcsak az átváltási korlátozások 

bevezetését tette szükségessé, de előidézte az elméleti közgazdászoknak a kormányhivatalokba való 

beáramlását is. Többségük akkor már aktivista, intervencionista elveket követett, támogatva Keynest, 

akinek fő feladata az amerikai hitelekről és a háború utáni nemzetközi gazdasági rendről folyó 

tárgyalások irányítása lett. Keynes, aki már a húszas években is érdeklődéssel figyelte a német 

Hjalmar Schacht tevékenységét, 1941-42 folyamán is elsősorban a német típusú intervenció követését 

javasolta a háború utáni korszakra, kijelentve, hogy ”a tőkemozgások korlátozásának -- mind befelé, 

mind kifelé, -- a háború utáni rendszer állandó vonásává kell válnia.” 

Keynest eredetileg Harold Nicolson, a brit Tájékoztatásügyi Minisztérium szolgálatában álló 

politikus és író, majd Lord Halifax washingtoni brit nagykövet kérte fel arra, válaszolja meg azokat az 

ígérgetéseket, amelyeket a náci rádióállomások a háború utáni gazdasági rendről Európa-szerte 

sugároztak. Keynes úgy nyilatkozott, hogy ”a német adások háromnegyede egészen kitűnő lenne, ha 

Nagy-Britannia neve állna Németország, illetve a tengelyhatalmak neve helyett”. (Sampson 1984:89) 

Ezután kezdett dolgozni egy lehetséges világgazdasági rend részletein, kiindulva abból, hogy a 

monetáris és pénzügyi káosz elkerüléséhez globális kooperációra van szükség, az pedig feltételezné 

mindenekelőtt a gazdasági hadviselés eszközeinek elvetését, a ”pénzügyi leszerelést”. 

A háború utáni világgazdasági rend, és benne a pénzügyi kapcsolatok kialakítása alapvetően a 

háború alatti angol-amerikai politikai együttműködés eredményeit tükrözte. 1941 augusztusában, az 

új-fundlandi Placentia-öbölnél (Kanada) találkoztak Nagy-Britannia és az Egyesült Államok 

kormányfői, hogy megfogalmazzák a háborúval kapcsolatos céljaikat, és kidolgozzák a háború utáni 

világrend alapelveit. E célok nem egyszerűen a tengelyhatalmak legyôzését jelentették, hanem 

elkötelezték -- ahogy akkor már nevezték: -- az Egyesült Nemzeteket az önrendelkezés, a 

demokratikus önkormányzat, a szabad kereskedelem, a tengerek szabadsága, valamint az univerzális 

béke és leszerelés mellett. A Roosevelt és Churchill által aláírt Atlanti Chartához tizennégy további, a 

tengelyhatalmakkal szemben álló ország csatlakozott, köztük a Szovjetunió.

A koncepció elemei -- bár sok mindenben emlékeztettek Woodrow Wilson tizennégy pontjára 

és szerencsétlen sorsú Népszövetségére, -- nem egyszerűen jelszavak voltak az államférfiak számára; 

gyakorlati megvalósításuk elôkészületei még az évben, tulajdonképpen az USA hadbalépésével 

egyidôben megkezdôdtek. A fegyverek elhallgatása után, 1945-ben formálisan is megalakult az 

Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ), amelynek gazdasági feladatokkal megbízott szakosított 

intézményeirôl (IMF, IBRD, ITO) már egy évvel korábban megállapodás született Bretton Woodsban 

(USA), az Egyesült Nemzetek Monetáris és Finanszírozási Konferenciáján. 

Az 1944. júliusi bretton woodsi világgazdasági konferenciához vezető előkészületeket már rögtön 

Pearl Harbor után elindította Roosevelt elnök. Morgenthau 1941. december 14-én kérte fel helyettesét, 

Harry White-ot, hogy dolgozza ki egy ”szövetségesek közötti stabilizációs alap” tervezetét. White 

elképzelései minden fontosabb kérdésben összhangban voltak azokkal a törekvésekkel, amelyeket 

egyidejűleg Keynes fogalmazott meg Londonban. Mindenekelőtt egyetértettek abban, hogy a 

tervezett konferencia feladata megakadályozni a megelőző évtizedek végzetes gazdaságpolitikai 

hibáinak megismétlődését. 

Az első ilyen hiba az volt, hogy az első világháborút lezáró békeszerződésben Németországra 

irreálisan nagy jóvátételt szabtak ki. Ennek következtében a GDP öt százalékára rúgó jóvátételt kellett 

évente kisajtolnia gazdaságából. Németország kiszipolyozásának következménye a gazdaság és a 

társadalom dezintegrálódása, és végső soron a fasizmus uralomra jutása volt. Keynes és White úgy 

látták, hogy ezúttal el kell kerülni a tőkekivonást a legyőzött országok gazdaságából, sőt 

kedvezményes tőkeinjekcióval kell elősegíteni a stabilizációt, az újjáépítést és a demokrácia 

megszilárdulását. A finanszírozás progresszív elveinek gyakorlati alkalmazására új intézmény 

létrehozását kezdeményezték; ez vezetett el a későbbi Világbank létrehozásához. 

A másik alapvető hiba az aranystandardhoz való visszatérési kísérlet volt, és az, hogy amikor - 

- a világválság idején -- végképp világossá vált e rendszer tarthatatlansága, a kormányok képtelenek 

voltak együttműködni. Elszabotálták -- élen Roosevelt embereivel -- az 1933-ban összehívott londoni 

világgazdasági konferenciát, és a megegyezés helyett inkább a nemzeti valuták versengő 

leértékelésével kívántak előnyhöz jutni a nemzetközi piacokon. A háború alatt már egyetértés volt a 

szakértők között arról, hogy a jövőben a versengő valutaleértékelést el kell kerülni, és egy közös 

alapból kell lehetővé tenni a kiigazítási időszakok áthidalását azoknak, akik átmeneti fizetésimérlegproblémákkal 

küzdenek. A monetáris politika új elveinek képviseletére és a szükséges összhang 

megteremtésére kezdeményezték annak az intézménynek a felállítását, amelyet később Nemzetközi 

Valutaalapnak hívtak. 

A brit és az amerikai delegációk egyetértettek abban is, hogy fenn kell tartani a háború alatt 

bevezetett átváltási korlátozásokat; mégpedig elsősorban azért, hogy a nemzetközi tőkemozgások ne 

áshassák alá az új intervencionista jóléti államok gazdaságpolitikai autonómiáját. Alapvető szempont 

volt a 30-as években kialakult makroökonómiai tervezés intézményeinek védelme, amely nélkül a 

kormányok belföldi monetáris és adópolitikája talaját vesztette volna. Keynes különösen az 

eladósodott országok esetében látta annak veszélyét, hogy a forráskiáramlás nemkívánatos 

fizetésimérleg-korlátot állít a belföldi makrogazdasági célok megvalósítása elé. Nemcsak az 

”abnormális”, tehát tisztán spekulációs célú pénzmozgásoktól tartott, hanem a tőke ”normális”, az 

országok közötti kamatkülönbségek által orientált mozgásának destabilizáló hatásától is félt. Japán és 

Németország példáján kimutatta, hogy az iparpolitikát és a makrogazdasági tervezés hatékonyságát 

alááshatja, ha a megtakarítók és a hitelfelvevők beléphetnek külső pénzpiacokra. 

Keynes és White egyaránt amellett érveltek, hogy a jóléti államot meg kell védeni a ”politikai 

célú”, vagyis ”a szociális törvényhozás terheinek” elkerülhetősége által indukált tőkemenekítéstől. 

Keynes így fogalmazott: ”Bizonyos, hogy aligha van olyan ország, amelyben a háború végeztével ne 

kellene a vagyonosabb osztályok helyzetét és a magántulajdon kezelését érintő elszánt vitákra 

számítanunk. Ha így van, mindig lesz jónéhány ember, aki pánikba esik, mert úgy gondolja, hogy 

pillanatnyilag az egyik országban a baloldaliság foka magasabbnak ígérkezik, mint valahol másutt.” 

Hasonlóképp White sem tartotta megengedhetőnek, hogy a tőkeáramlás ”az állam által kinyilvánított 

nemzeti érdek ellenére működhessen”, még akkor sem, ha ehhez korlátozni kell ”a tulajdonjogokat 

más országok népességének 5 vagy 10 százalékánál, akiknek elegendő vagyonuk vagy jövedelmük 

van ahhoz, hogy egy részét külföldön fektessék be.”

A pénzügyi intézmények megtervezésénél tehát az alapkérdés az volt, hogy milyen 

nemzetközi gazdasági rendbe ágyazódhat be az intervencionista jóléti állam. Az elgondolás szerint 

ennek a követelménynek a liberális kereskedelmi rend megfelelt, a liberális pénzügyi rendszer 

azonban nem. White például úgy fogalmazott, hogy ”az a feltételezés, miszerint a tőke akkor szolgál a 

legjobban egy országot, ha olyan országokba áramolhat, ahol a legvonzóbb feltételeket kínálják neki, 

csak olyan körülmények között érvényes, amelyek nem mindig állnak fenn.” Még Bertil Ohlin, a 

liberális svéd közgazdász is úgy nyilatkozott 1936-ban, hogy ”döntő különbség van az ilyen 

transzferek [tőkemozgások] és az áruk cseréjének funkciói között. Az utóbbi a prosperitás és a 

gazdasági növekedés előfeltétele, az előbbi azonban nem.” (Helleiner 1994:37) 

A bretton woodsi tárgyalófelek -- élen az USA pénzügyi vezetésével -- nyíltan ellenezték az 

1931 előtt létezett nyílt, liberális nemzetközi gazdasági rendhez való visszatérést. Tudatosan egy nem 

liberális pénzügyi rend megalkotására törekedtek tehát, amelynek alapelemét képezte a nemzetközi 

tőkeáramlás korlátainak fenntartása. Ahogy Morgenthau pénzügyminiszter a konferencia résztvevői 

előtt fogalmazott: a bretton woodsi megállapodás célja az volt, hogy ”az uzsorás pénzkölcsönzőket 

kiűzze a nemzetközi pénzügyek templomából”. Ugyanezt Keynes -- a brit tárgyalódelegáció 

vezetőjeként -- így fogalmazta meg: ”A terv minden tagállamnak megadja azt a nyilvánvaló jogot, 

hogy mindennemű tőkemozgást ellenőrizzen. Nem pusztán átmeneti vonásként, hanem állandó 

megoldásként. Ami korábban eretnekségnek számított, azt most mint ortodoxiát támogatjuk.” 

A tárgyaló delegációk -- összhangban az Atlanti Chartában megfogalmazott önrendelkezési 

elvvel -- egyetértésre jutottak abban is, hogy a multilaterális pénzügyi szervezetek alapokmányaiba ne 

kerüljön be a hitelek feltételessége, amely bizonyos kormányzati magatartáshoz kötötte volna a 

nemzetközi finanszírozást, és így sértette volna a pénzügyi támaszra szoruló tagországok 

szuverenitását. Keynes mint a konferencia szellemi atyja nem utolsó sorban azért ellenezte a 

feltételességet, mert korlátozni kívánta az USA Nagy-Britannia fölötti befolyását, amely akkor -- a 

háború alatt nyélbeütött hitelügyletek következtében -- már egyébként is igen erôs volt. 

Mivel Keynes a jóvátétel, az aranystandard és a spekulációs tőkemozgások bírálatával tett 

szert nemzetközi hírnevére, a Bretton Woods-ba érkezők számára ő volt a két lábon járó bölcsesség. 

”A bretton woods-i konferencia nem egyszerűen nemzetek közötti konferencia volt. Ez a nemzetek 

konferenciája volt Keynes-szel” -- írja John Kenneth Galbraith (1977). Negyvennégy ország 

képviseletében 730 delegátus, és köztük a háború utáni gazdasági és politikai vezető garnitúra számos 

vezető személyisége volt jelen és tárgyalt egymással három héten keresztül, köztük Pierre Mendés- 

France későbbi francia miniszterelnök, és Dean Acheson, az USA későbbi külügyminisztere. 

Elképzelésekkel és szakmai tekintéllyel azonban csak Keynes rendelkezett, ami azonban nem 

jelentette azt, hogy minden javaslatát elfogadták volna a jelenlevők. 

Ahogy közeledni látszott a háború vége, úgy nehezedett az amerikai bankárok részéről egyre 

nagyobb nyomás az USA tárgyaló delegációjára, hogy minél kisebb összegekkel kötelezzék el 

magukat a nemzetközi intézményekben, és minél nagyobb amerikai ellenőrzést biztosítsanak a 

döntéshozatalban és a források felhasználása fölött. A Keynes által a Valutaalap és a Világbank 

eredményes működtetéséhez szükségesnek vélt összegeket alaposan lefaragták a tárgyalások során. Ő 

egy 26 milliárd dolláros alap felállítására tett javaslatot, amelyből 23 milliárd dollárt az USA fizetett 

volna be. Végül az alap 8,8 milliárd dolláros lett, az USA 2,75 milliárdos hozzájárulásával, bár 

megjegyzendő, hogy a két összeg még mindig nagyobb volt, mint amit az amerikaiak javasoltak (5 

milliárd, illetve 2 milliárd dollár). Nem valósulhattak meg más, csak Keynes tervezetében szereplő 

elgondolások sem, mint például a valutaalap által kibocsátandó világvaluta (bancor), vagy a kiigazítás 

szimmetriájának ösztönzése a hitelező országok számláinak megterhelése útján. 

Az 1942 és 1944 között kialakított kompromisszumokban tükröződött az az ellenállás, amely a 

-- főként new yorki -- bankárok köreiben kezdettől fogadta Keynes és White terveit. A bankárok 

tartottak attól, hogy a majdani megállapodás nem megengedi, hanem előírja a kormányoknak a 

tőkemozgások szabályozását. A drasztikus korlátozás az addigi egyik legnagyobb üzletet: az 

Európából menekülő tőke fogadását vette volna el a Wall Streettől. Nemcsak a nyers anyagi érdek volt 

persze, ami miatt a bankárok ellenezték Keynes és White terveit; igen távol állt tőlük az egész 

ideológia, amely egy liberális nemzetközi rendbe próbálta beágyazni a bevatkozó jóléti államot. 

Gyakran hangoztatták: az efféle kezdeményezések nem hajthatók végre a postai küldemények állami 

ellenőrzése, illetve egyfajta cenzúra nélkül, és végső soron a hitleri monetáris rendszerre

emlékeztetnek. Úgy látták, hogy a nemzetközi pénzpiacok fegyelmező hatást gyakorolhatnak az 

egyébként felelőtlen költekezésre hajlamos nemzeti kormányokra, és ezért ellenezték az olyan 

kormányzati pénzügyi intézmények létrehozását, mint a Nemzetközi Valutaalap. A bázeli székhelyű 

BIS volt az egyetlen nemzetközi pénzügyi intézmény, amelyben megbíztak, mivel azt nem keynesi 

szellemiségű bürokraták, hanem pragmatikus központi bankárok kormányozták. 

A new yorki pénzvilág ellenkoncepciója a tőkemozgások teljes szabadságát tűzte ki célul, de 

számoltak egy rövid átmeneti időszakkal is, amelyben csak a két legfontosabb valuta, a dollár és a font 

sterling lett volna konvertibilis. A font megerősítése, nemzetközi szerepének helyreállítása érdekében 

szorgalmazták, hogy az USA nyújtson nagyösszegű hitelt Angliának. Már csak azért is a szabad 

átváltás mellett érveltek, mert enélkül a dollár nem játszhatta volna el a neki szánt kulcsvalutaszerepet. 

A Keynes által javasolt szupranacionális klíringunió gondolatát elvetették, mert nyilvánvaló 

volt, hogy a háború után az Egyesült Államok lesz majd a domináns hitelező ország. Az amerikai 

pénzügyi elit egy része sokkal inkább szimpatizált még a nemzetközi aranystandard teljes 

feltámasztásával is, mivel a háború éveiben az USA aranykészletei tovább nőttek. 

White az eredeti, 1941-42-es tervei kidolgozásakor nem konzultált a new yorki pénzügyi 

körökkel. A Republikánus Párt 1942-es választásokon aratott sikere azonban arra kényszerítette, hogy 

tekintetbe vegye a bankári véleményeket is, hiszen tudta: a nemzetközi megállapodás végleges 

formáját el kell majd fogadtatni a Kongresszussal is. A kompromisszumok felé terelte az is, hogy 

tervei bírálói között voltak olyan bankárok is, akik egyébként a New Deal támogatóinak számítottak. 

Ilyen volt például Winthrop Aldrich, akinek szemében Morgenthau és White ”egy más világ” 

képviselői voltak. A bankárokkal szemben White maga mögött tudhatta a tőkeintenzív, élenjáró 

technológiát alkalmazó iparvállalatok képviselőit, a Kereskedelmi Minisztériumot és az 1942-ben 

létrehozott Gazdaságfejlesztési Bizottságot (CED) is. A new yorkiak várakozásaival ellentétben White 

mellé álltak az Angol Bank képviselői is. 

Az amerikai bankárok nyomásának köszönhetően az 1943-as tervezetbe olyan passzusok 

kerültek be, mint például hogy a valutaalap célja, hogy ”csökkentse az ilyen devizaátváltási 

korlátozások, bilaterális klíring megoldások, többes valutarendszerek és diszkriminatív 

devizaszabályozás alkalmazását, amelyek hátráltatják a világkereskedelmet és a produktív tőke 

nemzetközi áramlását.” Az angolok ezt kifogásolták, és ragaszkodtak ahhoz, hogy a végleges szöveg 

egyértelműen garantálja az átváltási korlátozásokhoz való jogot. Ennek megfelelően az 1944 áprilisi 

szövegváltozat már nem tartalmazta a ”produktív” tőke áramlásának elősegítéséről szóló tételt. 

Az átváltási korlátozások jogáért folytatott közös küzdelem nem jelentette azt, hogy az Angol 

Bank mindenben elfogadta volna Keynes álláspontját. Továbbra is makacsul védelmezték például a 

belső pénzügyi és monetáris szigor politikáját, valamint azt az elvet, amely szerint a kamatpolitikának 

a külső egyensúly fenntartását kell szolgálnia. Nem értettek egyet a Nemzetközi Valutaalap 

létrehozásával sem, mert úgy gondolták, hogy a nemzetközi pénzügyeket a központi és a 

magánbankároknak kell kormányozniuk. Az IMF legyengítése azonban mégis inkább az amerikaiak 

nyomása következtében következett be. Ők nem fogadták el például azt, hogy az IMF ”előírhassa” a 

tagországoknak a tőkemozgások szabályozását, így a végleges szövegbe az került be, hogy a 

Valutaalap ilyen értelmű ”javaslatot tehet”. Hasonlóképp a végső megállapodás nem ”kötelezte” a 

tagországokat együttműködésre a szabályozás terén, csak ”megengedte” ezt nekik, bár a Valutaalapot 

mindannyian kötelesek voltak ellátni a tőkemozgásokról szóló információkkal, amennyiben azok nem 

jelentettek az egyének és vállalatok ügyeibe való beavatkozást. 

A szakirodalom egyre inkább a szervezett liberalizmus (embedded liberalism) győzelmeként 

értelmezi azt a kompromisszumot, amely az amerikaiak és a britek, a bankárok és a 

kormánytisztviselők, az ortodox liberálisok és a keynesiánusok között született az 1944-es bretton 

woods-i konferencián. A megegyezést az tette lehetővé, hogy a bankárok és a keynesiánusok között 

egyetértés mutatkozott abban, hogy a liberális pénzügyi rend nem összeegyeztethető a stabil 

árfolyamok és a liberális kereskedelem rendszerével. Ezt a nézetet döntően a 30-as évek tapasztalatai 

alapozták meg. Mivel pedig a tárgyalófelek a liberális pénzügyi rendet a liberális nemzetközi 

gazdasági rend kevésbé fontos elemének tekintették, szükségesnek látták feláldozni azt a stabil 

árfolyamok és a liberális kereskedelem megvalósítása érdekében. A new yorki bankárok úgy 

gondolták, hogy ez az összeférhetetlenségi probléma a gazdasági és politikai stabilitás helyreállítása 

után megoldódik. Arra törekedtek, -- és ennek megfelelően igyekeztek befolyásolni a szerződés

megszövegezését, -- hogy a feltételek megvalósulásával összhangban az új nemzetközi szervezetek a 

pénzügyi liberalizáció irányába igyekezzenek terelni a tagországokat. 

Keynes akkori kollégája, Roy Harrod értelmezésében Keynes -- szemben az amerikai 

bankárokkal -- egy olyan intézményrendszer felállítását javasolta, amelyben virágozhat az egyéni 

kezdeményezés. Szerinte a nemzetközi gazdaság szabályozásának általános elveit kellett volna 

lefektetni. Az IMF bizonyos lehívási jogokat hozott volna létre, de csak a legkivételesebb esetekben 

avatkozott volna be azok felhasználásába. "Az amerikaiak minden egyes tranzakcióra aprólékos 

eljárási szabályokat hoztak volna. E hosszadalmas konfliktus során -- úgy tűnik, -- éppen hogy Keynes 

küzdött a szabadság filozófiájáért a parancsuralmi filozófiával szemben" -- írja Harrod (1972: 621- 

692). Keynes a kialakuló kompromisszumhoz igyekezett jó képet vágni, és legalább értékelni a 

részeredményeket. Dicsérte az általa egyébként sokat bírált jogászok odaadó és szolgálatkész 

munkáját, a konferencia konstruktív légkörét. Hogy mégsem érezte tökéletesen magát, arra bizonyíték, 

hogy Bretton Woodsban, egy Morgenthauval elköltött vacsora után enyhe szívrohamon esett át. 

A Bretton Woodsban létrehozott két legfontosabb intézmény feladata lett a három éven át 

folytatott tárgyalások során kidolgozott elvek érvényesítése. A forrásáramlással kapcsolatos 

feladatokra létrehozták a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankot (International Bank for 

Reconstruction and Development, IBRD vagy Világbank), a fizetési mérlegek és valutaárfolyamok 

gondozására pedig a Nemzetközi Valutaalapot (International Monetary Fund, IMF). A megállapodás 

előirányozta a valutaárfolyamok rögzítését, aminek konkrét megoldása az lett, hogy a dollár értékét 

határozták meg aranyban (egy uncia arany árát 35 dollárban rögzítették), a többi valuta árfolyamát 

pedig a dollárhoz viszonyítva állapították meg, szűk sávokat hagyva a feltétlenül szükséges 

korrekcióknak. Utóbbira azért volt szükség, mert az ”alapító atyák” a szabadon lebegő 

valutaárfolyamokat és a teljesen rögzített árfolyamokat egyformán károsnak tekintették. 

A multilaterális stabilizációs alap -- amely nem volt más, mint a tagországok által 

meghatározott arányban befizetett nemzeti valuták és arany közös készlete, -- az elvárások szerint 

lényegesen kevesebb tartalékmennyiséget tett szükségessé, mintha az egyes országoknak külön-külön 

kellett volna a valutájuk stabilitását alátámasztó tartalékmennyiséggel rendelkezniük. Így a kevesebb 

arannyal rendelkező, kevésbé fejlett, illetve deficitekkel küzdő országok nagyobb eséllyel 

kapcsolódhattak be a nemzetközi kereskedelembe és a várható konjunktúrába. Összességében tehát a 

Valutaalapnak hármas szerepkört szántak, amely szabályozásból (az árfolyamokkal és a 

konvertibilitással kapcsolatos szabályok betartatásából), finanszírozásból (kiegészítő források 

biztosításából) és egyeztetésből (a monetáris kapcsolatok irányításához szükséges konzultatív fórum 

működtetéséből) állt. Szintén Bretton Woodsban született megállapodás a Nemzetközi Kereskedelmi 

Szervezet (International Trade Organization, ITO) létrehozásáról is. Ennek a szervezetnek a feladata 

lett volna a liberális nemzetközi kereskedelem megvalósítása a háború utáni korszakban. 

A Nemzetközi Valutaalap Bretton Woodsban elfogadott alapokmányát a világ a háború utáni 

nemzetközi pénzügyi rend alkotmányának tekintette. Ez az alkotmány a liberális multilateralizmus 

nyelvén íródott, visszatükröződtek benne az ilyen szándékú törekvések, a valóságban azonban egy 

erősen centralizált, hegemonista monetáris rend alapjait fektették le, amelyben a főszerepet az 

amerikai dollár kapta. A történelemben először fordult elő, hogy az országok elkötelezték magukat a 

nemzetközi gazdasági rend működéséért vállalt kollektív felelősség elve mellett, a konkrét működtetés 

azonban döntően amerikai kezekben összpontosult. Ezt biztosította, hogy az Egyesült Államok -- 

befizetett kvótájával arányban -- a szavazatok egyötödét birtokolta mind a Valutaalapban, mind a 

Világbankban, s így a döntési mechanizmus szabályai szerint semmilyen jelentősebb kérdésben nem 

születhetett az Egyesült Államok kormányának politikai akaratával ellentétes döntés. A hegemonista 

tendenciák azonban csak a háború után mutatkoztak meg a maguk teljességében. 

2.5. Hegemonista fordulat 

Az amerikai hegemonizmus megerősödéséhez nagyban hozzájárult, hogy a második világháború 

lezárulása után -- szemben az Egyesült Államokkal, -- baloldali fordulat következett be a nyugateurópai 

országok belpolitikájában. Nagy-Britanniában Clement Attlee vezetésével a Munkáspárt 

alakíthatott kormányt 1945 nyarán. Választási sikerük jelezte, hogy a munkásság inkább a baloldaltól 

várja a William Beveridge 1942-es jelentésében meghirdetett szociális reformokat, a bölcsőtől a sírig 

tartó szociális gondoskodás bevezetésését, és nem Churchilltől, akitől az első világháború (”a nagy

háború”) után a tíz százalékos reálbércsökkentést kapták. Igaz ugyan, hogy éppen a konzervatív 

pártvezér volt az, aki az Oxfordi Egyetem liberális professzorát a nyomorúságos életkörülményeket 

őszintén feltáró tanulmány megírására felkérte. Mindenki emlékezett azonban arra, hogy Churchill 

nem volt hálás a frontokra küldött és a hátországban önfeláldozóan dolgozó munkásoknak az első 

világháború megnyeréséért, és nem kapott újabb esélyt a hálátlanságra a második világháború után. 

A munkáspárti kormány 1945 júliusában alakult meg, és nyomban hozzá is látott az újjáépítés 

szervezéséhez. E program szerves részét képezte a gazdaság irányító magaslatainak elfoglalása, 

”zászlóshajóinak” birtokba vétele, magyarul az ipar és az infrastruktúra jelentős részének államosítása. 

Különösen nagy jelentőséggel bírt az Angol Bank államosítása 1946-ban. A főbb politikai erők között 

konszenzus volt arról, hogy a teljes foglalkoztatás prioritást élvezzen, és ennek érdekében fenntartsák 

a háború alatt bevezetett, és Bretton Woodsban nemzetközileg is elfogadtatott átváltási korlátozásokat. 

A Munkáspárt ambíciózus törekvéseinek azonban az első perctől fogva határt szabott az 

ország válságos gazdasági helyzete. A devizaéhséget enyhítendő, a háború alatti kölcsönbérleti 

szerződések (Lend-Lease) folytatásaként 1945. december 6-án nagy összegű, 5 milliárd dolláros 

kölcsönszerződést írtak alá a brit és az amerikai kormány képviselői. Az összeg háromnegyedét az 

Egyesült Államok, egynegyedét pedig Kanada kölcsönözte volna. Az első világháború utáni 

adósságmizériát elkerülendő az USA a britek csaknem összes háborús adósságát eltörölte. Ez a 

szerződés volt John Maynard Keynes utolsó nagy sikere a pénzügyi diplomácia világában. Mivel 

azonban az USA bizalmatlan volt a britek új kormánya iránt -- amely a monetáris politikát a teljes 

foglalkoztatás szolgálatába kívánta állítani -- az amerikaiak kemény feltételeket szabtak a hitelek 

folyósításához. Előírták például, hogy Nagy-Britannia legkésőbb egy évvel a hitelfolyósítás 

megkezdése után állítsa vissza a sterling konvertibilitását a folyó fizetési mérleg tételeire, és jelentős 

mértékben liberalizálja a tőkemozgásokat is. 

A hitelcsomag kongresszusi vitájában megmutatkozott, hogy a kölcsön mellett szóló 

gazdasági érvek másodrendűek, és az amerikai izolacionizmus ismét erősödőben van. A baloldal 

ellenezte, hogy az Egyesült Államok kedvezményes hitelekkel aládúcolja a roskadozó brit birodalmat, 

a jobboldal a munkáspárti kormány támogatása ellen emelt kifogást. A zsidó és az ír közösség 

képviselői Palesztína és Írország elnyomóit látták a kölcsönért folyamodó kormányban. A külügyi és a 

pénzügyi vezetés azonban úgy vélte, hogy bármiféle európai fellendülés feltétele a londoni City 

normális működésének helyreállítása, valamint a font sterling állami ellenőrzésének megszüntetése. 

Anglia talpra állítását a világkereskedelem fellendítéséhez vezető út döntő lépésének tekintették. 

A gazdasági érvek kevésnek bizonyultak a Kongresszus támogatásának elnyeréséhez. James 

Byrnes külügyminiszter ezért taktikát változtatott. Azzal próbálta meggyőzni Arthur Vandenberg 

szenátort, a Külügyi Bizottság befolyásos republikánus tagját, hogy a kölcsön megadása 

elengedhetetlenül szükséges a szovjetekkel szembeni hatásosabb fellépéshez. A demokraták többsége 

nem örült annak, hogy a vélt szovjet fenyegetés rémképét felhasználva kell előmozdítaniuk a 

kölcsönszerződés ügyét, így azonban Vandenbergnek is sikerült meggyőznie kollégáit, és a javaslat a 

Szenátusban többséget kapott. A képviselőházi vitán az ellenzéket vezető Jessie Wolcott már 

egyenesen arról beszélt, hogy ez a hitel fogja eldönteni, hogy a jövőben brit-amerikai vagy brit-szovjet 

koalíció alakul-e ki a világpolitikában. 

A szerződést végül jóváhagyta a Kongresszus egésze. Egyértelművé vált azonban az egész 

világ számára, hogy Nagy-Britannia, amely az első világháború előtti évszázad vezető pénzügyi 

hatalma volt, a második világháború alatt végképp függővé vált az amerikai pénzügyi segítségtől. Így 

az új korszakban be kellett érnie a pénzügyi rendszer másodhegedűsének szerepével. London ugyan 

megmaradt Európa elsőszámú pénzügyi központjának, a globális rangsorban azonban New York mögé 

szorult. 

Az erőviszonyok megváltozása szembeszökően megmutatkozott 1946 tavaszán, amikor a Georgia 

állambeli Savannah városában (USA) megrendezésre került az IMF és a Világbank első közgyűlése. 

Ez a rendezvény volt hivatva útjára bocsátani az 1944 nyarán Bretton Woodsban megtervezett 

pénzügyi intézményeket. A bretton woods-i rendszer azonban távolról sem léphetett működésbe olyan 

gördülékenyen, mint ahogy azt eltervezték. Már a háború vége felé érezhető volt, hogy az amerikaiak 

gondolkodása a korábbi liberális elképzelésektől a hegemonista törekvések felé mozdult el. Azután 

pedig -- különösen az 1946-os kongresszusi választások után -- egyértelművé vált, hogy a két 

pénzügyi intézményt elsősorban az amerikai pénzügy- és külpolitika eszközeként fogják felhasználni.

A háború befejezôdését követô években a Roosevelt helyébe lépô Harry S. Truman folytatta 

az új nemzetközi rendszer kiépítését. A Missouri államból származó Truman, aki FDR negyedik 

elnökké választásakor lett alelnök, sok tekintetben elôdje ellentéte volt. Energikus és intelligens 

karaktere nem tudta feledtetni, hogy felkészületlenül került a magas pozícióba, és különösen a 

külpolitikában volt teljesen járatlan. Ennek következtében az amerikai külpolitika legalább egy évig 

kapkodó, inkonzisztens és kiszámíthatatlan volt, ami sokat ártott a szovjetekkel való 

együttműködésnek is. 

A kelet-nyugati elhidegülést, és egyben egy újfajta amerikai szerepvállalás kialakulását 

gyorsította, hogy az ellenzéki pozícióba szorult Winston Churchill -- a nyugat-európai országokban 

bekövetkezett balratolódástól megriadva -- új irányvonal kialakítására ösztönözte az amerikaiakat. Az 

1946. március 5-én (vagyis nem sokkal a savannah-i közgyűlés előtt), a Missouri állambeli Fultonban, 

Truman elnök jelenlétében elmondott híres beszédében kijelentette, hogy egy Sczeczintôl Triesztig 

terjedô vasfüggöny szeli ketté Európát. Oroszország a kommunista pártokon keresztül fenyegeti a 

nyugati civilizációt, amivel az angolszász országoknak egyesült erôvel szembe kell szállniuk. Az 

antikommunista segélykiáltások párosultak a háborúk után szokásos befeléfordulással, és a 

negyedszázaddal korábbihoz hasonlóan ezúttal is elônyhöz juttatták a republikánusokat, akik 1946 

ôszén -- tizenhat év szünet után -- a Kongresszus mindkét házában többséget szereztek, és 

hagyományaikhoz híven ezúttal is általános visszavonulót fújtak. 

Roosevelt halála és a háború befejeződése után tehát az amerikai politikában még inkább 

felerősödtek a konzervatív és nacionalista hangok, kétségbe vonva az USA kötelezettségét egy nyitott 

és prosperáló világgazdaság működésének biztosítására. A republikánus többségű Kongresszus 

megtagadta a szabadkereskedelem garantálására megtervezett Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet 

(ITO) alapokmányának ratifikálását, ami miatt később, 1948 után a GATT (General Agreement on 

Tarrifs and Trade, Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény) keretében hosszadalmas 

tárgyalássorozat indult a nemzetközi kereskedelem láncainak lazításáért. Harry White, akinek kezében 

Keynes biztonságban tudta volna az IMF irányítását, végül is nem kapta meg az állást. Az új amerikai 

vezetés egyre gyanakvóbb volt azokkal szemben, akik a nemzetközi egyezményeket előkészítették. 

A britek eredetileg Londonban szerették volna kialakítani a két intézmény székhelyét. New 

York mint Európa felé nyitott, kozmopolita város még mindig jó kompromisszumnak tűnt volna. 

Ehelyett az IMF és a Világbank végül is Washingtonban nyert elhelyezést. A két székház az USA 

kormányzati negyedében helyezkedik el, csak néhány utcányira a Fehér Háztól, közel a pénzügy- és a 

külügyminisztériumhoz. A földrajzi közelség pedig egyértelműen kifejezi e két intézmény kezdettől 

fogva érvényes politikai státuszát is. Létrehozásuk színhelye miatt azonban az elmúlt fél évszázadban 

bretton woodsi, és nem washingtoni intézményekként aposztrofálták őket a sajtóban és a 

szakirodalomban, ami azt mutatja, hogy az 1944 júliusi konferencia északra helyezésével Morgenthau 

akaratlanul is sokat javított az ott megtervezett intézmények nemzetközi elfogadhatóságán. 

A Savannah-ban megrendezett ünnepélyes eseményre meghívottak között volt -- feleségével 

együtt -- Lord Keynes is, ám a közgyűlés látványa egyáltalán nem volt kedvére való. A két intézmény 

alkalmazottai fizetésének megállapításától kezdve a döntéshozatali mechanizmus kialakításáig 

mindenütt az amerikai érdekek érvényesültek. Keynesnek eszébe jutott, hogy otthoni kritikusai mindig 

azt hajtogatták: ”Meg fogja látni, hogy az amerikaiak csak arra várnak, hogy az angolok egy 

nemzetközi egyezmény keretében, az Egyesült Államok együttműködésére számítva lemondjanak 

birodalmi igényeikről. S ha ezt aláírták, már nem lesz szó együttműködésről, hanem mindenki azt 

fogja csinálni, amit az amerikaiak mondanak.” Keynes végül is így összegeze tapasztalatait: ”Azért 

mentem Savannah-ba, hogy találkozzak a világgal, de csak egy zsarnokot láttam.” A korábban is 

betegeskedő Keynest felzaklatták a kedvezőtlennek ítélt változások; alkotó munkája eredményének 

eltorzulása nagyban hozzájárult egészsége összeroppanásához, s az 1946 áprilisában bekövetkezett 

halálához. 

Az Egyesült Államok dominanciája a háború utáni világrend minden -- katonai, politikai, gazdasági, 

ideológiai -- elemében megmutatkozott. Ezért vonhatták le sokan a következtetést: az USA átvette azt 

a szerepet, amelyet a XIX. század során Nagy-Britannia töltött be. A száz évvel korábbi Pax 

Britannica helyébe a Pax Americana lépett. A két békerendszer között azonban a hasonlóságok 

mellett fontos különbségeket is kimutathatunk.

Anglia világgazdasági és -politikai vezető szerepe a nemzetközi pénzügyi rendszer 

történetében az aranystandard időszakával esett egybe; ez pedig -- amint azt századunk vezető 

gazdaságtörténészei kimutatták, -- nem véletlen egybeesés volt. A magyar származású Karl Polanyi 

(Polányi Károly) elemzésében (1944) fogalmazódott meg először markánsan, hogy az aranystandard 

nem egyszerűen egy technikai megoldás volt a nemzetközi pénzviszonyok stabilizálására, hanem a 

XIX. század békerendjének egyik sarkköve. Az úgynevezett ”százéves béke” (1815-1914) négy 

pilléren nyugodott. E négy pillér két-két gazdasági és politikai, valamint két-két nemzeti és 

nemzetközi intézményt jelentett, úgymint: 1. a hatalmi egyensúly struktúrája, vagy más néven a 

nagyhatalmak nemzetközi konfliktuskezelő tevékenysége (nemzetközi és politikai); 2. a heute finance 

égisze alatt működő nemzetközi aranystandard, vagyis a hitel- és valutaügyek sajátos formában történő 

nemzetközi szabályozása (nemzetközi és gazdasági); 3. az ”önszabályozó” piac vagy a ”korlátok 

nélküli” piaci rendszer (nemzeti és gazdasági) és 4. a liberális állam (nemzeti és politikai). ”Ezek 

között az intézmények között az aranystandard kulcsfontosságúnak bizonyult; ennek összeomlása volt 

a katasztrófa közvetlen oka. Amikorra összeomlott, a másik három intézményt többnyire már 

feláldozták az ennek megmentését célzó, hiábavaló erőfeszítesek során.” (Polanyi 1957: 3) 

A nemzeti és nemzetközi, politikai és gazdasági intézmények közötti kapcsolat 

magyarázatánál Polányi abból indul ki, hogy ”a rendszer forrása az önszabályozó piac volt. Ez volt az 

az innováció, amely lehetővé tette egy sajátos civilizáció megszületését. Az aranystandard csupán egy 

kísérlet volt arra, hogy a belföldi piaci rendszert kiterjesszék a nemzetközi síkra. A hatalmi egyensúly 

rendszere volt a felépítmény, amelyet az aranystandard bázisán emeltek, és részben azon keresztül 

működtettek; a liberális állam pedig maga is az önszabályozó piac teremtménye volt. A XIX. századi 

intézményrendszer kulcsa a piacgazdaságot irányító törvényekben keresendő.” (Polanyi 1957: 3) 

Polányi szerint Angliában három, a XIX. század második negyedében elfogadott törvény 

teljesítette ki a piacgazdaságot. Az első az 1834-es Szegényügyi Reformtörvény volt, amely -- a 

különféle állami támogatások és a szegényházak menedékjellegének megszüntetésével -- 

megvalósította a versenyelvű munkaerőpiacot. Egy évtizeddel később a Banktörvény (1844) bevezette 

az aranystandardot azáltal, hogy -- a foglalkoztatás szintjére való tekintet nélkül -- a kormány kezéből 

kivette a pénzkibocsátást. Egyidejűleg a földtörvény mobilizálta a földpiacot, a Gabonatörvények 

eltörlése (1846) pedig megszüntette a legfontosabb árupiac állami védelmét. ”Így alakult ki annak a 

gazdasági liberalizmusnak a három tézise, amelyen a piacgazdaság megszerveződött, és amely szerint 

a munkaerőnek a piacon kell megtalálnia a maga árát, a pénzt egy önszabályozó mechanizmusnak kell 

biztosítania, az áruknak pedig -- tekintet nélkül a következményekre -- szabad áramlást kell biztosítani 

egyik országból a másikba. Röviden a munkaerőpiacról, az aranystandardról és a 

szabadkereskedelemről volt szó. Egy öngyulladó mechanizmust vezettek be, amelynek 

következményeként a piac korábban ártalmatlan formája szociológiai szörnyeteggé változott.” 

(Polanyi 1968: 68) 

Sok más szerzőhöz hasonlóan Polányi is hangsúlyozza, hogy az aranystandard és a a hatalmi 

egyensúly fenntartásában kulcsszerepe volt Angliának. Olyan Pax Britannica kialakulásáról beszél, 

amelyben a hegemón állam ”uralmát néha a nehéz hajóágyúk baljóslatú tájolásával tartotta fenn, 

gyakrabban pedig a nemzetközi pénzügyi háló szálainak jól időzített rángatásával gyakorolta.” 

(Polanyi 1957: 14) Minderre Anglia csak azért lehetett képes, mert a XIX. században ő volt a világ 

vezető gazdasági hatalma. 

Anglia kitüntetett szerepet játszott a nemzetközi pénzügyi rendszer kialakulásában is. 

Nemcsak azzal, hogy elsőként deklarálta nemzeti valutájának aranyalapra helyezését, de azáltal is, 

hogy pénzügyi intézményei, döntései és stratégiái mögött ”a világ műhelyének” ipari teljesítménye 

állt. Ezért juthatnak sokan arra a következtetésre, hogy az aranystandard tulajdonképpen 

sterlingstandardként működött, illetve hogy valójában nem a sterling nyugodott az aranystandardon, 

hanem az aranystandard bázisát jelentette a termelő potenciálnak köszönhetően stabil brit valuta. 

A XIX. század harmadik harmadában már hanyatló, de még mindig kiemelkedő brit gazdasági 

hegemónia következtében, illetve annak részeként sajátos hierarchia alakult ki az egyes pénzügyi 

központok között. London állt a csúcson, az alatta levő szinten pedig egymás mellett Párizs és Berlin. 

Egy szinttel lejjebb foglalt helyet Amszterdam, Bécs, Zürich, Milánó, Brüsszel és néhány más város. 

Ez a hierarchia nem jelentette azt, hogy London, illetve az Angol Bank mint végső hitelező szerepelt 

volna a rendszerben, egyfajta XIX. századi nemzetközi valutaalap szerepét játszva. Ez már csak azért 

sem volt lehetséges, mert a monetáris aranykészletek egészen másképp oszlottak meg az egyes

országok között, mint ahogy azt az egyes pénzügyi központok jelentősége sejtetné. A századfordulón a 

Anglia az aranytartalékok 5 százalékával rendelkezett, ugyanannyival, mint Németország, és 

kevesebbel, mint az Osztrák-Magyar Monarchia (8 százalék) és Oroszország (7 százalék). 

Franciaország ugyanekkor 14 százalékot, az Egyesült Államok pedig 26 százalékot tudhatott 

magáénak az aranytartalékokból. 

Tény, hogy az Angol Bank végső hitelezőként való fellépése lényegesen enyhítette a 

nemzetközi gazdasági válságokat 1825-ben, 1836-ban, 1847-ben, 1966-ban és 1907-ben, az ilyen 

jellegű tevékenység hiánya pedig jelentős depressziók okozójává vált 1873-ban, 1890-ben és 1929- 

ben. Volt azonban példa arra is, amikor az angolok szorultak segítségre. Így 1890-ben az Angol Bank 

3,8 millió fontnyi aranyat vett kölcsön a francia és az orosz központi bankoktól, az 1907-es válság 

időszakában pedig 80 millió franknyi arannyal sietett a Francia Bank a britek segítségére. (Walter 

1993: 105) 

A századfordulón kiéleződő nagyhatalmi rivalizálás először a kereskedelmi korlátozások 

piacvédő politikáját tűzte napirendre. Ezzel ledőlt a hosszú béke egyik pillére: a szabad kereskedelem. 

Később sor került a katonai tömbök megalakítására, ami a másik pillér: a hatalmi egyensúly 

rendszerének megszűnését jelentette. Az egyénközpontú liberális állam, vagyis a harmadik pillér a 

tömegszervezetek (alapvetően a szakszervezetek és a tömegpártok) megjelenése nyomán került a 

történelem süllyesztőjébe. A negyedik pillér a kialakult katonai tömbök között bekövetkezett tényleges 

fegyveres összecsapás nyomán dőlt le, vagyis amikor az első világháború során a hadigazdálkodás 

bevezetése azonnal maga után vonta a valuták aranyra válthatóságának felfüggesztését. 

A húszas-harmincas évek keserű tapasztalata az volt, hogy a XIX. századi béke pillérei közül 

egyet sem sikerült tartósan helyreállítani. A belpolitikai fejlődést (a szerveződés és a titkos szavazás 

jogát) békés eszközökkel már nem lehetett visszafordítani. A hatalmi egyensúlyban -- a párizs 

környéki békék ellentmondásait látva -- valójában senki sem bízott, s ez is fűtötte a húszas évek 

protekcionista kereskedelempolitikáját és általános gazdasági nacionalizmusát. Ez utóbbi a világválság 

egyik fő előidézője, s így a rövid időre helyreállított aranystandard egyik lerombolója lett. 

A második világháború utáni béke tervezői már tudatában voltak annak, hogy a korábbi rend 

elemei változatlan formában nem használhatók. A stabilitás zálogának tekintett aranyat a legerősebb 

nemzetgazdaság valutájával, a dollárral helyettesítették. Elfogadták azt is, hogy a békesség érdékében 

nem szabad sietni az áruforgalom és a pénzáramlás útjában álló korlátok felszámolásával, vagyis a 

nemzetek közötti rivalizálás idő előtti kiélezésével. 

A XIX. század második feléhez képest a második világháború utáni rend mindenekelőtt abban 

mutatott különbséget, hogy a nemzetközi rendszert meghatározó nagyhatalmi struktúrák mellett 

létrejött egy univerzalista, vagyis a világ minden országát egyenlő jogokkal egyesíteni kívánó globális 

intézményrendszer is. Bár a tényleges erőpozíciók az Egyesült Nemzetek szervezeteiben igen távol 

álltak a tényleges egyenlőségtől, a világ kormányai elindultak egy olyan állapot felé, amelyben a 

nemzetközi élet ügyei és konfliktusai közös fórumokon rendezhetők. 

A liberális politikai elvek alapján álló nemzetközi rend -- szemben a XIX. századi normákkal - 

- elfogadta és általánossá tette a demokrácia igényét; azt, hogy a nemzeti kormányok működését az 

általános és titkos választójog alapján a népakarat határozza meg. Ezáltal az állami gazdaságpolitikák 

szerves részévé vált a szociálpolitika, a létbiztonság, az egészség és a tisztes megélhetés garantálása az 

államok számára. A pénzügyi érdekeltségeknek kompromisszumot kellett kötniük a szociális 

szempontok képviselőivel, és ennek keretében például vállalni kellett a nemzetközi tőkeáramlás 

korlátozását. A szociális elvek érvényesítésétől azonban már csak azért sem lehetett eltekinteni, mert a 

tőkés rendszer a két háború után egyre nagyobb kiterjedésű szocialista országcsoporttal kellett, hogy 

együtt éljen és rivalizáljon. 

A XX. század közepétől az Egyesült Államok minden tekintetben meghatározó szerepet 

játszott a szocialista országokkal konfrontálódó tőkés rendszer megszervezésében és működtetésében. 

Ez a vezető szerep sokkal kiterjedtebb irányító és befolyásoló tevékenységet jelentett, mint amilyet 

Anglia folytatott egy évszázaddal korábban. Az amerikai politika nem az egyenlő partnerek (hét-nyolc 

nagyhatalom) hatalmi egyensúlyának fenntartójaként avatkozott be időről-időre a nemzetközi 

folyamatokba, hanem folyamatos és részletekbe menő konzultatív és döntési pozíciókat követelt 

magának. A hegemón szerep regionális szervezetekben is intézményesült (NATO stb.), de sok esetben 

éppen az univerzális intézményeken keresztül tudott érvényesülni (ENSZ, IMF stb.).

2. Az arany-deviza rendszer eredete 2.1. A klasszikus liberalizmus ...

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?