2. Az arany-deviza rendszer eredete 2.1. A klasszikus liberalizmus ...

emlékeztetnek. Úgy látták, hogy a nemzetközi pénzpiacok fegyelmező hatást gyakorolhatnak az
egyébként felelőtlen költekezésre hajlamos nemzeti kormányokra, és ezért ellenezték az olyan
kormányzati pénzügyi intézmények létrehozását, mint a Nemzetközi Valutaalap. A bázeli székhelyű
BIS volt az egyetlen nemzetközi pénzügyi intézmény, amelyben megbíztak, mivel azt nem keynesi
szellemiségű bürokraták, hanem pragmatikus központi bankárok kormányozták.
A new yorki pénzvilág ellenkoncepciója a tőkemozgások teljes szabadságát tűzte ki célul, de
számoltak egy rövid átmeneti időszakkal is, amelyben csak a két legfontosabb valuta, a dollár és a font
sterling lett volna konvertibilis. A font megerősítése, nemzetközi szerepének helyreállítása érdekében
szorgalmazták, hogy az USA nyújtson nagyösszegű hitelt Angliának. Már csak azért is a szabad
átváltás mellett érveltek, mert enélkül a dollár nem játszhatta volna el a neki szánt kulcsvalutaszerepet.
A Keynes által javasolt szupranacionális klíringunió gondolatát elvetették, mert nyilvánvaló
volt, hogy a háború után az Egyesült Államok lesz majd a domináns hitelező ország. Az amerikai
pénzügyi elit egy része sokkal inkább szimpatizált még a nemzetközi aranystandard teljes
feltámasztásával is, mivel a háború éveiben az USA aranykészletei tovább nőttek.
White az eredeti, 1941-42-es tervei kidolgozásakor nem konzultált a new yorki pénzügyi
körökkel. A Republikánus Párt 1942-es választásokon aratott sikere azonban arra kényszerítette, hogy
tekintetbe vegye a bankári véleményeket is, hiszen tudta: a nemzetközi megállapodás végleges
formáját el kell majd fogadtatni a Kongresszussal is. A kompromisszumok felé terelte az is, hogy
tervei bírálói között voltak olyan bankárok is, akik egyébként a New Deal támogatóinak számítottak.
Ilyen volt például Winthrop Aldrich, akinek szemében Morgenthau és White ”egy más világ”
képviselői voltak. A bankárokkal szemben White maga mögött tudhatta a tőkeintenzív, élenjáró
technológiát alkalmazó iparvállalatok képviselőit, a Kereskedelmi Minisztériumot és az 1942-ben
létrehozott Gazdaságfejlesztési Bizottságot (CED) is. A new yorkiak várakozásaival ellentétben White
mellé álltak az Angol Bank képviselői is.
Az amerikai bankárok nyomásának köszönhetően az 1943-as tervezetbe olyan passzusok
kerültek be, mint például hogy a valutaalap célja, hogy ”csökkentse az ilyen devizaátváltási
korlátozások, bilaterális klíring megoldások, többes valutarendszerek és diszkriminatív
devizaszabályozás alkalmazását, amelyek hátráltatják a világkereskedelmet és a produktív tőke
nemzetközi áramlását.” Az angolok ezt kifogásolták, és ragaszkodtak ahhoz, hogy a végleges szöveg
egyértelműen garantálja az átváltási korlátozásokhoz való jogot. Ennek megfelelően az 1944 áprilisi
szövegváltozat már nem tartalmazta a ”produktív” tőke áramlásának elősegítéséről szóló tételt.
Az átváltási korlátozások jogáért folytatott közös küzdelem nem jelentette azt, hogy az Angol
Bank mindenben elfogadta volna Keynes álláspontját. Továbbra is makacsul védelmezték például a
belső pénzügyi és monetáris szigor politikáját, valamint azt az elvet, amely szerint a kamatpolitikának
a külső egyensúly fenntartását kell szolgálnia. Nem értettek egyet a Nemzetközi Valutaalap
létrehozásával sem, mert úgy gondolták, hogy a nemzetközi pénzügyeket a központi és a
magánbankároknak kell kormányozniuk. Az IMF legyengítése azonban mégis inkább az amerikaiak
nyomása következtében következett be. Ők nem fogadták el például azt, hogy az IMF ”előírhassa” a
tagországoknak a tőkemozgások szabályozását, így a végleges szövegbe az került be, hogy a
Valutaalap ilyen értelmű ”javaslatot tehet”. Hasonlóképp a végső megállapodás nem ”kötelezte” a
tagországokat együttműködésre a szabályozás terén, csak ”megengedte” ezt nekik, bár a Valutaalapot
mindannyian kötelesek voltak ellátni a tőkemozgásokról szóló információkkal, amennyiben azok nem
jelentettek az egyének és vállalatok ügyeibe való beavatkozást.
A szakirodalom egyre inkább a szervezett liberalizmus (embedded liberalism) győzelmeként
értelmezi azt a kompromisszumot, amely az amerikaiak és a britek, a bankárok és a
kormánytisztviselők, az ortodox liberálisok és a keynesiánusok között született az 1944-es bretton
woods-i konferencián. A megegyezést az tette lehetővé, hogy a bankárok és a keynesiánusok között
egyetértés mutatkozott abban, hogy a liberális pénzügyi rend nem összeegyeztethető a stabil
árfolyamok és a liberális kereskedelem rendszerével. Ezt a nézetet döntően a 30-as évek tapasztalatai
alapozták meg. Mivel pedig a tárgyalófelek a liberális pénzügyi rendet a liberális nemzetközi
gazdasági rend kevésbé fontos elemének tekintették, szükségesnek látták feláldozni azt a stabil
árfolyamok és a liberális kereskedelem megvalósítása érdekében. A new yorki bankárok úgy
gondolták, hogy ez az összeférhetetlenségi probléma a gazdasági és politikai stabilitás helyreállítása
után megoldódik. Arra törekedtek, -- és ennek megfelelően igyekeztek befolyásolni a szerződés