NEMZETI KULTURÃLIS HAVILAP 5. ÃVFOLYAM 3-4. SZÃM - Niton

NEMZETI KULTURÁLIS

HAVILAP

5. ÉVFOLYAM 3-4. SZÁM

2010. Szelek / Kikelet hava

1,32 EUR / 40,– Sk

Nyelvőrök a spájzban

Nincsenek pontos és mélyreható információim arról, hogy mikor

is kezdődött Kínában a kulturális forradalom, de híradásokból és

dokumentumfilmekből még halványan felsejlik bennem néhány

filmkocka arról, amikor verebek százezreit pusztították el abból a

célból, hogy növeljék a búza hektárhozamát. Arról sincsenek megbízható

információim, vajon a verebek elpusztítása után nőtt-e a

hektárhozam, azt viszont már bizton állíthatom, abban az évben

Kínában jelentősen elszaporodtak a hernyók és egyéb kártevő bogarak,

aminek leginkább a gyümölcsösök látták kárát. Nos, valahogy

így vagyok én a új szlovák nyelvtörvénnyel is, melynek gyakorlati

hasznát még ugyan senki nem bizonyította, de újjászületett egy

közel két évtizede már feledésbe merülő emberi faj, melyet régen, az átkosban egyszerűen csak besúgóknak

hívtak. Azt még a magukat profi politikusnak tartó, de mára már sikeresen porszívóügynökké

és egyéb más ellenőrré felküzdő regionális tényezőknek is el kell elismerniük, hogy a szlovák gazdaságra

gyakorolt hatása valószínűleg elenyésző annak a ténynek, ha az amatőr magyar színjátszó

csoport által kiadott műsorfüzetben, a magyar szerző, magyar darabjában alakított szereplő nevét,

tegyük fel Bugyi Szigfridet, szlovákra fordítják. Az viszont már korántsem elhanyagoltó tény, hogy a

K. minisztérium az adófizetők pénzén, benzin, telefon, mukadíjj és postai bélyeg költséget pazarolva,

orovosi igazolás igénybe vétele nélkül próbálja lemérni türelmünk felső határát, a Kim Ir Szen-i időket

felelevenítő nyelvtörvény megszegésének ürügyén.

Amikor Szlovákia a munkanélküliség nagyságának mértékben sikeresen versenyez az Európai

Unióban a vezető hely megszerzéséért, amikor négy év alatt az ország államadóssága megkétszereződött,

amikor a szlovák kormány miniszterei és kormánypárti pártvezetői úgy herdálják az állami vagyont,

mintha kártyán nyerték volna, némiképpen nevetségesnek tűnik, hogy nyelvrendőrnek álcázott

pojácák királyt próbálnak játszani egy olyan országos premier előtt álló újszlovák darabban,ahová a

központi emegyógyászati intézetből ideiglenesen szabadlábra helyezett idült ápoltak vannak kötelezően

kirendelve nézőnek.

A zoboralji Kalászon megtörtént K. minisztériumi hivatalos állami zaklatás-kontra Csemadok Új

Hajtás helyi szervezet párharcnak mégis van egy kézzelfogható haszna, még pedig az a mondat, amely

véletlenül, vagy türelmetlenségből, de kibuggyant a túlbuzó csinovnyikovna száján, és pedig, hogy:

Tudatosítaniuk kell, hogy Önök Szlovákiában élnek! Nos, valóban itt kell, hogy éljünk ebben a következmények

nélküli országban, mely állapot akát ideiglenesnek is tekinthető, hiszen ahogyan a kínai

kulturális forradalomnak is fuccs volt egy idő után, és az „örök időkre a Szovjetunióval” szlogent sem

tanítják ma már gyakorló pedagógusok az iskolában, úgy akár megtörténhet az is, hogy a verebek

egyszer csak gondolnak egyet és úgy elrepülnek Kínából a lelövés erősen megalapozott gyanúja elől,

hogy akár a búzatermés hektárhozama is megháromszorozódhat. Addig azonban a Bugyi Szigfrid

szlovákra fordításának a folyamatával kell derekasan megküzdeinük az adóinkból befolyt, de állami

pénznek nevezett fizetőeszköz elpocsékolásával a K. minisztérium ápoltjainak, nehogy üresen maradjon

a honi spájz, ahová befőttek helyett mostanság ideiglenesen beköltöztették a nyelvrendőrséget, azt

gondolva, a szlovákiai választó „brindzás haluska” helyett ezzel is jóllakatható egy ideig.

Hrubík Béla

NYELVI JOGOK ÉRVÉNYESÍTÉSE SZLOVÁKIÁBAN

www.jogsegely.sk

Ingyenesen hívható telefonszám: 0800 500 565

A tartalomból:

Nyolcvan éves

Csoóri Sándor

Pillantás az életműbe

6-11.

Felvidéki magyarok

Varsóban

A lengyel-magyar barátság

öröklángja

12-17.

Ma az életgyökér roncsolása

valóság...

Rókusfalvy Pál írása

18-19.

Interjú

Szabados Györggyel:

A magyarság

szellemi kategória

20-21.

Film készült

Duray Miklósról

Beszélgetés Koltay Gáborral

22-27.

Sisak

A Béres Csepp

megalkotójának elbeszélése

28-33.

Csóti György:

A kettős állampolgárságról

a Kárpát-medencében

36-37.

Őseurópai géneket hordunk

Papp Lajos

kunszentmiklósi beszéde

44-47.

Címlapunkon:

A magyar Szent

Korona felajánlása

(lásd a 35. oldalt)

Itthon – Nemzeti Kulturális havilap

Kiadja: A JEL polgári társulás, Pozsony

Főszerkesztő: Batta György

Megjelenik a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma

és a Szülőföld Alap támogatásával.

Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR –

program Kultúra národnostných menšín 2009.

Engedélyezte a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma

EV 3082/09 • Megjelenik 3000 példányban.

A szerkesztőség címe: nám. 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava

Telefon: +421 905 608 777, +421 907 177 817, e-mail: itthon.press@gmail.com

Grafika: Csernyanszky Pista. Nyomdai munkálatok: KPRINT

A lap olvasható a www.felvidek.ma és a www.csemadok.sk honlapokon is.

Konverzný kurz 1 EUR = 30.1260 Sk

(A váltási árfolyam 1 EUR = 30.1260 Sk)

ITTHON 3

A Felvidéki Mózes

Esterházy János Emlékünnepség Budapesten

Március 7-én tartotta a Rákóczi Szövetség

(RSz) és az Esterházy János Emlékbizottság

(EJE) a hagyományos Esterházy

János Emlékünnepséget Budapesten.

Most is a Szép utcai Esterházy-emléktáblánál

kezdődött az ünnepség, ahol

Martényi Árpád, az RSz szervezeti titkára

azzal kezdte, hogy Esterházy János mellett

két nőtestvére állt. Aktív politikai pályája

idején Lujza, majd megpróbáltatásai idején

Mária. Életének mindkét korszaka,

12 évet ölelt föl (1933-45), (1945-57). Az

is érdekes, hogy a két korszak határán az

oroszok 12 napig tartották fogva, majd kiengedték.

Arra a 65 évvel ezelőtti időszakra

emlékezünk, amikor börtönkálváriája

megkezdődött.

A koszorúzás fő szónoka Dr. Gerencsér

Balázs Szabolcs, az EJE tagja, a Pázmány

Péter Katolikus Egyetem, Jog- és Államtudományi

Karának egyetemi adjunktusa

volt. Ő a következő megszívlelendő beszédet

tartotta Esterházy János emléktáblájánál,

ahol eddig nem tapasztalt sokaság jelent

meg. „A kisebbségi jogok gyakorlása

nem államellenesség, nem irredentizmus,

amint azt a kormánysajtó egy része be

szokta állítani, hanem természetes jogunk,

amellyel a jövőben is élni kívánunk.”

Esterházy János mondta ezeket a szavakat

a prágai parlamentben, 1937-ben, amikor

már 17 éve volt Csehszlovákiának nyelvtörvénye.

Ugyanakkor a magyarság anyanyelvének

használatát az akkori csehszlovák

kormányzat a közigazgatás átszervezésével,

a nyelvtörvény végrehajtásának

bojkottálásával, lehetetlen jogi indokokra

hivatkozva megaka-dályozta.

73 évvel ezelőtt, tehát a többségi hatalom

a kisebbségek kárára – és főként a

magyar nemzetiség kárára – jogaik érvényesítésével

szemben korlátokat helyezett

el. Ha annak a kornak a forrongó, harcias

légkörét elképzeljük, úgy is mondhatnánk:

vermeket és tankcsapdákat állítottak fel,

hogy az alapvető jogok gyakorlásáig a kisebbségek

ne tudjanak eljutni. Hol fizikai

értelemben, hol jogi értelemben tette lehetetlenné

a hatalom a kisebbségi létet.

1920-ban bevezettek egy 20%-os lélekszámhoz

kötött nyelvi küszöböt, amely

4

elérését gyakorlatilag lehetetlenné tették

azzal, hogy később a közigazgatási határokat

megváltoztatták. Voltak ugyan magyar

nyelvű iskolák, de hátrányos szabályozási

környezet kialakításával, valamint

– szintén Esterházyt idézve – »fenyegetéssel

és propagandával« a magyar diákok

nagy hányadát szlovák iskolákba íratták

be. Mindez természetesen gyorsította az

asszimilációt. Az egészségügyi ellátásban

is előretört az államnyelv: hogyan mondja

el valaki idegen nyelven a legintimebb panaszát

Lehet bizalmi kapcsolatot építeni

őshonosként idegen nyelven A közigazgatási

vezetők között a húszas évek közepére

egyre kevesebb magyar volt, ezzel gyakorlatilag

a hivatalokon belül a magyar nyelv

használata megszűnt. Hivatalok között

meg végképp. Bíróságok és más hatóságok

előtt az anyanyelvű eljárást tulajdonképpen

lehetővé tette a törvény, azonban a

gyakorlat és a végrehajtási szabályok teljesen

kizárták. Két magyar nemzetiségű

ember közötti vitát a magyar nemzetiségű

bírónak az államnyelven kellett elbírálnia

akkor is, ha a felek nem tudtak szlovákul.

Sebaj, mondta az állami vezetés, a tolmács

jó megoldás erre a helyzetre, még ha

költséges és életszerűtlen is.

Ha valaki párhuzamot vél felfedezni a

90 évvel ezelőtti Csehszlovákia és a függetlenséget

kapott Szlovák állam magatartásában,

lehet, hogy ez nem a véletlen műve.

Hogy ne mindig politikusokat és közírókat

idézzünk, a mai állapot kapcsán eszembe

jut, hogy a felvidéki Ghymes együttes

egyik frontemberével, Szarka Tamással

készült interjúban olvastam a minap,

hogy számára a közelgő március 15-e a

bátor szabadság utáni vágyat jelenti, ami

különösen akkor telik meg tartalommal,

amikor – így mondta – »félni tanítanak

minket.« Visszacsengenek Esterházy bevezetőben

mondott szavai, pedig a két

világháború között nem is született a hazafiasságról

törvény, mint most 2010-ben

Szlovákiában... Ha a történelem ennyire

ismétli önmagát, akkor figyelemmel kell

lennünk arra is, hogy mi volt a két világháború

közötti felvidéki magyarság válasza

a jogtiprásra

Ezt a választ sok ezer felvidéki magyar

mondta ki, de Esterházy János személyében

értjük meg igazán. A hatalomnak elsősorban

a nyelvhasználatot korlátozó lépéseire

Esterházy által adott felelet három

oldalát emelném ki. Először is a nyelvi

jogok érvényesülésének problémáit tárta

fel az emberek, a szakma és a politikum

összefogásával. A megszerzett ismereteket

megvizsgálta és következtetéseket vont le

belőlük. Mai szóval élve: racionális helyzetelemzést

végzett. Mindebből pedig

megfogalmazta a követeléseit, amelyeket

magáénak ismert el a felvidéki magyarság.

Ez volt a híres 1936-os nyelvjogi memorandum,

amit a sajtó csak Esterházy-memorandumként

emlegetett. Ezzel tehát a

belpolitika és főként az uralkodó hatalom

számára szögezte le egyértelmű formában,

hogy mi okoz problémát, mivel kell

megküzdeni és mik az elvárások.

Másodsorban hangot adott ezeknek a

követeléseknek a nemzetközi kapcsolatokban

is. Felismerte és kihasználta annak

a lehetőségét, hogy a Csehszlovák Köztársaság

kormánya a békeszerződések megkötésekor

ünnepélyes ígéretet tett arra,

hogy a kisebbségek nyelvi jogait épségben

tartja, és a kisebbségek tagjainak megadja

azokat a jogokat, amelyeket a köztársaság

többségi polgárai élveznek. Esterházy

tudta, hogy Csehszlovákia arra kötelezte

magát, hogy e kisebbségvédelmi kötelezettségeit

csak az Antant jóváhagyásával

változtathatja meg és a Népszövetség

bármikor ellenőrizheti a kisebbségi jogok

betartását. Azaz a kisebbségi jogok már

akkor nemzetközi védelemben részesültek.

Harmadszor pedig Esterházy mindezekhez

a saját életével is példát mutatott.

Olyan politikusként állt elő, aki nemcsak

mondja, de éli és megéli eszméit. Esterházy

János tudta, hogy az anyanyelv megtartó

ereje milyen fontos a felvidéki magyarság

sorsában. Tisztában volt azzal is,

hogy magatartásával képes igazán példát

adni. Az ő bátorsága és józan tisztességessége

sugárzott szét a Felvidéken akkor is,

amikor a prágai parlamentben magyarul

szólalt fel, vagy amikor a közéletben anyanyelvén

szerepelt. Tudta, hogy a vezető

által adott minta segíti a közösség minden

egyes tagját kisebbségi létének nehézségeiben,

a hétköznapokhoz szükséges bátorságának

összeszedésében.”

„Esterházy János által adott válasz aktualitását

nem lehet vitatni. Ma, amikor személyében,

közösségében, sőt nyelvében

lehetetleníti el a jogi és politikai környezet

a felvidéki magyarságot, felmerül a kérdés,

milyen választ adna erre Esterházy

Az ő életútja és példája mutatja az utat,

hogy tárgyilagosan mérjük fel a bennünket

körülvevő állapotot, a mindebből

leszűrt következtetéseket egyértelműen

fogalmazzuk meg, tárjuk a kisebbségek

védelmét szolgáló nemzetközi szervezetek

elé.

A kisebbségi érdekérvényesítés bel- és

külpolitikai területein csupán egy közvetítő

rendszer akad, amely mindenhol

ugyanazt jelenti, általánosan elfogadott,

demokratikus alapelvként tisztelik és

most, a XXI. század elején egyre nagyobb

védelmet élvez: ez az anyanyelv használata.

Esterházy János élete ma azt is üzeni,

hogy egyedül a nyelvi jogok képesek arra,

hogy a kisebbségi jogok zászlóshajójaként

utat törjenek a határon túli magyar nemzeti

közösségek jogainak fejlődésében úgy,

hogy a nemzetközi jogközösség és az Európai

Unió teljes támogatását is elnyerje.

És végül e nagyszerű politikus a mai

vezetőknek üzeni, hogy ők adjanak személyes

példát. Ez egyetemes üzenet: szól

a határon túlra és szól az anyaországnak.

Esterházy személye rávilágít arra, hogy

korunk egyik nagy problémája a jövőbe

tekintés hiánya. Ez jelenti egyrészt, hogy

nincs társadalmi, gazdasági stratégia.

Nem lehet tudni, hogy a nemzet hogyan

tudja kapcsolatait fejleszteni. Ha jól megnézzük,

az igazi nemzetstratégiát nem a

kormányzat, hanem a civil szervezetek

alakítják, mint a Rákóczi Szövetség. Nem

születnek tervek, elképzelések, a társadalom

nem kap reményt a vezetőktől a kiszámítható

jövőre.

Esterházy személye a stratégia iránti

igényen túl arra is rávilágít, hogy szükség

van olyan politikusokra, vezetőkre, akikre

a társadalom példaképként tud tekinteni.

Esterházy János magasra tette a mércét: erkölcsi

tartása, mélyen megélt vallásossága,

az igazság mellett való könyörtelen harca

mindannyiunk számára minta. Ezért is

fontos, hogy életéről, munkásságáról a

legfiatalabb generációk is tudjanak. Már

a serdülő fiatalok megismerhessék Esterházy

személyén keresztül a hazaszeretet,

kitartás, és bátorság eszményeit. Ne felejtsük

el az egyetemista korú fiatal felnőttek

ezreit, akik arra készülnek, hogy e nemzet

jövőjének irányítását átvegyék. Belőlük

nőnek ki a következő évtizedek családfői,

szakemberei, politikusai, államfői, azaz a

különböző közösségek vezetői. Legyen lehetőségük

megismerni ilyen életmintát.

Hogy Esterházy János, a nagyszerű politikus,

vezető és családfő valóban makulátlanul

állhasson előttünk, le kell takarítani

emlékéről a múlt által rászórt szennyet,

hiszen ne felejtsük, hogy szomszédaink

ma is háborús bűnösként tartják számon.

Ezért különösen fontos, hogy a rehabilitációja

mihamarabb teljes mértékben megtörténjen.

Adja Isten, hogy Esterházy János személyét,

nagyságát mind többen megismerjék,

mert példája, meggyőződésem

szerint, a nemzet jövőjére is meghatározó

hatással van.”

A koszorúzáson számos társadalmi, ifjúsági

és hitéleti szervezet, önkormányzat,

valamint párt vett részt a Felvidékről és

Magyarországról.

Az emlékünnepségen fellépett Balla Viktória

vezényletével a koloni Zobor Hangja

éneklőcsoport, mely Esterházy János

szűkebb szülőföldjéről érkezett. A kórus

1971-ben alakult, 1990-99 között szüneteltette

működését. Jelenleg 17 nő és 10 férfi

alkotja.

Beszédet mondott Németh Zsolt fideszes

országgyűlési képviselő, a Külügyi és Határon

túli Magyarok Bizottságának elnöke,

aki leszögezte, a mai helyzetben a határon

túli magyaroknak nincs anyanemzete. A

nemzetközi szokás szerint nemzetiségi kisebbségnek

mondják azt a népcsoportot,

amelyiknek nincs anyanemzete, amelyiknek

van, azt nemzeti kisebbségnek. A határon

túli magyarok most nem tudhatják,

melyik név kapcsolható hozzájuk. Hiszen

nem kapják meg azt, ami érzelmileg jár

nekik. Magyarország most anyósország.

Ezt egyes környező országok felismerték,

közöttük elsősorban Szlovákia, s ebből azt

a következtetést vonták le, a magyarokkal

tehetnek bármit. Erre utal a Malina Hedvig-ügy,

a dunaszerdahelyi rendőrattak, a

Beneš-dekrétumok megerősítése, a Kárpátmedencei

Magyar Képviselők Fórumának

elítélése, a nyelvtörvény, a hazafisági-lojalitási

törvény és ki tudja, mit tartogatnak

még a perselyükben.

Igazuk van a szlovákoknak, hiszen

Szécsény azután következett be, miután

felszámolták a Határon Túli Magyarok

Hivatalát, a Magyar Állandó Értekezlet

nincs és legújabban egy olyan embert

kívántak kitüntetni Magyarországon, aki

kiállt a szlovák nyelvtörvény védelmében.

Itt a szónok Húshegyi Gáborra utalt.

Mégsem igaz, hogy nem volt anyaország.

Mert van egy Rákóczi Szövetség,

Esterházy János Emlékbizottság. Ezek

mögött nem áll politikai, anyagi érdek,

sem lelkiismeret furdalás. Ezek inkább a

politikára jellemzőek. Az elmúlt években

az volt a kérdés, tudjuk-e pótolni az anyaországot,

hiszen az mi vagyunk. Kell terv,

ellenállás és problémamegoldás. Olyan

Magyarországra van szükség, mely nem

adja föl. Ezt be kell bizonyítanunk a szlovák

kormánynak is. Van tehát tennivaló.

Frontot kell állítanunk az önfeladással

szemben.

Mi van, ha jön az új világ – tette föl Németh

a kérdést. A történetnek nincs vége,

nem lesz könnyebb. Ki tudunk-e jutni abból

a mélységből, ahol vagyunk De egy

szép napon újra lesz anyaország. Ha önök

nem folytatják s nem tudnak összefogni,

nem lesz kiút. De tudom, a munka folytatódik.

A magyarság sorsa nincs megpecsételve

s akkor megsegít az Isten!

Mészáros Alajos, MKP-s EU-parlamenti

képviselő ünnepi beszédében Esterházyra

hivatkozott. Valószínű, nem mindent

fogunk megtudni életéről. De amit már

most is tudhatunk az az, hogy bátor és

következetes politikus volt. A legsötétebb

korszakban vette föl a harcot. Kitartott addig,

míg maga is áldozattá nem vált.

Miért kellett meghalnia Mert arisztokrata

volt a szó legnemesebb értelmében.

Olyanok törtek életére, akik esz- >>38.

ITTHON 5

A költő a legigazibb űrpilóta

Csoóri Sándor nyolcvan éves

A költő a legigazibb űrpilóta, versben

próbálja ki, mit bírhat el az ember magányában,

szerelmében, kötöttségében,

súlytalan lebegésében, vagy milyen mozdulatokra,

új ösztönökre kell figyelnie,

hogy új égtájakat hódíthasson – írja a

harminchárom esztendős Csoóri Sándor.

Negyedszázaddal később Czine Mihály

fogalmazza az ötvennyolc éves Csoóriról:

„Csoóri Sándor életpályája inkább azt

sugallja: győzni is lehet. Igaz, győzelme

nem felejtetheti a kérdéseket: ha elég bizalmat

kap, ha nem cenzúrázták volna

„finoman” a létét, ha nem szorították

volna ki oly sokszor az irodalmi lapokból,

a tv-ből, rádióból, ha nem lettek volna

az értetlen mellőzések és támadások,

szerződésbontások és eltiltások – vajon

mennyivel alkothatott volna többet, s

főként, teljesebbet. Mert csakugyan meg

6

lehetett volna vele fogatni a történelem

madarát. Mert mosolyában csakugyan

madárhad röppent, s ezer esztendős esők

sétálnak benne. Innen, tehetsége felől mi

is tűnődhetünk: mennyi energiája pazarolódhatott

el Csoóri Sándornak Hogy

mennyi minden maradt kidalolatlan

benne”

Az idő mostanra bebizonyította, hogy

a költő valóban űrpilóta; a nyolc évtizedben

pedig ott van a történelem teljessége

– a Trianon utáni keserves létezés tapasztalatai,

a második világháború iszonyata;

a legmagyarabb életforma – a paraszti

- megélése; ott van az 1956-os szabadságharc

léleknövesztő mámora, majd

egy formálisan szabad, ám a valóságban

szigorúan megfigyelt rebellis vergődései

és szárnyalása a legváltozatosabb műfajokban.

Czine Mihály aggodalmaskodó

kérdésére jó válasz érkezett a mai magyar

irodalom egyik legnagyobb alakjától,

akit már Illyés Gyula is az utódjának

szemelt ki, s aki a megpróbáltatások mellé

az alkotás örömét is élvezhette, - nem

csak az irodalomban, hiszen egy sor fontos

tisztséget is betölthetett összmagyar

érdekekért dolgozva. Elég talán, ha a

Magyarok Világszövetsége elnöki pozícióját

említem s a megvalósult nagy álmot

– minden magyar televízióját, a Dunát.

Eddigi pályáját vers- és prózai kötetek

sokasága jellemzi, de írt sikeres filmforgatókönyveket

is, míves publicisztikát

– szinte mindent, s minden sorában felfénylik

a lelke. A közéleti Csoóri ma is

ott tartja kerzét a magyarság ütőerén, s

ha egészségi állapota engedi, személyes

jelenlétével tiszteli meg a fontos seregléseket.

Az ő életszemlélete valóban vi-

lág-kép: távoli földrészekre is eljutott, de

nagy szeretettel érkezett a határon túli

magyar közösségekhez is.

Szép születésnapját a Helikon vaskos

kötettel tette ünnepélyessé. A pokol

könyöklőjén remek válogatás írásaiból

– ezek közül közlünk néhányat. Hihetetlen,

hogy Csoóri már nyolcvan éves,

ám szelleme töretlen, s talán gyógyír

volt sok-sok sebére a budapesti Deák

téri evangélikus templomban megtartott

meghitt ünnepség, melyen nemzetépítő

magyarjaink köszöntötték Mádl Ferenctől

Orbán Viktorig.

Tiszteletére Szokolay Sándor kis zeneművet

komponált.

További szép és termő éveket, jó egészséget

kívánunk Csoóri Sándornak nem

csak az ITTHON, hanem a felvidéki magyarság

nevében is.

Batta György. M. Nagy László felvételei

Mi a magyar, ma

Bármilyen elképesztő és mulatságos:

Magyarországon hosszú időn át

én úgy lehettem csak magyar, mintha

egy álarcosbál meghívottja lettem volna.

Amikor tíz-tizenkét éven át minden

erőmmel a népművészet, a táncház,

egyszóval a népi kultúra reneszánszán

munkálkodtam, s a Népszabadság elhíresült

munkatársa azzal gúnyolt, hogy

a csürdöngölő megtanításával akarom

a magyarságot az új reformokra eljuttatni,

csak kevesen tudták, hogy a népi

kultúrával én a hiányzó magyarságtudat

alapozását akartam elkezdeni. A közös

érzelmek, a közös nyelv, a számtalan

változat ellenére is azonosnak mondható

hagyomány újraélesztését. Úgy

gondoltam: ha közvetlenül nem vallhatok

arról, hogy egy elnemzetietlenítő

rendszerben ki vagyok, hát vallok közvetetten.

Továbbá, ha Erdélyben, a Felvidéken,

a Vajdaságban élő magyarokról

egy szisszenést sem lehet közvetíteni,

akkor elő kell venni az énekeinket.

Mert a mezőségi népdal is magyar, és

a Nyitra környéki, a Kalotaszeg vidéki,

s a beregszászi is az. Vörösmartynak a

nemzet ébredéséhez még Árpád jutott,

nekünk azok, akik névtelenül ilyen sorokat

hagytak ránk:

Én vagyok az, aki nem jó,

felleg-ajtó nyitogató,

nyitogatom a felleget,

sírok alatta eleget.

Remélem, ha majd egyszer az ötvenhat

utáni ellenzék történetét is megírják

Magyarországon, a korszak tárgyilagos

elemzői nem felejtik el, hogy a

kis létszámú, de igen jelentős radikális

ellenzék föllépése előtt, megjelent már

a színen egy kulturális ellenzék, amely a

rendszer megváltoztatásának a menetrendjét

nem a társadalmi szerkezetek

megjavításával, s nem is a Párt megreformálásával

akarta elkezdeni, hanem

a magyarság szellemi-lelki önérzetének

a talpraállításával, az elapadt erkölcsi

erők föltöltésével. Mert azt gondolta ez

a népi kultúra „álarcában” föllépő csapat,

hogy az embert mindig nehezebb

átalakítani, mint a társadalmat, mint a

rendszert, tehát a robbantó munkát vele

kell kezdeni; továbbá azt, hogy a magyar

történelem legsötétebb veszedel-

ITTHON 7

mei nem a levertségünkből származtak

soha, hanem abból, ha mi veszítettük el

magunkat.

Ebből a kissé romantikus, de tevékeny,

honismereti , Erdélyt járó, táncházas,

népművészeti táborokat szervező

gondolatból nőtt ki az új népinek vagy

új nemzetinek elkeresztelt tábor, még

a hatvanas-hetvenes évek fordulóján.

Később a lakiteleki sereglés és végül a

Magyar demokrata Fórum.

Amit most elmondtam, nem korteskedés

– inkább csak közönséges

tudnivaló. Magától értetődik, hogy a

markánsan kiformálódott ellenzéki

csoportok múltbeli énjükkel is hitelesítik

mai küzdelmeiket, de a történelmi

jelenidő egyre szigorodik s már

nemigen figyel halványuló árnyalatokra,

mivelhogy mindegyik csoporttól

8

– a radikálistól és a fontolva haladótól

is - ugyanazokra a kérdésekre várja a

feleletet. Egy mondatba sűrítve a lényeget:

tudunk-e történelmet csinálni

abból a politikai örvénylésből, amelynek

a közepébe állunk, vagy csak újabb

szabagságillúziókkal szórakozunk-e izgatottan

Örülnöm kellene, hogy végre Magyarországon

is több a kezdeményező

gondolat, mint a kezdeményező szenvedély,

több a türelem, mint az ablakot

bezúzó indulat. Örülnöm kellene,

mégis zavart vagyok. Mintha valami

természetes izgalom, s hit hiányozna

körülöttem a levegőből.

Talán azért érzek kielégületlenséget,

mert amit eddig megpróbáltunk

rendberakni a közéletben, a gondolatok

szabad költözködésének jogát a tanácskozások

helyein, az egyesületi törvényt

és így tovább – ezek mind, mind besorolhatók

a józan európai evidenciák

közé, amelynek a befogadására már

régóta készen állunk.

De hol vannak a legyalult ügyek mellől

a legyalulatlanokA politika időszerű

kérdésein túl azok a történelmi zugokból

előtörő kérdések, amelyek nem

férnek el a logika tisztán meghúzott

határai között

Nézzük csak meg az első ilyen félelemmel

és tragikus unalommal megterhelt

aggodalmat. E szerint az aggodalom

szerint a magyarság hamleti

nép, amely a Mohács óta a lenni és nem

lenni monológját ismételgeti folyton,

a protestáns prédikátoroktól kezdve

Zrínyin, Kölcseyn, Széchenyin, Adyn

át Németh Lászlóig, Illyés Gyuláig. S

ha ez csak puszta rögeszme volna, még

hagyján. De ösztönökbe írt tapasztalat.

És az ösztön azt a tanulságot ismétli

újra és újra, hogy nekünk minden változáshoz

előbb tönkre kell mennünk,

össze kell roppannunk, mivel csak így

kezdhetünk valamit magunkkal. Ezzel

azonmban nincs vége a dolognak,

mert még az olyan emelkedésünkkel

is, mint amilyen a reformkor volt, vagy

a két háború közti időszak szellemi

terljesítménye, sose juthatunk célba.

Mire a termés megérett volna, a világtörténelem

fölöttünk is átvonuló jégverése

tönkrezúzta.

Jogos tehát az aggodalom: ha mindig

így volt a múltban, miért ne lehetne így

a jövőben is Különösen akkor, amikor

tragikus ellentmondások fenyegetnek

bennünket. Itt van mindjárt a legroncsolóbb:

akkor szabadulhatunk föl

szellemileg és lelkileg, amikor az anyagi

gondok egyre mélyebbre húznak.

Ugyanaz a képlet érvényesült életünk

minden fordulópontján: a fölszabadulásaink

egyúttal mindig újabb megszállást

jelentettek számunkra. A török

után a Habsburgok, a németek után a

szovjetek. De, hogy tovább soroljam a

fenyegetettségeinket: ijesztő a népességfogyásunk,

súlyos népbetegségek

pusztítanak közöttünk; szóródunk és

olvadunk szét a világban: s a határainkon

kívül élőkkel együtt, minket,

anyaországiakat is naponta gyöngítenek

egy újfajta „békebeli háborúban”.

Amíg szomszédaink csak országrészeket

szakítottak el tőlünk, a fantomfájdalom

még valahogy összetarthatta a

nemzetet, de amióta Kolozsváron, Kassán

vagy a Léván élő magyartól még

az őt megillető tíz-húsz négyzetméteres

szülőföldjét s nyelvét is elveszik, a

mi, világban való otthonosságunkat is

megtámadták.

Valóban: nem a veszély nagyobb-e

ma, mint elkönyvelhető politikai sikereink

Egy franciának, egy angolnak,

egy olasznak, egy orosznak sose jut

eszébe, hogy nemzete máról holnapra

összeroppanhat. De nekünk igen!

Minket még a statisztikai adataink is

riogatnak, mint terrorista csapatok.

Éppen ezért nem most kellene-e hagyományos

szorongásainkkal szakítanunk

Végeredményben mára egy teljesen

új helyzetbe kerültünk. Nemcsak

egy rendszer vérzett el körülöttünk,

de vele egyidejüleg elmúlt a magyarság

iránti felelősségünk laza korszaka

is. Demokráciát többé Magyarországon

nem emlegethet már úgy senki,

hogy a nemzet sorsát ne értse rögtön

rajta. Lassan meg kell éreznie minden

magyarnak, hogy kifelé az ország már

mindent elveszített ebben a században,

ami boldogtalanul vagy bűnösen

egyáltalán elveszíthető volt. Nincs már

egy falatnyi terület sem, amelyet bárki

még letörhetne belőle. De ugyanígy

felbecsülhetetlen a veszteségünk belül

is. Csak az utolsó félszázadban mennyi

árulás történt. Mennyi bosszúállás, irányított

per, magyargyűlölet, zsidógyűlölet,

lélekfosztás! Nincs más alternatívánk

tehát, mint hátat fordítani a veszteségeinknek

s elindulni másik irányba.

Elmúltam hatvan

Hová is Merre is Befelé, magunkba!

Azért is erre, mert azt gondolom, nem a

fizikai erő többé. Csupán szellemi lehet.

Hódítani ezután legfeljebb már csak

példával hódíthat. S mindenekelőtt

saját maga meghódításával: a magyar

ökumenia halaszthatatlan megteremtésével.

Általános tapasztalat, hogy az

a személy, aki belül önmagában erős,

minden kapcsolatban az. Kiterjeszthető

ez a gondolat a nemzetre is.

A határainkon kívül élő kisebbségeink

megvédéséért háborút többé nem

indíthatunk, de a magunk által újraalkotott,

megformált magyarság, akár

egy új mű, egy ismeretlen remekmű,

nemcsak itt a Kárpát-medencében, de

az egységesülő Európában is beláthatatlan

hatású lehet! (1989)

Elmúltam hatvan, hatvanöt.

Amúgy elmúltam százhúsz is.

De egyetlen kő se lágyult meg eddig kedvemért,

és a világ se lett kisebb,

miként szerettem volna.

Hogy mi jön ezután s mi jöhet,

nem tudom.

A tüdőm, a vesém

örömest fölrepülne még a felhők fölé,

s a szemem is hanyagul elkószálgatna

madárnyomokat megőrző városokban,

de bármerre fordulok,

mindenütt csak Heródes őrült hajfürtjeit

látom örvényelni a fejeken,

s a festett vér helyett

igazi vért

a gondosan berendezett színpadokon

és harctereken.

Tél van, tetszhalott tél.

Néha egy magányos hópehely

érkezik ide

meghódítani a várost.

Ez az idő mindig az én időm:

fölhajtott kabátgallérral

rohanok végig a Duna-parton,

mint aki egy széltől kirobbanó hóförgetegben

várja visszatérni

száműzött, fiatal életét.

Ez hát az én országom

Ez hát az én országom

Az én népem

Ez, ez az ide-oda löködő,

megfakult sokaság

Nyaranta hinták

és hosszanti lángok

suhannak el a feje fölött,

mintha elvarázsolt

cirkuszban bámészkodna.

Ilyenkor él igazán s rendületlenül.

Ilyenkor bízná rá magát

forgószélre, futóhomokra,

légtornász tüzekre

és forró áhitatában

ilyenkor tapsol meg buzgón

még egy csörgősipkás papagájt is,

vagy bika-álarcos költőt,

ki végpusztulását jósolgatja.

Nemrég még emlékezett,

hogy kiárusított szívét

kik vették meg a zsibvásárron,

de ma már csak

csonka neveket emleget

s egymásba mosódó országokat.

Így ősz felé, mikor az eső omlik

s a jegenyék, mint züllő Góliátok,

szemérmetlenül levetkőznek,

elhúzódik lustán

a maga felhői mögé

s délceg varjakkal őrizteti

huzatos házatáját.

ITTHON 9

Törtet a jövő

Törtet a jövő árkokon-bokrokon át;

nagy halak

hibátlan csontváza között.

Még a városokat is megremegteti.

Ilyenkor jó behúzódni a házba

s levenni egy-egy álmot a könyvespolcról,

mintha a Bibliát emelnéd le:

Jézus még kisgyermek, most tanul járni a vizek fölött,

billeg, imbolyog, megtámasztja egy-egy napsugár,

nevet, ahogy érdemes nevetni.

A halászok észre sem veszik,

hogy valami elkezdődött.

Komorak, mint a hegyek.

A lúdbőrös vidékek szívdobogása egyre vadabb.

Törtetni kezd a jövő árkon-bokron át.

Mintha csak lakodalom készülne

Dohog a malom, hasadozik az ég.

Mondjatok gyorsan valamit,

hogy megérthessem legalább a csöndet.

Apám most támad föl

váratlanul a temetőben,

harminc év után előüször most támad föl.

Körülnéz, topog, nem tudja, hol van.

Kotorgatja le magáról

a sárga anyaföldet.

Kabátja északi oldalát

mohafoltok sűrűje lepi.

Odaröpül két vaddarázs és megszagolja.

A templomrom mögül valaki azt kiáltja neki:

süssünk meg lángon egy saskeselyűt

s igyunk rá megváltó forrásvizet.

Mintha csak őrült lakodalom készülődne

a sírok között s apám lenne az égi násznagy.

Integetek neki, de nem int vissza.

10

A barbár

(Háború utáni emlék)

Talán az voltam én is - barbár!

Elszánt, nyomakodó. Hasig gázoltam

a lucskos réten, kutyával és

görcsös, nagy bottal szövetkezve.

Törtettem, mint aki vért akar inni

napkelte előtt: nyúlvért, fácánvért

vagy csak bezúzni annyi bibickoponyát,

amennyit tud. A Ráchalom felől,

hol összeégett tankroncsok hevertek,

hallottam néhány földi szót, sziszegő

tiltást, de a fülem teli volt fogcsikorgatással

s ágyúzás emlékével. Tele a fölrobbant

lovak utolsó nyihantásával. Ez űzött Ez a

megszakadt hang Állat-ima Állat-káromkodás

A felhők fölöttem hosszúak voltak

mint a tömegsírok. Hosszúak, mint

idegen ének. Talán ekkor szőrösödött ki

hirtelenül a mellem, a hátam, Isten lelógó

kezefeje a foghíjas akácsor mögött,

s ekkor hallottam a szaladó kutyát is

a torkomban először fölugatni.

ITTHON 11

A felvidéki küldöttség id. Antall József emléktáblája előtt. Középen, a legmagasabbra nőtt személy Jan Ciechanowski veteránügyi miniszter

Felvidéki magyarok Varsóban

A lengyel-magyar barátság napjának

„előestéjén”, március 19-e és 20–a között

félszáz felvidéki magyar járt Varsóban

a lengyelek tavalyi királyhelmeci,

nagycsalomjai és ipolynyéki látogatását

viszonozva. A vendégek akkor köszönték

meg földönfutó honfitársaik

befogadását a 2. világháború idején. A

delegációt Hrubík Béla, a Csemadok

országos elnöke vezette és ott volt a

küldöttségben Balogh Gábor országos

alelnök, Pálinkás Tibor, az Ipolysági

Múzeum igazgatója valamint Nagy

Mihály nagycsalomjai polgármester

– faluja is számos lengyelnek nyújtott

annakidején oltalmat. Elkísérte a delegációt

a ragyolci Nógrád Néptánccsoport

és a Lukanyényei Citerazenekar,

Tóth László és Márton Marika

vezetésével, és két jónevű Ipoly menti

borász: Czelleng András és Zsigmond

László is. A ragyolciakkal Varsóba érkezett

György Péter ragyolci polgármester,

mkp-s megyei képviselő is. A

12

látogatás első helszíne a varsói magyar

nagykövetség volt, ahol Molnár

Imre, az intézmény tanácsosa várta a

vendégeket, akiket Kiss Róbert nagykövet

üdvözölt. A szívélyes fogadtatás

után egymást követték az események:

magyar vonatkozású emléktáblák koszorúzásai,

találkozások meghatározó

lengyel személyiségekkel, két ünnepi

műsor és Jerzy Popieluszko vértanú

sírjának és múzeumának megtekintése.

A küldöttség néhány tagja felkereste

Jozef Roman Maj prelátus urat, aki

Esterházy János boldoggá avatásának

útját egyengeti a Lengyel Katolikus

Egyház képviseletében. A megbeszélésen

elhangzott, hogy Esterházy János

szobrot kap a lengyel fővárosban. Élmény

volt katonai tiszteletadás mellett

megkoszorúzni Varsó központjában

id.Antall József emléktábláját – a későbbi

miniszterelnök édesapja számos

lengyel és zsidó menekültet mentett

meg. A koszorúzáson megjelent Jan

Ciechanowski veteránügyi miniszter;

a lengyel köztársasági- és miniszterelnök

megbízottja; a Varsói Helyőrség

parancsnoka; valamint Kiss Róbert

nagykövet. A magyarok a koszorúzások

után mindig dalra fakadtak -

Kossuth-nótákat énekeltek. Remekül

sikerült a két műsoros találkozó – az

egyiket a Szent István plébánia mellett

működő Názáreti Iskolanővérek

Líceumában tartották, majd a líceum

kertjében megkoszorúzták Korompay

Emánuel emléktölgyét. Korompay

Emánuelnek lengyel felesége volt, s ő

második hazájához is hű maradt – a

lengyel tisztekkel együtt végezték ki

Katynban. Korompay Emánuelnek

köszönhető a Varsóban ma is működő

magyar tanszék megalapítása. Kiválóan

sikerült a lengyel-magyar barátság

tiszteletére rendezett nagyszabású est

is, melyen a már említett személyiségeken

kívül megjelent a Tarnowskicsalád

egyik leszármazottja és Helena

Jacosová, a varsói Szlovák Intézet igazgatója.

A forró hangulatú est műsorvezetője

Molnár Imre nagykövetségi tanácsos

volt, akinek oroszlánrésze van

a lengyel-felvidéki magyar találkozó

sikerében, aki a varsói tartózkodás

lelke volt. Beszédet mondott Hrubík

Béla, aki a Szlovákiában élő magyarság

és a lengyelek közötti kapcsolatok

továbbépítését szorgalmazta, különös

tekintettel Esterházy személyére.

Szólt a teltházas közönséghez Jan

Ciechanowski miniszter, valamint a 97

éves egykori menekült, Jan Stolarski.

A Lukanyényei Citerazenekar és a

ragyolci Nógrád Néptánccsoport sok

tapsot kapott az ünnepi esten. Velük

együtt szerepeltek a ragyolciak lengyel

partnerei – csattanóként a magyar fiúk

lengyel lányokkal ropták. Nagy keletje

volt Czelleng András és Zsigmond

László borainak. Külön fejezetet érdemel

a Jerzy Popieluszko sírjánál eltöltött

idő. A sírnál Severyn Jaworski,

a Szolidaritás egyik volt vezetője emlékezett

munkatársára és barátjára. A

Varsót járt küldöttség utazásának költségeihez

hozzájárult a nagycsalomjai,

ipolynyéki, ipolyhídvégi, ipolybalogi,

kóvári, ragyolci, lukanyényei községi

hivatal, a Csemadok Országos Választmánya,

Mészáros Alajos, az MKP

európauniós képviselője és számos

magánszemély. A két nemzet közötti

barátságot ápoló személyiségek Kutak

Adrienn gyönyörű kerámia emlékplakettjét

kapták munkájuk elismeréseként

– tájékoztatta a tudósítót Molnár

Csaba utazásszervező.

Magyar-lengyel világformáló erő

Pillantás gyökereinkre

Két, eseményekkel zsúfolt nap Varsóban

– két, valószínüleg örökké emlékezetes

nap marad miandannyiunk

életében. A tankönyvekben az áll, hogy

a második világháború során szinte földig

bombázták az ellenséges haderők

gépei a lengyel fővárost, így hát szorongva

érkeztünk a fárasztó buszozás

után utunk végállomására. A belvárosban

járva aztán feloldódott a feszültségünk:

alig akadt épület, amely viselné az

iszonyú idők nyomait, sőt: olykor hihetetlennek

tetszett, hogy a helyreállított

épületek valóban áldozatul estek volna

a kíméletlen rombolásnak. A paloták,

lakóházak mintha feltámadtak volna

poraikból. A hasonlat nem is olyan

túlzó: egyes épületek tégláit egyenként

szedték össze a bombázás után a nagyváros

polgárai, megőrizve őket a jobb

időkre. És amikor kedvezőbbre fordult

a történelem, s megkezdődött az újjáépítés,

a lakosság a kőművesek kezébe

adta a kincsként őrzött tégladarabokat

és lám, minden régi fényében ragyog!

Popiełuszko sírjánál

Az újkori lengyel történelem szentje

Jerzy Popiełuszko, a harminchét évesen

vértanúhalált halt katolikus pap, akit a

kommunista hatalom 1984-ben a folyamatos

üldözés és zaklatás után bestiá-

Korompay Elemér emléktölgyének megkoszorúzása. Balról (háttal) Molnár Imre, György Péter ragyolci polgármester, Hrubík Béla országos

Csemadok elnök és Nagy Mihály, Nagycsalomja első embere valamint Márton Mária, a ragyolci néptánccsoport vezetője

ITTHON 13

Ezt a palotát is a lebombázott téglákból rakták újra össze a varsóiak

lisan meggyilkoltatott. Sírja nem temetőben

van, hanem belvárosi lakóhelye

közelében, s azt ma is önkéntesek őrzik

- nehogy a régi rendszer hívei megbolygathassák

a zarándokhellyé nemesedett

környezetet. A Szolidaritás igazmondó

papja emlékét múzeum is őrzi és szobor

– mindez pár négyzetméternyi területen,

van, a sír közelében. Popiełuszko

nyugalmára hatalmas fekvő márvány

kereszt is vigyáz – eltávolítása nem lenne

egyszerű feladat.A sírt Lengyelország

határait jelképező, a rózsafüzér gyöngyeit

mintázó kőgolyók fogják körül

– mindez együtt olyan képzetet kelt a

látógatóban,, hogy itt, Varsónak ezen a

pontján a szó szoros értelmében összeér

az ég és föld határa. Ez az újabb lengyel

szent olyan egyértelműen képviselte Isten

és Jézus Krisztus igazát, hogy szinte

az ég ereszkedett alá a sírjára és őrzi azt

a háromezer önkéntessel és tiszta lelkű

lengyelekkel együtt.

Találkozás Jozef Roman

Maj prelátus úrral

A varsói tartózkodás szívmelengető

eseménye volt számomra a hatvannyolc

éves Jozef Roman Maj atyával

14

történt találkozás, melyen Molnár Imrével,

Hrubík Bélával és Balogh Gáborral

együtt vettem részt.

A prelátus úr, Jerzy Popiełuszko kortársa,

segített a jövendő vértanúnak a

munkások lelki gondozásában, kérésére

előadásokat tartott a Szolidaritással kapcsolatban

álló csoportoknak a katolikus

egyház tanításáról.... Popiełuszko boldoggá

avatási eljárása során tanúvallomást

tett... A vértanú boldoggá avatása

június 6-án lesz Varsóban. A prelátus úr,

Varsó legrégebbi egyházközösségének

plébánosa szívélyes és elkötelezett személyiség

és Esterházy János nagy tisztelője:

„A lengyel püspöki konferencia 2009

őszén hozott döntést egy csoportos boldoggá

avatási eljárás megindításáról, s

miután Esterházy félig magyar, félig lengyel

volt (édesanyja Elzbieta Tarnowska

grófnő), ügyét csatlakoztathatjuk ehhez

az eljáráshoz. Magyar egyházi részről is

szerencsésebbnek tartják ezt így. Sikerült

már némi anyagot összegyűjteni róla,

megjelent lengyelül Molnár Imre történész

könyve, és most ígéretet kaptam,

hogy magyar papok segítenek összegyűjteni

a Magyarországon fellelhető anyagot.

Szlovákiában az ottani egyháznak is van

már összegyűjtött, még nem publikált

anyaga Esterházyról. Úgy hallom, hogy

a volt Esterházy-birtokon élő szlovák nép

örül a boldoggá avatásnak, és nagyon szépen

ápolja a gróf emlékét. Esztergomban

magyar papoknak beszéltem Esterházy

letartóztatásának és halálának motívumairól.

Nincsenek ugyan dokumentumaink

a Ljubjankáról (a KGB moszkvai börtöne),

sem a prágai állambiztonságról,

de az orosz ítéletet betű szerint ismerjük.

Két vádpont alapján ítélték el: az egyik,

hogy a Szovjetunió ellen tevékenykedett,

a másik, fontosabb pedig az, hogy rágalmazta

a Szovjetuniót, azt állítva, hogy

felelős a katyni vérengzésért (22 ezer

lengyel katonatiszt és civil ítélet nélküli

kivégzéséért 1940 tavaszán). Ez volt az

igazi ok: nemzetközi dimenzióban ő volt

az első politikus, aki világosan és nyíltan

beszélt arról, hogy kik gyilkolták meg a

lengyel hadifoglyokat. A magyar papokat

nagyon megragadta, amit mondtam. Úgy

tűnik nekem, hogy ez a boldoggá avatási

eljárás jó ok lehet arra, hogy köztünk,

lengyelek és magyarok között, ezeknek a

népeknek az életére nézve valami jó dolog

szülessék.”

Kossuth Lajos azt üzente...

Jan Ciechanowski és Molnár Imre a küdöttség tagjai körében

Molnár Imre, Ipolyfödémesről származó

történészünk, a legkiválóbb Esterházy-kutató

jelenleg a Magyar Köztársaság

Varsói Nagykövetségén teljesít

szolgálatot, s mint ilyen kiválóan ismeri

az ottani viszonyokat, a történelmi magyar-lengyel

kapcsolatokat. Az ő vezetésével

küldöttségünk végigkoszorúzta

Varsó belvárosában a magyar vonatkozású

emléktáblákat – köztük az 1956-os

szabadságharc tiszteletére elhelyezettet,

illetve volt miniszterelnökünk, Antall

József édesapjának tábláját. Varsóban

minden magyar embernek el kellene

jutnia, hogy megtapasztalhassa: annyi

a történelmünkkel kapcsolatos emlék a

belvárosban, mintha nem is külföldön

járnánk... Molnár Imre kérésére mindegyik

koszorúzás után rázendítettünk

egy-egy Kossuth-nótára. A járókelők

mosolyogva nézték-hallgatták az emlékező

felvidéki magyarokat – barátokként,

sorstársainként nyilvánultak meg,

s ez mindnyájunknak feltűnt és jólesett,

mert ehhez saját szülőföldünkön sem

vagyunk hozzászokva. Hrubík Béla és

e sorok írója járt a Varsói Egyetemen is,

ahol a magyar tanszék tíz hallgatójával

(valamennyi lány volt) a szlovákiai magyarság

helyzetéről tartott röpke tájékoztatást.

Itt is előkerült a nyelvtörvény

és a nyelvoktatás témája – Joó Katalin

egyetemi oktató, aki Budapestről került

az intézménybe – Sólyom László

köztársasági elnök délvidéki kijelentését

is idézte, hogy tudniillik a felvidéki

magyar iskolákban „idegen” nyelvként

kellene tanítani a szlovákot. Mondanom

sem kell, hogy Hrubík Béla szakszerű

válaszait Varsóban is megértették

a jövendő bölcsészek.

Világformáló erő lehetünk

A varsói látogatás egyik epizódja volt

Jan Ciechanowski lengyel veteránügyi

miniszter látogatása küldöttségünk

szálláshelyén, a gyönyörű kollégiumban.

Erre a hivatalos műsorok befejezése

után került sor, s mert a lengyel

politikus már tavaly is kiválóan érezte

magát a felvidéki magyarok között Szlovákiában,

szívesen töltötte velük az időt

varsói tartózkodásunk utolsó óráiban.

Ez az esemény is jól példázza, milyen kiválóak

a két nemzet kapcsolatai, milyen

erősen összefonódtak gyökereink. A

szörnyű Katyn-közeli repülőgépbaleset

után, amely még egységesebbé teheti

majd a lengyeleket – várható, hogy

az új magyar kormány ismét szorosan

együttműködik majd a 38 milliós Lengyelországgal.

Az együttműködés szakrális

téren is erősödhet és Európában

kialakulhat egy olyan szövetség, amely

a Szent Korona-tanon, szentjeink példamutatásán

alapszik majd. Megállítható

Európa világiasodása, ismét életeszménnyé

válhat a hit, az erkölcs. Világformáló

erő lehetünk, hiszen a Föld

valamennyi gondja abból ered, hogy

elfordultunk Istentől.

Batta György

Balogh Gábor és Pölhös Vendel

felvételei

ITTHON 15

Przewoźnik, az újabb

katyni tragédia

„magyar áldozata”

A katyni tragédia 70. és a lengyel

pápa halálának ötödik évfordulóján a

szmolenszki erdőkben bekövetkezett,

semmihez sem hasonlítható légi katasztrófa,

mely szó szerint megtizedelte

a mai lengyel nemzeti elit tagjait, számunkra,

magyarok számára különösen

fájdalmas mozzanatokkal rendelkezik.

Azon túl, hogy Sólyom László köztársasági

elnök úr meleg szavakkal méltatta

közeli kollégája, a katasztrófa során

elhunyt Lech Kaczynski köztársasági

elnök magyar szempontból is múlhatatlan

érdemeit, a közel száz áldozat

közül még egy kiemelkedő lengyel személyiség

elvesztése jelent különösen

fájdalmas veszteséget. Ő pedig Andrzej

Przewoźnik, az 1963. május 13-án született

történész, szerkesztő, vezető állami

hivatalnok.

Sokunk közeli ismerőse és jó barátja,

Andrzej, a krakkói Jagelló Egyetem történész

szakos hallgatójaként a második

világháború témakörében írott, magyar

témájú szakdolgozatával szerezte meg

diplomáját.

Személyes áldozatok

a lengyel–magyar

barátságért

1992-től a Lengyel Nemzeti Harc és

Mártíromság Emlékét Őrző Tanács

titkára volt, államtitkári rangban. A

kiemelt fontosságú állami hivatal vezetőjeként

a sokat szenvedett lengyel

nemzet történettudatának ápolását, a

nemzeti emlékezet ébrentartását tartotta

elsőrendű kötelességének. Ennek

érdekében kezdeményezője és vezetője

volt a Lengyelország és más országok,

köztük a hazánk területén hősi halált

halt lengyel katonák emléke ápolását

szolgáló katonatemetők és emlékművek

építésének, felújításának. Olyan

nagy ívű és történeti jelentőségű projekteket

valósított meg így, mint a

lembergi lengyel nemzeti katonatemető

felújítása és újra megnyitása, a katyni

tömegsírok emlékműveinek felépítése,

a Lengyelország területén elpusztított

zsidó lakosság emlékműsorozatainak

létrehozása. Tagja volt többek között

az Auschwitz–Birkenau haláltábor, a

Varsói Felkelés Múzeuma, s több más

történelmi múzeum felügyelőtanácsának.

Az általa megálmodott és kegyeleti

pontok emlékhelyek nem egyszerű

emlékművek voltak, hanem olyan sokoldalúan

megkomponált ismeret- és

adatközlő kompozíciók, melyek célja a

nemzeti történelmi örökség megőrzése,

feldolgozása és minél szélesebb körű ismertetése

volt.

Mi, magyarok különösen hálás szívvel

emlékezhetünk rá, hiszen az elmúlt

több mint egy évtized során számunkra

különlegesen fontos és értékes tevékenységet

folytatott. Azon túl, hogy

rendszeresen publikálta magyar törté-

16

nelmi vonatkozású írásait, tanulmányait,

a vezetése alatt álló tanács anyagilag

rendszeresen és bőségesen támogatta

a lengyelországi magyar emlékhelyek,

katonasírok, a lengyel–magyar barátság

kiemelkedő személyiségeinek és

helyszíneinek megjelölését szolgáló,

többnyire a varsói magyar nagykövetség,

illetve a lengyelországi magyarbarátok

kezdeményezéseit. A támogatásával

létrehozott, magyar vonatkozású

emléktáblák és emlékművek nemcsak

Lengyelország területén kaptak elhelyezést.

Emlékmű a 301-esben

A Kielce melletti Szentkereszt-hegyi

kolostorban Szent Imre ottjártának

emlékére és az ezeréves magyar–lengyel

kapcsolatok tiszteletére elhelyezett

emléktábla felszentelése után nem csak

ennek költségeit térítette, de a tábla hasonmásának

elkészítését, és a budapesti

Szent Imre-templomnak való ajándékozását

is vállalta. Tejes egészében ő

térítette az Új Köztemető 301-es parcellájában

elhelyezett, 1956 magyar–lengyel

áldozatai drámai erejű emlékműve

felállítását is. Hosszan kellene felsorolni

a Lengyelországban az ő támogatásával

megjelentetett magyar vonatkozású

történelmi, irodalmi témájú könyvek és

egyéb kiadványok címjegyzékét. A magyar–lengyel

katonai és történelmi kapcsolatok

és a magyar–lengyel barátság

ápolásában végzett áldozatos munkájáért

a magyar köztársaság elnöke 2004-

ben a Magyar Köztársasági Érdemrend

Középkeresztje érdemrenddel tüntette

őt ki. Magyar vonatkozású tevékenysége

ezt követően sem hagyott alább.

Csak néhány kiragadott példa a sok

közül, az elmúlt hónapok terméséből:

magyar partnereivel a magyar–lengyel

hadisíregyezmény szövegét véglegesítette,

az első világháború przemysli

áldozatai magyar emléktáblájának felállítását

tervezte. Felvállalta id. Antall

József emlékiratainak, s az „Ott fenn,

északon” című, magyar írók, újságírók

lengyel vonatkozású írásai Kiss Gy.

Csaba által szerkesztett kötetének lengyelországi

megjelentetését.

Horthyról, Esterházyról

Varsóban, Katynról

Budapesten

Przewoźnik a Katyni Mártírok Parkja emléktáblájának avatásán, Óbudán

A krakkói Jagelló Egyetem egykori

legendás magyarbarát professzora,

Waclaw Felczak tanítványaként különös

szívügyének tartotta a lengyel

menekültek magyarországi tartózkodásának

kutatását. Büszkén mondta nem

is egy alkalommal, hogy Lengyelországban

ő rendelkezik a legbőségesebb,

ezzel kapcsolatos dokumentummal és

forrásanyaggal. Feladatának tartotta az

igaztalanul vádolt Horthy-korszak lengyelországi

rehabilitálását és objektív

bemutatását. Kezdettől fogva segítette

Esterházy János érdemei lengyelországi

elismertetésének folyamatát. Hasonló

lelkiismereti kötelességként viszonyult

a katyni népirtásra vonatkozó igazság

feltárásához és megismertetéséhez. Az

ő indítványára érkezett Magyarországra

és került a Terror Háza Múzeumban

elsőként bemutatásra az a nagy katyni

emlékkiállítás, amelyet ugyancsak

az általa vezetett tanács készített el, s

amely megrázó részletességgel mutatta

be a második világháború előtti lengyel

nemzet vezetőrétegének számító katonatiszti

és egyéb értelmiségi körökhöz

tartozó személyek NKVD által történt

lemészárlását. Jelentős összeggel támogatta

az Óbudán felállításra kerülő

katyni emlékmű elkészítését is.

Egy, a katyni tragédiával kapcsolatos

kötete megjelenését azonban már nem

érhette meg. Mert milyen különös,

hogy most, egy újabb lengyel értelmiségi

elit tagjaként, sok társával együtt

az ő, ugyancsak a katyni erőkben bekövetkezett

halálát is gyászolnunk kell.

Gyászoljuk őt legkedvesebb hozzátartozóival,

kedves feleségével, Jolával, s

két csodálatos leánygyermekével együtt

úgy, olyan fájdalommal, ahogy csak egy

közeli barátot, szinte családtagként lehet

gyászolni. Tragikus hirtelenséggel

bekövetkezett eltávozta pótolhatatlan

veszteséget jelent, s oly fájdalmas űrt

hagy maga után, melynek betöltéséért

sokat, nagyon sokat kell még tennie

minden, a két nép barátságát sorsközösségként

értelmező magyarnak és

lengyelnek egyaránt.

Foglalt helyek

Aprólékos gondoskodással, mint

mindig, most is minden részletre odafigyelve

készítette elő a 70. évfordulós

katyni megemlékezési ünnepségeket.

A tennivalók miden idejét lefoglalták,

ezért csak telefonon tudtam őt felhívni,

s megkérni, ha lehet, biztosítson egy

helyet számomra is a Katyn felé tartó

gép fedélzetén, hisz ott két néhai magyar

katonatiszt is található az áldozatok

között. Egyikük Korompay Aladár

Emánuel, a másik pedig Kuehnel Oszkár

Rudolf kapitány volt. Az ő emlékük

előtt is szeretnék fejet hajtani, hisz a

magyar–lengyel barátságot mindketten

vérükkel pecsételték meg. Azt válaszolta,

már minden hely foglalt, de megnyugtatott:

majd elmegyünk együtt egy

következő alkalommal. Most már tudom,

nem lesz több következő alkalom.

Nem vitt magával, ezért van alkalmam

most elköszönni tőle, s a vele együtt elhunyt

társaitól: nyugodjatok békében!

Molnár Imre

ITTHON 17

Rókusfalvy Pál

Még egyszer a

„kiegyenlítő nemi politikáról”

A közelmúltban közfelháborodást

keltett Magyarországon az óvodai

nevelés országos programjáról szóló

jogszabálynak az a módosítása, mely

szerint az óvónőknek tudatosan kerülni

kell a nemi sztereotípiák erősítését.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy

a jövőben, ha mesét mondanak, akkor

nem apának és anyának, hanem

egyes és kettes szülőnek kell hívni a

családot. A gyermekek játékába is

be kell avatkozni, ha például egy kislány

túl sokat babázik. A jogszabály

ellenzői hivatkoznak XVI. Benedek

pápa 2008-as évzáró beszédére is,

amelyben azt mondta, hogy az egyháznak

védelmeznie kell az embert

az emberi természet lerombolásával

szemben. – Csak csendben jegyezzük

meg, hogy mi már 2003-ban erre a

veszélyre is felhívtuk a figyelmet egy

könyvünkben („A nemzet értékrendje”.

Kairosz Kiadó.), kifejtve ennek az

ideológiai mozgalomnak az alapját és

neurofarmakológiával alátámasztott

nemzetközi gyakorlatát. Sajnos ennek

akkor és azóta sem semmi visszhangja

nem volt, noha könyvünket számos,

magát kereszténynek mondó vezető

értelmiségi megkapta. Sőt, kérésünk

ellenére éppen egyházi könyvesboltok

zárkóztak el árusításától. Most ebből

a 7 év előtti munkánkból állítottuk

össze írásunkat. Ezért kezdődik így a

címe: Még egyszer...

Egy alapjaiban helytelen szándékkal

szemben nem érvelni kell, hanem

a helyes magatartást kell megfogalmazni.

Ezt tesszük most, amikor határozottan

kijelentjük, hogy az óvodáskortól

kezdve végzett következetes

neveléssel meg kell szilárdítani a

férfiak nemi identitástudatát, férfiúi,

dolgos családapai szerepvállalását, felelősségérzetét.

A múlt század 70-es éveitől kezdve

beszivárgó, majd tudatosan terjesztett

„szexuális forradalom” egyfelől önző,

durva nemiséggé csonkolta a férfi igaz

18

szerelmét, másfelől szabadság címén

helyt adva a családot romboló különböző

nemi eltévelyedéseknek, divatos

példaképpé tette a nőiesen puhány

férfit. Petőfi Sándor eszménye, a

„Ha férfi vagy, légy férfi, S ne hitvány

gyönge báb”, mára nevetség tárgya.

Ma az életgyökér roncsolása valósággá

vált, hivatalosan kényszerítő

gyakorlatával állunk szemben a köznevelés

területén. A szélsőséges liberalizmus

nemi ideológiai főáramlata

– „gender mainstreaming”-je – ma:

a hímnőség (androgynia), más szó-

val a hermafroditizmus. Az embernél

ez nemi rendellenesség, amely súlyos

pszichés zavarokat is okozhat. Ezt

tudatosan terjeszteni, fokozni társadalomellenes

bűn. Ennek az ideológiai

mozgalomnak az egyik alapvetője

Francis Fukuyama, aki annak idején

Samuel Ph. Huntingtonnal együtt az

Amerikai Egyesült Államok elnökének,

idősebb George Bushnak, illetve

kormányának stratégiai tanácsadója

volt. Fukuyama 1992-ben „A történelem

vége és az utolsó ember” című

könyvében a hegeliánus-marxista ideológia

alapján beszél a történelem végéről:

„egyszerűen a történelem végének

vagyunk a tanúi: tehát az emberiség

ideológiai fejlődése befejezésének,

annak, hogy végső kormányzati formaként

sor kerül a nyugati liberális

demokrácia általános bevezetésére”.

Huntington Fukuyama felfogását,

aki egyébként tanítványa volt, illúziónak

tartja.

Fukuyama jövőtlenül pesszimista.

Emberképe – különösen az utolsó

változatában – elborzasztó. Erről a

Zeit-Fragen nevű svájci folyóiratban

Maria Koch nyújt ismertetést.

Fukuyama felülbírálva saját korábbi

könyvét 2000-ben így ír tézisének

„döntő hibájáról”: „Az emberi természet

változatlanságából indultam ki. A

biotechnológiai forradalom útján az

ember manipulálhatóvá válik”. Ennek

előjele, hogy „ami egyszer majd génterápiával

lehetővé válik, az ma már

neurofarmakológiával előállítható.”

Erre döntő bizonyítékként a ritalin és

a prozac alkalmazását említi. (A ritalin

amphetamin származék, pszichotrop

hatású gyógyszer, amelyet azonban,

ha valaki porrá őrölve felszippant,

drogként hat és másodpercek alatt az

agyba jut.) Egy napon majd – lelkesedik

Fukuyama – „olyan technológiával

rendelkezünk, amely egy kevésbé

erőszakos ember tenyésztését teszi lehetővé”.

Nem félreértés, a „tenyésztés”

szót használja ebben a tanulmányában,

amely Berlinben 2000-ben jelent

meg „A programozott emberszörny”

(„Der programmierte Unmensch”)

címmel.

A ritalint az USA-ban főként

túlmozgékonyság (hiperaktivitás) ellen

már óvodáskortól kezdve 3 millió

gyermek szedi rendszeresen (a

világon – akkor – kb. 10 millió és a

számuk évről évre ugrásszerűen nő).

A prosac erős hatású depresszió elleni

gyógyszer, amely az agyi folyamatok

szerotonin képét változtatja meg. Főként

nők szedik, az USA-ban mintegy

35 milliónyian. E két gyógyszer hatását

Fukuyama így értékeli: „A ritalin és

a prozac hatása jótékony szimmetriát

eredményez. Az első a fiúkat kevésbé

fiúsakká teszi, az utóbbi kiegyenlíti a

másik oldalt – a depressziót a nőknél.

E két gyógyszer észrevétlenül közelebb

hoz minket az androgyn emberhez,

amely a korszerű kiegyenlítő

nemi politika célja”. Megállapítja továbbá:

„Mi valóban előidézzük az emberi

történelem végét, mivel mi annak

az embernek, akit ismerünk, véget

vetünk. Ezután kezdődik valóságosan

egy új poszthumán történelem”.

Ez egyértelmű beszéd, és semmi

okunk nincs arra, hogy egy világbirodalom

stratégiai tanácsadóját ne

vegyük komolyan. Már a jelen félelmetes.

A vegyi és a biológiai fegyverek

gyártását betiltották. Ezt egyes országokban,

- hogy éppen melyikben igen

s melyikben és miért nem, soha nem

közlik – nemzetközi összefogással ellenőrzik.

Ugyanakkor az ugyanolyan

félelmetes, vagy még félelmetesebb hatású

más vegyszereket nem minősítenek

fegyvernek, hanem gyógyszernek

s költséges reklám- és média-hadműveleti

előkészítéssel embermilliókat,

köztük gyermekeket „békésen” – s szó

szerint – beetetnek ezekkel! S mindez

politikai céllal, egy „korszerű nemi politika”

céljából s egy „poszthumán történelem”

korszakának nyitányaként

történik. Gondoljuk végig: mi várható

egy meghirdetetten poszthumán azaz

„emberiesség utáni” – magyarul: embertelen

– társadalomtól Jog és erkölcs

ugyanis csak addig tart, ameddig az

emberiesség. Ami várható: anarchia,

diktatúra, háború, a gyűlölet tobzódása.

Ez pedig nemcsak természetellenes,

életellenes, hanem igen költséges is. A

gonoszság árát pedig mindig a jókkal

fizettetik meg. Egy ilyen „politikának”

a tudatos, agresszív és járványszerű

elterjesztése a világon – emberiség elleni

bűntett.

A nemek kérdésében a természet

és a teremtés rendje, a történelmi és

a családi tapasztalatok egybehangzók.

A nő és a férfi közötti biológiai

és pszichológiai különbségek ellen,

valamint kettejük emberméltóságából

fakadó erkölcsi és jogi egyenrangúságuk

ellen, az európai kultúra

területén a tudomány igazi, érdemi

érvet felhozni nem tudott. A felszínes

divatjelenségek mulandók, a

természetellenes perverzitásokkal

pedig a patológia és a büntetőjog

foglalkozik. Mivel pedig az emberi

természet az elmúlt évezredek alatt

nem változott, a hagyományos szerepek

a korszerűek s azok is maradnak.

Legfeljebb teljesebben kell értelmezni

azokat.

A férfi és a nő egymásra utaltságát,

egymást kiegészítő szerepüket a családban

szépen fejezi ki Madách Imre

Az Ember Tragédiájában. Az Úr, miután

Éva bejelentése, - gyermeket

vár – Ádám életének újra értelmet

ad, így szól:

„Karod erős – szíved emelkedett:

Végetlen a tér, mely munkára hív,

S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd

Szünetlenül, mely visszaint s emel,

Csak azt kövesd! S ha tettdús életed

Zajában elnémul ez égi szó,

E gyöngébb nő tisztább lelkülete

Az érdekek mocskától távolabb

Meghallja azt és szíverén keresztül

Költészetté fog és dallá szűrődni.

E két eszközzel álland oldaladnál

Balsors s szerencse közt mind-egyaránt,

Vigasztaló s mosolygó géniusz.”

ITTHON 19

Bár még tavaly, szeptember végén volt,

a Szabados Györggyel való találkozás

hangulata és képei ma is élénken élnek

bennem. Nagymaroson, családi házának

tornácán beszélgettünk. A közeli

templom ugyan eltakarta a visegrádi

várat, ám látvány híján is érezni lehetett

a történelmi helyszín sugárzását. A lengedező,

már hűvös fuvalatokkal érkezett

szellő meg-megszólaltatta azokat a parányi

csengettyűket, melyek a csupavirág

tornác muzsikájával kísérték beszélgetésünket,

mintha jeleznék – a ház lakója,

az Európa szerte ismert zeneszerző

és zongoraművész szívesen veszi, ha

apró harangocskák kondulnak. Szabados

György tavaly betöltötte a hetvenet.

Végzettsége szerint orvos-, de zenével

is gyógyít – lemezek sora jelzi míves

munkásságát és rendszeresen publikált

írások. Írt balettet (Markó Iván koreográfiájával),

táncoperát (Joseph Nadj koreográfiájával),

vonószenekari darabot;

kantátát Babits Mihály verseire; szertartászenét,

opuszt az 1956-os magyar

szabadságharc emlékére, szólózongora

– és kamaradarabokat, ám mindenekelőtt

a teljesen szabad, improvizatív zene

elkötelezettje. Én elsősorban az esszéire

és tanulmányaira figyeltem fel évekkel

ezelőtt; eredeti gondolkodású, a nyelvet

brilliánsan kezelő gondolkodót láttam

benne. Az interjú készítés alkalma tavaly

szeptember végén adódott, a téma a magyarság

helyzete volt. Ne feledjük: mire

ez a lapszám az olvasó kezébe kerül, túl

leszünk a reményeink szerint magyar

megújulást hozó parlamenti választásokon;

tavaly ősszel azonban súlyos terhek

nyomasztottak minden gondolkodó magyart

– szemünk láttára szóródott szét a

hazánk...

Ezért is írhatta pompás esszéjében

Szabados György: Összeszedődés előtt.

Az utóbbi idők egyik legfelfigyeltetőbb

írása a próféták látásával mutatja a jövőt.

Én minden szavát hitelesnek érzem,

bár „lesújt, de ösztökél is.”

Szabados György:

A magyarság nem anyagi,

hanem szellemi kategória

20

A magyarságot sokan és sokféleképpen

jellemezték már, ön hogyan látja a

magyarokat

Én így szeretem mondani ma már: a

magyarság jelenség, s vannak testi, tehát

anyagi jellemzői is ennek a közösségnek.

Mint gondolkodó és muzsikus

ember azonban fontosabbnak tartom,

hogy a „magyarság” nem anyagi, hanem

szellemi kategória, s hogyha mi

az élet reményében élünk és gondolkodunk

– márpedig remélem, igen -,

úgy ehhez kell magunkat kötni, ehhez

kell magunkat tartani.

Miért alakult ki ez a meggyőződése

Azért, mert minden, ami a világban

van, szellemi meghatározottságok

alapján van, és aszerint működik. A

test, az anyag, akárha a gének, csak

hordozórakéták. Ha mi elhagyjuk

szellemünket, ha nem ápoljuk ezt az

egészben látó, sajátos ízlést és szellemiséget,

amelybe születve élünk; ha

nem ezt tartjuk fenn, nem ezt gondozzuk

magunkban és közösségünkben,

nem ezt építjük és fenjük tovább

otthonosan – akkor fogunk valóban

elpusztulni, akkor fog ez a jelenség – a

magyarság – előbb-utóbb örökre szétporladni.

Milyen helyzetben vagyunk most, a

huszonegyedik század elején

A jelenségnek, ami a magyarság,

otthonosságtudata és önszerveződése

évezredes. Elemi természete, szemlélete,

értékrendje, eddigi sorsa jól ismert

mindnyájunk számára, és korábban

nem tűrt kétséget önmaga léte és

fontossága felől. Könyvtárak, levéltárak,

múzeumok, ősi szokások mélyén

lapul eme hagyománynak, önismeretnek

és öntudatnak azon hatalmas,

érintetlen és időtlen anyaga, amelynek

feledése ellen küzd évszázadok óta egy

gyarmatosító történelem közepette -

s úgy tűnik – mindhiába. A nyelvünk

ugyan él, meséink tán mesélnek, az

ének és a tánc őrzi a kedély csodáját,

ám a falvak már alig állnak.

Miért történhetett ez így

Meggyöngülésünk oka nemcsak

abban a következetes politikai kiszorításban

és elsorvasztásban rejlik,

amely hosszú évszázadok gyötrelmes

és ismert összhatásaként, mint egy

vasmarok, fokozatosan szinte összeroppantotta,

bár abban is. Ám legalább

annyira abból a meddő tudatvesztésből

és elébertelenedésből következik,

ahogyan a magyar szellemi

erő, nem a politikában, hanem a politika

mögötti és fölötti világlátásban,

a szellemi és kultikus önfenntartásban

erre méltatlanul, csupán önsajnálattal

vagy dacos hetykeséggel válaszolt. Ma

már a magyarság legjobb erőinek cselekvőképessége

is önkorlátozott, szellemi

akarata bizonytalan, az esztétika

és erkölcs, amely kultúrájában megtestesült,

alig azonosítható. Lassan

az egész egy gyökérzetét és lombját

vesztett, kilobbant, kopár fához válik

riasztóan hasonlatossá, egy meddő és

kétségbeesetten önző fához, amelyről,

mert minden lefosztatott – önmagából

maga is kivonul.

Hol lehet a kiút A felemelkedés

A szellem elsődlegességét kell felismernünk,

belátnunk és képviselnünk.

Elsősorban a teremtés szellemét.

Be kell látnunk a szakralitást.

Azt a szakralitást, amely voltaképpen

mindennek megadja azt a tiszteletet,

ami a teremtett világnak, mint szent

állításnak és szentséges műveletnek,

mint szent alkotásnak a tisztelete. A

tisztelet épít. A tiszteletlenség rombol.

A világ (és minden kultúra) a kölcsönös

tiszteleten áll. Az önzés áthágja

ezt a törvényt és rombol. Ám a huszadik

század tikkasztó gőgje után még

mindig mást sem csinál a világ, mint

szétszed, analizál. Elemezni akar, lefele

kutakodni, titkok hatalmához jutni,

s ezekkel vissza is él. Pedig az uralomhoz

elsősorban erkölcs kell és világosság.

A hatalomhoz elég az erőszak és a

homály. Be kell látnunk, hogy minden

törvénynél magasabb törvény az erkölcs.

Mert az erkölcs az, ami a világot

összetertja és működteti.

Mit kellene tennünk

Mindannak, amiről eddig beszéltem,

az az üzenete, hogy az életet és a

közösséget fenntartó, az idők próbáját

kiállt szakrális és szekuláris, örök érvényű

hagyományt vissza kell állítanunk

méltóságába. Tisztelnünk kell,

és élnünk kell hihetetlen fenntartó és

egyesítő erejével. Rá kell döbbennünk

és meg kell magyaráznunk egymásnak,

a családnak, a barátoknak, és a

közéletnek is. Csak ezt kell mondani:

nem látunk más megváltást első lépésként,

mint ennek a jogrendnek a

visszaállítását, a jelképes és valóságos

visszaállítását, melynek megtestesítője

a Szent Korona. Talpraállásunk e nélkül

bizonyosan sikertelen.

Batta György

ITTHON 21

Beszélgetés Koltay Gábor rendezővel

A szabadság ára című,

Duray Miklósról készült filmjéről

Andor Tamás operatőrrel (balról), 1983-ban az István, a király forgatásán.

Milyen hatással van a rendezőre és a

forgatókönyvíróra az az új ismeretanyag,

amely az utóbbi időben szinte zúdul ránk

akár Trianonról, akár a Szent Koronáról

Valóban, az elmúlt két évtizedben

sokkal több információ került nyilvánosságra

akár Trianonról, akár a Szent

Koronával kapcsolatban, mint az azt

megelőző évtizedekben. Ráadásul ezek

az ismeretek sokfajta, olykor egymással

ellentétben álló szemléletből fakadnak,

azaz a csepegtetett történelmi tényeket

nehéz összerakni, s a kihagyások, elhallgatások

ma is a különböző politikaiszemléleti

megközelítésekhez vezethetők

vissza. Azaz a mai politikai akarat

sem szándékozik maradéktalanul helyére

tenni a kérdéseket. Márpedig ez a két

téma történelmünk sarkalatos kérdései

22

közé tartozik. A Szent Koronáról, a Szent

Korona tanról, a Szent Korona eszméről

félve és dadogva merünk csak beszélni.

Emlékezzünk csak, milyen szenvedélyes,

olykor gyűlölködő vitát kavart a

rendszerváltozás idején, amikor a Szent

Korona visszakerült a magyar címerbe.

Milyen gyalázatos megnyilvánulások

történtek a magyar parlamentben. De

említhetném a Szent Korona Nemzeti

Múzeumból, egy sokkal méltóbb helyszínre,

az Országházba történő átvitelét

az ezredforduló idején, vagy 2001-et,

amikor Esztergomba vittük, hogy részt

vegyen a Boldogasszony tiszteletére

tartott szentmisén. Ez az aktus gyalázatos

gúny tárgya mind a mai napig. De

a politika ugyanúgy fél a trianoni tematikától,

a 90 éve velünk élő trianoni

problematika őszinte és mélyreható tárgyalásától.

Gondoljunk bele: húsz éve

még mindig nem az Országgyűlés által

kihirdetett hivatalos nemzeti emléknap

június 4-e és még mindig nem áll a Szabadság

téren az Ereklyés Országzászló.

Nem is beszélve arról, hogy a Kárpátmedencében

létező, rendkívül összetett

és bonyolult, de mind a mai napig valós,

úgynevezett „magyar kérdést”, sem

országhatáron belül, sem azon kívül

nem akarjuk megfogalmazni. Márpedig

látnunk kell, addig sohasem lesz ebben

a térségben megbékélés, amíg ezek a

kérdések nem lesznek kitárgyalva, nem

kerülnek nyugvópontra. Ez természetesen

egy hosszú folyamat eredménye

lehet csak. Az érthető, hogy az egészen

másfajta politikai nézeteket és értékeket

valló szocializmus évtizedei alatt

erre nem kerülhetett sor, az már viszont

nehezen magyarázható, hogy az elmúlt

húsz évben sem történt lényegi előrelépés.

Magyarország passzív, visszahúzódó

magatartást követ, szemben például

a környező országok aktív magatartásával.

Hogy egy aktuális példát említsek:

nekem semmi bajom azzal, ha a csehek

felállítják Prágában Eduard Beneš életnagyságú

szobrát és múzeumot rendeznek

be a tiszteletére. Bajom azzal

van, hogy Magyarországnak semmilyen

válasza sincs erre, azaz meg sem kísérli

legalább ilyen hatásfokkal határon belül

és kívül összefoglalni és felmutatni

mindazt a helyrehozhatatlan kárt, amelyet

a Beneši politika a magyarságnak

jelentett. Így tehát időnként rendkívüli

szenvedélyek kereszttüzében kell egy

filmesnek ezekkel a kérdésekkel foglalkoznia.

Ráadásul az elmúlt nyolc esztendőben

az uralkodó politikai akarat ezt

meglehetősen nehézzé is tette. Bízom

abban, hogy olyan időszak következik,

ahol a magyar történelemről őszintén

lehet majd gondolkodni, hiszen valós

ismeretek nélkül, egy erre épített történelemszemlélet

és egy újra felfedezett,

sohasem mások ellenére, hanem saját

magunk lelki épüléséért szolgáló nemzettudat

nélkül sohasem fogunk tudni

lelkileg és szellemileg megerősödni, s

nélküle nem fogunk tudni egyenrangú

partnerként részt venni az európai

népek együttműködésében. A Szent

Koronáról és Trianonról tehát sokat

kell beszélnünk, hogy világosan lássuk

és tudatosítsuk, mit jelent ma a Szent

Korona tisztelete – megkockáztatom,

miért ne esküdhetne fel a mindenkori

magyar miniszterelnök egyszer majd a

Szent Koronára –, és Trianonról, amely

a világtörténelemben példátlan módon

szakított szét egy, a hibáival együtt is jól

működő és az első világháború kirobbantásában

vajmi kevés szerepet játszó

Magyarországot.

Milyennek látja 2010-ben a magyarokat

Képesek lehetünk-e a megújulásra

Van-e még annyi életerőnk, hogy ebből

a mocsárból kievickélj nk Ha igen, a

Kárpát-medence, vagy a nagyvilág mely

részein élnek a legkonokabb öntudatú,

megingathatatlan hitű magyarok

Ma a magyarságot egy szellemileg és

lelkileg szétesett, összetartásra képtelennek

tűnő, „országlakosok gyülekezetének”,

látom – ahogy Nemeskürty István

fogalmazott. Wass Albert is jól látta a

XX. század második felében bekövetkezett

folyamatokat, amikor azt mondta,

hogy „néppé gyúrták” a magyar nemzetet.

Érdekes felismerése az elmúlt

időszaknak, hogy a szocializmus évtizedeinek

„legvidámabb barakkjából”

hogyan lettünk hátrébb sorolva. Azaz

a környező országok – bár ott is a szocialistának

nevezett társadalmi kísérlet

folyt –, összetartásban, nemzettudatban

elhagytak minket. Ezekben az országokban

nem sikerült a nemzettudatot teljes

mértékben szétverni. Ez megkerülhetetlen

és feldolgozandó kérdés, amivel a

magyar irodalom, színház és filmgyártás

máig adós. Hogyan következhetett

ez be, miért sikerült ilyen mértékben,

éppen Magyarországon meggyengíteni

a nemzettudatot, holott például 1956

messze világító gyönyörű példáját éppen

mi magyarok mutattuk fel. Ma, amikor

lépten-nyomon mindenki gazdasági világválságról

beszél – amely meggyőződésem

szerint nem egyéb, mint egy világméretekben

gerjesztett pénzügyi zavar

–, alapvető igény, hogy egy közösség

A Sacra Corona díszbemutatóján 2001-ben, a Budapest Kongresszusi Központban jobbról balra: Orbán Viktor miniszterelnök,

Nemeskürty István forgatókönyvíró, Koltay Gergely zeneszerző, Koltay Gábor rendező, és a világhírű olasz filmszínész, a Gellért

püspököt alakító Franco Nero.

ITTHON 23

újra a többség által elfogadott értékek

mentén újraszerveződjék, megerősödjék,

azaz olyan nemzetté váljék, amely

képes sajátos értékeit felismerni, megfogalmazni

és a nagyvilág felé is felmutatni.

Tehát a gazdasági kérdéseken túl

én elsősorban a lelki, szellemi, kulturális

kérdéseket tartom meghatározónak, hiszen

nem engedhetjük meg, hogy a nagyobb

és erősebb országok, nemzetközi

politikai szándékok, vagy akár a multinacionális

nagytőke kénye-kedvének legyünk

kiszolgáltatva. Ez nem valamiféle

nacionalista, soviniszta álláspont – hiába

próbálnak minket újra és újra beszorítani

ebbe a fogalomrendszerbe –, ez

minden, magára valamit is adó nemzet

fennmaradása érdekében létező alapkövetelmény.

Nekünk tehát mindenekelőtt

tisztázni kell saját magunkkal honnan

jöttünk, kik vagyunk, milyen értékeket

hoztunk magunkkal csupán államiságunk

több mint 1000 éves történelme

során és persze mi az, amit a történelem

szemétdombjára ki kell hajítani. Világos

és egyértelmű történelemszemléletre és

a lelkek mélyéig hatoló nemzettudatra

van szükség ahhoz, hogy újra magunkra

találjunk. Hitem és tapasztalatom szerint

képesek vagyunk erre, hiszen a magyar

egy rendkívül tehetséges nép, ereinkben

nagyon sokfajta vér csörgedez, ami egyben

azt is jelenti, hogy az évszázadok során

mindig is befogadó nemzetként viselkedtünk.

Az értékes, dolgozni, tenni,

alkotni akaró embereket befogadtuk, lehetőséghez

juttattuk, az államalapítástól

kezdve erre számtalan példát hozhatunk

fel. Ezzel kapcsolatban az Árpád-ház

például több, mint 300 éves fennállása

alatt világméretű és színvonalú példák

sokaságát produkálta. Ugyanakkor a

magyarság egész történelme során példát

mutatott szolidaritásból, a szegény,

elesett vagy éppenséggel üldözött népcsoportok

megsegítésében. S ez még akkor

is igaz, ha voltak olyan időszakok,

amikor a határainkon túlról szított politikai

agresszivitás átmenetileg megbénította

a kiszolgáltatott helyzetbe sodort

nemzetet. Nem szoktunk belegondolni,

de a Versailles-i békerendszer nélkül,

amelyben a trianoni békediktátum számunkra

a legfájóbb, Adolf Hitler náci

Németországa sohasem tudott volna kialakulni,

de nincs második világháború

sem, s ez esetben holokausztról sem beszélhetnénk.

Ráadásul mi magyarok és

az egész kelet-közép európai térség soha

24

sem kerül szovjet befolyási övezetbe,

azaz ma nem beszélhetünk arról a legalább

ötven éves történelmi megkésettségről,

amelynek következményeit nyögi

az egész térség. Ugyanakkor tény, hogy

a magyarság történelme során minden

nehéz helyzetből képes volt felállni, a

tatárjárástól kezdve – ahol a magyarság

több mint fele elpusztult –, sorolhatjuk

a példákat Trianonig. Ugyanis ma már

nemcsak a Trianonhoz vezető okokról

kell beszélnünk, sokkal inkább fel kellene

mutatni azt a bámulatos, sokoldalú és

hatásos történelmi fejlődést, amelyben a

30-as évek közepére hazánk a közepesen

fejlett európai országok élvonalába

tudott emelkedni. Közkincsé kellene

tenni, azaz meg kellene ismerni és tanulni

mindazt, hogy eleink, nagyszüleink

nemzedékei mindezt hogyan érték

el. Hogyan sikerült a társadalom minden

eresztékét magába foglaló, egymást

nem kioltó, hanem éppenséggel erősítő

folyamatokat elindítani, amelynek eredője

a nemzetfejlődés irányába hatott.

Persze ekkor még volt mire alapozni

a tehetséges, felkészült és messzelátó

politikusoknak, azaz az emberek lelke

mélyéről előhívható volt a nemzettudat.

Erre lenne szükség ma is, amikor lelki

és szellemi szétesettségünk állapotából

újra magunkra kell találni. És ezért fontos

a történelem ismerete, hogy azokat a

folyamatokat megismerjük s ezáltal hitet

és erőt tudjunk meríteni a mindennapok

küzdelmeihez. Ugyanis csak egy erős és

összetartó, legalább a nemzeti sorskérdésekben

egyetértő közösség képes új

világot teremteni. Mélyen hiszek abban,

hogy két évtized gyötrelmei után képesek

leszünk az elkövetkezendő időszakban

elindulni a nemzetté válás útján,

ahol a politikai szándék és az emberek

lelke mélyén megbúvó akarat összetalálkozik.

Ugyanis annál nagyobb pofont,

amit 2004. december 5-én adtunk saját

magunknak, már nem szenvedhetünk

el. Ez a felismerés persze azt is jelenti,

hogy a határainkon túl élő magyarok

legjobbjai – akiket egyébként évtizedek

óta példátlan agresszivitású politikai asszimilációs

törekvések is nyomorítanak

–, olykor sokkal mélyebben átélt, igaz

és őszinte magyar nemzettudatról tesznek

tanúbizonyságot, azaz adnak erőt az

anyaországbeli honfitársaiknak, holott

éppen fordítva kellene lennie. Sokkal

nagyobb öntudatot tapasztalok az elszakított

nemzettesteken élő honfitársainknál,

akik olykor minden képzeletet

felülmúló nehézségek közepette őrzik

nyelvüket, iskoláikat, öntudatukat.

Ön Duray Miklósról készített nemrég

filmet. Miért tartotta ezt fontosnak és

kik szólalnak meg az alkotásban A film

végkicsengése hitet adó, vagy inkább lehangoló

Az Ön Duray-képét tükrözte-e

a megszólalók véleménye vagy új jellemzések

sora került napvilágra

A fentiekből következik, hogy a kiemelkedő,

jeles magyar hazafi, Duray

Miklós küzdelmeit és életét régóta figyelem.

Tudjuk, hogy a ’80-as évek közepén

összesen 470 napig volt börtönben,

csupán azért, mert a magyarság

elnyomására, az iskolák elsorvasztására

igyekezett felhívni honfitársai és a nagyvilág

figyelmét. Őszintén szólva, akkor

is megdöbbentett már ez a tény, hiszen

ún. „baráti” országokról volt szó, ahol

egy akkora népcsoportot, mint a felvidéki

magyarságot kegyetlen eszközökkel

nyomták el. Esztergomban, a Duna

parton állva, gyerekként sohasem értettem,

hogy a két baráti ország, amelynek

vezetői minden alkalommal ölelkeznek

és csókolóznak, miért nem építi fel a

második világháború egyik szégyenét, a

Mária-Valéria hidat Miért nem akarják

közösen, hogy a hídon minél több ember

közlekedhessen a másik felé, gazdasági,

kulturális, szellemi kapcsolatok

mélyüljenek el. Megjelenése után két

évvel tudtam csak megszerezni, emlékezetesen

gyomorideges körülmények közepette

Magyarországra becsempészni,

Duray Kutyaszorító című könyvét, amelyet

megrendüléssel olvastam. Persze,

rögtön belém hasított az a felismerés is,

hogy bármennyire is a közélet iránt érdeklődő

embernek vallottam magamat,

alig-alig tudtam valamit a valós tényekről.

Ez a könyv ’85-ben nagymértékben

járult hozzá ahhoz, hogy bizonyos felismerésekre

tegyek szert. Huszonéves fiatalemberként

rájöttem arra, hogy folyamatosan

újra és újra a határon túlra kell

utazni, beszélgetni kell emberekkel, testközelből

meg kell ismerni az ott zajló folyamatokat,

hiszen el vagyunk vágva az

információktól. Évtizedeken keresztül

generációk úgy nőttek fel Magyarországon,

hogy alig-alig hallottak valamit a

határon túl élők életéről, viszonyairól, a

valós problémákról. Nemhogy szelektív,

hanem kifejezetten hazug, félrevezető

és tisztességtelen félinformációk következtében

nyilvánvalóan torz világkép,

szemlélet alakult ki még azokban is, akik

igyekeztek nyitott szemmel közlekedni

a világban. Így aztán értelemszerű, hogy

érdeklődésem szétszakítottságunk, egyszóval

Trianon és annak máig tartó hatásai

felé fordult. Megdöbbentett, amit

személyesen tapasztaltam. Innen kezdve

tudatosan gyűjtöttem a többnyire határainkon

túl, elsősorban nyugaton megjelent

irodalmat, leírásokat, igyekeztem

azon emberekkel találkozni, beszélgetni,

akik életének példája megvilágította

számomra a valós helyzetet. A Felvidék

vonatkozásában ez mindenekelőtt

Duray Miklóst jelentette, akinek aztán

könyveit, írásait, megnyilatkozásait folyamatosan

nyomon követtem. Megtisztelő

volt számomra, hogy 2004-ben

készült Trianon-filmemben közreműködést

vállalt, de még akkor is megdöbbentett,

hogy milyen bátran és őszintén

vállalja véleményét és az összefüggések

megvilágítását. Önmagában paradox

helyzet, hogy az őszinte vélemény és álláspont

kifejtéséhez ebben a térségben

az elmúlt húsz évben is bátorságra van

szükség, miközben ismét „baráti” országok

lettünk, hiszen a rendszerváltozások

egyidőben zajlottak le, mindannyian

tagjai vagyunk az európai népek közösségének

és a közös katonai szervezetnek.

Akkor pedig miért nem lehet igaz módon

beszélni dolgainkról Hosszú évek

óta terveztem egy filmet, amely Duray

Miklós életének motívumaiból építkezik,

s amely azzal a számomra felejthetetlen,

nehezen feldolgozható konfliktushelyzettel

kezdődik, amely 1968-ban

következett be. 18 évesen nemzedékünk

valamifajta politikai győzelmeként élte

meg, hogy az egész országot lázban

tartó Táncdalfesztiválon az ifjúság bálványa

az Illés zenekar győzedelmeskedett,

s úgy gondoltuk, hogy a hatalom

végre megadta magát, innen kezdve

egy másfajta értékekre épülő új világ

kezdődik. Szinte teljességgel elkerülte

figyelmünket az az aprócska tény, hogy

a díjeső átadásával egyidőben magyar

tankok is elindultak a komáromi hídon

át a baráti ország, Csehszlovákia és ezáltal

honfitársaink, a felvidéki magyarság

ellen. S mindez ’56 után 12 esztendővel

következett be! Hiába olvastuk az erről

szóló híreket, ez a dráma nem tudatosodott

bennünk, nemzedékekre vonatkozóan

és tömeges méretekben semmiképp.

Mi ez, ha nem a nemzettudat,

az egészséges lelki-szellemi önvédelem

teljeskörű szétesése De ugyanezeket a

drámákat átéltem és tapasztaltam erdélyi

vonatkozásban vagy a Délvidékkel

összefüggésben. Amikor önkritikusan

szembenéztünk – mert erőteljes politikai

akarattal ebbe az irányba tereltek

minket –, a gyalázatos, 1942-es újvidéki

vérengzéssel, fogalmunk sem volt

– mert tudatosan elhallgatták előlünk –,

hogy ’44 őszén 40 ezer magyar honfitársunkat

végeztek ki a Délvidéken. Mi ez,

ha nem a magyar nemzettudat tudatos

szétverése S ez nem azt jelenti, hogy

csökkenteni akarnánk az újvidéki gyalázat

rettenetét, de tudnunk kell arról

is, ami honfitársaink tízezreivel történt.

E két tény együttes értékelése adhat ki

valamifajta valós történelemszemléletet.

A Duray-filmben közel 60-an szólalnak

meg, többségében felvidéki magyarok,

akik a Jogvédő Bizottság munkájáról,

küzdelmeiről szólnak és megvilágítják

a magyarság elmúlt évtizedeinek történetét.

Köszönet a közreműködésükért,

hiszen minél sokoldalúbban tárjuk föl

a történéseket, annál inkább közelíthetünk

az igazsághoz. Meg szeretném fejteni

ugyanis, mi az oka annak, hogy a

többségi hatalomnak ennyire rossz a lelkiismerete,

hogy a XX. század legutolsó

rendszerváltozása után sem kívánja

egyenrangú félként, megelégedett, tettre

kész, boldog állampolgárként maga

mellett tudni a kisebbséget, hanem most

is erőszakos eszközökkel akarja alattvalókká

tenni őket. Akinek jó a lelkiismerete,

az mindent megad a kisebbségnek,

hiszen azok léte, munkája, eredményessége

végső soron őt gazdagítja. Akinek

viszont rossz a lelkiismerete, az mindent

elkövet a kisebbségek ellen, mert fél az

igazság kimondásától. Arra törekedtem,

hogy Duray Miklós életén keresztül a

felvidéki magyarság sorsát mutassam

be, a helyzet megoldásának lehetőségeit

vázoljam. Őszintén remélem, hogy két

és fél órás filmem, amelynek készítése

során rendkívül sok tapasztalatot szereztem,

sokoldalú hozzájárulás lesz e

bonyolult és szerteágazó kérdéskör feldolgozásához.

A magyar politikai élet szereplői közül

Ön szerint kikre hasonlít leginkább

Duray Miklós életútja

Azokra a jeles hazafiakra, akik a nyomorúságos

körülmények ellenére, a

nehéz helyzetekben, akár még életük

kockáztatása árán is vállalták az igazság

kimondását. Ebben a Trianon által gyötört

kilenc évtizedben erre nagyon nagy

ITTHON 25

szükség volt. Duray Miklós személye

jelképpé vált, s ez akkor is igaz, ha az elmúlt

húsz esztendőben is tanúi vagyunk

annak, hogy igyekeznek ennek az életútnak

a jelentőségét csökkenteni, Duray

törekvéseit jelentékteleníteni, személyét

háttérbe szorítani. Sajnos magától értetődő,

hogy ezek a bonyolult és erőszakos

politikai asszimilációs szándékok

tizedelik a határon túli magyarságot is,

azaz a folyamatos egzisztenciális és politikai

fenyegetettség okán részint nehezen

helyrehozható ellentéteket szítanak

magyar és magyar között, megakadályozva,

hogy a folyamatosan csökkenő,

de a Felvidéken még mindig félmilliós

magyarság képes legyen az egyet akaró

összefogásra. De ugyanezek a folyamatok

zajlanak le Erdélyben, a Délvidéken

és mindenütt. Trianon-filmemben említi

Duray, hogy akik a Kárpát-medencében

születtek, azoknak a lelke mélyén

szinte kivétel nélkül jelen van a félelem

– s ez egy tragikusan igaz és őszinte

megállapítás. Lépten-nyomon magam

is ezt tapasztaltam a film készítése közben.

Voltak jónéhányan, akik nem mertek

nyilatkozni. Aztán voltak olyanok,

akik kamera nélkül ugyan beszéltek, de

a nyilvánosságot nem vállalták. Lehetetlen

állapot, hogy a XX. század elején

ilyen mértékben legyen jelen a félelem

mindannyiunk életében, de mégiscsak

ez a realitás. Ennek a sok évtizedes folyamatnak

az eredménye, hogy kevesen

vannak, akik olyan mértékben vállalják

az igazság kimondását és az ezzel járó

következményeket, mint Duray Miklós.

De hál’ Istennek azért vannak ilyenek

is, hiszen Erdélyben Tőkés László református

püspök olyasfajta jelképpé emelkedett,

mint Duray Miklós, akiknek nevét

nemzetközi méretekben is ismerik.

Őszintén sajnálom, hogy Duray nem

lehetett a bársonyos forradalom idején

Csehszlovákia nemzetiségi minisztere,

nem lehetett az önálló Szlovákia megalakulása

után a politika legelső vonalában

tevékenykedő személyiség, sőt a három

legnagyobb felvidéki magyar párt

1998-as egyesülésekor az MKP elnöke,

vagy napjainkban akár Európa-parlamenti

képviselő. De a jövőt illetően bizakodással

tölt el, hogy a film készítése

kapcsán sok olyan jeles felvidéki hazafit

ismertem meg, akik a maguk területén

és lehetőségei közepette nem hagyják

kialudni a lángot és sokat tesznek a

magyarság fennmaradása érdekében.

26

Az anyaországi média szégyene, hogy

ezeknek az embereknek a nevét csak

szűk körben ismerik.

Mi volt a filmmel a célja Hozott-e ez a

munkája olyan tapasztalatot számára a

Felvidékkel összefüggésben, amely meglepetésként

hatott

A célom egyértelműen az volt, hogy

a közelmúlt eseményeiről ismereteket

szerezzünk és ezek minél szélesebb

körben közkinccsé váljanak. Ugyanis

csak akkor tudunk változtatni, ha megismerjük

a valóságot, hiszen jövőképet

csak szilárd történelmi ismeretekre, értékekre

építhetünk. Ma a magyarságnak

nincs önismerete, hiányoznak azok a

szellemi-gondolati cölöpök, amelyek a

többség által nem megkérdőjelezett, sőt

büszkén és öntudatosan vállalt értékek,

s amelyekre jövőt lehet alapozni. S ha

a magyarság legjobbjainak törekvéseit

megismerjük és megértjük, akkor az is

nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy itt

nem mások ellenére való szándékokról

van szó – hogy vulgárisan fogalmazzak

senki sem akarja a határokat átrajzolni

–, viszont széleskörű jogokat, önrendelkezést

és autonómiát szeretnénk az

Európában páratlan nagyságrendben

határon túl élő magyar honfitársaink

számára. Ezt pedig jelen pillanatban a

többségi hatalmak sehol sem engedik.

Azt is látnunk kell, hogy Brüsszelt, az

európai népek közösségének politikai

vezető testületeit eléggé el nem ítélhető

módon nem érdekli a Közép-Kelet Európában

kisebbségben élő népcsoportok

sorsa. Ők még akkor is vonakodva

szólalnak csak meg, ha hangos viták

és nézeteltérések alakulnak ki. Nem is

nagyon cinikusan az ember még azt is

feltételezi, hogy a világ sorsát alakító

politikai erőknek mindig is jól jön egy

kis feszültség, mert akkor ők az igazságosztó

szerepében tetszeleghetnek. Erről

ma már könyvek és tanulmányok egész

sorát lehet olvasni. Közülük is Zbigniew

Brzezinski könyve, a magyarul is olvasható

A nagy sakktábla című tanulmánykötet

írja le ezt legpontosabban. Magától

értetődő, hogy ezeken a súlyos kérdéseken

mindenekelőtt az érintett országok

közös erőfeszítésével lehetne úrrá lenni,

de Magyarország egyedül van, s az

ellenérdekelt országok értelemszerűen

közös érdekszférába tömörülnek, ha a

területükön lévő nagyszámú magyar

kisebbség sorsáról van szó. A megoldás

tehát nem lehet más, mint lelkileg, szellemileg,

kulturálisan megerősödnünk,

mivel egy öntudatos, korszerű, erős

nemzet képes csak érdekeinek hatásos

képviseletére. Ez rendkívül összetett és

bonyolult feladat, amelyhez a kultúra

munkásai, jelesül egy filmkészítő annyiban

járulhat hozzá, hogy a képek és

a gondolatok erejével ábrázolja a konfliktusokat,

hogy szerencsés esetben

tömegek számára katartikus élményt

okozva hozzájáruljon a felismerések tudatosításához.

Ehhez olyan filmeket kell

készíteni, amelyek sok emberhez jutnak

el. Reménykedem, hogy A szabadság

ára című Duray-film is sok emberhez

jut majd el, főleg, ha a megváltozott politikai

körülmények közepette a nagy

országos médiák is vetíteni fogják.

Melyek voltak a forgatás legnehezebb,

legszebb, legizgalmasabb pillanatai

Hány helyszínen járt a kamera Akadt-e

nehézség a forgatások során Kihez szól

leginkább a film

Természetesen elsősorban azokhoz

szól a film, akiket érdekel a magyarság

sorsa. De titokban azt is remélem,

hogy a film felkelti azok érdeklődését

is, akikben ez az érzés csak szunnyad,

mivel a hosszú évtizedek alatt tudatosan

el lett altatva. Ilyenkor derül ki, hogy

sikerült-e a vállalt gondolatokat olyan

formában megfogalmazni, hogy az széles

körben fejthesse ki hatását. A nagy

közös felismerésekre csak akkor fogunk

rádöbbenni, ha minél szélesebb körben

tudatosulnak ezek a kérdések. A forgatásnak

sok izgalmas epizódja volt. Ezek

közül talán a legjellemzőbb, amikor a

pozsonyi Szent Márton koronázó templomba

stábunk csak úgy mehetett be, ha

Duray Miklós nem tart velünk, mondván,

hogy a templom nem politizálásra

való. Sok hasonló élményben volt már

részem, de mégiscsak a bársonyos forradalom

után vagyunk húsz évvel, s egy

közismert, sokak szemében köztiszteletnek

örvendő parlamenti képviselőről

van szó. Még fájdalmasabb élményben

volt részünk, amikor a Virágvölgyi

templomban a Fadrusz János által készített

híres corpusnál akartunk forgatni,

s a templomi kórus magyar tagjának,

Duray egykori harcostársának, a ma is

közismert szlovákiai magyar politikusnak

a felesége hívta fel a plébános figyelmét

arra, hogy Durayval együtt ne

engedje be a stábot a templomába. Így

aztán mindkét helyen úgy forgattunk,

hogy közben Miklós az utcán várt ránk.

Hát itt tartunk a XXI. század elején a

velünk élő trianoni problematika kibogozhatatlannak

tűnő szövevényében. Ez

a két élmény meglepetéssel hatott rám,

mégis azt mondom, hogy nem ez volt

a meghatározó. A legfontosabb, hogy

mégiscsak sokan arcukkal, őszinte gondolataikkal

vállalták meggyőződésüket

a kamera előtt is. Tisztelet és köszönet

nekik ezért. Reménykedem abban,

hogy egyre többen vannak olyan szlovák

értelmiségiek – ha egyenlőre nem is

a problémák megoldásának szándéka

elengedhetetlenül szükségessé teszi egy

gyökereiben megváltozott nemzetpolitika

megfogalmazását és megvalósítását.

Őszintén és tisztességgel szembe

kell néznünk azzal, hogy mi magyarok

mit tettünk eddig, mit mulasztottunk és

hogyan képzeljük el a jövendőt, azt a bizonyos

határok feletti nemzetegyesítést,

amelyre oly nagy szükség lenne. Ennek

a bonyolult és összetett útnak csak egyik

állomása lehet a kettős állampolgárság

akik feltehetően más aspektusból, más

élmények, vallott értékek alapján beszélnének

ezekről a témákról. Minden

jó szándékú ember gondolatára szükség

van. Ne féljünk egymástól, s főleg ne féljünk

az igazságtól. Bár sohasem gondoltam,

hogy az én zsebemben lapulna a

bölcsek köve, azt viszont remélem, hogy

arra a filmes elkötelezettségre, gondolati

megközelítésre is szükség van, amelyet

például ezzel a Duray-filmmel én képviselek.

Jó lenne, ha végre felismernénk,

Megannyi közös film, rockopera és színházi előadás alkotói

a Koltay-testvérek, Gergely (balról) és Gábor.

a politika első vonalában –, akik maguk

is érzékelik a helyzet tarthatatlanságát

s szeretnének egy tisztességes, szebb és

jobb, értékelvűbb, félelem nélküli új világban

élni.

Mikor lesz a film bemutatója, s vetíteni

fogják-e a Felvidéken is

A filmmel tavaly ősszel elkészültem,

de úgy gondolom, hogy a várható áprilisi

magyarországi politikai változások előtt

nincs értelme bemutatni. Ugyanis olyan

hangulatban szeretném nyilvánosságra

hozni, ezt a, remélhetőleg nemcsak az

én filmes pályafutásomban fontos alkotást,

amikor a politikai értékrend Magyarországon

megváltozik. A filmben

felvetett gondolatok, az egész Duray

életút és a felvidéki magyarság sorsának

alakulása ezen kérdések megítélése és

feltétel nélküli megadása a határon túl

élő honfitársainknak. Azt gondolom,

hogy ez a filmalkotás jelentős adalékot,

segítséget nyújthat ezen feladatok végiggondolásához.

Szeretném, ha a filmet

nem alantas média-szándékok szednék

szét, hanem az alkotás értelmes, előremutató,

vitákat, eszmecseréket indukálna,

amelyek további felismerésekhez vezethetnek.

Ehhez a magyarországi politikai

körülményeknek alapvetően meg

kell változniuk, de ez már nincs messze.

S természetesen azt is szeretném, ha a

filmet a Felvidéken is minél több helyen

vetítenék, hiszen csak a közös gondolkodás,

a közös felismerések tudatosítása

útján léphetünk előre. Továbbá azt is

szeretném, ha mások is készítenének filmeket,

akár magyarok, akár szlovákok,

hogy egymásra vagyunk utalva és közösen

kell egy élhetőbb, feszültségmentes,

termékeny világot teremteni magunk

körül. Saját történelmére büszke, öntudatos,

erős belső kohézióval rendelkező

becsületes és tisztességes nemzetek békés

versenyére van szükség, ki tud szebb

és jobb világot elérhető és boldogító

célokat felmutatni nemzettársainak.

Örömmel tölt el, hogy e kérdés aspektusainak

felvázolásához - nagyon nehéz

anyagi körülményeink között, mindenfajta

állami finanszírozás nélkül, kényszerű

módon túlnyomó mértékben saját

pénzből forgatott filmmel - gondolati,

szellemi muníciót nyújthatok.

Batta György

ITTHON 27

Béres József

Sisak

28

Hideg, északi szél borzolta a Kárpátok

havát, de az ember valahogy nem ettől

fázott, pedig a hideg szél átjárta minden

csontját. Háború volt. Az ember érzékei

eltompultak, szíve a megpróbáltatásokban

kiégett, minden figyelme a halálfélelem

és az otthon melegsége iránti

vágyakozás között hányódott.

A nap gyönyörűen sütött már, és a

szélmentes déli hegyoldalak horhosaiban

megérintette az embert a tavasz

lehelete: téli álmaiból félénken dugta ki

fehér fejecskéjét a hóvirág, és valami reményféle

költözött az ember szívébe az

előtűnő kígyóhagymák üde zöldjétől. A

levegő fenyőillattal teljes ózonja szinte

megszűrte az ember gondolatát, és a

lelkén az ébredő erdő hangulata simult

végig. Ki ne gondolt volna ilyenkor a

Tisza tájára, amikor annyi hasonlóság

ragadta haza az ember gondolatát! De

hát háború volt, s a háború a tragédiák,

a szenvedések, a rettegések és félelmek

káosza, mely a térnek minden zugát s

az időnek minden pillanatát elönti, és

megriasztja a messze kalandozott lelkű

embert...

Ilyenforma érzésekkel és gondolatokkal

telve csatangoltam lefelé egy fenyőkkel

borított havas hegyoldalon. A

hegy lábánál kis falu feküdt, melynek

egykor művelt kertjeit mostanra bombák

szántották végig, és az a néhány

aggastyán és gyermek, akik még ott

éltek, megrettenve és összetört lélekkel

hányódtak a romok között. Életük nem

volt már élet, s házuk nem volt többé az

otthonuk.

• • •

A hóban kutyanyomokra találtam,

mely szabályos ösvényt képezett. A

nyomok nagysága után ítélve nagy

testű állaté lehettek. Farkasokra nem

lehetett gondolni, mert ha éltek is erre

valamikor, a háború elűzte vagy elpusztította

őket. Kiérve az erdőből, megpillantottam

a nyomok gazdáját. Egy

nagy, lesoványodott testű, kiálló csontú

farkaskutya bandukolt előttem a tábori

konyhánk felé. Többször megállt, megpihent,

így elég hamar beérhettem. Közelébe

érve rám emelte fáradt, szomorú

tekintetét. Valami különös bánatos

elszántságot láttam a szemében, mintha

attól félne, hogy megakadályozom

az útjában. A konyha felől már érzett

a szokásos babgulyás szaga. A kutya

meggyorsította lépteit, bizonyára gyötörte

az éhség. Az pedig nagy úr! Csak

az tudja ezt megérteni, aki érezte már

az éhségnek marcangoló kínját.

Örültem a négylábú útitársamnak,

mely a fejünk felett elhúzó ágyúlövedékek

zúgásától sem ijedt meg. A kutyákat

rendkívül okos állatnak tartottam

mindig, de ez okosabbnak látszott

mindeniknél. Meg akartam hát nyerni

a barátságát, különösen itt, ahol a kutya

ritkaságszámba megy, de félénken

húzódott el tőlem, és megvetette az általam

neki dobott kenyeret. Ez valami

csalódásfélét okozott nekem. A kutya

tud örülni és búsulni, gyűlölni és szeretni

egyaránt. Az ember sokszor elfelejti

a mások által nyújtott örömöt, de

a kutya soha! Mindenre jól emlékszik,

és nemcsak a jót, de a rosszat sem felejti

el. Még kisgyerek voltam – jól emlékszem

rá –, amikor egy kiskutya orrába

ruhacsíptetőt dugtam, és az orrfalát

összecsippentettem vele. A kis állat összevissza

rohangált, és olyan keserves

sírásba kezdett, hogy megsajnáltam.

Ki is vettem az orrából a csíptetőt. Ezt

a gyerekkori csínyt én rég elfelejtettem

már, amikor a háború után egy napon,

úgy kilenc esztendő múlva, találkoztam

újra az akkor már öregedő kutyával.

Amint játszadoztam vele az udvaron,

egy ruhacsíptetőt találtam és felvettem.

A kutya azon pillanatban megfordult,

és keserves vonítással menekült előlem.

Nem értettem a dolgot, csak később

jöttem rá, hogy visszaemlékezhetett

arra az időre, amikor az orrát megcsíptettem.

Csodálkoztam, hogy az ember

nagyobb dolgot is elfelejt, és a kutya

milyen jól visszaemlékezett.

Együtt kullogtunk tovább. A sátrakhoz

érve, útitársam közel a főzőüstökhöz,

fejét két első lábára téve lepihent.

Épp jókor érkeztünk, mert a málhás

lovak készen voltak az ebédszállításra

az első vonalba, és így még melegen

hozzáláthattam az evéshez. Azaz csak

láttam volna, ha fejünk felett nem jelennek

meg az ellenséges repülők jó

étvágyat kívánni. A babot otthagytam

egy ládán, és uccu, ki merre lát! Alig

húzódtunk meg az óvóárokban, a géppuskák

megkezdték a tüzet. Nem lett

volna nagy a baj, ha a szakácsunk nem

olyan nagyon ijedős. Fejnélküli rohanásában

a felszerelési tárgyakon keresztül

igyekezett menekülni. Megbotlott, lába

beakadt a gőzölgő babgulyással telt üst

fülébe úgy, hogy saját tengelye körül

átfordulva, fenekestől esett a gulyás kellős

közepébe. Mókás esés lett volna, de

a szakácsnak nem igen volt kedve a nevetéshez,

a golyózápor miatt sem, meg

aztán a babgulyás is még forró volt. Így

két tűz közé került. Elmenekülni nem

tudott, ez csak úgy lett volna lehetséges,

ha üsttel együtt felállítják. Ehhez

azonban a golyózápor miatt senkinek

sem volt kedve. Valamennyien sajnáltuk

a szakácsot. E szorult helyzetében

mindenki megbocsátott neki még a sok

elsózott gulyásért is. „Szegény – sóhajtott

a felvételező –, ő már nemigen fog

több babgulyást főzni nekünk!” De a

szakácsunk a meghalásra nem sok hajlandóságot

mutatott, és egyre kiabált

félelmében. Unszolásomra elkezdett

kúszni a könyökén, de hamar elfáradt, s

maradt tiszta célpontul az ellenségnek.

Halálfélelmében és tehetetlenségében

rémülten nyöszörgött.

Megsajnáltam. A repülők éppen a

másik oldalról indultak támadásra, s

ezt az alkalmat felhasználtam. Kiugrottam

az árokból, és a mintegy harminc

méterre fekvő szakácsot üstöstől együtt

húzni kezdtem az árokhoz. Alig értünk

oda, amikor a géppuskatűz újra megindult.

Az óvóárok azonban keskenyebbnek

bizonyult, mint amilyen az üst volt,

és a szakácsunknak – kénytelen-kelletlen

– fejjel lefele kellett lógnia az árokba.

De már nem félt! Feje biztonságos

helyen volt, és megkönnyebbült vigyorgással

köszönte a segítségemet. A többiek

pukkadoztak a szokatlan helyzetben

lévő szakács láttán, a bajtársiasság

szelleme azonban megvolt, mindenki

segítette megszabadulni a koloncától.

A repülők eltűntek, a szakács azonban

a biztonság kedvéért csak utolsónak

mert sántikálva előbújni. Megúsztuk,

emberéletben nem esett kár. A felszerelést

azonban alaposan átlyukasztgatták

a lövedékek, és amit valamennyien

a legjobban sajnáltunk: a babgulyás

k

áldozatul esett. A csajkámat kerestem

én is, de sehol nem találtam. Mintha

a föld nyelte volna el. „Dehogy nyelte!

– mondta a szakács. – Meg lesz az!” Nekem

még nem mondta, de ő már sejtette,

hol lehet. A légitámadás elfeledtette

velem a kutyát, a szakács juttatta

eszembe, amikor az erdő szélére hívott.

„Tessék csak nézni azt a mozgó fekete

pontot amott! Ott jön Sisak!”

Nem tudtam, hogy a kutyát Sisaknak

hívják. Mindennapos vendég lehetett

itt, ha már nevet is adtak neki. Később

megtudtam a nevének történetét. Onnan

kapta, hogy naponta egy horpadt

sisakban adtak neki enni, de az ennivalót

soha nem ette meg, hanem elvitte,

és másnap visszahozta az üres sisakot.

Furcsán, hihetetlennek hangzott ez

egy kicsit, de mégiscsak így lehetett,

mert Sisak, ahogy közeledett, láthattam,

hogy most is valami fénylő tárgy

van a szájában. Meglepettem állapítottam

meg, hogy az nem más, mint az én

csajkám. „Ez aztán becsületes kutya!

– mondtam. – Talán még nyugtát is

szokott adni az elszállított dolgokról! –

tréfálkoztam.” És a kutya kezdett mind

jobban érdekelni.

Ilyen fejlett értelmű kutyával még

nem találkoztam! Azt gondoltam, fiai

lehetnek, és így táplálja őket. Ez azonban

lehetetlen volt, mint később rájöttem,

mert Sisak fiú kutya volt, s mint

ilyen, alkalmatlan az anyaságra.

Sisak már ott feküdt, ahol délelőtt

láttam. Csajkámat visszatette a ládára,

és ravaszul pislogott az elpusztult ebéd

helyett kikészített húskonzervek felé.

Néhány pillanat múlva Sisak megfogott

egy félkilós konzervet, ami tudvalévő,

hogy bádogdobozban van, és elindult

a szokott útján. Nem engedtem,

hogy a konzervet a szakács elvegye tőle,

aztán megindultam utána. Most már

nemcsak az érdekelt, hogy hova viszi az

ennivalót, hanem az is, hogyan bontja

fel, mert azt már csak nem hihettem,

hogy konzervnyitója is van!

Mintegy ötszáz métert ment a megszokott

úton, a falu mellett balra fordult.

Néhány perc múlva az előttem

lévő hegyszorosban eltűnt a szemem

elől. Nyomain azonban tovább tudtam

haladni.

Közeledett az este. A lenyugvó nap

sugarai már vörösre festették a távoli

hegyek oldalát, és nekem még a sötétség

beállta előtt vissza kellett térnem a

táborba. Este nem ajánlatos erre járni,

különösen egyedül, ráadásul a többiek

azt sem tudhatták, hova mentem. Meggyorsítottam

a lépteimet. A nyomok

egy magasan fekvő, egyenes felszínű,

erdőkkel körülvett völgykatlanhoz vezettek.

Háborúnak itt nyoma sem érződött,

csak az erdő szélén álló piros tornyú

kis ház ablakai voltak hiányosak.

Mintha tündérkezek takarították volna

el innét a föld szennyét! A földön és a

fenyők ágain érintetlenül feküdt a hó, s

az ember azt hihette, hogy a természet

csendjének templomában járkál. Jólesett

ez a mélységes csendesség és szépség,

melyre a későbbi zivataros napokban

is sokat gondoltam vissza.

„A kis házban kell lennie Sisaknak!”

– gondoltam. A ház körül mezítlábas

emberi nyomokat vettem észre, melyek

sehogy sem származhattak férfitól. De

ITTHON 29

Képeinken a katona Béres Józsefet látni. Ezen a felvételen az álló sorban balról a harmadik

30

mit keres itt egy nő Mit keres itt Sisak

Egyáltalán, miféle rejtély bújik ezen a

tájon

Mielőtt beléptem volna a házba, a hideg

végigfutott a hátamon. Nem mintha

megijedtem volna, a háború sok

mindenre megtanított. Azért beléptem.

Először egy előszobaféleségben találtam

magam, ahonnan két ajtó nyílt. Az

egyik felől hangok ütötték meg a fülemet.

Erélyesen lenyomtam a kilincset

és beléptem. Amit e pillanatban a mindent

beburkoló félhomályban láttam,

azt soha nem felejtem el! Emberek voltak

benn, köztük Sisak. Az ablaknál egy

valamikor jobb időket látott asztal állt,

két oldalán fenyőfából faragott pad. Az

egyik sarokban ágy helyett fenyőgallyakból

rögtönzött kuckó volt, melyet

szénaféleséggel fedtek be, hogy puhább

legyen. A padlóra néhány lapos kő volt

fektetve és felállítva is, mely tűzrakás

célját szolgálta. Az asztal bal oldalán

egy harmincöt év körüli nő ült. Testét

hiányosan takarta el rongyos öltözete.

Arcán a félhomályban is jól látszott egy

nem régi ütés kék foltja. Az éhségtől és

szenvedésektől megviselt arcán előtűnt

azelőtti szépsége, melyet mélyen bánatos-szomorúvá

tettek patakokban hulló

könnyei. A félelemtől remegve szorította

magához hasonlóan rongyos, de

kedves tekintetű vézna fiacskáját. Ennek

a négyéves kisfiúnak a kék szeme

és szőkesége az anyjára ütött, de bátor

tekintete és arcvonalai az aggastyánra

emlékeztettek, aki az asztal másik oldalán

ült.

A szakállas öregemberen is meglátszottak

a súlyos megpróbáltatások nyomai.

A felém villogó haragos tekintetéből

megvetést olvastam ki. Belépésemkor

ijedten dugta az asztal alá a Sisak

által szállított és már félig felbontott

konzervet. Most értettem meg a kutya

cselekedeteit. Az öreg reszkető kezével

féltőn takarta el Sisak fejét, mintha attól

félne, hogy a konzervért jöttem bosszút

állani. Sisak hatalmas hőssé nőtt a

szememben! Ez a nagyszerűen betanult

kutya tartotta fenn az egész nyomorgó

családot. A meghatódottságtól szólni

sem bírtam. Békességes szándékom

jeléül a géppisztolyomat az asztalra tettem,

és magamhoz szorítottam legjobb

barátomat, Sisakot.

Vajon van-e az emberben ennyi hősiesség,

ennyi önfeláldozás és ennyi

hűség, mint ebben a kutyában itt előttem

Bizonyára van, mert az embernek

különösképpen megadatott ez a képesség,

csak nem tudja önmagát annyira

legyőzni, hogy másokon – ha kell, tűzön-vízen

át – segíteni tudjon. A ma élő

és szenvedő emberiségnek pedig különösen

nagy szüksége van hősiességre,

megértésre és nagy lélekre!

A barátságnak szótlanul is kialakult

hangulata bátorságot adott a kisfiúnak,

aki határozottan elém lépett, összevágta

vézna bokácskáit és anyanyelvén bemutatkozott:

– Já Alekszander (Sándor vagyok) –

mondta. Kezet fogtam vele és nagyapóval

is. Sándorka barátságosan felkuporodott

az ölembe, s miközben nagyapót

cigarettával kínáltam meg, Sándorka

kérdezett:

– Nu ták, tü nye bugyes Mamka

bityszjá (Ugye, te nem fogod az én

anyukámat bántani) – Ebből a kérdésből

megérthettem az anyja arcán látszó,

erőszakból eredő kék foltot és megnyugtatóan

feleltem:

– Já ne büváju nyikáková bityszjá!

(Én nem szoktam senkit sem bántani!)

Mindenki a másikat féltette itt, és

ebben a féltő szeretetben ott lapult egy

szerencsétlen család háború okozta tragédiája.

Az apónak segítettem a konzervet

kinyitni, és a táskámból elővett kenyérrel

valamennyien mohón láttak az

evéshez. A konzervet egy is könnyen el

tudta volna fogyasztani, és a két felnőtt

egymással versengve etette Sándorkát,

aki kidülledt szemmel igyekezett minél

gyorsabban többet bent tudni kiszáradt

hasacskájában. A keserűség összeszorította

a torkomat, és elhatároztam, hogy

valami módon segítek rajtuk.

A nap már rég letűnt, igyekeznem

kellett vissza. Megígértem a kis családnak,

hogy másnap felkeresem őket, és

gondoskodom ennivalóról. Otthagytam

nekik éjszakára a tábori takarómat.

Nem kérdeztem, kik ők, és ők sem kérdezték,

én ki vagyok, de tudtuk valamennyien,

hogy közös a sorsunk.

• • •

Besötétedett, amikor visszaérkeztem

a tábori konyhánkhoz. Kérdezték, hogy

mit derítettem fel Sisakról. Az idősebb

embereket különösen érdekelte elbeszélésem,

és hogy személyesen is meggyőződhessenek

arról, amit mondtam,

elrendeltem, hogy másnap reggel a

konyha, a könnyen mozgó részekkel a

kis piros tornyú házhoz költözik.

Mindenki örömmel készült, csak a

szoroson való átkelés járt nehézséggel.

Az emberek elnevezték ezt a helyet

Vereckei-szorosnak, és magukat új

honfoglalóknak. Így is volt ez valahogy,

mert a piros tornyú kis erdészház lakóival

hamar összebarátkoztak.

Ettől a naptól kezdve megváltozott az

élete a kis ház lakóinak. Az egyik szobát

honvédeink vették igénybe, a másikban,

ahol a család lakott, kőből építettek tűzhelyet.

Ágyakat ácsoltak, megjavították

az ablakokat. A selejtes ruházati anyagokból

ruhára valókat szedtek össze, és

Nagy Sándor, a szabómester szívesen

varrt. Különösen Sándorkát szerette

nagyon, mert neki is volt otthon, Mátészalkán

egy Sándorka nevű kisfia.

Néhány nap múlva, amikor újra lementem

a kis házhoz, egy pöttöm magyar

katona állt elém, és már magyarul

jelentkezett. Ez a kisfiú szemefénye volt

a családos embereknek. Tanítgatták,

becézgették, simogatták. Mindenki talált

rajta valamit, ami az otthon maradt

gyermekükre emlékeztetett. Mindenki

igyekezett megosztani a kis családdal,

amije volt, és mindenkinek az arcára

kiült az elveszett otthoni békességnek

egy kis töredéke. Még az idősebbek lelkét

is meglegyintette olykor a jókedv. A

tábori lapok oldalain mindenütt szerepelt

Sándorka és a kis család. Mennyire

éreztem akkor ezeknek a jó embereknek

az írásaiban a lelkükben kikristályosodott

fájdalmukat és vágyódásukat

az otthon szeretete iránt!

Telt-múlt az idő. A harcok súlyosodtak,

és sokáig nem láttam a családot. A

télnek már nyoma sem volt. A nyírfák

bontogatták bordó levelüket. Előjöttek

a kikiricsek, ibolyák és az erdei páfrányok

is kezdték kihozni levelüket.

Az ember szívébe is több vidámság

költözött a tavasz új reménységével.

Május eleje volt. Tele tüdővel szívtam

magamba a fenyőillatos levegőt, amint

lefelé mentem a hegyről a piros tornyú

házhoz. Az egyik fenyőágon kis mókus

ugrált, nem vett tudomást a felette elhúzó

lövedékekről, én pedig leültem

egy fatörzsre megpihenni, és a mókus

bohóckodását nézni egy kicsit.

Alig ültem le, hátam mögött mintha

sírni hallottam volna valakit. Hátranéztem,

de a mögöttem lévő bokrok miatt

nem láthattam senkit, azonban még

erősebben hallottam a zokogást. Elindultam

a hang irányába. Alig húsz méterre

a bokrok mögött, a lehullott lombokon

egy kis kereszt előtt térdepelt az

aggastyán. Minden ízében remegett,

engem nem vett észre. Hozzáléptem.

Megrettent, és igyekezett a könnyeit

elrejteni. Megfogta a kezem, és magával

húzott beljebb az erdőbe. Bizonyára

félt, hogy meghallja valaki a szavait.

Aztán hirtelen megállt.

– Ön magyar – kérdezte.

– Igen – válaszoltam.

– Hosszú idő óta nincs nyugalmam

– mondta. – Vétkeztem ön ellen, és a

lelkiismeretem néma vádja elől nem

szökhetem sehova. Ahol az előbb térdepeltem,

az a feleségem sírja. Ahhoz

azonban, hogy megértsen, annak a

sírhantnak a történetét is el kell, hogy

mondjam önnek.

Kis szünetet tartott. Letörölte még

egyszer a könnyeit, és egy kiálló gyökértömbön

hellyel kínált meg. Ő is leült

mellém, majd így folytatta:

– Az első világháború előtt Horodinka

mellett voltam erdész. Itt ismerkedtem

meg apám barátjának egyetlen leányával,

akit feleségül vettem. Kezdetben

rossz sorsunk volt, később apósom közbenjárására

ennek a körzetnek lettem a

főerdésze. Akkor már három gyermekünk

volt. Két fiú és egy leány. Feleségem

az iskoláit Lembergben végezte, én

Varsóban. Nagyon szerettük egymást.

Erdők Virágának hívtam, mert mindig

olyan volt, mint maga az erdő: üde,

vidám, kedves, mint egy angyal. Kacagásában

mintha az erdő visszhangját

hallottam volna. Szívem csordultig

volt boldogsággal, mert minden idejét

arra használta fel, hogy nekem örömet

szerezzen. És akkor jött a világháború.

Behívtak katonának, és a feleségem

végtelen szomorú lett. Minden öröme

gyermekeinkben volt. Különösen a legfiatalabb

fiút szerette nagyon, aki mindenben

hozzám hasonlított. Ide is eljött

a háború.

Ezen a helyen húzódott végig az arcvonal,

melynek lövészárkait még mindig

láthatja ott fenn. Ekkor kezdődött

az én kálváriám. Ezt a helyet a magyarok

tartották fenn, és a visszavonulásuk

napja előtti éjjelen egy magyar tiszt

arra akarta kényszeríteni a feleségemet,

hogy szökjön meg vele. Amikor a feleségem

ellenszegült, agyonlőtte. Én egy

fél órával később érkeztem haza.

Hazaszöktem, hogy láthassam a családomat.

Feleségem teste még meleg

volt.Gyermekeim zokogva csókolgatták

véres homlokát. A szívemet és a

lelkemet együtt tépték ki akkor. Ön

bizonyára megérti azt a mélységes fájdalmat,

amit én éreztem. A holtteste

mellett megesküdtem, hogy bosszút

állok érte. Erre azonban már nem volt

alkalmam, mert azt az alakulatot sehol

a környéken nem találtam meg. Itt maradtam

a keserűségemmel és a három

gyermekemmel. Akkor hajnalban temettem

ide a feleségemet, az erdők legkedvesebb

virágát. Huszonhat esztendő

telt el azóta. Mindennap itt voltam. Itt

aludtam és itt imádkoztam ennél a kis

keresztnél. Itt hallgattam az erdő sírását

ősszel, és itt szedtem feleségem sírjára

az első ibolyát tavasszal. Gyermekeim

felnőttek, de én itt éreztem magam a

legjobban. Látja ezeket a fákat itt körül

Mind vele ültettem.

Itt elcsuklott a hangja a szegény, megkínzott

embernek, és kiszáradt ráncos

kezével reszketve simogatta a kezemet,

majd újra folytatta:

– Most ismét háború van. Leányomról

három év óta nem tudok. Két fiam

ITTHON 31

a hadsereg tisztje volt, a hírek szerint

meghaltak. Sándorka az idősebb fiamnak

a gyermeke. Feleségét meggyalázták,

ütötték, verték, velem együtt. Csak

miattuk élek még! Ki tudja, mi lesz az

unokámból is Amíg önök ide nem

32

jöttek, közel voltunk az éhenhaláshoz.

Annyi erőm nem volt már, hogy a tűzrakáshoz

fát hozzak. Önök visszaadtak

még valamit az életből, de ki tudja, mi

lesz ezután Az egyik este már elég

erősnek éreztem magam, és kijöttem

ide az erdőbe a kis kereszthez. Hosszú

ideje nem voltam már itt, azt hittem,

hogy az új szenvedések fátyolt vontak

régi sebemre. Szemem előtt megjelent

a régi kép. Szívemben újra fellángolt

a magam és gyermekeimnek szomorú

sorsa, és huszonhat esztendő minden

keserűsége. Sebem még százszor jobban

fájt, mint azon az estén, amikor

feleségem halva találtam, és elfogott

újra bosszú vágya. Azon az estén, amikor

Ön a házam előtt aludt pokrócokba

burkolózva, arra gondoltam, hogy ami

huszonhat évvel ezelőtt nem sikerült,

most itt az alkalmam pótolni. Az őrök

elszundítottak. Amint kiléptem az ajtón,

láttam, hogy senki és semmi nem

zavar. Felemeltem a fejszémet, hogy

lesújtsak önre, de hirtelen elvesztettem

minden erőmet. Feleségem jóságos lénye

jelent meg előttem, aki nem engedte,

hogy ártatlan emberen álljak bosszút,

és megfogta a kezem. A fejsze oda

esett ön mellé a földre. Ön felugrott,

azt hitte, hogy megbotlottam. Megfogta

a kezem és bevezetett a házba. Meg

akartam ölni, és ön a másik pillanatban

megfogta a kezem, a segítségemre volt,

amikor látta, hogy alig állok a lábamon.

Nagyon szégyellem magam. Ön jobb,

mint bárki más. Önt szereti az Isten!

Ön fiatal és mégis öregebb, mint én.

Nekem huszonhat esztendőn keresztül

csak a magam keserűsége fájt, de önnek

mindannyiunké. Itt állok ön előtt, és

arra kérem, hogy büntessen meg.

Nem fogja megtudni soha senki, vagy

ha még lehet rá reményem, bocsásson

meg nekem! – ezekkel a szavakkal befejezte

mondanivalóját, és mivel látta,

hogy eszembe sincs bántani, megindultunk

lefelé az erdőből, együtt, lassan,

csöndesen a kis ház felé.

Megfagyott bennem a vér az öreg

vallomásától. Mégsem tudtam őt gyűlölni.

Mert olyan volt, mint talán mi valamennyien:

tévelygő és szenvedő ember,

s még tán különb is sokaknál, mert

huszonhat esztendőn keresztül nem

engesztelődött ki. Ott tudott térdepelni

mindennap szeretett felesége sírhantja

előtt. Megértettem a fájdalmát, és tudtam,

hogy az ember mindenre képes

annak a belső harcnak hatására, mely a

lelkében végbemegy. Hatalmas erő ez a

végtelenség, mely belülről kormányozza

az embert, és melyhez kétségbeesetten

méri hozzá cselekedeteit.

Az emberi lélek csodálatos mélységeit

ismertem meg ez alatt a néhány

hónap alatt. Ennek a családnak a tragédiájában

nemzetek, népek tragédiája

húzódik meg, és inti, figyelmezteti

az emberiséget, hogy problémáikat

igyekezzenek úgy megoldani, hogy ne

legyen szükség fegyverre, mert ez feltétlen

nyomort, pusztítást, és később

a technika fejlődésével sok bajt hoz az

egész emberiségre.

Az öreget hazakísértem. Elmagyaráztam

neki, hogy nem haragszom rá.

Egyébként elég nehezen értettük meg

egymást. Lengyel volt, de tudott magyarul

is egy keveset, németül és oroszul is.

Sokszor kézzel-lábbal magyaráztunk

egymásnak.

Sándorka már csaknem folyékonyan

beszélt magyarul. A katonatársak mindenre

megtanították: lovagolni, fára

mászni, puskával tisztelegni. A kisfiú

vidámsága az édesanyját is felvidította.

Beesett arca lassan kikerekedett. A sok

biztatás nyomán új reménység költözött

a szívébe, s kezdte hinni, hogy él a férje,

és ha vége lesz a háborúnak, biztosan

hazajön.

Engem még sokáig hatása alatt tartott

az öreg főerdész története. Át se gondolhatja

az ember, mikor leselkedhet rá

veszély, hogy a Halál kaszája hol nyisszantja

el a nyakát.

• • •

A sok téli fagyoskodás után a májusi

nap sugarai kellemes meleget adtak.

Párás földszag terjengett a levegőben,

és az ember, ha behunyta a szemét, azt

hihette, hogy a Tisza-part békés szántóföldjein

járkál. A harcok mindjobban

lekötöttek, és hiába vártam napról

napra az alkalmat a kis családdal való

találkozásra, nem volt szerencsém.

Az egyik nap bunkerom sátorlappal

betakart bejáratán kapirgálást hallok.

Kidugom a fejem, hát kit látok, mint

Sisakot. Simogatás közben veszem

észre, hogy a nyakára egy levélke van

odaerősítve, melyet kibontva, a következőket

olvastam: „Sándorka beteg,

lázas, látni akarja önt. Ha tud, kérem,

hozzon lázcsillapítót. Üdvözli: Olena

Gravinsky.”

Szerencsére akadt még nálam láz-

csillapító. A betegséget már ismertem,

mert a katonáink is átélték. Sisak a válaszra

várva lefeküdt a bejárathoz, de

amikor látta, hogy készülök és indulok,

a nyomomba szegődött.

Sándorkán valóban látszott a láz. Két

kis arca kipirosodott. Amikor meglátott,

felragyogott a szeme, és annyi

mindent kérdezett, hogy alig győztem

válaszolni. Főképpen a régen megígért

repülő érdekelte, azonban a legjobb

akarat mellett sem jutott senkinek ideje

a gondos faragási műveletre.

Most azonban megígértem, hogy

ha jól viseli magát, mire meggyógyul,

kész lesz a repülő. Sándorka természetesen

mindent megígért. Nemsokára

elaludt, és én sietve tértem vissza az

arcvonalba. Halkan kiléptem az ajtón,

és eltűntem az éjszakában.

A tűzvonalban naponta kaptam

hírt Sándorkáról, akinek állapota vala

mennyiünk örömére szépen javult, a

repülőgéppel sietni kellett. A harcokban

a sebesültek és halottak száma

egyre nőtt, és ez mindentől elvette

kedvünket. Senki sem tudta, hogy ki

lesz a soron következő, a repülőgépet

ki fogja befejezni. Már csak a propeller

volt hátra...

• • •

Borzalmas reccsenések reszkettették

meg a levegőt. Itt is, ott is robbant az

akna, istenkísértés lett volna kibújni a

fedezékből. Az ember megszokta már a

nyögést és a jajgatást maga körül, csak

azt nem szokta meg, hogy önmaga

meghaljon. A hátam mögött hátborzongató,

keserves üvöltés hallatszott.

Mintha egy haldokló utolsó segélykiáltása

hatolt volna a fülembe. Hátra

kúsztam a földön, mert állva a mozgás

könnyen az életembe kerülhetett volna,

az üvöltés pedig akaratlanul is vitte

az embert. Alig kúsztam ötven métert,

amikor egy hatalmas bükkfa tövében

egy eszméletlen állapotban lévő véres

gyermeket és egy haldokló kutyát pillantottam

meg. Sándorka és Sisak feküdtek

ott. Később tudtam meg, hogy

a kisfiú a repülőgépért indult hozzánk,

és a kutya vezette.

A gyermek bal combján szilánksérülés

volt. Az izmok sérültek meg. Nem

látszott súlyosnak, csak a vérveszteség

okozhatta az eszméletlenségét. A kutya

a jobb első combja mellett, a szügy

táján kapott szilánkot. Súlyos sebe

ellenére eddig a fáig bírta vonszolni

a gyermeket gallérjánál fogva. Amikor

érezte, hogy az ereje elhagyja, egy

utolsó üvöltéssel adott jelet. Elboruló

szemeiben különös fény csillant meg.

Mintha mosolyogna, hogy meglátott

engem. Bizonyára örült, hogy elérte

célját, és a sérült gyermeket gondjaimra

bízhatta. Fejét még egyszer felemelte,

és nyelvével megérintette arcát kis

védencének, aztán kiszenvedett. Az a

kutya nem sírt, nem nyögött és nem

ordított fájdalmában. Csendesen múlt

ki, úgy, ahogy csak a nagyok tudnak

meghalni, azok, akik hősök voltak,

akik élni, de meghalni is tudtak másokért.

A gyermek még eszméletlen volt.

Táskámból kötszert vettem elő, és átkötöztem

a combját a sérülés fölött. Letöröltem

a vért az arcáról, megitattam.

Ölembe vettem és hazavittem, ahol a

ruhadarabokat kiszedtem a sebéből

és bekötözhettem rendesen. Nemsokára

magához tért. Akkorra már ott

volt készen a repülőgép is, melynek

oldalán ott ragyogott Sándorka neve.

Bemutattuk, hogy száll fel a levegőbe,

és hogyan forog a propellere. Egyre azt

hajtogatta, hogy ezen fog majd apukájához

repülni. Magához szorította,

és kis idő múlva elaludt. Egy darabig

néztem az alvó gyermek megnyugvó

arcát, melyen egy földöntúli mosoly

rózsái gyúltak ki a boldogságtól. Ki

tudja, hol járt az ő lelke Talán túl a

föld határain, túl a szenvedéseken, a

lelkében meseként élő édesapja karjai

között. Ki tudná ezt a földi emberek

közül megmondani De én éreztem

abban a pillanatban, hogy az ember

milyen csekélységgel, milyen mérhetetlen

örömöt tud szerezni, nemcsak

másoknak, hanem önmagának is.

Mert hiába is tagadnánk le, mégis az

adja a legtisztább emberi örömöt, amiért

nem várunk semmit, ami nem érdekből

való, ami a lélek mélységeiből,

önmagunkból folyik.

A kutyát a kis háznál tanyázó honvédek

hazaszállították. Mindenki megsimogatta

kihűlt testét. Úgy kezelték,

mintha közös barátjuk feküdne előttük.

Az erdőben a kis kereszttől nem

messze ástak neki gödröt, amibe beletemették.Az

öreg erdész megsimogatta

még egyszer családjának hűséges barátját,

a gödör előtt levette megtépett

sapkáját, és komoran állt néhány percig

a második hant előtt. Nem könnyezett.

Gondolatai mélyebbek voltak

annál, hogy könnyet ejthessen.

A gyermek sebe hamarosan rendbejött,

így a kis család viszonylagos

egyensúlya egy időre ismét helyreállt.

A harcok is alábbhagytak, és a katonákhoz

is visszatért a tűzvonal nyugalma,

mert van ennek olykor nyugalma

is, nem csak háborúsága.

• • •

Az egyik nap aztán végleg lecsapott

a villám.

– Riadó! – szólt a parancs. Még estére

el kellett hagyni a zászlóaljunknak

azt a területet. A tűzvonalat senki nem

sajnálta, de a kis családtól való elválás

mindenkinek fájt. Csak késő délután

tudtam lemenni a piros tornyú házhoz,

hogy búcsút vegyek a három embertől.

A konyha és a vonatoszlop már

indulásra készen állt. A kis család ott

ült a ház előtt, és szótlanul, komoran

nézték a honvédek lázas készülődését.

Csak Sándorka kérdezte egyre,hogy

mikor jövünk vissza Azt azonban

senki sem tudhatta, hogy egyáltalán

visszamegyünk-e még, és hogy ki fog

visszamenni. A katonák – amennyire

tudtak – gondoskodtak a kis családról.

Konzervet, kenyeret, tésztát, cigarettát

ástak el szobájuk padlója alá. Aztán elindult

a menet a falu fele, majd ezen

túl, ismeretlen sorsa felé.

Én utolsónak maradtam. A honvédek

integetését már elnyelte a messzeség,

hangjukat az erdő zúgása. A

kis család elkísért az erdőben lévő két

sírhantig, ahol akkorra már a honvédek

Sisaknak kőből sírkövet faragtak.

A sírkövön megmintáztak egy farkaskutyát,

szájában a sisakkal. A magyar

ember, hiába, itt is csak magyar! Aztán

elbúcsúztam.

Szólni egyikünk sem tudott, de kézszorításunkban

találkozott a lelkünk.

Aztán elindultam az erdőben, felfelé

a hegynek. Kis idő múlva Sándorka

hangja parancsolt megállást. Magyarul

kiáltott, ahogy szokta. Azért jött

utánam, mert elfelejtette a repülőgépet

megköszönni. Kis keze egy ideig a hajamban

turkált, aztán hirtelen megcsókolt,

aztán a még kicsit fájó lábacskáin

visszaszaladt. Az erdő fái között még

láthattam, hogy a kis kereszt előtt két

sorsüldözött térdepelt. Imádkoztak.

Hogy kiért, nem tudom, de az Erdők

Fehér Virága még olyan sokszor megmentette

az életemet...

ITTHON 33

Rákosi Ernő képei

a Löffler Múzeumban

A kassai Löffler Béla Múzeum idei

első tárlata Rákosi Ernő festőművész

kamara kiállítása. Része ez annak a

programnak, amely a Löffler Béla hagyatékában

lévő közel 150 művész önportréja

alapján valósul meg, fokozatosan

bemutatva az önarckép alkotóinak

szélesebb művészi tevékenységét. A kiállított

Rákosi Ernő képeket az eperjesi

Sárosi Képtár bocsátotta a kassai intézmény

rendelkezésére, s annak igazgatónője

tartott tartalmas eligazítót a matuzsálemi

kort megért festőművész életéről

és munkásságáról. A rendezvényt – a

népes érdeklődés mellett - megtisztelte

jelenlétével Szerencsés János, a Magyar

Köztársaság kassai főkonzulja is.

Rákosi Ernőt nyugodtan sorolhatjuk

a neves sárosi és szepességi festők

sorába, akik közül többen világhírnévre

tettek szert, mint Szinnyei

Merse Pál, Csontváry Kosztka Tivadar,

Mednyánszky László és mások. A kis

Rákosi Ernő 1881-ben Iglón Mazurák

Ernőként látta meg a napvilágot, olyan

család sarjaként, ahol a felmenők között

voltak magyarok, németek, szlovákok

és más nációbeliek is. A család

később Eperjesen telepedett le, ami

döntő szerepet játszott az apja után

rajztehetséget öröklő ifjúra. Ebben a

városban járt 6 évet gimnáziumba,

amit nem fejezett be. Rajz- és festői

tanulmányokat folytatott Budapesten,

Bécsben, Münchenben. Kezdetben figurális

festőként kezdte, s a múlt század

elejéről származó portréi igazolják,

hogy tökéletesen elsajátította ennek a

műfajnak minden csínját-bínját. Mégsem

lett belőle arcképfestő – néhány

önarcképet és családtagjainak portréját

leszámítva-, hanem tájképfestő, s

azok között az itteniek közül a legnagyobb.

Különösen a lankákkal, dombokkal

tarkított sárosi táj érdekelte,

a Tarca folyó zegzugos kanyarulatai

babonázták meg, s ezért nem csoda,

hogy bizonyos helyeket, motívumokat

többször is megfestett, mindig újabb

színekkel és árnyakkal gazdagítva

poétikus finomsággal megkomponált

tájképeit. Művészi hitvallását így fogalmazta

meg: „Sohasem igyekeztem

másokat utánozni, az én egyedüli tanítómesterem

a természet volt, amelyet

birtokomba akartam venni.”

Közel hét évtizeden át hódolhatott

élethivatásának: a festészetnek. Vidám

piktorként tartották számon, aki még

a nyolcadik iksz után is palettával járta

a környéket: zöld hubertuszkabátban,

barett sapkában és bozontos szakállal.

Ebben is hasonlított nagy elődjére,

Mednyánszky Lászlóra. Megvetette a

konvenciókat, fütyült az izmusokra,

egyedül az ötvenes évek egyszer lelkesítő,

máskor fojtó légköre vette rá,

hogy képeket festett az Ifjúsági Vasút

és a Kelet-szlovákiai Vasmű építéséről,

kedves folyójának, a Tarcának a

szabályozásáról. Hosszú, gazdag életét

1973-ban fejezte be Eperjesen. Életművét

végrendeletileg a Csemadokra

hagyta!

Örököseiként a kiállítás kapcsán

el kell mondani néhány gondolatot.

Az elején azt, hogy a kiállítás szerencsés

találkozása két olyan alkotóművésznek

– Löffler Bélának és Rákosi

Ernőnek -, akiknek gyökerei egyaránt

a Szepességben vannak. Mindketten

a fiatal tehetségek támogatói voltak,

hagyatékukat, vagyonukat egyaránt

közösségre testálták: az előbbi Kassa

városára, az utóbbi a Csemadokon keresztül

a szlovákiai magyarokra! /Azt

csak zárójelben jegyzem meg, hogy

Löffler Bélának sem volt idegen a gondolat,

hogy hagyatékát, vagy annak

legalább egy részét, a Csemadokra testálja,

de az már nem /csak/ rajta múlott,

hogy ez nem így történt!/

Kevésbé ismert tény például, hogy

a Csemadok Kovács utcai székháza

a Rákosi Ernő testamentum része,

mégpedig úgy, hogy a művész eperjesi

házát a Csemadok akkori vezetői

kassai házra cserélték, ami a mai napig

a Szövetség Márai városában lévő jelenlétének

a fundamentuma. A festőművész

születésének 115. évfordulója

alkalmából – Ferencz György szobrász

közreműködésével – sikerült egy emléktáblát

– reliefet elhelyezni az épület

belső traktusában, amely emlékeztetőként

és köszönetként hajt fejet a nemes

adakozónak – Rákosi Ernőnek. A

kegyelet és a kijáró tisztelet nevében

régebben a Csemadok-tagok állandó

gondozói és látogatói voltak a művész

eperjesi sírjának. A tisztesség arra kötelez

bennünket, hogy erről ne csak

múlt időben essen szó!

S végezetül így is áll a kérdés: Milyen

örökösei vagyunk Rákosi Ernőnek

A hagyaték, a művészi életpálya

és a magatartássá lényegült emberi

kiállás, mely szerint egy megbecsült

sároseperjesi polgár minket – itteni magyarokat

– tartott méltó örököseinek:

kötelez! Jó lenne utólag is számba venni

a hagyaték helyzetét és a ránk rótt kötelességeket.

S mindjárt kezdhetnénk

a névvel. Az utóbbi években Ernest

Rákosiként, sőt: Rákošiként emlegetik,

holott ő szinte valamennyi képét Rákosi

Ernőként szignálta! Aztán azt sem kellene

véka alá rejteni, hogy mi vagyunk

az örökösei: ő vállalt bennünket – nekünk

is vállalni kell őt! De nem folytatom

,mert jövőre lesz születésének 130.

évfordulója. Elég időnk van felkészülni

rá, hogy méltó örökösként emlékezzünk

erre az eseményre.

Máté László

34

Kedves Olvasónk!

Ötödik esztendeje létező lapunk

még mindig él, bár volt idő, amikor a

színes oldalakról kellett lemondanunk,

s volt idő, amikor szüneteltetni kellett

a megjelentetést – pénzhiány miatt.

Az ITTHON ezúttal ismét két hónapot

összevonva kerül Önhöz – ki kellett

várnunk, amíg ki tudjuk fizetni az előző

két szám nyomdai költségeit. Most

azonban – imáinknak hála! – ismét itt

vagyunk, s ha a magyarországi változások

lendületet kapnak, talán a folyamatos

anyagi segítség sem marad el. Ezért

került a címlapunkra a Dobogó folyóirattól

átvett kép, melyen Szent István

felajánlja országát a Szűzanyának, a mi

Nagyboldogasszonyunknak, aki azóta

nemzetünk patrónája. A Dobogó a mitikus

magyar történelem Magyarországon

kéthavonként megjelenő, páratlanul

értékes lapja. Munkatársai között

Íme, egy igaz magyar

Rendszeres olvasóink bizonyára

emlékeznek a legutóbbi számunkban

közölt riportra, melyben a Béres Részvénytársaságról

írtunk, meg arról, hogy

a híres Béres Csepp megalkotója az idén

lett volna kilencven éves. Ebből az alkalomból

jelent meg Béres Klára új könyve,

a Cseppben az élet, melyből most a

feltaláló egyik írását közöljük.

Béres Klára: „Apósom halála után,

a padláson megleltük régi katonaládáját,

melyben két sárguló füzetecske

lapult. Az egyikben kézzel sűrűn,

gyöngybetükkel teleírt oldalak. Egy

találjuk Pap Gábor Szent Korona és

Molnár V. József néplélek kutatót és a

hozzájuk hasonló nagytudású nemzetépítőket.

Címlapunk a jövőbe mutat

– felemelkedésünk, megtérésünk nem

megy majd a Szent Korona-tanra épülő

új társadalmi berendezkedés nélkül!

Mindezt oldalaainkon Szabados

György is kifejti prófétai éleslátással.

A lapban hosszabb anyagokat találni

ezúttal. Higgyék el, érdemes őket elolvasni,

akár a Koltay Gáborral készített

interjúról, akár a varsói útról esik

bennük szó. Ugyanez vonatkozik Papp

Lajos emlékezetes kunszentmiklósi beszédére,

Rókusfalvy Pál írására és Béres

József elbeszélésére.

Igen, arról a Béres Józsefről van szó,

aki a hírneves Cseppet megalkotta.

Sokszínű tehetségét igazolja ez a háborús

történet. (Sisak). A róla most

vers, amely a keltezés tanúsága szerint

1943 karácsony szent napján szakadt

ki a huszonhárom éves Béres József

lelkéből. A Sisak c. írását is a háború

élményei szülték. Lenyűgöző, ahogy

írójának nem mindennapi személyisége

átütő erővel kisugárzik ebből a háborús

történetből. Noha egészen fiatalon írta,

a drámai helyzetekben, töprengéseiben,

a világhoz, az emberekhez, a természethez

való viszonyulásában már egyértelműen

megtaláljuk a karizmatikus embert,

felismerjük a kiemelkedő karaktert,

felleljük azokat a tulajdonságokat,

megjelent könyv – ahogyan az alábbiakban

is írjuk – mindnyájunk kincse lehet,

ha felismerjük történelmi szerepét

fiataljaink jövőképének kialakításakor.

Köszönjük kedves olvasóink hűséges

ragaszkodását és türelmét. Rajtunk

múlik, hogy a cselekedeteinkkel és

imáinkkal hozzájárulunk-e nemzetünk

megtéréséhez, ereje visszanyeréséhez.

Isten áldjon mindnyájunkat!

A szerkesztőség

amelyektől Béres József még életében

legendává és példaképpé válhatott.”

Ha rajtunk múlna, a Cseppben az

élet c. könyvet, amely a feltaláló életútját

mutatja be, kötelező olvasmánnyá

tennénk. Ez a kötet egy igaz magyar

ember életének tükre, méltó folytatása –

bár nem minősül irodalmi alkotásnak

– az Egri csillagok, a Pál utcai fiúk, a

Légy jó mindhalálig vagy a Kincskereső

kisködmön c. műveknek, mert sugárzik

belőle a magyar lélek.

/b/

MEGRENDELŐLAP

Ezennel megrendelem az ITTHON című havilapot

Név:

Az intézmény neve:

Pontos cím:

Dátum:

Darabszám: Egész évre 7,92 EUR (240,- Sk): Fél évre 3,96 EUR (120,-Sk ):

Elérhetőségeink:

Občianske združenie JEL, Námestie 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava

E-mail: itthon.press@gmail.com. Tel: 0905/608777, 0907/177817

Számlaszám: OTP Banka Slovensko 9367044/5200

aláírás, bélyegző

ITTHON 35

A kettős állampolgárság kérdése

a Kárpát-medencében

Miért van szüksége a kettős állampolgárságra

a Kárpát-medencében élő magyaroknak

Miért ütközik ez néhány szomszédos

állam heves ellenállásába Van-e máshol

is Európában gyakorlat a kettős állampolgárságra

Sérti-e a kettős állampolgárság

intézménye az Európai Unió

alapelveit Ezekre a kérdésekre keresték

a választ a nemzet tagjai határokon belül

és kívül az elmúlt évtizedben. Most, a

nemzetellenes Gyurcsány-korszak végén

ismét időszerűvé válik a kérdés, ideje lezárni

a 2004. december 5-i nemzeti traumával

kezdődő korszakot.

Miért van szüksége az elszakított

nemzetrészek tagjainak a kettős állampolgárságra

A válasz nagyon egyszerű:

mert nincs hazájuk 90 éve, bár szülőföldjükön

élnek (évszázadok óta). Petőfi

már 164 évvel ezelőtt megállapította,

haza csak ott van, hol jog is van. Az

utódállamokban élő magyarok viszont

részlegesen jogfosztottak. Szlovákiában

az alkotmány úgy kezdődik „Mi, a

szlovák nemzet ...”, Romániában pedig

az áll az alkotmány preambulumában,

hogy „Románia a románok állama”.

A magyarok és más nemzeti közösségek

ezáltal alaptörvényben rögzítetten

másodrendű állampolgárok. Jogaikat

az úgynevezett többségi nemzetek kényük-kedvük

szerint határozhatják

meg. Pedig alanyi jogon járna nekik a

társnemzeti státus, mint Svájcban, Belgiumban

és máshol. Ezt az alanyi jogot

a születési helyük adja. Ott születtek,

ahol őseik több mint ezer éven át falvakat

és városokat alapítottak, kulturális

intézményeket hoztak létre, és vérükkel

védték földjüket. Nem vándoroltak

másik országba, a határokat húzták át

a fejük felett, megkérdezésük nélkül.

Milliókról van szó, nem néhány emberről.

Az alkotmányban kellene rögzíteni

mindenhol, hogy a magyarok (és esetleg

más nemzeti közösségek is) államalkotó

tényezők, valamint a magyar

nyelv az adott ország hivatalos nyelve,

mint Spanyolországban a katalán vagy

Finnországban a svéd.

Erre azonban az utódállamok egyike

36

sem hajlandó. Ezért kell kikényszeríteni

mindenhol a teljes körű autonómiát, a

személyi elvű, a kulturális és a területi

autonómiát, illetve ezek kombinációját.

Ezzel sem követelünk többet, mint

az élő európai gyakorlatot Dél-Tiroltól

kezdve Spanyolországon át a belgiumi

németekig. Amíg azonban ezt nem érjük

el, nem engedhetjük meg, hogy a

szomszédos országokban élő magyarok

szülőföldjükön hazátlanok, a mai Magyarországon

pedig idegenek legyenek.

Lehetővé kell tenni számukra, hogy

szülőföldjük elhagyása nélkül valahova

tartozzanak hivatalosan is, legálisan, ne

csak lelkük mélyén. Emelt fővel, magabiztosan

mozoghassanak bárhol Európában

és a nagyvilágban. Elsősorban

lelkileg van szükségük a magyar útlevélre,

de gyakorlati jelentősége is van,

elsősorban az Európai Unión kívüli

országokban. Duray Miklós már régen

szorgalmazza, hogy meg kell szüntetni

a határon kívül élő magyarok jogi

idegenségét a mai Magyarországon. A

kettős állampolgárság ügyében tartott

2004. évi népszavazás kapcsán valamennyi

határon túli magyar szervezet

az „igen”-t szorgalmazta. A Délvidéken

szinte állandóan napirenden van a kérdés.

Az alacsony részvételi arány miatt

érvénytelen népszavazás is az „igen”-ek

többségét hozta, ami mintegy felhatalmazza

a következő kormányt, hogy mielőbb

kedvező döntést hozzon ebben a

kérdésben. Az már részletkérdés, hogy

ez a külhoni állampolgárság jár-e szavazati

joggal, könnyíti-e a magyarországi

munkavállalást, nem uniós országok

esetében jár-e előnyökkel az egészségügyi

ellátásban. Ezek is fontos kérdések,

de nem meghatározóak. A legfontosabb

az, hogy a 90 éve kitaszítottságban élő

nemzettársaink ismét legitim módon

tartozzanak valahova, legyen egy virtuális

hazájuk, amelyet Illyés Gyula oly

szépen fogalmazott meg a Haza, a magasban

című versében.

Miért ütközik néhány szomszédunk

heves ellenállásába a külhoni magyaroknak

adandó állampolgárság Erre a

kérdésre is nagyon egyszerű a válasz:

az utódállamok többségének 90 éve

eltitkolt szándéka a bekebelezett területen

élő, milliós nagyságrendű magyar

nyelvű és tudatú lakosság asszimilálása.

A magyar állampolgárság megadása

és az autonómia különböző formáinak

megvalósítása ezt a célkitűzést meghiúsítaná.

Azt is ki kell mondani, hogy

elsősorban azért akarják asszimilálni

vagy elűzni a magyarokat, mert félnek

az 1938 és 1941 közötti határrevíziókhoz

hasonló változásoktól. Csak azt

nem veszik észre, vagy nem akarják

észre venni, hogy erre ma már nem

törekszik egyetlen számottevő politikai

erő sem. Egyrészt a határmódosítás

nem oldaná meg a szórványban élők

helyzetét, akik közel a felét teszik ki a

határon túl élőknek. Másrészt ma már

új lehetőségek nyíltak meg a határok légiesítésével.

A régiók Európáját építjük,

a nemzetek Európáját, nem a nemzetállamokét.

Európát különböző nyelvű

és kultúrájú nemzetek alkotják, melyek

nem mindig élnek egy ország határain

belül, és ezek az új európai rendben jól

megférnek egymás mellett, kiegészítik

és erősítik egymást. Ez a cél, nem új

határok megrajzolása. Ezt kellene tudatosítani

a soviniszta szlovák, román

és szerb politikai erőkben. Ma a három

problematikus szomszédunk közül

egyedül Szlovákiával van nagy gond,

ahol a három kormánypárt egymással

versengve szítja feszültséget a felvidéki

magyarokkal és a budapesti politikai

erőkkel. Romániában kedvező tendencia

kezd kibontakozni, amit azért

óvatosan kell kezelni. Szerbia jelenlegi

kormánya európai integrációs törekvése

miatt most engedékenyebb, a kettős

állampolgárság kérdésében pedig már

régen kedvezően nyilatkozott felénk.

Horvátországnak sincs ez ellen semmi

kifogása, Szlovéniában és Ausztriában

pedig elenyésző az őshonos magyarság

létszáma, ezért ott ezzel a kérdéssel

nemigen foglalkoznak. Külön gondot

jelent viszont Ukrajna, mely nem ismeri

el a kettős állampolgárság intézményét

a területén élő mintegy 12 millió orosz

ajkú lakosság miatt. Ez esetben valami

egyedi megoldást kell majd találni.

Itt mindjárt áttérhetünk arra a kérdésre,

van-e példa Európában a kettős

állampolgárság engedélyezésére Kezdjük

azonnal szomszédainkkal. Ukrajna

és Ausztria kivételével mindenhol

engedélyezett, élő gyakorlat a kettős

állampolgárság! Mégpedig abban a

formában, ahogy mi szeretnénk: szülőföldjük

elhagyása nélkül kapnak állampolgárságot

azok a külföldön élők, akik

az adott ország többségi nemzetéhez

tartozónak vallják magukat, beszélik a

szóban forgó ország hivatalos nyelvét,

és felmenőik legalább egyik ágon állampolgárai

voltak annak az országnak.

Tehát a külhoni magyaroknak adandó

magyar állampolgárság legfőbb ellenzői,

Szlovákia és Románia, saját külföldön

élő nemzettársainak szemrebbenés

nélkül megadja az állampolgárságot. Az

Európai Unió országaiban Ausztria,

Németország és Dánia kivételével

mindenhol elismerik a kettős állampolgárságot,

de az említett országokban is

hallgatólagosan eltűrik. Néhány országban,

például Portugáliában és Spanyolországban,

főleg volt gyarmataikon,

millió számra adják meg az állampolgárságot

külföldön élő nemzettársaiknak.

Szomszédaink közül Románia,

Szerbia és Horvátország ugyanezt teszi

a vele határos országokban élő román,

szerb és horvát anyanyelvűekkel. Ezek

alapján megállapíthatjuk, hogy Európában

bevett gyakorlat a kettős állampolgárság

intézménye. Ebből következik,

hogy a határainkon kívül élő magyaroknak

megadandó magyar állampolgárság

nem sérti az Európai Unió alapelveit.

Az Unióban az állampolgárság

kérdése a tagországok kompetenciája.

Fenti kérdések megválaszolása után

nyilvánvaló, hogy a magyar állampolgárság

megadása az elszakított nemzetrészek

tagjainak (egyéni kérelmek

alapján) csupán a magyar országgyűlés

akaratától függ. Bízzunk abban, hogy

az új országgyűlésben megszületik ez

az akarat, és a trianoni békediktátum

90. évfordulóján nem lesz már, saját

akaratán kívül, hazátlan magyar a Kárpát-medencében.

Csóti György

Megjelent a Magyar Nemzetben

2010. április12-én

Dél-tiroli táj

ITTHON 37

Gágyor József versei

Szlovák anyácska,

magyar anyácska

Csillagok, csillagok,

Szépen ragyogjatok,

A nyelvostromlóknak

Példát mutassatok:

A két anya

kitárt karokkal

rohant a maga

gyermekéhez:

Szelim!

Jancsikám!

S letérdeltek

gyermekeikhez,

ölelték,

csókolták őket...

És könnyes szemmel

Összepillantottak,

Felálltak, s békésen

Kezet szorítottak.

Szlovák anyácsak, Magyar anyácska,

Pillantsatok végre

Ti is egymásra!

Zászlók

Te kék és te zöld

Különös átok –

Mért nem lehettek

Igaz barátok

Miért kell egymást

Örökké verni,

Mért nem tudjátok

Egymást szeretni

Álljatok csatasorba szófajok!

Napfényes élet, vagy katakomba

Szófajok, álljatok csatasorba!

Igék, a vezényszó jöjjön tőletek:

„Főnevek, rajta, gyülekezzetek!

Határozószók és ti, számnevek,

A főneveknek segítsetek!

Névelők, legyetek pajzsok,

És utóvédek, ti névutók,

Ne legyenek a seregben

Megalkuvók és megfutók.

Ha kell, a főnevek helyére

Névmások, bátran álljatok,

Kötőszók és igekötők,

Szent kötelékben járjatok!

Módosítószók, ügyeljetek, ha

Valakit a hév elragad,

Az igazságnak isteni medrét

Elhagyni nekünk nem szabad.

S ti, indulatszók, legyetek némák,

Ha szitkot szórni volna jó,

Ki nyelv ellen indít harcot,

Az így is, úgy is alávaló.

Melléknevek, ti osszátok majd

A hősöknek a rendjelet,

Ha összefogunk, nincs oly erő, mely

Legyőzné e sereget.”

Verjétek vissza a támadókat,

Ne öljetek, de védekezzetek,

Hadd tudják meg ott, Bratislavában,

Hogy nektek érző a szívetek!

Csak a pirosat

És a fehéret

Egymásban is

Lássátok meg a szépet!

Boruljon végre

A kék a zöldre,

Oly szelíden, mint

Az ég a földre.

S a haragvókat

Szűnjön az ármány –

Ölelje át a

Tündér szivárvány.

ITTHON 39

Jubileumi hangverseny

A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa Komáromban ünnepelt

40

„Halaszthatatlanul meg kell mutatnunk

a Nagyvilágnak, hogy milyen erő

rejlik a felvidéki magyar tanítóságban.”

(Vass Lajos)

A Csehszlovákiai Magyar Tanítók

Központi Énekkara (CSMTKÉ) 1964.

november 27-én alakult meg 120 taggal,

Ág Tibor, Janda Iván, Schleicher László

és Szíjjártó Jenő karnagyok vezetésével

Nyitrán. 1965-től – élete végéig – 1992-

ig Vass Lajos a magyarországi Erkeldíjas

karnagy és zeneszerző vendégkarnagya

volt a kórusnak. A CSMTKÉ

1994-ben nevet változtatott; azóta Szlovákiai

Magyar Pedagógusok Vass Lajos

Kórusa néven működik. Dr. Horváth

Géza karnagy, egyben a kórus krónikása

írja Vass Lajosról: „...szüntelenül arra

tanított bennünket, hogy tudatosítsuk,

ennek a maroknyi csapatnak küldetése

van, hogy százezreket képvisel, százezrekért

visel erkölcsi felelősséget.”

A CSMTKÉ először 1965 áprilisában

lépett fel Nagymegyeren, azonban első

hivatalos bemutatkozása 1965. május

23-án volt a komáromi Jókai Napokon.

Még ugyanabban az évben fellépett a

budapesti Zeneakadémián is, ahol a

fiatal kórust nagy megtiszteltetés érte,

fellépésén jelen volt Kodály Zoltán is.

Az akkori tagok elmondása szerint, a

hangverseny után a Mester a kórus teljesítményét

így értékelte: „Ti nagyon

akarhattok, ha így tudtok”. Kodály Zoltánról

köztudott volt, hogy csakúgy,

mint magával, másokkal szemben is

nagyon igényes és szigorú volt. Ádám

Jenő, a kiváló Kodály-növendékek

egyike írja: „Csend volt az órán... A tanár

úr ritkán és keveset szólt. Jelző sose

volt más, csak: jó! Ami nem az, mit sem

ér. Töprenghetett, verejtékezhetett a

növendék, hogy ami nem jó, miért nem

jó”

A „tanítókórus” idei jubileumi hangversenyét

december 5-én tartotta. Az

előbbiek ismeretében, úgy tűnik nem

véletlen, hogy az énekkar fennállásának

mind a 40. mind pedig a 45. évfordulóját

Komáromban ünnepelte. Nagy örömünkre

a jubiláló kórust telt ház várta.

A hangverseny a kórus bevonulásától

kezdve mindvégig – találóbb jelzőt nem

találtam – decens volt. Már maga a helyszín

megválasztása, a komáromi Kultúrpalota

kiváló akusztikájú patinás díszterme

telitalálat volt. A pontról pontra

átgondolt rendezés – úgy tudom dr. Horváth

Géza munkája – ki, mikor szóljon:

Molnár László, mint műsorközlő; mondjon

verset, mint: Schniererné Wurster

Ilona, alapítótag, aki Heltai Jenő: Szabadság,

– Józsa Mónika, aki Csontos

Vilmos: Hűség című versét mondta el

átéléssel, szép magyarsággal, hogy aztán

zendüljön „a legszebb hangszer az emberi

hang” Vass Lajos Hűség című szerzeménye

amelyet a szerző a CSMTKÉ 25.

évfordulója alkalmából Csontos Vilmos

versére írt. Ez a kompozíció – számomra

– a kórus „életének” metaforája, rám

mindig „himnusz” erejével hat.

Azon szerencsések közé tartozom,

akik – megalakulása óta a kórusnak

jónéhány fellépését láthatták – hallhatták:

a CSMTKÉ évek hosszú során szerepelt

a Jókai Napok záróünnepélyén;

Vass Lajos vezetésével nevelői hangversenyeket

adott a Csengő Énekszó keretműsoraiban.

A komáromi Jókai Mór

(egykor II. lakótelepi, később Béke Utcai)

Alapiskola gyermekkarával (s annak

vezetőjeként) több alkalommal is

együtt szerepelhettem a CSMTKÉ-val.

Felejthetetlen élményként maradt meg

bennem a Kouvalan-Laula finn kórus

fogadása 1970-ben Komáromban; Bárdos

Lajos Kossuth-díjas zeneszerző köszöntése

75. születésnapja alkalmából

a szerző jelenlétében 1975-ben Komáromban,

majd a Kodály-centenárium

alkalmából rendezett komáromi hangverseny

is. Mindig csodáltam a kórus

karnagyait, de annak minden egyes

tagját is. Pálinkás Zsuzsa és Kaszás

Margitka (egy iskolában tanítottunk),

a kórus alapító tagjai elbeszéléseiből

tudtam az énekkarban felmerülő gondokról,

a kórusban keményen végzett

munkáról. Szurkoltam sikereikért, osztoztam

örömükben. Csodáltam és ma

is csodálom a mindenkori kórustagok

akaratát, kitartását. Az „ügyhöz, egymáshoz,

a mindenkori fáklyavivőkhöz

– karnagyaikhoz való ragaszkodásukat.

Annak ellenére, hogy a pedagóguskórus

– megalakulása óta – a kórusmozgalom

vivő ereje; – repertoárja, művészi színvonala

a különféle sikeres nemzetközi

megmérettetései is igazolták – a kórusmozgalom

élvonalába tartozik: mára

mégis óriásit fejlődött. Ez nagyban

köszönhető a mindenkori tagoknak

és karnagyoknak, a kiváló anyaországi

szakembereknek, mindazoknak – Vass

Lajossal kezdve –akiket nem taszított,

hanem vonzott az, hogy van egy „magyar

csapat” Szlovákiában; azoknak,

akik erkölcsi kötelességüknek érezték,

hogy jönniük kell, mert szükség van

szaktudásukra, abból eredő éltető erejükre.

Tamási László Debrecenből járt

a kórushoz 6 éven át; Sapszon Ferenc

Liszt-díjas, a Magyar Rádió és Televízió

Énekkarának 25 éven át volt vezetőkarnagya

10 éven keresztül Budapestről

jött, s az őt felváltó Tóth Árpád szintúgy.

A Pro Cultura Hungarica-díjas

Janda Iván – a kórus évtizedeken át volt

művészi vezetőjének – halála után 2006

nyarától a művészi vezető feladatát

Józsa Mónika látja el; Tóth Árpádban, a

kórus jelenlegi budapesti vendégkarnagyában

kiváló segítőtársra talált.

„Csak a színvonal vonz” – mondta

Kodály mester. Ha jól számoltam,

a mostani hangversenyen 45-en énekeltek.

Fantasztikusan „szól” a kórus,

mert mind tagjai, mind karnagyai most

„nagyon akarnak”. A hangversenyen

sorjázó, nehezebbnél-nehezebb műveket

mindvégig teljes koncentráltsággal

képesek énekelni. A mind gyakrabban

megjelenő – a klasszikus ritmus- és

harmóniavilágtól nagyon is eltérő – a

disszonancia felé hajló harmóniákat és

a bonyolult ritmusokat bravúros könnyedséggel

szólaltatják meg. Most is beigazolódott

a kodályi axioma: „Minden

a vezetőn múlik”, a kiváló karnagyokon:

Józsa Mónikán, Horváth Gézán, Tóth

Árpádon. Mindenre odafigyelő volt a

műsorválasztás: Kodály Z.: A 121. genfi

zsoltára; Horváth Márton Levente

– Márai Sándor: Földi Zsoltár; Szíjjártó

Jenő – Weöres Sándor: A meséről;

Gyöngyösi Levente – Petőfi Sándor: Ha

én kedvesemről gondolkodom; Orbán

György: Car Mundum; Kocsár Miklós:

Hegyet hágék; Tóth Péter – Csontos

Vilmos: Fáradt már a madár; – a saját

versét elmondó Koncsol László szere-

Kórustagok „civilben“, Rimaszombatban.

peltetése – után következő Tóth Árpád

– Koncsol László: Kyrie c. kórusművön

át; egészen a Moses Hogen: Elijak

Rock című hatásos művével való zárásig.

Kedves és üdítő volt a hangszeren

közreműködők Tóth Hajnalka – fuvola,

Sósik Szilárd – zongorajátéka, Híves

Mária éneklése Tóth Árpád hárfa-kíséretével.

Annak ellenére, hogy a Szlovákiai

Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa

státusát tekintve nem hivatásos

együttes – tagjai énekelni vágyó gyakorlati

pedagógusok, akik szabad idejüket

feláldozva járnak a kórusba, a

mindig más-más helységben sorra kerülő

próbákra és fellépésekre – mégis a

legrangosabb magyar énekkarok közé

tartozik. Ezt mi sem bizonyítja jobban,

minthogy a komáromi hangversenyt –

a hazai szakemberek mellett – az anyaországiak

közül többen is megtisztelték

jelenlétükkel: Tamási László, a debreceni

Kölcsey Kórus karnagya, Tóth Peter

zeneszerző, dr. Duffek Mihály zongoraművész,

a Debreceni Egyetem dékánja,

Taraly László, kántor-karnagy.

Felemelő volt a rendezvény befejezéseként

elhangzó köszöntők sora is: Pék

Lászlóé, az SZMPSZ elnökéé, Duka-

Zólyomi Emeséé, a Szlovákiai Magyar

Zenebarátok Társasága elnökasszonyáé,

Hrubík Béláé, a Csemadok Országos

Szervezetének elnökéé.

2009. október 17-én a kórus megalapította

a Vass Lajos Emlékbizottságot,

amelynek tagjai: Horák Margaréta,

Ficza László, elnöke pedig dr. Hecht

Anna. Az emlékbizottság elsődleges

célja, hogy ébren tartsa, és a jövő nemzedékre

is továbbörökítse Vass Lajos

eszmei hagyatékát. A Vass Lajos Emlékbizottság

úgy döntött, hogy a kórus jubileuma

alkalmából Vass Lajos-emlékplakettet

– Nagy János neves szobrászművészünk

munkája – adományoz:

• Mgr. art. Józsa Mónikának és Tóth

Árpádnak, a kórus karnagyainak,

• Ág Tibornak, a kórus alapító

kamagyának,

• Koncsol Lászlónak – zeneszerzőket

megihlető költeményeiért,

• in memoriam Janda Ivánnak, a

kórus alapító karnagyának és egykori

művészeti vezetőjének; a díjat özvegye:

Janda Ivánné vette át.

• in memoriam Szíjjártó Jenőnek, a

kórus alapító karnagyának és a szlovákiai

magyar kórusmozgalom újrateremtőjének.

A díjat Szíjjártó Jenőné Nagy

Ilona vette át.

• Sapszon Ferencnek és Tamási Lászlónak

– a kórus művészi színvonalának

emelése érdekében, vendégkarnagyként

kifejtett áldozatos munkájukért.

• Dr. Garaj Etelkának és dr. Kulacs

Matlidnak, a kórus alapító tagjainak.

• Dr. Horváth Gézának, aki immár 26.

éve vezeti a kórus krónikáját,

• Lancz Pálnak - a több mint három

évtizedes és Mikó Zoltánnak, a több

mint négy évtizedes kórustagságáért,

A díjakat a Vass Lajos Emlékbizottság

tagjai és a kórus szervezőtitkára: Mgr.

Pfeiferlik Annamária adta át.

A kórus is újabb szakmai elismerésben

részesült. December 16-án – Kodály

Zoltán születésnapján – Budapesten

dr. Hecht Anna, a kórus elnöke a

Kórusok Országos Tanácsának díját

vehette át.

A hangversenyt követő fogadáson

Józsa Mónika köszönetét fejezte

ki dr. Hecht Annának, a kórus

elnökasszonyának, a jubileumi hangverseny

fő szervezőjének és mindenkinek,

aki fáradhatatlanul tevékenykedett,

hogy méltóképpen ünnepelhessen

a kórus.

Mi, komáromiak, akik jelen voltunk

a hangversenyen, ezúton is gratulálunk!

Köszönjük, hogy a kórus Komáromot

választotta jubileumi hangversenye

színhelyéül. A látottak-hallottak

okán meggyőződéssel hisszük, hogy ez

a „percemberkék dáridója” miatt „hajléktalanságra“

ítélt és ennél is inkább

csodálatra méltó „együttes” nem adja

fel, mert minden egyes tagja szemragyogásából

sugárzott, hogy hittel énekli

és vallja:

„Kérdezzétek most már tudom:

Nem mehettem másik úton;

A sorsomat dalba írták

Mezők felett a pacsirták.”

Stirber Lajos

ITTHON 41

Berecz Antal festőművész

kiállítása Losoncon

1947 hideg napjai egyikén, amikor

a tőrincsi Berecz család a kitelepítés

elől, a befagyott Ipoly jegén átszökött

Magyarországra, a 11 éves Tóni nem

sejthette, hogy szülőfalujába majd csak

évtizedek múltán, vendégként tér vissza.

Azt sem gondolta volna akkor, hogy

tágabb szülőhazája, a Palócföld két városában,

Salgótarjánban és Losoncon

képeket adományozó, kiállító festőművészként

fogadják majd egyszer...

A hagyományos losonci Kármán

Napok keretében, 2010. március 12-én,

a Szabó Gyula Emlékházban kiállítás

nyílt a Csemadok losonci alapszervezete

és Szabó Gyula Barátainak Klubja

szervezésében Berecz Antal képeiből,

melyeket a festőművész a losonci Nógrádi

Múzeumnak és Galériának adományozott.

A megnyitón jelen volt a

Németországban élő, 75 éves művész is.

Az Ipoly menti Tőrincstől a teutoburgi

erdő szélén fekvő Bielefeldig hosszú

út vezetett. A menekült Berecz -család

Pomázon telepedett le, ahol Antal befejezte

az általános iskolát, majd a budapesti

Iparművészeti Gimnáziumban

érettségizett. 1956-ban újra a menekülés

útját választotta. Franciaországban,

Lyon városában kezdte meg képzőművészeti

tanulmányait. 1959-től 1967-

ig Párizsban tanult tovább, a neves

Beaux-arts főiskolán szerzett diplomát.

1970-ben feleségül vette Lettországból

származó diáktársát. 1971-ben, miután

megszületett lányuk, Melinda, a család

Bielefeldben telepedett le. Azóta ott él és

alkot Berecz Antal, mint szabadfoglalkozású

képzőművész. Lakóhelyén kívül

Kölnben, Heidelbergben, Zürichben,

Párizsban, San Franciscoban, Magyarországon

egyebek közt Budapesten és

Miskolcon volt kiállítása. Ez év elején

Salgótarjánban láthatták műveit az

érdeklődők. 2007-ben a művész közel

ötszáztíz alkotást - olajfestményt, grafikát,

korai vázlatokat és érett műveket,

valamint kerámia plakettet - adományozott

a Nógrádi Történeti Múzeumnak,

kifejezve ezzel is a szülőföld iránti

elkötelezettségét.

A losonci Csemadok elnöke, Hahnné

42

Duray Éva által szorgalmazott kiállításnak

a Szabó Gyula Emlékház adott

otthont, melyben Szabó Gyula művei

között először -de a tervek szerint nem

utoljára- más alkotóművész képei is

helyet kaptak egy hónapra. Berecz Antal

kiállítását Szabó Kinga nyitotta meg az

itt következő gondolatokkal:

„Elgondolkoztam azon, hogy minden

korban születtek és születnek újat

akaró egyének, néha lázadónak nevezik

őket, volt amikor jakobinusok

voltak reformerek vagy kommünárok

is lehettek, a kortól függően más-más

néven emlegették őket, de egy valami

közös volt bennük: szentül hittek a változás

és változtatás fontosságában. S ez

érvényes nemcsak a történelmi eseményekre,

hanem a művészetre is, mint az

emberi szellem egyik legjellegzetesebb

és legnemesebb gyümölcsére.

Nézzük a zenét: adva vannak a hangok,

a laikus azt hinné, hogy a skálával

megáll a tudomány. S lám, minden

kornak megvolt a saját zenei stílusa s

még azon belül ugyanazoknak a hangoknak

a megszámlálhatatlan csoportosítási

módja.

S itt a festészet. Adva vannak a színek.

Kinézünk az ablakon s azt mondjuk

kék az ég, zöldek a lombok, szürke

az árnyék stb. Pedig ha kissé visszalapozunk

a művészet történetében, micsoda

meglepetések érhetnek! S érték is

pl. az impresszionisták kortársait, amikor

meglátták képeiken a lila árnyékot

és sötétkék lombot ...- nem folytatom.

De csodálkozott az is, aki először látott

egy Bracque, egy Mondrian vagy

Picasso képet. Mit varázsoltak elénk

ezek a megszállott alkotók a művészet

reformerei A saját lelkük igazát, a színeknek

azt a kombinációját, amely ezt

az igazat a leghívebben tükrözte. Műveikben

benne van minden érzelmük,

élményük s ebből fakadó látásmódjuk.

Amikor Berecz Antal képeivel először

találkoztam, az indulata ragadott meg,

az az erőteljes kifejezés, amely még a kis

rajzait, vázlatait is jellemzi. Megismerve

életútját kezdem sejteni, hogy az öröklött

tehetségen és lelki adottságokon túl

élményei is rányomták bélyegüket művészetére.

Hiszen 12 évesen kiszakadni

a megszokott környezetből nem egyszerű

dolog. Aztán egy látszólag nyu-

godt 9 éves periódus után, 21 évesen

elhagyni az új hazát is és teljesen idegen

környezetben kezdeni új életet, újabb

megpróbáltatást jelent. S közben állandóan

„súg” a tehetség imperatívusa,

amely érvényesülni akar. A lyoni, majd

a párizsi művészeti akadémia megfelelő

keretet nyújt a tehetség kibontakoztatásához,

azonban a megélhetés az idegen

környezetben nagy akadályokba ütközik.

Különösen a fiatal művésznek lenne

szüksége támogató háttérre az érvényesüléshez.

Nyomorral teli évek múltán

ezt a hátteret a házasság révén talált

új otthon nyújtja, immár egy további

országban. A németországi Bielefeld

befogadja a művészházaspárt, biztonságra

lelnek, elismerésben is részesülnek.

De a HAZA, az OTTHON nem ez.

Végig, e nehéz vándorlás alatt Berecz

Antal szívében a 12 évesen kényszerűen

elhagyott nógrádi táj él, mint az igazi

HAZA. Az a hely, ahol az ő anyanyelvét

beszélik az utcán is. Várta a pillanatot,

amikor végre viszontlátja ezt a tájat és

bemutathatja műveit az „otthoniaknak”.

Magyarországra már kicsit hamarább,

de Tőrincset is magába foglaló kis országunkba

csak a rendszerváltás utáni

időben mert hazajönni. Magyarországon

nagy szeretettel fogadta a közönség

Miskolcon, Lakitelken, Salgótarjánban

stb. S ő ezt a szeretetet mindenütt bő

ajándékkal viszonozta. Egyidőben salgótarjáni

kiállításával a losonci Nógrádi

Múzeum és Galériának is egy szép kollekciót

ajándékozott. Ebből mutatunk

most be egy nagyon szerény válogatást.

A sors úgy hozta, hogy a múzeum

kiállítási terve, helyszűke és szervezési

gondjai miatt még nem került sor

Berecz képeinek bemutatására. A 2008-

ban megnyílt Szabó Gyula Emlékház

most éppen Berecz Antal képeinek

bemutatásával lép arra az útra, amelyet

alapítója megálmodott: otthont és

bemutatkozási lehetőséget adni olyan

kortárs művészeknek is akik munkássága

hasonló értékeket képvisel, mint

Szabó Gyuláé.

Berecz humanizmusa, eruptív kifejezésmódja,

ugyanakkor humortól sem

mentes rajzkészsége, sőt, választott példaképei

valahol összekötik művészetét a

Szabó Gyuláéval. Érdekes megfigyelni,

hogy mindkét alkotó nagy jelentőséget

tulajdonít a kezeknek és a szemeknek.

Berecz hol expresszív, hol kubisztikus

kompozíciói itt-ott rokonságot mutatnak

Szabó Gyula késői mozaikszerű

festményeivel. Nem volt egyszerű a

gazdag anyagból azt a keveset kiválasztani,

ami elfért a – múzeumtól kölcsönkapott

- állványokon. De ahogy ezek

a munkák fölkerültek a térbe, mintha

kapcsolatba léptek volna a falakon elhelyezett

állandó kiállítás képeivel.

Fényleni kezdtek – ahogy Berecz egyik

vallomásában olvastam: felragyogott a

tündefényük. Berecz Antal: tájaink érzelem-

és gondolatvilágának szerény és

konok nagykövete a nyugati országokban.

Hidat épít Nógrád, a Dunakanyar,

Franciaország és Németország közt.

Most átjött ezen a hídon, hazajött, fogadjuk

őt szeretettel.“

A Berecz Antal születése 75. évfordulója

alkalmából rendezett losonci kiállítás

meghívóján mottóként egy Ady

idézet volt olvasható: „Föl-földobott kő,

földedre hullva,

Kicsi országom, újra meg újra Hazajön

a fiad ...“

P.S. A Magyar Köztársaság oktatási és

kulturális minisztere – március 15-e alkalmából

– kimagasló színvonalú művészi

munkájáért Pro Cultura Hungarica

emlékplakett elismerésben részesítette

Berecz Antalt; az elismerést március 13-

án, a Nógrád Megyei Önkormányzat

ünnepi közgyűlésén, Szügyben, Becsó

Zsolt országgyűlési képviselő, (Fidesz),

a Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlésének

elnöke adta át. - A méltatás

szerint: „Berecz Antal festőművész művészi

pályafutása során külföldön mindvégig

következetesen képviselte a magyar

kultúra értékeit. Kiállításaival és jelentős

adományával pedig, kiemelkedő módon

támogatta a hazai képzőművészet

ügyét.“

Böszörményi István

ITTHON 43

Őseurópai géneket hordozunk

Dr. Papp Lajos szívsebész professzor beszéde

a Magyarok Szövetsége munkaértekezletén

Szeretetben Testvéreim, Magyarok!

Összefogás. Kivel Kikkel Ki ellenében

De kivel fogjon össze a magyar

Kik vagyunk, honnét jöttünk

Vajon ide sodort a szél valahonnét

Ázsia belső területeiről, vagy másként

van ez Az összefogás első kérdése:

kivel A válasz egyértelmű: a

teremtő Istennel! A teremtő Isten

mindannyiunkat meghatározott céllal

és feladattal küld e földi mindenségbe.

Mindannyiunknak, kivétel nélkül feladata

van. Nem véletlenül születtünk

ide, a Kárpát-medencébe, nem véletlenül

nyelvünk a magyar, nem véletlenül

vagyunk itt magyarok. Nekünk

itt van feladatunk, nekünk a Jóisten

azt jelölte ki, hogy a földi mindenség

megtartásában a Kárpát-medencét

örök időkig megtartsuk annak, amit a

Jóisten nekünk és a világnak szánt.

Mi a Kárpát-medence A Kárpátmedence

Isten tenyere, Isten kelyhe,

ami az itt élő embereknek lehetőséget

ad arra, hogy itt, a földi létben a

legnagyobb örömmel és boldogsággal

éljen és eleinknek is ez volt a célkitűzése.

Tudják-e azt, hogy a modern

tudományok a legutóbbi 10-15 évben

milyen felfedezésekkel áldották meg

nemzetünket Olyanokkal, amelyek

a mai modern világban mindenki

számára elfogadhatóak. A materialistákat

is beleértve – a mindenekben

ők is benne vannak. A teremtő Isten

nem csak szellem, anyagot is ő teremtette,

tehát az anyag az nem Isten ellen

való. De ezek a materialisták, akik

természettudományos alapokon vitatkoztak

a magyarság eredetéről, nagyon

nehéz helyzetben vannak, mert

a modern tudományok egyike a genetika,

ezen belül az archeogenetika az

elmúlt 10 évben fantasztikus ismereteket

adott nekünk.

Kérem, fegyverkezzünk föl nem

csak lelki erővel, hanem tudással is!

Ez a tudás segít bennünket abban,

hogy visszanyerjük önbecsülésünket,

tartásunkat, magyarságtudatunkat.

44

Mióta vagyunk a Kárpát-medencében

Honnét jöttünk Avagy itt

vagyunk ősidők óta Ezeket a kérdéseket

a történészek, az archeológusok

próbálják megválaszolni. Most

az archeogenetika jött segítségül,

mert kérem, akinek lehetősége van,

jegyezze föl ezt az újságnevet, ez a

SCIENCE. A Science a világ tudományos

újságjainak az első 2-3 fontos kiadványaihoz

tartozik. A Science 2000

november 10-i számában megjelent

egy 17 professzor által írott cikk.

(Mindig az első szerző alapján tudják

előkeresni, ezt a szerzőt úgy tudják

előkeresni, hogy SEMINO.)

Semino és munkatársai genetikával,

ősgenetikával foglalkozó

professzorok az Amerikai Egyesült

Államokból, Olaszországból, Lengyelországból,

Ukrajnából, Horvátországból,

Romániából és sorolhatnám.

Magyarországról nem volt a tudósok

közül senki. Tehát 17 tudós föltette

azt a kérdést, hogy Európa őslakossága,

az ős európai gének különböző,

ma élő népek fiaiban milyen arányban

szerepelnek Magyarul: az ősgén,

ami nem mást jelent, mint a Krisztus

előtt 35 ezer, 40 ezer évvel itt élők genetikai

kódját az európai népességből

mely népek hordozzák legmagasabb

arányban Magyarul a kérdést úgy

lehet föltenni: kik képezik Európa őslakosságát

Az eredmény döbbenetes! Ez Y

kromoszóma meghatározás; a férfi

kromoszóma kutatható jobban, mint

a női kromoszóma. Azért, mert a férfi

kromoszóm egyik lábát elvesztette, a

férfi kromoszómát könnyebben utol

lehet érni és bármilyen sejttöredékből

meghatározható, míg a női kromoszóma

vizsgálathoz év mitocondrium

kell. Itt be is fejezem a szigorúan tudományos

tények boncolgatását. A

kérdés tehát: európai ős genetikai állományt

mely nép, milyen arányban

hordoz Az Y kromoszóma kutatás

alapján ez a tudóscsoport megállapította,

hogy a ma itt, csonka Magyarországon

élő, tehát a teremben jelen

lévő sokadalom 95 %-ában jelen van

az európai ősgén. Genetikus vonatkozásban

a magyar lakosság 95 %-ban

őseurópai gént hordoz!

Legalább olyan érdekes, hogy vajon

a többi európai nép milyen arányban

hordozza az európai ősgént Néhány

korábban megválaszolatlan kérdésre

is választ kapunk, mert a magyarságnak

egyetlenegy nép volt az elmúlt

ezer évben barátja, amely minden

elkötelezettség nélkül segített bennünket,

s kik ezek A lengyelek! Tehát

kik hordozzák az európai ősgént a

magyarok után magas százalékban A

lengyelek, a horvátok és a Kelet-Kárpátokon

túli ukránok. De ezek a népek

csak 50-60%-ban, míg a többiek

töredékben sem képviselik az európai

ősgént.

Ez a tudományos megállapítás sokkolta

a világot, és a magyar akadémikusok

egy részét. De nagyon érdekes,

hogy Szabó Mihály akadémikus, genetikus

professzor az általa elvégzett

vizsgálatokkal mindezt megerősítette.

Sőt, mondok jobb hírt, maga Czeizel

Endre, a balliberális oldal nagy genetikusa

is mindezt megerősítette. Kérdezem

én, miért nem tudnak róla, miért

nem közvetítették a televíziók, a rádiók

ezeket az információkat Elárulok

valamit, foglalkoznak vele. Tudniillik

a Magyar Tudományos Akadémiának

a legnagyobb problémája

az, hogy nem tudja megmagyarázni

az 5 %-ot, miért csak 5 % hordozza

a keleti géneket, az ázsiai géneket

Ezzel foglalkoznak és nagyon nehezen

tudnak dűlőre jutni, mert tessék

csak figyelni! Vagy az nem igaz, hogy

amikor Árpád hazajött, akkor csak

mindössze 150-200 ezer magyar ajkú,

magyar genetikai állományú volt itt,

vagy - mert ez valószínű, hogy igaz -,

akkor a másik szemlélet sokkal érdekesebb.

A bejövők visszahozták a géneket.

Vagyis: ők valamikor elmentek

és visszajöttek!

És máris nagyon szépen kérem, akinek

ceruzája van, szintén jegyzeteljen,

mert egy észak-olasz professzor

Jellegzetes magyar embertípusok.

Fent: turáni típushoz tartozó magyar férfi, középen: turáni taurid keveredésű magyar nő, lent: keletbalti típusú magyar nő.

ITTHON 45

„Alföldi“ típusú magyar nők népviseletben és (jobboldalt lent) turáni típusú magyar nő

46

Michelangelo Naddeo, Michelangelo,

nem a szobrász, hanem a ma élő professzor,

aki archeológiával, népművészettel,

rovásírással, és nyelvekkel

foglalkozik, megjelentetett egy testes

könyvet, aminek a címe Magyars...

are back home. Tehát a Honfoglalás

nem más, mint a magyarok visszajövetele.

Mit állít ez a professzor a könyvében

Hogy Krisztus előtt 5000-ben, itt

a Kárpát-medencében fejlett kultúra

létezett, amely anyajogú társadalmat

épített és igen magas szinten állt a

művészetekben, igen magas szinten

művelte mindazon kézműves mesterségeket,

melyeket a Földanya nekünk

megőrzött immár 7000 éven keresztül.

És mit állít ez a Naddeo Michelangelo

Végig követi a világ különböző

tudósai által feltárt archeológiai és

nyelvemlékek alapján, hogyan terjedt

el a Kárpát-medencéből ez a kultúra,

és hogyan kanyarodott vissza, hogyan

ment el Ázsiába és hogyan jött vissza

Ázsiából a magyar kultúra.

Aki még mindig nem talált elég

meggyőző érvet, az legyen olyan kedves

a hiányzó láncszemet Arianitől

olvassa el, de aki még mindig bizonytalan,

az pedig Heribert Illig műveit

kapargassa meg, Pap Gábor sok segítséget

adott ehhez, az a bizonyos Kitalált

középkor című munkája mindenesetre

gondolatébresztő. És itt a

történelemórát befejezem.

Összefogás. A Jóistenen kívül kivel

Hát őseinkkel! Itt, ezen a gyönyörű

helyen, amit Kárpát-medencének

hívunk, fellelhető őseink hagyatéka.

Miért most, miért mai napság derülnek

ki ezek a dolgok, azért, mert

mindennek választott ideje van. A

kizökkent idő visszazökkenni látszik

és itt minden egyes magyar lélek feladattal

bír, hogy ezt az időt, ezt a kizökkent

időt helyreállítsa.

De mi a mi nagy problémánk Az,

hogy nem ismerjük őseink hagyatékát

és elfelejtettük, kik vagyunk. Itt

a hátam megett föl van írva az Újszövetségnek

két parancsa. Az egyik,

ami az Istenre vonatkozik, a másik,

ami az embertársunkra vonatkozik.

Ez a szó, egyetlen szó, mind a két

esetben ugyanúgy kezdődik: „szeresd

a te Uradat“, „szeresd felebarátodat“.

Hogy kell szeretni felebarátunkat János

evangéliuma egyértelműen fogalmaz:

„szeressétek egymást úgy, ahogy

én szerettelek benneteket, ahogy szeretett

Krisztus bennünket, föláldozta

érettünk az ő életét“. A magyarság

az őskultúrájában a szeretetre épülő,

befogadásra épülő kultúra volt és

mi nagyon nehezen, ebben az elmúlt

borzalmas ezer évben is megtartottuk

szellemiségét, hiszen a Szent Koronatan

nem más, mint a befogadás tana,

a szeretetre épülő, egymás mellett élő

társadalom tana.

Én, mint gyógyító ember természetesen

nem vagyok történész, nem vagyok

régész, nem vagyok nyelvkutató.

Én egy dolgot kutattam az életemben,

korábban az emberi szíveket szerettem

volna meggyógyítani, de amikor

rájöttem, hogy nem lehet elég a megbetegedett

szíveket meggyógyítani,

mert nincs olyan erő, ami a beteg szíveket

ilyen tömegesen meggyógyítsa,

akkor elkezdtem kutatni, hogy mi az

oka, hogy ennyi ember szíve betegszik

meg ebben a hazában ott, ahol

legjobb az éghajlat a földön, ahol a

táplálék gyógyszerként fogyasztható,

ahol édesvízben fürdünk, ahol édes

vízzel el vagyunk árasztva, ahol minden

megadatott, ami a teljes emberi

élethez szükséges. És egy döbbenetes

eredményre jutottam. Mi a legfőbb

oka, hogy az elsők között vagyunk

Európában a szív- és érrendszeri betegségekben,

elsők a daganatos betegségek

okozta halálozásokban Csak az

elmúlt húsz évben ötszörösére nőtt a

középkorú magyar férfiak daganatos

betegségek okozta halálozása. Elsők

vagyunk öngyilkosságokban: valami

hibádzik.

Ezer éve mi megpróbáltunk Nyugat-Európához

idomulni. Nyugat-Európa

mire épült fel Az ún. euro-atlanti

vagy görög-római műveltség és

a zsidókrisztiánus vallás mire épült

fel Ők uralkodók, ők leigázók és mi

megpróbáltunk aszerint élni, ahogy a

nyugatiak élnek.

Kedves magyar Testvéreim!

Az összefogás azt jelenti, hogy elfelejtjük

ezt az idegen kultúrát és visszatérünk

az ősi kultúránkhoz. Ez pedig

a szeretetre alapuló, minden magyart

befogadó, minden idegent elfogadó

kultúra, mert a mi földi küldetésünk

a velünk együtt élő népek jó útra vezetése,

tanítása, a szeretet ösvényére

való terelése. Kivel kell összefogni A

teremtő Istennel és meg kell hallani

az Új szövetség üzenetét: szeresd embertársadat,

mint tenmagadat! Azért

vagyunk betegek, mert gyűlölködni

próbáltunk. Ezer éve vallással, bőrszínnel,

származással, pártpolitikával

megosztottságban vagyunk, és a

magyar ember amikor gyűlöl, akkor

magát teszi tönkre. Mert sem genetikusan,

sem földi küldetése miatt ez

nem az ő világa. Nekünk, a Magyarok

Szövetségének, helyre kell állítanunk

a kibillent időt. Az idegen kultúra

majmolása helyett a magyar érzésvilágot.

Aki szeretni tud, az önmagát

tudja gyógyítani és embertársát. A

legnagyobb gyógyító erő a szeretet,

és ezzel fejezem be.

A szeretetnek három megnyilvánulása

van. Az érosz, a testi szerelem a

növényvilágban és az állatvilágban is

az utódlást erősítő erő. Nem tudunk

mit tenni ellene, illetve nem sokat. A

fília a barátság növény és növény, állat

és állat, ember és ember között ez

megvan. Ezt úgy hívják ember és ember

között: lelki barátság. De mindannyian

tapasztaljuk: van kutya-macska

barátság is és valaminek okán egymásnak

esik nem csak a kutya a macskával,

hanem a kutya a kutyával, macska

a macskával, magyar a magyarral.

Mi a harmadik A legmagasabb szintű

szeretet. Ez nem más, mint az agapé,

az ingyen kegyelem adásának képessége.

Az ingyen kegyelem azt jelenti,

ha velem bárki bármi rosszat tesz

anélkül, hogy helyrehozná, én akkor is

szeretem őt. Nem várok érte sem elismerést,

sem üdvösséget, hanem én az

Isten teremtette lény fölemelkedem a

krisztusi szintre, mert aki engem megöl,

aki meggyaláz, aki apámat, anyámat

megölte, meggyalázta, annak is

képes vagyok kegyelmet, megbocsátást

adni. Erre a szintre kell visszakerülni a

magyarságnak és minden illúzióval le

kell számolni!

Mert minden, ami szétszakít, legyen

az párt, vallás, az a magyar érzelem és

gondolatvilágtól távoli. Egy Istenünk

van, egy Nemzetünk van, egy Hazánk

van. Összefogni az Istennel és magyar

a magyarral, ez a feladat!

Isten áldja meg Önöket!

ITTHON 47

Szvorák Katalin

Alternatív Kossuth-díjat kapott

Ez az elismerés a szeretetről és a megbecsülésről szól

Az énekművészt lapunk olvasóinak

nem kell bemutatni; a magyar nyelvterületen

mindenki tudja, hogy Kati

a felvidéki Pincen és Füleken töltötte

gyermekkorát, s bár Magyarországon,

Pilisszentlászlón él, máig hűséges a szülőföldjéhez.

Az elismeréshez olvasóink

nevében is szeretettel gratulálunk, s az

alábbiakban bepillantást nyújtunk Kati

életébe és pályája állomásaiba. Bevezetőnek

talán elegendő az énekművész

eme mondata, amely zaklatott korunkban,

a szlovák-magyar kapcsolatokban

szikraként pattogó feszültségek idején

mély bölcsességre vall: „Ha szeretetben

kölcsönösen elfogadóbbak tudnánk lenni

a mellettünk élőkkel, akkor a politikailag

szított gyűlöletkeltés sem lenne olyan

hatásos.”

48

Az Alternatív Kossuth-díjat Balogh

Gyula vállalkozó és Földváry Györgyi,

Gyurkovics Tibor özvegye hozta létre.

Az elismerés kitüntetettjét az Alternatív

Magyar Művészeti Díj Alapítvány

Kossuth-díjas tagjai: Jankovics Marcell

filmrendező, Makovecz Imre építész,

Melocco Miklós szobrászművész,

Schrammel Imre keramikus és Szőnyi

Erzsébet zeneszerző választották ki.

Szvorák Katalin Losoncon született,

Füleken járt iskolába, majd Budapesten

az ELTE magyar–könyvtár szakán szerzett

diplomát. Jelenleg a szentendrei

Vujicsics Tihamér Zeneiskola népzenei

tanszakának vezetője, a Zeneakadémia

vendégelőadója. Eddig 26 tematikus

albuma jelent meg, nyolc lemezén Közép-Európa

népeinek közös dallamkincsét

szólaltatja meg 12 eredeti nyelven.

Népdalénekesi munkáját Liszt- és Kodály-díjjal,

Bartók Béla-emlékdíjjal ismerték

el.

– Ebben a díjban éppen az „alternatív”

szó a kedves. Ez minden lobbitól

mentes, számomra a megbecsülés és a

szeretet jele. Nagyon meglepett, mert én

nem vagyok nagy „díjbeszedő”, inkább

a közönség megszólítására törekszem

– mondja Szvorák Katalin. A felvidéki

születésű énekes tavaly decemberben

– a gyűlöletkeltő szlovák nyelvtörvény

ellensúlyozására – száz számozott példányban

kiadta a Vox Humana című

lemezét, amely válogatás a magyar és

a szlovák ünnepek közös énekeiből.

A hanghordozón Szvorák Kati eredeti

nyelven szólaltatja meg a két egymás

mellett élő nemzetiség dalait.

A pályámon sajnos mindig az kapott

a legkevesebb visszhangot, ami nagyon

fontos. A hét részből álló sorozatom

anyagából például, amely a Kárpát-medence

népeinek közös ünnepeit dolgozza

fel, mindössze egyetlen koncertet tartottam.

Ebből válogattam tavaly a Vox

Humanát is, amely kereskedelmi forgalomba

nem került. Csak olyan embereknek

ajándékoztam, akik esetleg tudnak

tenni valamit a mesterséges gyűlöletkeltés

ellen – meséli a népdalénekes. – Külhoni

magyarként érzékenyebb vagyok

az elfogadottságra, illetve a kirekesztettségre.

Azt gondolom, ha a közönség, a

felvidéki és az itteni közösség hallhatná

koncerteken, élőben is közös dalainkat,

jobban megértenék, mi a szándékom az

eredeti nyelven előadott népénekekkel és

népdalokkal.

Szvorák Katalin külön örült Szörényi

Levente üzenetének: „ ... szívből

köszöntelek abból az alkalomból, hogy

végre észrevettek mások is! Na, nem

olyan mások...” jól esett neki Orbán

Viktor figyelme is, aki szerint „...Meggyőződésem,

hogy a művész pontos

helyét, tevékenységének értékét a legkevésbé

sem a pártpolitika színeváltozása,

hanem sokkal inkább a közönség

szeretete, a szakma tisztelete és a művész

magasabb rendű vágyai – melynek

mozgatórúgói mélyebben vannak, mint

a pillanatnyi siker – egyszerre jelölik ki.

Ahogy Babits önti gyönyörű sorokba:

„...a művész annyira szereti ezt a világot,

amelynek lényege a változás (...), hogy

sohasem elég neki; nem elég, amennyit

az Isten csinált, folytatni akarja.”

A népdalénekes Fülek és Pinc díszpolgára.

Eddig megjelent 26 önálló

tematikus nagylemeze közül négy

gyermekeknek szól, nyolc albumon

pedig Közép-Európa népeinek közös

dallamkincséből válogatott, azokat eredeti

nyelveken szólaltatta meg. Négy

albumon egyházi népénekek hallhatók.

Most készülő, A Teremtő dícsérete c.

lemezén öt történelmi egyház legszebb

természetet dicsőítő énekei szólalnak

meg.

Szvorák Katalin hivatalos honlapja a

www.szvorakkatalin.hu, melyen rengeteg

információ olvasható az énekesnővel

kapcsolatban, sőt, a másfél évtizede

megjelent TAVASZVILÁG, az Illés Lajosnak

köszönhető népdalátiratos VÁ-

LASZÚTON és a gyerekvers-megzenésítéses

ÁLOMFÖLDÖN, az angliai és

amerikai élő koncertfelvételeket tartalmazó

„freefolkos“ MEOTIS, a gyógyító

DÚDOLÓS, valamint a szlovák nyelvtörvényre

válaszoló szlovák-magyar

dallampárhuzamos VOX HUMANA,

és az első tíz lemezről való ÉNEKEIM

című válogatás ingyenesen letölthető

a honlapról. Ugyancsak fontos információ,

hogy áprilistól havonta egy-egy

régi-új hanghordozó lesz hozzáférhető,

és letölthető a honlapról.

Élete

• Losonc szülöttje

• Juhász és paraszt felmenők

• Mesés gyermekévek az Ipoly menti

Pinc falujában

• Első szereplés háromévesen a falu

kulturházának avatóján

• Klasszikus hegedülés és néptáncolás

a fülekpüspöki Palócban

• Táncdaléneklési sikerek Kovács Kati >>56.

Földváry Györgyivel, Gyurkovics Tibor özvegyével, a díj egyik alapítójával

ITTHON 49

„ .... Jókai Mór gondolatai a ma emberéhez,

a ma magyarjaihoz is szólnak. Az

„Egy magyar nábob” című regényében így

ír :

„A népek át fogják látni, hogy életrevalók

vagyunk és tisztelni fogják törekvéseinket,

mezőinken új élet fog virulni, szárazi

és vízi utainkon megélénkül a kereskedés,

a magyar nyelv felhat szalonjainkba és

divattá válik, nagyobb városainkban megszületik

a nemzeti szellem, az ország fővárosában,

Pesten összpontosulni fog a nemzet

fénye, ereje, szelleme, lesz akadémiánk,

írói egyleteink, nemzeti színházunk. És

mindezt csak akarnunk kell !”

Jókai-díj 2010

Ünnepélyes díjkiosztás

A fenti idézettel nyitotta meg Rév-

Komáromban a Jókai-díj 2010 átadási

ünnepségét és köszöntötte a Duna

Menti Múzeum patinás dísztermében

az egybegyűlteket a Jókai Egyesület

elnöknője, Dr. Keszegh Margit. Ezen

az ünnepségen emlékeztek meg a

városszülötte, Jókai Mór születésének

185. évfordulójáról. Az ünnepi műsorban

Csehi Ágota zongoraművész és

két fuvolaművész, Bakos Anita és Eva

Sýkorová kápráztatta el a közönséget,

aratva nagy sikert Albert Franz Doppler

műveinek előadásával.

Az idén negyedik alkalommal került

átadásra a 2006. júniusában alapított

Jókai-díj. Alapítói: a Jókai Közművelődési

és Múzeum Egyesület (Rév-

Komárom) és a Falvak Kultúrájáért

Alapítvány Jókai Emlékbizottsága (Budapest).

Az ezévi pályázat témája: „id.

Szinnyei József, a legnagyobb magyar

bibliográfus” volt. A beérkezett pályaműveket

a témát jól ismerő szakemberek

bírálták el, köztük a Felvidéken is

ismert és elismert tudománytörténész

professzor, Gazda István, aki jelenlétével

megtisztelte az ünnepséget, s lenyűgözte

a hallgatóságot id. Szinnyei

Józsefről tartott előadásával.

Az idei Jókai-díj Budapestre került.

A díjazott: Berecz Ágnes Gabriella. A

díjnyertes mű: „KUTAK – Gondolatok

az információs forradalmakról id.

Szinnyei József módszertana és munkássága

tükrében”. A bírálóbizottság

A díjátadó ünnepség főszereplői. Balról: Nick Ferenc, Végh József, Berecz Ágnes Gabriella, Keszegh Margit és Gazda István

50

döntése kívül arany díszoklevélben

még 7 pályázó részesült.

A Jókai-díj tárgyiasult formája Jókai

Mór kezének márványlapon elhelyezett

festett gipszmásolata, melyhez

az idén egyhetes alkotói szabadság társult

az alapítvány csallóközaranyosi alkotóházában

és az alapítók felvállalták,

hogy térítik a díjnyertes egy könyvének

ki adási költségeit.

Az ünnepi megemlékezés és díjkiosztó

után a résztvevők megkoszorúzták

Jókai Mór szobrát.

A pályázaton a díjazott és arany díszoklevélben

részesült írásokból az alapítók

együttműködésével évkönyv, antológia

kiadására is sor kerül majd.

Az alapítók döntése alapján a Jókaidíj

2011 témája :

„Széchenyi István, a nemzet lámpása”.

Az alapítók, a Jókai Közművelődési

és Múzeum Egyesület és a Falvak

Kultúrájáért Alapítvány Jókai Emlékbizottsága

2010 október végéig várja a

pályamunkákat.

Keszegh Margit

Fent: a díjátvétel pillanata. Lent: Szénássy Zoltán, a Jókai Közművelődési és Múzeum

Egyesület tiszteletbeli elnöke beszél.

ITTHON 51

Közös portánk:

A Csemadok mindenhová bekopog

Petheő Attila, a Csemadok Komáromi

Területi Választmányának elnöke:

Beszélgetni az emberekkel

Miként fogalmazódott meg a Közös

portánk gondolata

A Közös portánk rendezvénysorozattal

egy újfajta párbeszédnek szeretnénk

teret adni a hazai közgondolkozásban.

Azzal, hogy a Csemadokon keresztül a

járás sok településére el fogunk jutni

Bölcs Józseffel és Szabó Olgával az év

folyamán, jelezzük, hogy a Csemadok,

mint a legnagyobb hazai érdekképviseleti

szerv, mindenhova bekopog.

Mi a rendezvénysorozat küldetése

Igyekszünk újra intenzívvé tenni a

kapcsolatot a politikai érdekképviseletünk

és a Csemadok között. Jól tudjuk,

hogy a 90-es évek elején a Csemadok

nélkül nem születtek volna magyar

pártok. Arra fogjuk ösztönözni a magyar

politikai érdekképviseletet, hogy

külön, településekre lebontott programot

dolgozzunk ki közösen azért,

hogy a magyar településeken olyan

polgármestereket, illetve önkormányzati

képviselőket tudjunk állítani télen,

akik becsülettel és alázattal tudják képviselni

nemzetrészünket a járás minden

településén. Olyan embereket nem

szabad többé a közélet közelébe engednünk,

akik vállalkozásként művelik a

poltikát. Aki nem úgy tekint a közösség

érdekeinek képviseletére, mintha

a saját családja sorsáról döntene nap

mint nap, el kell tanácsolnunk a felvidéki

magyar közéletből.

Ez a rendezvények céljának is tekinthető

A fentiek szolgálatában a sorozatunk

csupán eszköz. A Közös portánk viszont

azt a célt szolgálja, hogy a magyar

civil érdekképviselet feltérképezze a régió

helyzetét, az emberek hangulatát.

Erre a párbeszédre pedig a Komáromi

járásban leginkább a Csemadok alkalmas.

A tényleges cél pedig az számomra,

hogy ne beszédeket mondani járjanak

a közélet szereplői az emberekhez,

hanem beszélgetni. Egyszóval eljutunk

egy-egy településünkre és elbeszélgetünk

jelenről, jövőről.

Mennyire szolgál a rendezvény kampánycélokat

Hiszen mindhárman parlamenti

képviselőjelöltek...

Aki a Csemadokban tisztséget vállal,

az minden kiállásával politizál és leteszi

a garast a magyar ügy mellett. Én

elsősorban csemadokos vagyok. Járási

elnökként két olyan közéleti szereplőt

kerestem és találtam, akik mindig kiálltak

a közösség érdekeiért és bennünket,

azaz a Csemadokot sosem hagyták

cserben. Egyébként igaz, hogy közelednek

a parlamenti választások és mindhárman

jelöltek vagyunk. Arra azonban

gondosan ügyelünk majd, hogy

a kampány ideje alatt már ne járjuk a

falvakat. Viszont ősszel mindenképpen

újraindul a Közös portánk beszélgető

sorozatunk jelenről, jövőről.

Szabó Olga, ügyvéd, megyei képviselő

Céltalan hajósnak nem kedvez a szél

Miért vállalta a Csemadok “Közös

portánk”-jában a felkérést

Mindannyian tapasztaljuk, hogy

nincs időnk egymás meghallgatására,

úgy élünk, mintha mindenkinek elég

lenne a maga baja. Sőt, sok. Így aztán

meghagyjuk magunknak a problémáinkat,

bezárkózunk. Igyekszünk elhitetni

még saját magunkkal is, hogy ha nem

beszélünk a bajokról, akkor nincsenek

is. Pedig vannak! Erről tanúskodnak az

öngyilkosságba és betegségbe menekült

emberek. Mivel sokkal szívesebben

járok gyűlésekre, vagy csak úgy elbeszélgetni

az emberek közé, mint beteglátogatóba,

vagy Isten ments, temetésre,

úgy gondoltam, jó lesz, ha kibeszéljük

a gondokat. Egyéni problémákat, kö-

52

zös bajokat. Tudom, hogy nem fogjuk

megoldani a munkanélküliséget, tudom,

hogy nem tömjük tele pénzzel az

emberek zsebét, de lehet, hogy közösen

eljutunk majd a problémák megismeréséhez,

a célok megfogalmazásához.

Nagyon lényeges, hogy egy adott közösségen

belül ismerjük a célt, hiszen

alapigazság az, hogy „Céltalan hajósnak

nem kedvez a szél.”

Tapasztalt közéleti szereplőként mit

vár a beszélgető-sorozattól

Amíg egy személy, vagy egy közösség

csak annyit tud, hogy nem jó úgy, ahogy

van, de nem tudja mire van szüksége,

küzdeni sem tud érte. Pedig a vikingek

is úgy tartották, hogy ha jó a cél, amit

kitűztél, bizton akadnak eszközök.

A gondokat megfogalmazni, meghallgatni,

a problémákat feltérképezni,

a javaslatokat megvitatni könnyebb

többedmagunkkal. Mert az emberek

együttgondolkodása nem többszörösen

ugyanazt eredményezi, hanem rengeteg

új ötletet, egész más látószögből megközelített

problémákat, és azok megoldási

javaslatát is.

Kiket várnak a beszélgetésekre

Természetesen a beszélgetéseknek az

a lényege, hogy együtt beszélgetünk.

Nem elbeszélünk egymás mellett, hanem

együtt keressük a megoldást.

Senki sem tévedhetetlen, senki sem tökéletes,

és ezt nem is kell eljátszanunk

egymás előtt, mert ezeknek a találkozásoknak

a másik lényeges pontja az

őszinteség. Feltételezzük, hogy aki eljön

közénk, aki megtisztel bizalmával

bennünket, azt a jó szándék vezérli. Mi

nyitott lélekkel és szívvel megyünk a

községekbe, és nyitottságot, őszinteséget

várunk el beszélgetőtársainktól.

Az idei a választások éve...

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a

társadalomban zajló változásokat sem.

Választások lesznek ebben az évben

kétszer is. A parlamenti választásokkal

kapcsolatban a kocka már el van vetve.

Mindenki felelős az eredményért, választani

el kell menni. Viszont a helyhatósági

választásokkal kapcsolatosan lehet

arra ösztönözni az embereket, hogy

felelősséget vállaljanak a helyi közösségért,

és olyan emberek jussanak be az

önkormányzatba, akik szívükön viselik

a község sorsát.

Bölcs József, megyei képviselő

Lépéselőnyben kell lennünk

Mit jelent Önnek a rendezvény címe

Közös portánk, közös gondok, közös

kérdések, közös gondolatok, közös

megoldások, annak érdekében,

hogy hazánk és szűkebb, határon inneni

otthonunk, nemzetünk, népünk,

nyelvünk és kultúránk a lehető legjobb

állapotban legyen, mikor a következő

nemzedékek színre lépnek.

Nem szabad közömbösen szemlélni,

ahogy az idő elszáguld mellettünk, lesz,

ami lesz... A rendszerváltozás eufóriájából

gyors kijózanodás után,esemény,

eseményt követett: községnév, községtábla;

megyei felosztás; nyelvtörvények;

földrajzi nevek; futball pogromok;

utoljára, de nem utolsó sorban

a belső megosztottság, népességfogyás

a környezetünk romlása, mind-mind

olyan téma, amivel érdemes, szükséges

foglalkozni.

Hol látja ebben az egész társadalmi

mozgásban a Csemadok szerepét

A civil társadalom minden szintjét

be kell kapcsolni, hogy igényeink a

közös gondolkodás eredményeként,

a lehető legpontosabban megfogalmazódjanak.

A rendszerváltás idején

a Csemadok volt az a társadalmi kezdeményezés,

amely nem késlekedett

és segített megszervezni a felvidéki

magyarság politikai képviseletét. Szerintem

a Csemadok most is magához

vehetné a kezdeményezést. A közös

gondolkodás folyamán kialakulna a

vélemény kisebb és nagyobb közösségeink

állapotáról, megfogalmazódhatna

a hogyan tovább.

Mit szól majd Ön szerint ehhez a

honi közélet

A mindenkori politikai képviseletünk

vezérfonala ilyen műhelyekben

fogalmazódik meg a legvalóságosabban.

Az önkormányzatok különböző

szintjei sem nélkülözhetik a folyamatos

közös gondolkodás eredményeit.

Ha meg akarunk maradni és meg

akarjuk őrizni földjeink vizeink nyelvünk,

kultúránk állapotát, lépéselőnyben

kell lennünk.

ITTHON 53

A baranta

A baranta ma önálló, magyar hagyományokra

épülő harcművészetet

jelent, amely alapvetően katonai és

népi harcmodorból lett összekovácsolva.

Két ágon folyik a munka: lovas és

gyalogos szakágban. Alapítója Vukics

Ferenc őrnagy, aki 1997-ban, 6 éves kutatómunkával

alapozta meg a baranta

harcművészetet, amelybe a mai napig

kerülnek olyan elemek, amelyeket sikeresen

összegyűjtünk. Vukics Ferenc

olyan harcos példáját álmodta meg,

aki bár nem a legjobb a botolásban, az

54

ostorozásban, az íjászatban, a szablyavívásban,

stb., ugyanakkor megállja a

helyét bármelyik magyar tipusú fegyver

forgatásában és helytállásában. Ez

részben már a mi feladatunk is!

A baranta iránya a magyar ember

felé halad. Az tud csak magyarul harcolni,

aki magyarul él, gondolkodik és

cselekszik. A baranta a magyar hármasságra

építi tudásanyagát, ami nem

más, mint a test, lélek, szellem. A testi

része a harc, a tánc, a lélek-szellem pedig

a magyar hagyomány többi ága, a

Vukics Ferenc

zene, a mese, szólások, közmondások,

ünnepek, stb. amelyek arra tanítanak,

hogyan lehet a világot „magyarázni”,

magyarul, emberül élni!

A magyar harcművészet újjáélesztésére

több kísérlet is történt.

A két világháború alatt magyar katonatisztek

állították össze az első komoly

anyagot, amellyel a legénység

harci képzettségét és nemzeti hagyományokhoz

való ragaszkodását akarták

előmozdítani. A kutatások eredményeinek

néhány eleme a korabeli harci

szabályzatokban is megjelent.

Az 1960-as években szintén több

próbálkozás történt az egységes mozgásanyag

és harci szemlélet kialakítására,

de a távol-keleti irányzatok előretörésével

és népszerűségével ez a törekvés

nem tudta felvenni a harcot.

A baranta kifejezés harcra, hadjáratra

való felkészülést jelent, valamint a

Somogy megyei nyelvjárásban, mikor

Vukics Ferenc gyűjtött, eképpen mondta

neki az idős bácsi: „amíg barantáznak

a gyerekek, nincs baj, csak böllön ne legyen

a vége!” Ezzel azt akarta kifejezni,

hogy míg „barantáznak” – játékosan

küzdenek, botoznak, birkóznak, stb., -

„addig nincs baj, csak böllön ne legyen

a vége!” Ez azt jelenti, hogy már erőszakosan

verekednek, vérre menően!

A magyar nyelv talán még a Berente

község nevében hordozza ennek bizonyítékát!

A baranta kifejezés több névváltozatban

az ázsiai nomád népeknél

volt használatos. Valahol portyázást,

fosztogatást jelentett, valahol pedig

büntető hadjáratot, ami a somogyvári

legendában is szerepel, ahol is a brentai

ütközetben a baranta had (legjobb harcosok

hada, válogatott had) büntető

hadjáratként csatázott!

Mikor Kazakisztánban jártam, ott

úgy mondták, hogy a „branta” szót

olyan emberekre használták, mint Magyarországon

a betyárt! Nem a rossz

értelemben, hanem ahogy segít a szegényen,

egyfajta „visszaszolgáltató” minőséget!

Talán a mai világban is egy visszaszolgáltató

szerepet vállal a Baranta,

hiszen veszendőben van a magyar

kultúra, s az ellenség sem a testet, de a

lelket és a szellemet támadja. Nekünk

viszont nem a más ellen, de saját magunkért

kell küzdenünk...

Kopecsni Gábor

Máday-gyűjtemény

Dunaszerdahelyen

Máday Norbert, amellett, hogy egy

nagyszerű harcos, olyan dolgokkal

foglalkozik, melyek nem adatnak meg

minden embernek. Őseink tárgyi hagyatékát

gyűjti szívvel-lélekkel, ezt

éreztük, mikor az előadását tartotta!

A kiállítás a 48-as szabadságharc

emlékére készült; olyan emberek képei

sorakoztak a falon, akik valakinek ismerősek,

valakinek ismeretlenek. Pont

ez adott egy másik március 15-i hangulatot.

Nem a megszokott Petőfi, Kossuth,

stb. hangulat, hanem egy olyan

képet festett le, ami arról az oldalról

mutatott rá a szabadságharca, ami szintén

fontos volt. Olyan személyek képei,

akiknek csatát köszönhet a forradalom,

aki nélkül talán Kossuth se lenne a

„nagy Kossuth”. Papok képei, kik híven

áldozták idejüket és életüket a magyar

szabadságért, vagy azoknak a honvédeknek

a képe, akik már nem tudtak

gondoskodni magukról, mert vagy elveszítették

a lábukat, vagy nincstelenek

lettek, de égően vágytak és tudatában az

ilyen áldozatoknak, odamentek a csatatérre...

és voltak bajtársaik, akik már

nem is jöttek vissza...

Máday Norbert barátom az ittléte

idejére hozott a gyűjteményéből néhány

szablyát, pallost, karabélyt és egy messzi

földön híres Károlyi tarsolyt, amely

nemrég került haza köszönhetően

Norbi bátyám hazaszeretetének és ősei

töretlen tiszteletének. Olyan előadást

tartott, hogy még a fiatalok szemében is

könny csillogott.

Norbi bátyám a rendelkezésemre

bocsájtotta a 19 képből álló gyűjteményt,

és rámbízta, hogy a Felvidéken

vigyük, ahová csak tudjuk. Megfogadtam

neki, így vándorkiállítást szervezünk

egyes helyeken, s ha ideje engedi

Norbinak, eljön és mesél a jó magyar

embereknek...

Kopecsni Gábor

Nemzetközi Szablyavívó Verseny

A budapesti Ősi Tűz Történelmi

Vívógyesület és a Szegedi Vitézlő Oskola

szervezésében került megrendezésre

Kisteleken, a Szeged melletti

kisvárosban az I. Nemzetközi Szablyavívó

Verseny. A verseny március

13-án, az 1848-49-es szabadságharc

emlékére szerveződött!

A Felföldi Baranta Szövetséget a

februári III. Balassi kupán való sikeres

szerepelés jogosította fel tagjait

a kisteleki versenyre. Ketten tudtak

résztvenni: Papp Gabriella és Kopecsni

Gábor, a dunaszerdahelyi Hadik András

Baranta tagjai.

A versenyen 4 kategóriában indultak

a küzdők. 1 fegyveres: polifoam védőburokkal

ellátott, fafegyveres egyéni,

és fafegyveres csoport, valamint 2

fafegyveres kategóriában. A felvidéki

versenyzők mind a négy kategóriában

jól szerepeltek, Kopecsni Gábornak

sikerült megszerezni a polifoam kategóriában

1. helyet, fafegyveres kategóriából

2. helyet, és a csoportból

szintén a 2. helyet. Az összesített eredmények

alapján a legtöbb helyezést a

naranta harcművészek hozták el, akik

Budapestről, Erdélyből, Sopronból is

jöttek!

További jó felkészülést kívánunk!

K.G.

ITTHON 55

Lapzárta

Mi történik velünk, magyarokkal

Az áprilisi parlamenti választásokon

elképesztő arányú, „jobboldali” győzelem

született. Orbán Viktor, a győztes

pártszövetség elnöke – mint már annyiszor,

most is hitelesen összegezett: „Bebizonyosodott,

hogy rendszert nem lehet

váltani. Rendszert csak megbuktatni

lehet, hogy helyette felépüljön valami

új.” A „jobboldal” szakmai megnevezés

– helyette inkább azt lehetne mondani,

hogy „az a pártszövetség nyert, amely

közeledik a Szent Korona eszményéhez,

tehát a jézusi világképhez, s általa a Teremtőhöz.”

A példátlan arányú elsőség hátterét

– Orbán Viktor szavaival „forradalom

történt a válastófülkékben” hivatásos

elemzők aligha látják majd úgy, ahogyan

a szakrális bölcsesség hívei. Mi

történt hát valójában És mi történhet

ezek után velünk, magyarokkal

Az történt, hogy egy és negyedmillió

magyar ember felismerte: elpusztulunk,

ha nem térünk meg. Egymilliónál

is több honfitársunk kért segítséget

országunk oltalmazójától, a

Nagyboldogasszonytól, Jézustól és a

Szent Koronától, hogy ismét az egyetlen

jó úton járhassunk, melyet Isten

jelölt ki számunkra. Nemcsak a kolostorokban,

templomokban, de egyre

több iskolában imádkoztak jövőnkért

kicsik és nagyok. Megszaporodtak a

A rács mögött meggörnyedt tér

pókhálófonalán,

ott vergődtünk én,

néhány légy és az idő,

s a penészvirág illata

burkolta be e tündöklő temetőt.

A cellában, mint hálóban

reszkető halak tátogása,

zúg a csend,

s megnyugvást csak dacolva

sípoló tüdőm jelent.

A sétálóudvar kövéről

neveket sodor hozzám a szél,

melyekhez nem tartoznak

arcok, kezek,

Hrubík Béla

Fekete márvány

Esterházy János emlékére

zarándoklatok, a felajánlások, a közös

fohászkodások a rózsafűzér által; egyre

több helyen újították fel a kápolnákat,

templomokat – és persze, építettek

újakat -; megszaporodtak az út menti,

Jézust és a Szűzanyát magasztaló kegyhelyek;

a nemzet legkiváőlóbb tanítói és

gyógyítói könyvekben, zeneművekben,

színpadon, filmekben és előadásaikon

hirdették az evangéliumot és vallották:

a gyógyítás népe vagyunk, királyunk

Jézus. Már történelmünk két vezéralakja,

Hunor és Magyar sem egymás

ellen fordult, hanem segítette és védte

egymást, hogy örök időkre példát mutasson.

Ez is ott volt a szavazófülkés forradalom

hátterében: erősödött és nemesedett

a lelkünk. Felismertük, hogy az

ember nem csak anyagi test, amely látható,

de lélek és szellem is!

A jövőt csak általuk remélhetjük, a

belső és külső békét csak általuk nyerhetjük

el. Mindebből az is következik,

hogy áprilisban megkezdődött a nemzet

megtérése. Az élethez, a további

küzdelmekhez csak innen kaphatunk

erőt, a boldogulást innen várhatjuk

csupán.

Az ITTHON most imaláncot indít

– csatlakozzanak hozzá minél többen!

Építsük innen, a Felvidékről is a közös

életünket, minden magyarral és minden

velünk élő lelki testvérrel együtt,

hogy végre szép legyen a jövőnk, gyermekeink,

unokáink és az újabb nemzedékek

földi léte:

Imádkozzunk Esterházy

János boldoggá avatásáért

Kedves Istenünk,

köszönjük neked, hogy ismét megsegítettél

bennünket, magyarokat.Nem

engedted, hogy maga alá temessen a történelem,

mert az önzés, a gyűlölködések

és fegyverek világából úgy görgetted el

a hazugságokat, mint az ama barlang

nyílását elzáró sziklát a feltámadt Igazság.

Köszönjük, hogy felismerhettük:

nemcsak anyagi test, de lélek ás szellem

is vagyunk, hogy mindenkoron itt vagy

velünk, s hogy a lelkünkből felszálló ima

ereje hatalmasabb minden gonoszságnál.

És köszönjük, hogy az idő homályából

felfénylik vértanúnk, Esterházy János

alakja; köszönjük, hogy ismét elküldted

őt közénk, hogy földi megpróbáltatásait

megismerve felderenghessen elöttünk a

Jézus mutatta út, igazság és élet, s hogy

Esterházy János mosolya, jósága, másokért

hozott áldozata, hozzád való megingathatatlan

hűsége is ösztönözzön küzdelmeink

során. Add, kedves Istenünk,

hogy mi, magyarok, a Kárpát-hazai népekkel

és a testvéri lengyelekkel együtt a

beteg világ gyógyítóivá válhassunk. Add,

hogy a lelkünkből felszálló fohászok és

imák Isten Országának alapkövei lehessenek.

Batta György

széthullott életem torzói ezek,

szobrok, bálványok, képek,

melyek egyszer romba dőlnek,

ha kaput nyitok az ősznek,

nem kell szembeszállnom majd

minden falevéllel,

együtt múlok el

a megfakult téllel,

s a mírovi börtön megkopott falán

én leszek az intelem is talán

a vigyázók szemében örökre,

fekete márványon

arany betűbe öntve.

ITTHON 57

A Nap

Piramis

Világszenzáció látott napvilágot: a magyarság

ügyét régen látott módon ragyogja

be ez az új, remekbe szabott régészeti felfedezés!

A világ legrégebbi ismert piramisáról

tudniillik most már 100%-os bizonyossággal

kijelenthetjük, hogy a hun-magyarok,

azaz elődeink, a mag (tudás) urai építették.

A hüledezéskeltő hír röviden ismertetve a

következő: a szénizotópos mérések alapján

34.000 évesre saccolt híres boszniai Nap

Piramisban székely-magyar rovásírással

íródott feliratokat találtak a szláv kutatók,

s már egyértelműen azonosítottak húsz

rovásbetűt is, melyek egy az egyben megegyeznek

a manapság általunk is ismert

székely-magyar ABC jeleinek vonásaival.

A helyi régészek azonnal kapcsolatba léptek

a rovásíráskutatás honi mestereivel,

nemsokára pedig megindul a rendkívüli

izgalmat, s talán historikus paradigmaváltást

hozó pontos vizsgálódás. Remélhetőleg

nem fogják elhallgatni, eltüntetni a valós

eredetünket ország-világ elé táró, Kárpátmedencei

életterünk ősiségét bizonyító

táblákat és rovásmaradványokat a szélsőséges

globális eszmeiség jegyében cselekvő

főideologizátorok csicskacsatlósai.

A monumentalitásával szemeket lenyűgöző

Kínai Nagy Fal alig több, mint

kétezer éves, a gízai piramisok még nincsenek

ötezer évesek, s a Stonehenge

kövei is csak maximum pár évszázaddal

idősebbek Egyiptom csodáinál. A mi

pompázatos piramisunk azonban közel

30.000 évet ver az összes előbb felsorolt

földi remekre, ami egyenesen lenyűgöző,

nemzeti büszkeségünket sokszorosára

duzzasztó adat. A nonplusszultra pedig

a megtalált rovásírás kora. A hivatalos,

vaskalapos és megamaterialista “tudomány”

szerint a legrégebbi ísmert írás

Mezopotámia területéről származik, s az

i.e. IV. évezred végén, avagy az i.e. III. évezred

elején alakulhatott ki. Erre előkerül

egy amazoknál majd tízszer ősibb székely

rovásírás... atomcsapásszerű pofon lehet

ez a finnugor blődlit szajkózók számára

éppúgy, ahogy a “majomemberes”, “Mezopotámia

az első civilizációs” sületlenségeket

sulykoló mesekutatók lelkületének

is. Ismét a vadliberális körökben csak

“sumerpárthus nagymagyaroknak” csúfolt

tudós hazafiak igazsága bizonyosodott

be a ténynek hazudott műanyag agylúgozó

elméletkupacok ellenében! Félő

azonban, hogy elhallgatják ezt a szenzációs

felfedezést.

A legrégibb ismert

földi írás!

Ha valamikor a Jóisten kegyelméből

igazi nemzeti kormány kerül majd sokat

szenvedett Magyarországunk élére, akkor

az első feladatai egyikeként kell majd a

történelemoktatást korrigálnia, hogy a

műveletlen rétegek ne fitymálhassák többé

le ezt a „kurva országot”. Ne a kétszáz

éves mammonimádó multikultifellegvár,

a tenyérbemászó antihumánus törtetés

Mekkája, a háború- és terrorpárti USA

legyen a példa gyermekeink előtt “demokratikus

és modern” berendezkedésével,

sokkal inkább őseink ideológiája és

remekei! Szeretném, ha a magyar őstörténet

nem Árpádnál, esetleg az “uráli őshaza”

felemlegetésénél kezdődne, hanem

a Kárpát-medence hungár életterének

ősiségénél. Szeretném, ha a históriaoktatás

szempontjából fontos tankönyvek

címoldalán a Nap Piramis, valamint a rovásírás

virítana, s ugyancsak ezen magyar

csodák ismertetésével kezdődne a történelemtanítás

a magyar gyerekek számára.

Várom a Nap Piramis kutatásának újabb

eredményeit, s bízom továbbra is a szebb

magyar jövőben!

(forrás: http://egymagyar.blogspot.com/

2010/03/vilagszenzacio-latott-napvilagot.

html)

Piramisok a Képes

Krónikában!

Létezik egy velencei fametszet a középkori

Székesfehérvárról, ami több kutatót

arra sarkallt, hogy a magyarok szakrális

központját nem a mai Székesfehérváron,

hanem a Pilisben keresse. A kutatások

eredményeként egyre többen vallják,

hogy Fehérvár koronázó városunk egykor

valóban a Pilisben helyezkedett el,

ami a korona-csakra, fehér és beavatás

fogalmak érdekes találkozása. A pálosok

központja, a Pilis, tehát pontosan az

a hely, ahol a beavatás történhet. Mint

ahogy az emberi testben ez a hely a fejtető,

ugyanúgy a Kárpát-medence „pilise“

az, ami képes a fentről jött finom energiák

befogadására. A korona- és a szívcsakra

a Pilisben egy helyen található, ezáltal

teljes szakrális uralkodói programot

képvisel. A Pilis Árpád-kori szakralitását

oklevelek bizonyítják: mindvégig királyi

központként működött, soha nem lehetett

adni-venni benne földterületeket,

csak királyi jóváhagyással. Később, az

Anjou-kortól Visegrádon, a fellegvárban

őrizték a Szent Koronát és a Képes

Krónika képein a koronázás helyeként a

Pilis azonosítható. A Pilis körvonala (a

Visegrádi-hegységgel együtt) egy hatalmas

szívet formáz, amelynek a közepén

található Dobogókő, a Kárpát-medence

energetikai központja. Őseink nem véletlenül

adták a terület középpontjában

álló csúcsnak ezt a nevet, tudniuk kellett,

hogy itt „dobog“ a világ szíve. Az Árpád

korban ezt a területet „Insula Pilis“ (Pilissziget)

néven nevezték. Ha rápillantunk

a térképre, és leszámítjuk az utóbbi 1500

év mintegy 400 földrengését, amelyek során

például „az egyik hegy belezuhant a

Dunába“, és így nyilván megváltozott a

58

fent: III. István koronázása,

II. László, és Imre koronázása

környék képe, akkor tökéletes szívalakot

látunk. A területet a ma itt élők is a Föld

szíveként emlegetik.

A korona- és a szív-csakra így tehát a

Pilisben egy helyen található, ezáltal teljes

szakrális uralkodói programot képvisel.

Az itt található pontokon keresztül

átadhatóvá vált az isteni energia az arra

alkalmas befogadó személynek. És valóban,

a Pilis alagútrendszerében, a titkos

barlangokban a pálosok beavatási rítusainak

központi szerepe volt. Az egyiptomi

piramisok az Oziriszt megszemélyesítő

Orion csillagkép mintájára épültek. Tudjuk,

hogy az Orion a magyar mitológiában

Nimróddal azonos.

Középkori krónikáink a magyarság

első őseként a legendás Nimródot jelölik

meg. Nimród először Kézai Simon,

Kún László udvari papja, 1282 körül írt

Gesta Hungarorumában lép fel a magyar

történetírásban. Kézai elmondja, hogy a

vízözön után kétszázegy évvel az óriás

Nimród egész nemzetségével hozzáfogott

a bábeli torony építéséhez. A nyelvzavar

után Evilát földjére költözött, és ott felesége,

Enéh két ikerfiút szült neki, HU-

NORT és MAGORT. Ettől a két fiútól és a

szolgálatukban álló vitézektől származtak

a hunok és a magyarok. Ezt a történetet

több mint húsz középkori magyar krónika

megismétli.

Többek feltételezése szerint az Orionnak

a pontos mása megtalálható a Pilisben:

a csillagkép csillagait a pilisi hegyek

rajzolják ki. A középső három csillag az

Árpád-vár, a Rám-hegy és a Magashegy.

Az elrendezés ugyanaz, amit az egyiptomi

piramisoknál látunk: a leghalványabb

csillagot a legkisebb piramis jelzi, a legerősebbet

pedig a legnagyobb. A csillagkép

további négy pontjának mindegyikénél

pálos kolostorromok találhatók.

A beavató koronázás tehát a Pilisben

történt. Bizonyíték erre a Képes Krónikában

található számos kép, melyeken a

koronázási esemény hátterében a tájat is

megjelenítik. Viszont van a Krónikában

három rajz, ahol a távolban meglepő módon

piramisok vannak.

A képek önmagukért beszélnek. Egyértelmű

hogy ezeken a rajzokon nem

hegyek, dombok és sziklák, hanem piramisok

láthatók. A szabályosan megrajzolt

gúla az egyenes éleivel legalábbis erre

utal. Az Imre koronázását ábrázoló képen

ráadásul két piramis is van, melyeknek

csúcsán talán életfát vagy energia-kisugárzást

jelenített meg a rajz készítője. A

kérdés az, ha a helyszín a Pilis és a képen

valóban piramisok vannak, ma miért

nem láthatjuk ezeket az építményeket

Lehetséges hogy ezeket is, mint számos

épületet a Pilisben, lerombolták, elbontották

és a földdel tették egyenlővé azért,

hogy a magyar nemzet dicső múltját eltüntessék.

Ha viszont még ott vannak és

csak a növényzet vagy a föld rejti az építményeket,

akkor a boszniai piramishoz

hasonló kiemelkedést kell keresni. Lehet,

hogy az Árpád-vár, a Rám-hegy és a Magashegy

a Pilis piramisa

Pilisi zarándokhely

Az 1940-es években bizonyos Sashegyi

nevű régész kezdett ásatásokat a Holdvilág-árokban

abból kiindulva, hogy Anonymus

úgy írja le Árpád vezér nyughelyét,

hogy ott nyugszik Árpád „ahol a víz kőmederben

folyik alá Attila városába”. Ez

a leírás pontosan ráillik a Holdvilág-árokra,

amely a Pilisben van; ott, ahol a régi

koronázóvárost, Fehérvárt, és Ősbudát,

Attila nagykirályunk székhelyét is sejtik.

Sashegyi emberi (női) csontvázat is talált

ott a nehezen és életveszélyesen megközelíthető

helyen, kőkoporsóban, amelynek

génjei megegyeznek a honfoglaló magyarság

genetikai állományával. Az ott található

kövek emberi megmunkálásra utalnak,

nem a természet formálta őket olyanra.

Az egyik közeli bokorban Sashegyi embert

ábrázoló kőszobrot is talált, amely egy belső-ázsiai

türk, szittya, hun vonásokat mutató

emberábrázolás volt. Két nap múlva

két szakértővel visszatért a helyszínre, de

a szobornak hűlt helye volt. Utánajárt a

dolognak, és kiderült, hogy elvitték azt a

kőfejtőbe, bezúzták. 2003 körül az ásatást

végzők egy olyan kőtömböt találtak

a hegyen tovább lejjebb fúrva, amely egy

feltűnően éles, szabályosan egyenes peremmel

rendelkezik. Ennek a peremnek a vonalában

továbbmenve annak úgy lett vége,

hogy az ásó szintén kőbe ütközött, amely

szintén egy kocka- vagy téglaalakú kőtömb

egyik szabályos pereme volt. Ennek végén

szintén egy erre merőleges perem van, tehát

az egész emberi alkotásra utal, lépcsőzetes

kialakításra. Hogy ennek a lépcsőzetes

folyamatnak hol van vége, nem tudni,

de elvileg le a patakig (folyóig) is tarthat.

Ha pedig a párhuzamos oldalon ugyanezt

a kialakítást találják meg a hegyen, mint

szabályos tükörképét a lépcsőzetnek, akkor

az csak piramis lehet, amelyet hegyből

ástak ki, és utána hegyként be is temették,

valamilyen okból kifolyólag.

Ha végre kiderülne az igazság, akkor a

Pilis lenne a nemzet zarándokhelye, ami a

mai helyzetben növelné a nemzet összetartó

erejét. De sajnos az idegen szívűek mindent

megtesznek, hogy ez ne jöhessen létre.

Az ő idejük azonban hamarosan lejár úgy,

mint a homokóra homokja, ha lassan is,

de lepereg.

(forrás: http://csaba-vezer.freeblog.h

u/archives/2008/12/10/Piramisok_a_

Kepes_Kronikaban/)

ITTHON 59

„Mély a múltnak kútja”

Maskurázók az Ipoly-mentén

Az Ipoly folyó a XX. század szimbóluma

lehetne. Volt, hogy összekötötte, és

volt, hogy elválasztotta azt, ami széttéphetetlenül

összetartozik.

„A mesebeli Ipoly, miként azt a harmadik

évezred küszöbén tudni véljük, a trianoni

diktátum következtében, a béke és

békétlenség nevében 172,2 folyamkilométeren

zavaros, magyar-szlovák határfolyóvá

változott, és persze hajózhatóvá, majd

legvégül a Hulinova terv (1966.) részleges

megvalósításával, folyószabályozás címén,

„vízveszejtő csatornává.”: – írja Németh

Péter Mikola a Napút 2004-es farsangi

számában „Hetedhét Ipolyon innen és túl”

címmel, a múlt század utolsó évtizedében

megújuló Ipolydamásd–Helemba közötti

farsangi néphagyományról értekezve.

Az a negyvenhét közúti-, vasúti- és gyalogos-híd,

amelyekből mára már csak öt

funkcionál, egykoron összekötött közösségeket,

családokat és barátokat. A hiányzó

Ipoly–hidak nagyobb részét a világháborúk

ideje alatt semmisítették meg. Ellenben

2000-ben, békeidőben az árvíz mosta el

az utolsó előtti hidat a Duna–Ipoly torkolat

felől nézvést, az Ipolydamásd-Helemba

közöttit. Ezt, tekinthetjük akár szimbolikusnak

is. Ennek ellenére – ahogy a neves

néprajztudós, Hoppál Mihály mondta: – a

történelmet lehet hamisítani, de a népi emlékezetet

nem. És milyen igaz, akik együtt

ünnepelték a damásdi–helembai Farsang

Tóbi, vagyis a tél jelképes „temetését”, több

mint száz évvel ezelőtt – legalábbis, azóta

dokumentálják – az Ipoly folyó bal és jobb

partján, Ipolydamásdon és Helembán,

– mai szlovák neve Chl’aba – azoknak a

kései utódai a harmadik évezredben is

együtt ünnepelnek.

(Kis ismeretelméleti kitérő: hagyományok

előbb voltak, mint kutatók.) És sajátos

archaikus egységben, békességben

éltek itt együtt a „jó palócok” és a „tót

atyafiak”. Nem is tudták, mi az az etnikai

konfliktus. De mi, most Európában politikailag

„nyílt társadalmakban” élünk,

tehát, jó első kézből tájékozódni jelenkori

nemzetiségi ellentéteink ok és okozati

összefüggéseiről. Többek között ezért is

zarándokoltunk hát el tapasztalatot szerezni,

farsangolni, február 13 és 16 között

a Duna–Ipoly zugba, a Börzsöny déli lankáin

egymással szemben fekvő, az Ipoly

két partján elterülő két településre. A

helybéliek emlékezete szerint a Magyarország

területén levő Ipolydamásdot a

múlt század elején zömében még szlovák

ajkúak lakták, a trianoni békeszerződés

következtében Csehszlovák közigazgatás

alá eső Helembát azonban többségükben

magyarok. Ez nem is volt gond az Osztrák–Magyar

Monarchiában, mert egyazon

ország, azonos jogú polgárai voltak

a magyarok és a szlovákok is. Együtt

örültek, s együtt szomorkodtak, ha úgy

hozta a sorsuk. De a közös hagyomány

egy bizonyos idő után nem felelt meg a

nagypolitika elvárásainak. Így bármilyen

hihetetlen, a közös hagyományos farsangi

ünneplés sem sokkal élte túl Trianont.

A korabeli feljegyzések szerint, néhai

Korcsmáros László helytörténész állítása

szerint, úgy 1925 táján szűnt meg hosszú

időre, több mint fél évszázadra az Ipoly–

menti maskurázás, s akkor úgy tűnt,

hogy végleg eltemették Ipolydamásdon

a farsangot. Az 1980–as évek második

felében volt már ideiglenes híd a két

falu között, de erőteljesen létezett még,

az 1920–ban először meghúzott országhatár

is. Nem sokkal a rendszerváltást

követően, az Európa Unió felé való kacsingatások,

igyekvések idején, amikor,

minden tagságra esélyes Közép-európa-i

ország, köztük Magyarország és Csehszlovákia

is meg akart felelni az európai

elvárásoknak, történhetett meg az, hogy

a szemközti falvak akkori polgármesterei:

dr Gosztonyi Jenő és néhai Bogdán

József kezdeményezésére, 1991 farsangján

a hatóságok ideiglenesen megnyitották

az országhatárt, megteremtve ezzel

a határ-hídon való átkelés lehetőségét.

Talán ők maguk se gondolhatták előre,

hogy ezzel Ipolydamásd és Helemba

népe képes lesz emlékezete legmélyéről

előhívni, – „Mély a múltnak kútja!” – s

újraéleszteni az Ipoly-menti maskurázás,

alakoskodás farsangi hagyományát, ami,

azóta is, idestova tizenkilencedik esztendeje

tart töretlenül, még úgy is, hogy

a hidat tíz éve már, hogy elsodorta egy

tavaszi árhullám, s újjáépítése szándékáról,

azóta is, csak ritkán hallani. Persze

igazi zimankós teleken a híd nem léte

nem jelent gondot, hiszen átcsúszkálnak

egymáshoz a folyó jegén a két falu lakói.

Igen ám, de az idei a kemény tél ellenére

sem fagyott be úgy az Ipoly vize, hogy

azon bárki emberfia átsétálhatott volna.

Így két lehetőség maradt, az egyik: cirka

30 km-es kerülő: Letkés – Ipolyszalka

– Gramkövesd – Kovácspatak felé, be a

Duna-Ipoly zugba. A másik, a kissé kalandosabb,

ámde emberpróbálóbb: igazi

valóság-show. Én és a barátaim az utóbbit

választjuk: délelőtt, miután szalma

bálákból rituálisan máglyákat raktunk, s

azokat a dob pergő ütemére, harmonika

szóra, és a nagybörzsönyi Pávakör énekére

körbetáncoltuk, a sok–sok színes

maskurával tánclépésekkel jártuk be így

a falut, Ipolydamásdot. Mindezek után

gyülekező a Kultúrháznál volt, ahonnan

busszal felutazunk a Szobot Párkánnyal

(szlovák nacionalistáknak: Štúrovo) összekötő

vasúti hídig, és onnan gyalog

megyünk odaátra. Ott vár minket egy

pótkocsis dübörgő traktor, amivel rázkódva,

döcögve ugyan, de a hómezőn át

Helembáig száguldhatunk. Persze a dolog

nem ilyen egyszerű. Ha mi „gonosz”

módon nem hiszünk a szlovák-magyar

konfliktusban, akkor a mesék szabályai

szerint próbákon kell átesnünk. Az első

próba: önmegtartóztatás. Ezt a kísértést

egy miniatűr echós szekérke láttán érezhetjük,

ami telve vagyon porcukrozott

fánkkal, csörögével és képviselővel, s

telítve van forralt borral és teával. És itt

jön a megmérettetés. A vasúti híd túlsó

végén a meredek lépcső járhatatlan, ráfagyott

a hó, a víz, inkább korcsolya-, mint

60

szánkópálya. Én lecsúszom gatyafékkel,

ez nem túl kellemes, bár kalandos, de

ebben a helyzetben két szerencsés is van:

a kutyám (négyláb-meghajtás), és a szekér.

Ez utóbbit, a lejtő bármely pontján

stabil helyzettel bíró, egy magára valamit

adó férfiember adja tovább, kézről kézre.

Szusszanunk, felülünk, és elfeledkezünk

arról, hogy, ha már megpróbáltatás, akkor

a mesék szabályai szerint az egyszeri

eset nem lehet kielégítő. Mindenki felkászálódik,

majd vigyázban ül a pótkocsi

platóján, s nézi a valóban csodálatos

hófödte Börzsönyt, a Hegyes–hegyet, a

Márianosztrát ölelő „pálos–dombokat”,

s egyszer csak a szűz hóban elakadunk.

Az idillnek vége, a férfiak leszállnak,

megtolják a traktort. A lankán a benzinbűzös

motor erőre kap, és mi ott maradunk,

mert ha megáll, és ismét felvesz

bennünket, kezdődik az egész tortúra

elölről. Nem is baj, hogy itt hagy minket,

a táj gyönyörű, és átélhetjük a kilátástalanság

érzését, mert bármerre is nézünk,

a „semmit” látjuk, a végtelen hómezőt,

– „Száműzött tenger / Isten hallgatása”:

jut eszünkbe Pilinszky – és szemünk

előtt meg a végtelenbe vezető párhuzamos

traktornyomokat. Mikor a sokadik

dombtetőről végül mégis megpillantjuk

Helembát: határ ide, határ oda, nyomban

otthonosan érezzük magunkat. De

ekkor jön ám az „időkapszula”. A dombtetőt

fülünk hallatára, – valami őrület!

– lakodalmas rockzene uralja, a köztéri

hangszórókból szól. Eddig utunkon is,

úgy érezhettük, mintha Jiří Menzel abszurditásba

hajló, szarkasztikus szelleme

filmszerűen kísért volna el bennünket.

De most már, bizonyosan velünk

van. Újra átéljük a volt Csehszlovákiát,

amelyben a leghülyébb, már akkor is,

egy magyar volt, (Bán János alakította:

Az én kis falumban.) persze ez akkor

megtiszteltetésnek számított. Közben

közelg az idő: harangszó ínycsiklandozó

ebédillatárral. Leereszkedünk a dombról,

megérkezünk a faluba. Ez Helemba,

a középkori magyar falu, Szlovákiában.

Jutalmunk a gulyás műanyag tányérban,

és a forralt bor, műanyagpohárban. Fontos

információ: a gulyás őrölt paprika

nélkül, majorannával, boróka bogyóval

és kakukkfűvel készült. Néhány korty

borocska és néhány falat után a két település

polgármesterével beszélgetünk.

A nyelvtörvény – úgy tűnik – nemigen

érdekli a helembaiakat, de ahogy a polgármester

asszony, Kosznovszky Henrietta

fogalmaz: Ha idegen jön, ahhoz először

szlovákul beszélünk. A telefonunkba,

eddig is két nyelven szóltunk bele:

tessék, vagy proszim! Húsz-harminc éve

is két nyelven hirdettünk a hangosbeszélőn,

ebben ilyen értelemben nagy változás

nem történt.

Rományik Ferenc (Ipolydamásd polgármestere)

meséli: – A márianosztrai

kőbánya közelsége miatt telepítettek szlovák

bányászokat Ipolydamásdra, mert a

damásdiak akkor még tudtak szlovákul.

De a nemzetiségi hovatartozás soha nem

jelentett gondot a térségben. Régóta kialakultak

már a baráti és rokoni szálak is.

A második világháború környékén még

voltak ide-oda házasulandók, és hála Istennek,

a Kádár-rendszer sem tudta ezeket

a szálakat teljesen elszakítani. Itt, az

Alsó-Ipoly-völgyében a mindennapok

egészen másképp telnek, mint, ahogy azt

az országos politika gondolja, vagy épp

szeretné – vélekedik a polgármester.

Az ebéd után, ahogy érkeztünk, ugyanúgy

a pótkocsis traktorral szállítanak

vissza bennünket a hídfőig, a helembai

atyafiak közül is velünk tartanak jó néhányan,

majd busszal utazunk vissza

Ipolydamásdra a Kultúrházba, mert ott

kezdődik a hagyományos farsangi bál,

mulatság. Zenekar: Csini és Lajos barátaikkal

húzzák a talp alá valót. Ünnepi

estebéd: szarvaspörkölt főtt krumplival,

savanyúsággal, mellé házi bor, enyhén

hordó ízű. Önfeledt tánc, a falu apraja és

nagyja, no meg a vendégek is járják a palócföldi

csárdást.

Ami meglepően gyönyörű és felejthetetlen

az egészben, hogy semmi skanzen-érzés,

semmi mesterkéltség. Itt valóban úgy

érezni, hogy szeretik egymást magyarok és

magyarok, szlovákok és magyarok, mert

ők, az itt élők „csak” jó lokálpatrióták,

vallják. És ebben a szemléletben megfér

egymás mellett többféle náció is, és a barátsággal

érkező idegennek is van helye.

Nem mérik össze készakarva a „Kárpátok

tigrisét” a „Pannon pumával”, így szót

értenek. S Uram bocsá’, talán tisztelik, és

képesek meg is becsülni egymást. Ahogy

a helembai Kosznovszky Henrietta polgármester

meséli: Mikor a Mária Valéria

hídon átsétálunk az esztergomi piacra,

ott találkozhatunk olyan magyar árusokkal

is, akik szívesen elbeszélgetnek velünk

szlovákul. A két nemzetiség, magyar és

szlovák megérti egymást, ha akarja, legfeljebb

a politika nem akarja, nem szolgálja

az egyetértést. Itt, nálunk a faluban, soha

sem volt „vérre menő” szlovák-magyar ellentét,

feloldhatatlan vita vagy verekedés.

Sőt, ha idegen jött, és volt valami nézeteltérés,

a szlovákok megvédték a magyarokat,

és viszont.

Mit is mondhatnánk erre Talán azt,

hogy az idei Ipoly-menti farsangoláson

hallottak és a tapasztaltak alapján az

fordul meg önkéntelenül is a Dunakanyarból

érkező vendég fejében: lehet,

hogy mégiscsak azoknak lesz igazuk, akik

a Schengen-i határok életbe léptetése óta

optimisták és azt állítják, hogy magyar és

szlovák, szlovák és magyar, ha eltérő történelmi

intervallumokban is, de egymás

mellett lettek nemzetté, s ez itt a legfőbb

érték. Ezért tehát a mostani, Európa újra

egyesítésének folyamata, XXI. századi

reményeink szerint egy soha vissza nem

térő alkalom arra, hogy az ún. „funkcionális

megbékélés” jegyében, a mélyen közös

múltú kultúrára, a mélyen közös gyökerű

hagyományokra alapozva, köztük

olyanra, mint éppen ez az Ipolydamásd–

Helemba közötti maskurázás, farsangi

ünnepkör is, megalapozhatják az itt élő

emberek hosszabb távú békés együttélésének

társadalmi feltételeit. Azt remélve,

hogy ennek realitása van, addig is együtt

múlatjuk az időt, s palócos hanglejtéssel

együtt énekeljük:

„Kinek nincs, kinek nincs

kút az udvarában, aranyos

diófa pitvara ajtajában

Aranyos diófa, csipkés

a levele, miért nincs minden

lánynak igaz szeretője”

Badacsony T. Örs

ITTHON 61

Simek Viktor „kincses” könyvének

bemutatója Zsérén

Amilyen szépre sikeredett a Gyurcsó

István Alapítvány negyvenharmadik

könyve, olyan szép volt a kötetbemutató

február hetedikei ünnepség a zsérei

kulturházban. Simek Viktor, a község

szülötte, a zoboraljai szórványmagyar

közösség kimagasló alakja először állt

népe elé könyvszerzőként. Zoboraljai

színek c. munkája, melyben a huszadik

század első felének zsérei népviseletét

jellemzi, rajzolja és festi meg, nem csak

szülőföldje, hanem az összmagyarság

számára is becsülnivaló, az életmű

fontos teljesítménye. Amilyen gazdagnak

és eredetinek találta Kodály Zoltán

az ottani népdalkincset, olyan gazdag

és eredeti a vidék, s ezen belül Zsére

– népviselete is. Minthogy a könyv kifogástalan

kivitelű, olvasója képet kaphat

a pasztellel, vöröskrétával, akvarellel,

temperával, olajjal készített alkotások

jóvoltából a zséreiek ruháiról, rojtos- és

selyemkendőiról, drótkontyairól, néhány

használati tárgyáról, sőt: magáról a

környezetről is. Mint ahogyan azt Sipos

Anna muzeológus elmondta a könyvavatón,

ma már Zoboralján is tapasztalható

a múlt emlékeit felszámoló folyamat,

ezért óriási jelentőségű a kiadvány. A

zsérei népviselet Simek Viktor festészete

által örökre fennmaradhat, hiszen a mű

szerzője a mai napig benne él az ottaniak

világában, ismeri a hiteles adatközlőket.

Karnagyi munkássága pedig éppen arra

irányul, hogy a zoboralji népdalok csodálatos

világát ne csak kották és hanglemezek

őrizzék, hanem a felnövő újabb

és újabb nemzedékek szíve-lelke is.

Az ünnepségen versek és dalok köszöntötték

a szerzőt és rendkívül kifejező

volt a Száraz Erzsébet bemutatta

avató ceremónia is – miközben a

nagyfödémesi művelődési ház igazgatója

arról beszélt, hogy a mű kerüljön el minden

magyar családhoz, a könyvre rózsaszirmokat

hullatott – az enyésző kincsek

fölötti fájdalom és a megőrzésük fölötti

öröm szirmokká testesült könnyeit.

Külön figyelmet érdemel a kiadó, a

Huszár László igazgató által vezetett, a

Csemadok Művelődési Intézete, amely

Dunaszerdahelyen működik. Ez a kis

intézmény immár csaknem félszáz kötetet

jelentetett meg, és napvilágot látott

a Gyurcsó István Alapítvány könyvek

sorozaton belül 13 hangzó-anyag is. Elsőként

még 1992-ben az Ág Tibor gyűjtötte

és válogatta csallóközi betlehemes

játékok és mendikák (Vígan zengjetek

citerák) hagyta el a nyomdát, két esztendő

múltán Marczell Béla: A Csallóköz

hiedelemvilága c. összeállítását vehettük

kezünkbe. A szerzők között található

Zalabai Zsigmond (Koszorúk,1998), és

a kassai Szőke István (A bábjátszás ábécéje),

valamint Barsi Ernő munkája.

Mint ahogyan Simek Viktor könyvének,

a Gyurcsó István Alapítvány egyéb

kiadványainak is ott a helye minden magyar

családban, de ha ott nem, legalább a

könyvtárainkban és az iskoláinkban!

(Hungarus)

A kórustagok nevében Bene Irén

gratulál a szerzőnek

Száraz Erzsébet és Simek Viktor a „könyves“ tortával

62

NEMZETI KULTURÃLIS HAVILAP 5. ÃVFOLYAM 3-4. SZÃM - Niton

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?

NEMZETI KULTURÃLIS HAVILAP 5. ÃVFOLYAM 3-4. SZÃM - Niton