NEMZETI KULTURÃLIS HAVILAP 5. ÃVFOLYAM 3-4. SZÃM - Niton

NEMZETI KULTURÁLIS 

HAVILAP 

5. ÉVFOLYAM 3-4. SZÁM 

2010. Szelek / Kikelet hava 

1,32 EUR / 40,– Sk

Nyelvőrök a spájzban 

Nincsenek pontos és mélyreható információim arról, hogy mikor 

is kezdődött Kínában a kulturális forradalom, de híradásokból és 

dokumentumfilmekből még halványan felsejlik bennem néhány 

filmkocka arról, amikor verebek százezreit pusztították el abból a 

célból, hogy növeljék a búza hektárhozamát. Arról sincsenek megbízható 

információim, vajon a verebek elpusztítása után nőtt-e a 

hektárhozam, azt viszont már bizton állíthatom, abban az évben 

Kínában jelentősen elszaporodtak a hernyók és egyéb kártevő bogarak, 

aminek leginkább a gyümölcsösök látták kárát. Nos, valahogy 

így vagyok én a új szlovák nyelvtörvénnyel is, melynek gyakorlati 

hasznát még ugyan senki nem bizonyította, de újjászületett egy 

közel két évtizede már feledésbe merülő emberi faj, melyet régen, az átkosban egyszerűen csak besúgóknak 

hívtak. Azt még a magukat profi politikusnak tartó, de mára már sikeresen porszívóügynökké 

és egyéb más ellenőrré felküzdő regionális tényezőknek is el kell elismerniük, hogy a szlovák gazdaságra 

gyakorolt hatása valószínűleg elenyésző annak a ténynek, ha az amatőr magyar színjátszó 

csoport által kiadott műsorfüzetben, a magyar szerző, magyar darabjában alakított szereplő nevét, 

tegyük fel Bugyi Szigfridet, szlovákra fordítják. Az viszont már korántsem elhanyagoltó tény, hogy a 

K. minisztérium az adófizetők pénzén, benzin, telefon, mukadíjj és postai bélyeg költséget pazarolva, 

orovosi igazolás igénybe vétele nélkül próbálja lemérni türelmünk felső határát, a Kim Ir Szen-i időket 

felelevenítő nyelvtörvény megszegésének ürügyén. 

Amikor Szlovákia a munkanélküliség nagyságának mértékben sikeresen versenyez az Európai 

Unióban a vezető hely megszerzéséért, amikor négy év alatt az ország államadóssága megkétszereződött, 

amikor a szlovák kormány miniszterei és kormánypárti pártvezetői úgy herdálják az állami vagyont, 

mintha kártyán nyerték volna, némiképpen nevetségesnek tűnik, hogy nyelvrendőrnek álcázott 

pojácák királyt próbálnak játszani egy olyan országos premier előtt álló újszlovák darabban,ahová a 

központi emegyógyászati intézetből ideiglenesen szabadlábra helyezett idült ápoltak vannak kötelezően 

kirendelve nézőnek. 

A zoboralji Kalászon megtörtént K. minisztériumi hivatalos állami zaklatás-kontra Csemadok Új 

Hajtás helyi szervezet párharcnak mégis van egy kézzelfogható haszna, még pedig az a mondat, amely 

véletlenül, vagy türelmetlenségből, de kibuggyant a túlbuzó csinovnyikovna száján, és pedig, hogy: 

Tudatosítaniuk kell, hogy Önök Szlovákiában élnek! Nos, valóban itt kell, hogy éljünk ebben a következmények 

nélküli országban, mely állapot akát ideiglenesnek is tekinthető, hiszen ahogyan a kínai 

kulturális forradalomnak is fuccs volt egy idő után, és az „örök időkre a Szovjetunióval” szlogent sem 

tanítják ma már gyakorló pedagógusok az iskolában, úgy akár megtörténhet az is, hogy a verebek 

egyszer csak gondolnak egyet és úgy elrepülnek Kínából a lelövés erősen megalapozott gyanúja elől, 

hogy akár a búzatermés hektárhozama is megháromszorozódhat. Addig azonban a Bugyi Szigfrid 

szlovákra fordításának a folyamatával kell derekasan megküzdeinük az adóinkból befolyt, de állami 

pénznek nevezett fizetőeszköz elpocsékolásával a K. minisztérium ápoltjainak, nehogy üresen maradjon 

a honi spájz, ahová befőttek helyett mostanság ideiglenesen beköltöztették a nyelvrendőrséget, azt 

gondolva, a szlovákiai választó „brindzás haluska” helyett ezzel is jóllakatható egy ideig. 

Hrubík Béla 

NYELVI JOGOK ÉRVÉNYESÍTÉSE SZLOVÁKIÁBAN 

www.jogsegely.sk 

Ingyenesen hívható telefonszám: 0800 500 565 

A tartalomból: 

Nyolcvan éves 

Csoóri Sándor 

Pillantás az életműbe 

6-11. 

Felvidéki magyarok 

Varsóban 

A lengyel-magyar barátság 

öröklángja 

12-17. 

Ma az életgyökér roncsolása 

valóság... 

Rókusfalvy Pál írása 

18-19. 

Interjú 

Szabados Györggyel: 

A magyarság 

szellemi kategória 

20-21. 

Film készült 

Duray Miklósról 

Beszélgetés Koltay Gáborral 

22-27. 

Sisak 

A Béres Csepp 

megalkotójának elbeszélése 

28-33. 

Csóti György: 

A kettős állampolgárságról 

a Kárpát-medencében 

36-37. 

Őseurópai géneket hordunk 

Papp Lajos 

kunszentmiklósi beszéde 

44-47. 

Címlapunkon: 

A magyar Szent 

Korona felajánlása 

(lásd a 35. oldalt) 

Itthon – Nemzeti Kulturális havilap 

Kiadja: A JEL polgári társulás, Pozsony 

Főszerkesztő: Batta György 

Megjelenik a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma 

és a Szülőföld Alap támogatásával. 

Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR – 

program Kultúra národnostných menšín 2009. 

Engedélyezte a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma 

EV 3082/09 • Megjelenik 3000 példányban. 

A szerkesztőség címe: nám. 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava 

Telefon: +421 905 608 777, +421 907 177 817, e-mail: itthon.press@gmail.com 

Grafika: Csernyanszky Pista. Nyomdai munkálatok: KPRINT 

A lap olvasható a www.felvidek.ma és a www.csemadok.sk honlapokon is. 

Konverzný kurz 1 EUR = 30.1260 Sk 

(A váltási árfolyam 1 EUR = 30.1260 Sk) 

ITTHON 3

A Felvidéki Mózes 

Esterházy János Emlékünnepség Budapesten 

Március 7-én tartotta a Rákóczi Szövetség 

(RSz) és az Esterházy János Emlékbizottság 

(EJE) a hagyományos Esterházy 

János Emlékünnepséget Budapesten. 

Most is a Szép utcai Esterházy-emléktáblánál 

kezdődött az ünnepség, ahol 

Martényi Árpád, az RSz szervezeti titkára 

azzal kezdte, hogy Esterházy János mellett 

két nőtestvére állt. Aktív politikai pályája 

idején Lujza, majd megpróbáltatásai idején 

Mária. Életének mindkét korszaka, 

12 évet ölelt föl (1933-45), (1945-57). Az 

is érdekes, hogy a két korszak határán az 

oroszok 12 napig tartották fogva, majd kiengedték. 

Arra a 65 évvel ezelőtti időszakra 

emlékezünk, amikor börtönkálváriája 

megkezdődött. 

A koszorúzás fő szónoka Dr. Gerencsér 

Balázs Szabolcs, az EJE tagja, a Pázmány 

Péter Katolikus Egyetem, Jog- és Államtudományi 

Karának egyetemi adjunktusa 

volt. Ő a következő megszívlelendő beszédet 

tartotta Esterházy János emléktáblájánál, 

ahol eddig nem tapasztalt sokaság jelent 

meg. „A kisebbségi jogok gyakorlása 

nem államellenesség, nem irredentizmus, 

amint azt a kormánysajtó egy része be 

szokta állítani, hanem természetes jogunk, 

amellyel a jövőben is élni kívánunk.” 

Esterházy János mondta ezeket a szavakat 

a prágai parlamentben, 1937-ben, amikor 

már 17 éve volt Csehszlovákiának nyelvtörvénye. 

Ugyanakkor a magyarság anyanyelvének 

használatát az akkori csehszlovák 

kormányzat a közigazgatás átszervezésével, 

a nyelvtörvény végrehajtásának 

bojkottálásával, lehetetlen jogi indokokra 

hivatkozva megaka-dályozta. 

73 évvel ezelőtt, tehát a többségi hatalom 

a kisebbségek kárára – és főként a 

magyar nemzetiség kárára – jogaik érvényesítésével 

szemben korlátokat helyezett 

el. Ha annak a kornak a forrongó, harcias 

légkörét elképzeljük, úgy is mondhatnánk: 

vermeket és tankcsapdákat állítottak fel, 

hogy az alapvető jogok gyakorlásáig a kisebbségek 

ne tudjanak eljutni. Hol fizikai 

értelemben, hol jogi értelemben tette lehetetlenné 

a hatalom a kisebbségi létet. 

1920-ban bevezettek egy 20%-os lélekszámhoz 

kötött nyelvi küszöböt, amely 

4 

elérését gyakorlatilag lehetetlenné tették 

azzal, hogy később a közigazgatási határokat 

megváltoztatták. Voltak ugyan magyar 

nyelvű iskolák, de hátrányos szabályozási 

környezet kialakításával, valamint 

– szintén Esterházyt idézve – »fenyegetéssel 

és propagandával« a magyar diákok 

nagy hányadát szlovák iskolákba íratták 

be. Mindez természetesen gyorsította az 

asszimilációt. Az egészségügyi ellátásban 

is előretört az államnyelv: hogyan mondja 

el valaki idegen nyelven a legintimebb panaszát 

Lehet bizalmi kapcsolatot építeni 

őshonosként idegen nyelven A közigazgatási 

vezetők között a húszas évek közepére 

egyre kevesebb magyar volt, ezzel gyakorlatilag 

a hivatalokon belül a magyar nyelv 

használata megszűnt. Hivatalok között 

meg végképp. Bíróságok és más hatóságok 

előtt az anyanyelvű eljárást tulajdonképpen 

lehetővé tette a törvény, azonban a 

gyakorlat és a végrehajtási szabályok teljesen 

kizárták. Két magyar nemzetiségű 

ember közötti vitát a magyar nemzetiségű 

bírónak az államnyelven kellett elbírálnia 

akkor is, ha a felek nem tudtak szlovákul. 

Sebaj, mondta az állami vezetés, a tolmács 

jó megoldás erre a helyzetre, még ha 

költséges és életszerűtlen is. 

Ha valaki párhuzamot vél felfedezni a 

90 évvel ezelőtti Csehszlovákia és a függetlenséget 

kapott Szlovák állam magatartásában, 

lehet, hogy ez nem a véletlen műve. 

Hogy ne mindig politikusokat és közírókat 

idézzünk, a mai állapot kapcsán eszembe 

jut, hogy a felvidéki Ghymes együttes 

egyik frontemberével, Szarka Tamással 

készült interjúban olvastam a minap, 

hogy számára a közelgő március 15-e a 

bátor szabadság utáni vágyat jelenti, ami 

különösen akkor telik meg tartalommal, 

amikor – így mondta – »félni tanítanak 

minket.« Visszacsengenek Esterházy bevezetőben 

mondott szavai, pedig a két 

világháború között nem is született a hazafiasságról 

törvény, mint most 2010-ben 

Szlovákiában... Ha a történelem ennyire 

ismétli önmagát, akkor figyelemmel kell 

lennünk arra is, hogy mi volt a két világháború 

közötti felvidéki magyarság válasza 

a jogtiprásra 

Ezt a választ sok ezer felvidéki magyar 

mondta ki, de Esterházy János személyében 

értjük meg igazán. A hatalomnak elsősorban 

a nyelvhasználatot korlátozó lépéseire 

Esterházy által adott felelet három 

oldalát emelném ki. Először is a nyelvi 

jogok érvényesülésének problémáit tárta 

fel az emberek, a szakma és a politikum 

összefogásával. A megszerzett ismereteket 

megvizsgálta és következtetéseket vont le 

belőlük. Mai szóval élve: racionális helyzetelemzést 

végzett. Mindebből pedig 

megfogalmazta a követeléseit, amelyeket 

magáénak ismert el a felvidéki magyarság. 

Ez volt a híres 1936-os nyelvjogi memorandum, 

amit a sajtó csak Esterházy-memorandumként 

emlegetett. Ezzel tehát a 

belpolitika és főként az uralkodó hatalom 

számára szögezte le egyértelmű formában, 

hogy mi okoz problémát, mivel kell 

megküzdeni és mik az elvárások. 

Másodsorban hangot adott ezeknek a 

követeléseknek a nemzetközi kapcsolatokban 

is. Felismerte és kihasználta annak 

a lehetőségét, hogy a Csehszlovák Köztársaság 

kormánya a békeszerződések megkötésekor 

ünnepélyes ígéretet tett arra, 

hogy a kisebbségek nyelvi jogait épségben 

tartja, és a kisebbségek tagjainak megadja 

azokat a jogokat, amelyeket a köztársaság 

többségi polgárai élveznek. Esterházy 

tudta, hogy Csehszlovákia arra kötelezte 

magát, hogy e kisebbségvédelmi kötelezettségeit 

csak az Antant jóváhagyásával 

változtathatja meg és a Népszövetség 

bármikor ellenőrizheti a kisebbségi jogok 

betartását. Azaz a kisebbségi jogok már 

akkor nemzetközi védelemben részesültek. 

Harmadszor pedig Esterházy mindezekhez 

a saját életével is példát mutatott. 

Olyan politikusként állt elő, aki nemcsak 

mondja, de éli és megéli eszméit. Esterházy 

János tudta, hogy az anyanyelv megtartó 

ereje milyen fontos a felvidéki magyarság 

sorsában. Tisztában volt azzal is, 

hogy magatartásával képes igazán példát 

adni. Az ő bátorsága és józan tisztességessége 

sugárzott szét a Felvidéken akkor is, 

amikor a prágai parlamentben magyarul 

szólalt fel, vagy amikor a közéletben anyanyelvén 

szerepelt. Tudta, hogy a vezető

által adott minta segíti a közösség minden 

egyes tagját kisebbségi létének nehézségeiben, 

a hétköznapokhoz szükséges bátorságának 

összeszedésében.” 

„Esterházy János által adott válasz aktualitását 

nem lehet vitatni. Ma, amikor személyében, 

közösségében, sőt nyelvében 

lehetetleníti el a jogi és politikai környezet 

a felvidéki magyarságot, felmerül a kérdés, 

milyen választ adna erre Esterházy 

Az ő életútja és példája mutatja az utat, 

hogy tárgyilagosan mérjük fel a bennünket 

körülvevő állapotot, a mindebből 

leszűrt következtetéseket egyértelműen 

fogalmazzuk meg, tárjuk a kisebbségek 

védelmét szolgáló nemzetközi szervezetek 

elé. 

A kisebbségi érdekérvényesítés bel- és 

külpolitikai területein csupán egy közvetítő 

rendszer akad, amely mindenhol 

ugyanazt jelenti, általánosan elfogadott, 

demokratikus alapelvként tisztelik és 

most, a XXI. század elején egyre nagyobb 

védelmet élvez: ez az anyanyelv használata. 

Esterházy János élete ma azt is üzeni, 

hogy egyedül a nyelvi jogok képesek arra, 

hogy a kisebbségi jogok zászlóshajójaként 

utat törjenek a határon túli magyar nemzeti 

közösségek jogainak fejlődésében úgy, 

hogy a nemzetközi jogközösség és az Európai 

Unió teljes támogatását is elnyerje. 

És végül e nagyszerű politikus a mai 

vezetőknek üzeni, hogy ők adjanak személyes 

példát. Ez egyetemes üzenet: szól 

a határon túlra és szól az anyaországnak. 

Esterházy személye rávilágít arra, hogy 

korunk egyik nagy problémája a jövőbe 

tekintés hiánya. Ez jelenti egyrészt, hogy 

nincs társadalmi, gazdasági stratégia. 

Nem lehet tudni, hogy a nemzet hogyan 

tudja kapcsolatait fejleszteni. Ha jól megnézzük, 

az igazi nemzetstratégiát nem a 

kormányzat, hanem a civil szervezetek 

alakítják, mint a Rákóczi Szövetség. Nem 

születnek tervek, elképzelések, a társadalom 

nem kap reményt a vezetőktől a kiszámítható 

jövőre. 

Esterházy személye a stratégia iránti 

igényen túl arra is rávilágít, hogy szükség 

van olyan politikusokra, vezetőkre, akikre 

a társadalom példaképként tud tekinteni. 

Esterházy János magasra tette a mércét: erkölcsi 

tartása, mélyen megélt vallásossága, 

az igazság mellett való könyörtelen harca 

mindannyiunk számára minta. Ezért is 

fontos, hogy életéről, munkásságáról a 

legfiatalabb generációk is tudjanak. Már 

a serdülő fiatalok megismerhessék Esterházy 

személyén keresztül a hazaszeretet, 

kitartás, és bátorság eszményeit. Ne felejtsük 

el az egyetemista korú fiatal felnőttek 

ezreit, akik arra készülnek, hogy e nemzet 

jövőjének irányítását átvegyék. Belőlük 

nőnek ki a következő évtizedek családfői, 

szakemberei, politikusai, államfői, azaz a 

különböző közösségek vezetői. Legyen lehetőségük 

megismerni ilyen életmintát. 

Hogy Esterházy János, a nagyszerű politikus, 

vezető és családfő valóban makulátlanul 

állhasson előttünk, le kell takarítani 

emlékéről a múlt által rászórt szennyet, 

hiszen ne felejtsük, hogy szomszédaink 

ma is háborús bűnösként tartják számon. 

Ezért különösen fontos, hogy a rehabilitációja 

mihamarabb teljes mértékben megtörténjen. 

Adja Isten, hogy Esterházy János személyét, 

nagyságát mind többen megismerjék, 

mert példája, meggyőződésem 

szerint, a nemzet jövőjére is meghatározó 

hatással van.” 

A koszorúzáson számos társadalmi, ifjúsági 

és hitéleti szervezet, önkormányzat, 

valamint párt vett részt a Felvidékről és 

Magyarországról. 

Az emlékünnepségen fellépett Balla Viktória 

vezényletével a koloni Zobor Hangja 

éneklőcsoport, mely Esterházy János 

szűkebb szülőföldjéről érkezett. A kórus 

1971-ben alakult, 1990-99 között szüneteltette 

működését. Jelenleg 17 nő és 10 férfi 

alkotja. 

Beszédet mondott Németh Zsolt fideszes 

országgyűlési képviselő, a Külügyi és Határon 

túli Magyarok Bizottságának elnöke, 

aki leszögezte, a mai helyzetben a határon 

túli magyaroknak nincs anyanemzete. A 

nemzetközi szokás szerint nemzetiségi kisebbségnek 

mondják azt a népcsoportot, 

amelyiknek nincs anyanemzete, amelyiknek 

van, azt nemzeti kisebbségnek. A határon 

túli magyarok most nem tudhatják, 

melyik név kapcsolható hozzájuk. Hiszen 

nem kapják meg azt, ami érzelmileg jár 

nekik. Magyarország most anyósország. 

Ezt egyes környező országok felismerték, 

közöttük elsősorban Szlovákia, s ebből azt 

a következtetést vonták le, a magyarokkal 

tehetnek bármit. Erre utal a Malina Hedvig-ügy, 

a dunaszerdahelyi rendőrattak, a 

Beneš-dekrétumok megerősítése, a Kárpátmedencei 

Magyar Képviselők Fórumának 

elítélése, a nyelvtörvény, a hazafisági-lojalitási 

törvény és ki tudja, mit tartogatnak 

még a perselyükben. 

Igazuk van a szlovákoknak, hiszen 

Szécsény azután következett be, miután 

felszámolták a Határon Túli Magyarok 

Hivatalát, a Magyar Állandó Értekezlet 

nincs és legújabban egy olyan embert 

kívántak kitüntetni Magyarországon, aki 

kiállt a szlovák nyelvtörvény védelmében. 

Itt a szónok Húshegyi Gáborra utalt. 

Mégsem igaz, hogy nem volt anyaország. 

Mert van egy Rákóczi Szövetség, 

Esterházy János Emlékbizottság. Ezek 

mögött nem áll politikai, anyagi érdek, 

sem lelkiismeret furdalás. Ezek inkább a 

politikára jellemzőek. Az elmúlt években 

az volt a kérdés, tudjuk-e pótolni az anyaországot, 

hiszen az mi vagyunk. Kell terv, 

ellenállás és problémamegoldás. Olyan 

Magyarországra van szükség, mely nem 

adja föl. Ezt be kell bizonyítanunk a szlovák 

kormánynak is. Van tehát tennivaló. 

Frontot kell állítanunk az önfeladással 

szemben. 

Mi van, ha jön az új világ – tette föl Németh 

a kérdést. A történetnek nincs vége, 

nem lesz könnyebb. Ki tudunk-e jutni abból 

a mélységből, ahol vagyunk De egy 

szép napon újra lesz anyaország. Ha önök 

nem folytatják s nem tudnak összefogni, 

nem lesz kiút. De tudom, a munka folytatódik. 

A magyarság sorsa nincs megpecsételve 

s akkor megsegít az Isten! 

Mészáros Alajos, MKP-s EU-parlamenti 

képviselő ünnepi beszédében Esterházyra 

hivatkozott. Valószínű, nem mindent 

fogunk megtudni életéről. De amit már 

most is tudhatunk az az, hogy bátor és 

következetes politikus volt. A legsötétebb 

korszakban vette föl a harcot. Kitartott addig, 

míg maga is áldozattá nem vált. 

Miért kellett meghalnia Mert arisztokrata 

volt a szó legnemesebb értelmében. 

Olyanok törtek életére, akik esz- >>38. 

ITTHON 5

A költő a legigazibb űrpilóta 

Csoóri Sándor nyolcvan éves 

A költő a legigazibb űrpilóta, versben 

próbálja ki, mit bírhat el az ember magányában, 

szerelmében, kötöttségében, 

súlytalan lebegésében, vagy milyen mozdulatokra, 

új ösztönökre kell figyelnie, 

hogy új égtájakat hódíthasson – írja a 

harminchárom esztendős Csoóri Sándor. 

Negyedszázaddal később Czine Mihály 

fogalmazza az ötvennyolc éves Csoóriról: 

„Csoóri Sándor életpályája inkább azt 

sugallja: győzni is lehet. Igaz, győzelme 

nem felejtetheti a kérdéseket: ha elég bizalmat 

kap, ha nem cenzúrázták volna 

„finoman” a létét, ha nem szorították 

volna ki oly sokszor az irodalmi lapokból, 

a tv-ből, rádióból, ha nem lettek volna 

az értetlen mellőzések és támadások, 

szerződésbontások és eltiltások – vajon 

mennyivel alkothatott volna többet, s 

főként, teljesebbet. Mert csakugyan meg 

6 

lehetett volna vele fogatni a történelem 

madarát. Mert mosolyában csakugyan 

madárhad röppent, s ezer esztendős esők 

sétálnak benne. Innen, tehetsége felől mi 

is tűnődhetünk: mennyi energiája pazarolódhatott 

el Csoóri Sándornak Hogy 

mennyi minden maradt kidalolatlan 

benne” 

Az idő mostanra bebizonyította, hogy 

a költő valóban űrpilóta; a nyolc évtizedben 

pedig ott van a történelem teljessége 

– a Trianon utáni keserves létezés tapasztalatai, 

a második világháború iszonyata; 

a legmagyarabb életforma – a paraszti 

- megélése; ott van az 1956-os szabadságharc 

léleknövesztő mámora, majd 

egy formálisan szabad, ám a valóságban 

szigorúan megfigyelt rebellis vergődései 

és szárnyalása a legváltozatosabb műfajokban. 

Czine Mihály aggodalmaskodó 

kérdésére jó válasz érkezett a mai magyar 

irodalom egyik legnagyobb alakjától, 

akit már Illyés Gyula is az utódjának 

szemelt ki, s aki a megpróbáltatások mellé 

az alkotás örömét is élvezhette, - nem 

csak az irodalomban, hiszen egy sor fontos 

tisztséget is betölthetett összmagyar 

érdekekért dolgozva. Elég talán, ha a 

Magyarok Világszövetsége elnöki pozícióját 

említem s a megvalósult nagy álmot 

– minden magyar televízióját, a Dunát. 

Eddigi pályáját vers- és prózai kötetek 

sokasága jellemzi, de írt sikeres filmforgatókönyveket 

is, míves publicisztikát 

– szinte mindent, s minden sorában felfénylik 

a lelke. A közéleti Csoóri ma is 

ott tartja kerzét a magyarság ütőerén, s 

ha egészségi állapota engedi, személyes 

jelenlétével tiszteli meg a fontos seregléseket. 

Az ő életszemlélete valóban vi-

lág-kép: távoli földrészekre is eljutott, de 

nagy szeretettel érkezett a határon túli 

magyar közösségekhez is. 

Szép születésnapját a Helikon vaskos 

kötettel tette ünnepélyessé. A pokol 

könyöklőjén remek válogatás írásaiból 

– ezek közül közlünk néhányat. Hihetetlen, 

hogy Csoóri már nyolcvan éves, 

ám szelleme töretlen, s talán gyógyír 

volt sok-sok sebére a budapesti Deák 

téri evangélikus templomban megtartott 

meghitt ünnepség, melyen nemzetépítő 

magyarjaink köszöntötték Mádl Ferenctől 

Orbán Viktorig. 

Tiszteletére Szokolay Sándor kis zeneművet 

komponált. 

További szép és termő éveket, jó egészséget 

kívánunk Csoóri Sándornak nem 

csak az ITTHON, hanem a felvidéki magyarság 

nevében is. 

Batta György. M. Nagy László felvételei 

Mi a magyar, ma 

Bármilyen elképesztő és mulatságos: 

Magyarországon hosszú időn át 

én úgy lehettem csak magyar, mintha 

egy álarcosbál meghívottja lettem volna. 

Amikor tíz-tizenkét éven át minden 

erőmmel a népművészet, a táncház, 

egyszóval a népi kultúra reneszánszán 

munkálkodtam, s a Népszabadság elhíresült 

munkatársa azzal gúnyolt, hogy 

a csürdöngölő megtanításával akarom 

a magyarságot az új reformokra eljuttatni, 

csak kevesen tudták, hogy a népi 

kultúrával én a hiányzó magyarságtudat 

alapozását akartam elkezdeni. A közös 

érzelmek, a közös nyelv, a számtalan 

változat ellenére is azonosnak mondható 

hagyomány újraélesztését. Úgy 

gondoltam: ha közvetlenül nem vallhatok 

arról, hogy egy elnemzetietlenítő 

rendszerben ki vagyok, hát vallok közvetetten. 

Továbbá, ha Erdélyben, a Felvidéken, 

a Vajdaságban élő magyarokról 

egy szisszenést sem lehet közvetíteni, 

akkor elő kell venni az énekeinket. 

Mert a mezőségi népdal is magyar, és 

a Nyitra környéki, a Kalotaszeg vidéki, 

s a beregszászi is az. Vörösmartynak a 

nemzet ébredéséhez még Árpád jutott, 

nekünk azok, akik névtelenül ilyen sorokat 

hagytak ránk: 

Én vagyok az, aki nem jó, 

felleg-ajtó nyitogató, 

nyitogatom a felleget, 

sírok alatta eleget. 

Remélem, ha majd egyszer az ötvenhat 

utáni ellenzék történetét is megírják 

Magyarországon, a korszak tárgyilagos 

elemzői nem felejtik el, hogy a 

kis létszámú, de igen jelentős radikális 

ellenzék föllépése előtt, megjelent már 

a színen egy kulturális ellenzék, amely a 

rendszer megváltoztatásának a menetrendjét 

nem a társadalmi szerkezetek 

megjavításával, s nem is a Párt megreformálásával 

akarta elkezdeni, hanem 

a magyarság szellemi-lelki önérzetének 

a talpraállításával, az elapadt erkölcsi 

erők föltöltésével. Mert azt gondolta ez 

a népi kultúra „álarcában” föllépő csapat, 

hogy az embert mindig nehezebb 

átalakítani, mint a társadalmat, mint a 

rendszert, tehát a robbantó munkát vele 

kell kezdeni; továbbá azt, hogy a magyar 

történelem legsötétebb veszedel- 

ITTHON 7

mei nem a levertségünkből származtak 

soha, hanem abból, ha mi veszítettük el 

magunkat. 

Ebből a kissé romantikus, de tevékeny, 

honismereti , Erdélyt járó, táncházas, 

népművészeti táborokat szervező 

gondolatból nőtt ki az új népinek vagy 

új nemzetinek elkeresztelt tábor, még 

a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. 

Később a lakiteleki sereglés és végül a 

Magyar demokrata Fórum. 

Amit most elmondtam, nem korteskedés 

– inkább csak közönséges 

tudnivaló. Magától értetődik, hogy a 

markánsan kiformálódott ellenzéki 

csoportok múltbeli énjükkel is hitelesítik 

mai küzdelmeiket, de a történelmi 

jelenidő egyre szigorodik s már 

nemigen figyel halványuló árnyalatokra, 

mivelhogy mindegyik csoporttól 

8 

– a radikálistól és a fontolva haladótól 

is - ugyanazokra a kérdésekre várja a 

feleletet. Egy mondatba sűrítve a lényeget: 

tudunk-e történelmet csinálni 

abból a politikai örvénylésből, amelynek 

a közepébe állunk, vagy csak újabb 

szabagságillúziókkal szórakozunk-e izgatottan 

Örülnöm kellene, hogy végre Magyarországon 

is több a kezdeményező 

gondolat, mint a kezdeményező szenvedély, 

több a türelem, mint az ablakot 

bezúzó indulat. Örülnöm kellene, 

mégis zavart vagyok. Mintha valami 

természetes izgalom, s hit hiányozna 

körülöttem a levegőből. 

Talán azért érzek kielégületlenséget, 

mert amit eddig megpróbáltunk 

rendberakni a közéletben, a gondolatok 

szabad költözködésének jogát a tanácskozások 

helyein, az egyesületi törvényt 

és így tovább – ezek mind, mind besorolhatók 

a józan európai evidenciák 

közé, amelynek a befogadására már 

régóta készen állunk. 

De hol vannak a legyalult ügyek mellől 

a legyalulatlanokA politika időszerű 

kérdésein túl azok a történelmi zugokból 

előtörő kérdések, amelyek nem 

férnek el a logika tisztán meghúzott 

határai között 

Nézzük csak meg az első ilyen félelemmel 

és tragikus unalommal megterhelt 

aggodalmat. E szerint az aggodalom 

szerint a magyarság hamleti 

nép, amely a Mohács óta a lenni és nem 

lenni monológját ismételgeti folyton, 

a protestáns prédikátoroktól kezdve 

Zrínyin, Kölcseyn, Széchenyin, Adyn 

át Németh Lászlóig, Illyés Gyuláig. S 

ha ez csak puszta rögeszme volna, még 

hagyján. De ösztönökbe írt tapasztalat. 

És az ösztön azt a tanulságot ismétli 

újra és újra, hogy nekünk minden változáshoz 

előbb tönkre kell mennünk, 

össze kell roppannunk, mivel csak így 

kezdhetünk valamit magunkkal. Ezzel 

azonmban nincs vége a dolognak, 

mert még az olyan emelkedésünkkel 

is, mint amilyen a reformkor volt, vagy 

a két háború közti időszak szellemi 

terljesítménye, sose juthatunk célba. 

Mire a termés megérett volna, a világtörténelem 

fölöttünk is átvonuló jégverése 

tönkrezúzta. 

Jogos tehát az aggodalom: ha mindig 

így volt a múltban, miért ne lehetne így 

a jövőben is Különösen akkor, amikor 

tragikus ellentmondások fenyegetnek 

bennünket. Itt van mindjárt a legroncsolóbb: 

akkor szabadulhatunk föl 

szellemileg és lelkileg, amikor az anyagi 

gondok egyre mélyebbre húznak. 

Ugyanaz a képlet érvényesült életünk 

minden fordulópontján: a fölszabadulásaink 

egyúttal mindig újabb megszállást 

jelentettek számunkra. A török 

után a Habsburgok, a németek után a 

szovjetek. De, hogy tovább soroljam a 

fenyegetettségeinket: ijesztő a népességfogyásunk, 

súlyos népbetegségek 

pusztítanak közöttünk; szóródunk és 

olvadunk szét a világban: s a határainkon 

kívül élőkkel együtt, minket, 

anyaországiakat is naponta gyöngítenek 

egy újfajta „békebeli háborúban”. 

Amíg szomszédaink csak országrészeket 

szakítottak el tőlünk, a fantomfájdalom 

még valahogy összetarthatta a

nemzetet, de amióta Kolozsváron, Kassán 

vagy a Léván élő magyartól még 

az őt megillető tíz-húsz négyzetméteres 

szülőföldjét s nyelvét is elveszik, a 

mi, világban való otthonosságunkat is 

megtámadták. 

Valóban: nem a veszély nagyobb-e 

ma, mint elkönyvelhető politikai sikereink 

Egy franciának, egy angolnak, 

egy olasznak, egy orosznak sose jut 

eszébe, hogy nemzete máról holnapra 

összeroppanhat. De nekünk igen! 

Minket még a statisztikai adataink is 

riogatnak, mint terrorista csapatok. 

Éppen ezért nem most kellene-e hagyományos 

szorongásainkkal szakítanunk 

Végeredményben mára egy teljesen 

új helyzetbe kerültünk. Nemcsak 

egy rendszer vérzett el körülöttünk, 

de vele egyidejüleg elmúlt a magyarság 

iránti felelősségünk laza korszaka 

is. Demokráciát többé Magyarországon 

nem emlegethet már úgy senki, 

hogy a nemzet sorsát ne értse rögtön 

rajta. Lassan meg kell éreznie minden 

magyarnak, hogy kifelé az ország már 

mindent elveszített ebben a században, 

ami boldogtalanul vagy bűnösen 

egyáltalán elveszíthető volt. Nincs már 

egy falatnyi terület sem, amelyet bárki 

még letörhetne belőle. De ugyanígy 

felbecsülhetetlen a veszteségünk belül 

is. Csak az utolsó félszázadban mennyi 

árulás történt. Mennyi bosszúállás, irányított 

per, magyargyűlölet, zsidógyűlölet, 

lélekfosztás! Nincs más alternatívánk 

tehát, mint hátat fordítani a veszteségeinknek 

s elindulni másik irányba. 

Elmúltam hatvan 

Hová is Merre is Befelé, magunkba! 

Azért is erre, mert azt gondolom, nem a 

fizikai erő többé. Csupán szellemi lehet. 

Hódítani ezután legfeljebb már csak 

példával hódíthat. S mindenekelőtt 

saját maga meghódításával: a magyar 

ökumenia halaszthatatlan megteremtésével. 

Általános tapasztalat, hogy az 

a személy, aki belül önmagában erős, 

minden kapcsolatban az. Kiterjeszthető 

ez a gondolat a nemzetre is. 

A határainkon kívül élő kisebbségeink 

megvédéséért háborút többé nem 

indíthatunk, de a magunk által újraalkotott, 

megformált magyarság, akár 

egy új mű, egy ismeretlen remekmű, 

nemcsak itt a Kárpát-medencében, de 

az egységesülő Európában is beláthatatlan 

hatású lehet! (1989) 

Elmúltam hatvan, hatvanöt. 

Amúgy elmúltam százhúsz is. 

De egyetlen kő se lágyult meg eddig kedvemért, 

és a világ se lett kisebb, 

miként szerettem volna. 

Hogy mi jön ezután s mi jöhet, 

nem tudom. 

A tüdőm, a vesém 

örömest fölrepülne még a felhők fölé, 

s a szemem is hanyagul elkószálgatna 

madárnyomokat megőrző városokban, 

de bármerre fordulok, 

mindenütt csak Heródes őrült hajfürtjeit 

látom örvényelni a fejeken, 

s a festett vér helyett 

igazi vért 

a gondosan berendezett színpadokon 

és harctereken. 

Tél van, tetszhalott tél. 

Néha egy magányos hópehely 

érkezik ide 

meghódítani a várost. 

Ez az idő mindig az én időm: 

fölhajtott kabátgallérral 

rohanok végig a Duna-parton, 

mint aki egy széltől kirobbanó hóförgetegben 

várja visszatérni 

száműzött, fiatal életét. 

Ez hát az én országom 

Ez hát az én országom 

Az én népem 

Ez, ez az ide-oda löködő, 

megfakult sokaság 

Nyaranta hinták 

és hosszanti lángok 

suhannak el a feje fölött, 

mintha elvarázsolt 

cirkuszban bámészkodna. 

Ilyenkor él igazán s rendületlenül. 

Ilyenkor bízná rá magát 

forgószélre, futóhomokra, 

légtornász tüzekre 

és forró áhitatában 

ilyenkor tapsol meg buzgón 

még egy csörgősipkás papagájt is, 

vagy bika-álarcos költőt, 

ki végpusztulását jósolgatja. 

Nemrég még emlékezett, 

hogy kiárusított szívét 

kik vették meg a zsibvásárron, 

de ma már csak 

csonka neveket emleget 

s egymásba mosódó országokat. 

Így ősz felé, mikor az eső omlik 

s a jegenyék, mint züllő Góliátok, 

szemérmetlenül levetkőznek, 

elhúzódik lustán 

a maga felhői mögé 

s délceg varjakkal őrizteti 

huzatos házatáját. 

ITTHON 9

Törtet a jövő 

Törtet a jövő árkokon-bokrokon át; 

nagy halak 

hibátlan csontváza között. 

Még a városokat is megremegteti. 

Ilyenkor jó behúzódni a házba 

s levenni egy-egy álmot a könyvespolcról, 

mintha a Bibliát emelnéd le: 

Jézus még kisgyermek, most tanul járni a vizek fölött, 

billeg, imbolyog, megtámasztja egy-egy napsugár, 

nevet, ahogy érdemes nevetni. 

A halászok észre sem veszik, 

hogy valami elkezdődött. 

Komorak, mint a hegyek. 

A lúdbőrös vidékek szívdobogása egyre vadabb. 

Törtetni kezd a jövő árkon-bokron át. 

Mintha csak lakodalom készülne 

Dohog a malom, hasadozik az ég. 

Mondjatok gyorsan valamit, 

hogy megérthessem legalább a csöndet. 

Apám most támad föl 

váratlanul a temetőben, 

harminc év után előüször most támad föl. 

Körülnéz, topog, nem tudja, hol van. 

Kotorgatja le magáról 

a sárga anyaföldet. 

Kabátja északi oldalát 

mohafoltok sűrűje lepi. 

Odaröpül két vaddarázs és megszagolja. 

A templomrom mögül valaki azt kiáltja neki: 

süssünk meg lángon egy saskeselyűt 

s igyunk rá megváltó forrásvizet. 

Mintha csak őrült lakodalom készülődne 

a sírok között s apám lenne az égi násznagy. 

Integetek neki, de nem int vissza. 

10

A barbár 

(Háború utáni emlék) 

Talán az voltam én is - barbár! 

Elszánt, nyomakodó. Hasig gázoltam 

a lucskos réten, kutyával és 

görcsös, nagy bottal szövetkezve. 

Törtettem, mint aki vért akar inni 

napkelte előtt: nyúlvért, fácánvért 

vagy csak bezúzni annyi bibickoponyát, 

amennyit tud. A Ráchalom felől, 

hol összeégett tankroncsok hevertek, 

hallottam néhány földi szót, sziszegő 

tiltást, de a fülem teli volt fogcsikorgatással 

s ágyúzás emlékével. Tele a fölrobbant 

lovak utolsó nyihantásával. Ez űzött Ez a 

megszakadt hang Állat-ima Állat-káromkodás 

A felhők fölöttem hosszúak voltak 

mint a tömegsírok. Hosszúak, mint 

idegen ének. Talán ekkor szőrösödött ki 

hirtelenül a mellem, a hátam, Isten lelógó 

kezefeje a foghíjas akácsor mögött, 

s ekkor hallottam a szaladó kutyát is 

a torkomban először fölugatni. 

ITTHON 11

A felvidéki küldöttség id. Antall József emléktáblája előtt. Középen, a legmagasabbra nőtt személy Jan Ciechanowski veteránügyi miniszter 

Felvidéki magyarok Varsóban 

A lengyel-magyar barátság napjának 

„előestéjén”, március 19-e és 20–a között 

félszáz felvidéki magyar járt Varsóban 

a lengyelek tavalyi királyhelmeci, 

nagycsalomjai és ipolynyéki látogatását 

viszonozva. A vendégek akkor köszönték 

meg földönfutó honfitársaik 

befogadását a 2. világháború idején. A 

delegációt Hrubík Béla, a Csemadok 

országos elnöke vezette és ott volt a 

küldöttségben Balogh Gábor országos 

alelnök, Pálinkás Tibor, az Ipolysági 

Múzeum igazgatója valamint Nagy 

Mihály nagycsalomjai polgármester 

– faluja is számos lengyelnek nyújtott 

annakidején oltalmat. Elkísérte a delegációt 

a ragyolci Nógrád Néptánccsoport 

és a Lukanyényei Citerazenekar, 

Tóth László és Márton Marika 

vezetésével, és két jónevű Ipoly menti 

borász: Czelleng András és Zsigmond 

László is. A ragyolciakkal Varsóba érkezett 

György Péter ragyolci polgármester, 

mkp-s megyei képviselő is. A 

12 

látogatás első helszíne a varsói magyar 

nagykövetség volt, ahol Molnár 

Imre, az intézmény tanácsosa várta a 

vendégeket, akiket Kiss Róbert nagykövet 

üdvözölt. A szívélyes fogadtatás 

után egymást követték az események: 

magyar vonatkozású emléktáblák koszorúzásai, 

találkozások meghatározó 

lengyel személyiségekkel, két ünnepi 

műsor és Jerzy Popieluszko vértanú 

sírjának és múzeumának megtekintése. 

A küldöttség néhány tagja felkereste 

Jozef Roman Maj prelátus urat, aki 

Esterházy János boldoggá avatásának 

útját egyengeti a Lengyel Katolikus 

Egyház képviseletében. A megbeszélésen 

elhangzott, hogy Esterházy János 

szobrot kap a lengyel fővárosban. Élmény 

volt katonai tiszteletadás mellett 

megkoszorúzni Varsó központjában 

id.Antall József emléktábláját – a későbbi 

miniszterelnök édesapja számos 

lengyel és zsidó menekültet mentett 

meg. A koszorúzáson megjelent Jan 

Ciechanowski veteránügyi miniszter; 

a lengyel köztársasági- és miniszterelnök 

megbízottja; a Varsói Helyőrség 

parancsnoka; valamint Kiss Róbert 

nagykövet. A magyarok a koszorúzások 

után mindig dalra fakadtak - 

Kossuth-nótákat énekeltek. Remekül 

sikerült a két műsoros találkozó – az 

egyiket a Szent István plébánia mellett 

működő Názáreti Iskolanővérek 

Líceumában tartották, majd a líceum 

kertjében megkoszorúzták Korompay 

Emánuel emléktölgyét. Korompay 

Emánuelnek lengyel felesége volt, s ő 

második hazájához is hű maradt – a 

lengyel tisztekkel együtt végezték ki 

Katynban. Korompay Emánuelnek 

köszönhető a Varsóban ma is működő 

magyar tanszék megalapítása. Kiválóan 

sikerült a lengyel-magyar barátság 

tiszteletére rendezett nagyszabású est 

is, melyen a már említett személyiségeken 

kívül megjelent a Tarnowskicsalád 

egyik leszármazottja és Helena

Jacosová, a varsói Szlovák Intézet igazgatója. 

A forró hangulatú est műsorvezetője 

Molnár Imre nagykövetségi tanácsos 

volt, akinek oroszlánrésze van 

a lengyel-felvidéki magyar találkozó 

sikerében, aki a varsói tartózkodás 

lelke volt. Beszédet mondott Hrubík 

Béla, aki a Szlovákiában élő magyarság 

és a lengyelek közötti kapcsolatok 

továbbépítését szorgalmazta, különös 

tekintettel Esterházy személyére. 

Szólt a teltházas közönséghez Jan 

Ciechanowski miniszter, valamint a 97 

éves egykori menekült, Jan Stolarski. 

A Lukanyényei Citerazenekar és a 

ragyolci Nógrád Néptánccsoport sok 

tapsot kapott az ünnepi esten. Velük 

együtt szerepeltek a ragyolciak lengyel 

partnerei – csattanóként a magyar fiúk 

lengyel lányokkal ropták. Nagy keletje 

volt Czelleng András és Zsigmond 

László borainak. Külön fejezetet érdemel 

a Jerzy Popieluszko sírjánál eltöltött 

idő. A sírnál Severyn Jaworski, 

a Szolidaritás egyik volt vezetője emlékezett 

munkatársára és barátjára. A 

Varsót járt küldöttség utazásának költségeihez 

hozzájárult a nagycsalomjai, 

ipolynyéki, ipolyhídvégi, ipolybalogi, 

kóvári, ragyolci, lukanyényei községi 

hivatal, a Csemadok Országos Választmánya, 

Mészáros Alajos, az MKP 

európauniós képviselője és számos 

magánszemély. A két nemzet közötti 

barátságot ápoló személyiségek Kutak 

Adrienn gyönyörű kerámia emlékplakettjét 

kapták munkájuk elismeréseként 

– tájékoztatta a tudósítót Molnár 

Csaba utazásszervező. 

Magyar-lengyel világformáló erő 

Pillantás gyökereinkre 

Két, eseményekkel zsúfolt nap Varsóban 

– két, valószínüleg örökké emlékezetes 

nap marad miandannyiunk 

életében. A tankönyvekben az áll, hogy 

a második világháború során szinte földig 

bombázták az ellenséges haderők 

gépei a lengyel fővárost, így hát szorongva 

érkeztünk a fárasztó buszozás 

után utunk végállomására. A belvárosban 

járva aztán feloldódott a feszültségünk: 

alig akadt épület, amely viselné az 

iszonyú idők nyomait, sőt: olykor hihetetlennek 

tetszett, hogy a helyreállított 

épületek valóban áldozatul estek volna 

a kíméletlen rombolásnak. A paloták, 

lakóházak mintha feltámadtak volna 

poraikból. A hasonlat nem is olyan 

túlzó: egyes épületek tégláit egyenként 

szedték össze a bombázás után a nagyváros 

polgárai, megőrizve őket a jobb 

időkre. És amikor kedvezőbbre fordult 

a történelem, s megkezdődött az újjáépítés, 

a lakosság a kőművesek kezébe 

adta a kincsként őrzött tégladarabokat 

és lám, minden régi fényében ragyog! 

Popiełuszko sírjánál 

Az újkori lengyel történelem szentje 

Jerzy Popiełuszko, a harminchét évesen 

vértanúhalált halt katolikus pap, akit a 

kommunista hatalom 1984-ben a folyamatos 

üldözés és zaklatás után bestiá- 

Korompay Elemér emléktölgyének megkoszorúzása. Balról (háttal) Molnár Imre, György Péter ragyolci polgármester, Hrubík Béla országos 

Csemadok elnök és Nagy Mihály, Nagycsalomja első embere valamint Márton Mária, a ragyolci néptánccsoport vezetője 

ITTHON 13

Ezt a palotát is a lebombázott téglákból rakták újra össze a varsóiak 

lisan meggyilkoltatott. Sírja nem temetőben 

van, hanem belvárosi lakóhelye 

közelében, s azt ma is önkéntesek őrzik 

- nehogy a régi rendszer hívei megbolygathassák 

a zarándokhellyé nemesedett 

környezetet. A Szolidaritás igazmondó 

papja emlékét múzeum is őrzi és szobor 

– mindez pár négyzetméternyi területen, 

van, a sír közelében. Popiełuszko 

nyugalmára hatalmas fekvő márvány 

kereszt is vigyáz – eltávolítása nem lenne 

egyszerű feladat.A sírt Lengyelország 

határait jelképező, a rózsafüzér gyöngyeit 

mintázó kőgolyók fogják körül 

– mindez együtt olyan képzetet kelt a 

látógatóban,, hogy itt, Varsónak ezen a 

pontján a szó szoros értelmében összeér 

az ég és föld határa. Ez az újabb lengyel 

szent olyan egyértelműen képviselte Isten 

és Jézus Krisztus igazát, hogy szinte 

az ég ereszkedett alá a sírjára és őrzi azt 

a háromezer önkéntessel és tiszta lelkű 

lengyelekkel együtt. 

Találkozás Jozef Roman 

Maj prelátus úrral 

A varsói tartózkodás szívmelengető 

eseménye volt számomra a hatvannyolc 

éves Jozef Roman Maj atyával 

14 

történt találkozás, melyen Molnár Imrével, 

Hrubík Bélával és Balogh Gáborral 

együtt vettem részt. 

A prelátus úr, Jerzy Popiełuszko kortársa, 

segített a jövendő vértanúnak a 

munkások lelki gondozásában, kérésére 

előadásokat tartott a Szolidaritással kapcsolatban 

álló csoportoknak a katolikus 

egyház tanításáról.... Popiełuszko boldoggá 

avatási eljárása során tanúvallomást 

tett... A vértanú boldoggá avatása 

június 6-án lesz Varsóban. A prelátus úr, 

Varsó legrégebbi egyházközösségének 

plébánosa szívélyes és elkötelezett személyiség 

és Esterházy János nagy tisztelője: 

„A lengyel püspöki konferencia 2009 

őszén hozott döntést egy csoportos boldoggá 

avatási eljárás megindításáról, s 

miután Esterházy félig magyar, félig lengyel 

volt (édesanyja Elzbieta Tarnowska 

grófnő), ügyét csatlakoztathatjuk ehhez 

az eljáráshoz. Magyar egyházi részről is 

szerencsésebbnek tartják ezt így. Sikerült 

már némi anyagot összegyűjteni róla, 

megjelent lengyelül Molnár Imre történész 

könyve, és most ígéretet kaptam, 

hogy magyar papok segítenek összegyűjteni 

a Magyarországon fellelhető anyagot. 

Szlovákiában az ottani egyháznak is van 

már összegyűjtött, még nem publikált 

anyaga Esterházyról. Úgy hallom, hogy 

a volt Esterházy-birtokon élő szlovák nép 

örül a boldoggá avatásnak, és nagyon szépen 

ápolja a gróf emlékét. Esztergomban 

magyar papoknak beszéltem Esterházy 

letartóztatásának és halálának motívumairól. 

Nincsenek ugyan dokumentumaink 

a Ljubjankáról (a KGB moszkvai börtöne), 

sem a prágai állambiztonságról, 

de az orosz ítéletet betű szerint ismerjük. 

Két vádpont alapján ítélték el: az egyik, 

hogy a Szovjetunió ellen tevékenykedett, 

a másik, fontosabb pedig az, hogy rágalmazta 

a Szovjetuniót, azt állítva, hogy 

felelős a katyni vérengzésért (22 ezer 

lengyel katonatiszt és civil ítélet nélküli 

kivégzéséért 1940 tavaszán). Ez volt az 

igazi ok: nemzetközi dimenzióban ő volt 

az első politikus, aki világosan és nyíltan 

beszélt arról, hogy kik gyilkolták meg a 

lengyel hadifoglyokat. A magyar papokat 

nagyon megragadta, amit mondtam. Úgy 

tűnik nekem, hogy ez a boldoggá avatási 

eljárás jó ok lehet arra, hogy köztünk, 

lengyelek és magyarok között, ezeknek a 

népeknek az életére nézve valami jó dolog 

szülessék.”

Kossuth Lajos azt üzente... 

Jan Ciechanowski és Molnár Imre a küdöttség tagjai körében 

Molnár Imre, Ipolyfödémesről származó 

történészünk, a legkiválóbb Esterházy-kutató 

jelenleg a Magyar Köztársaság 

Varsói Nagykövetségén teljesít 

szolgálatot, s mint ilyen kiválóan ismeri 

az ottani viszonyokat, a történelmi magyar-lengyel 

kapcsolatokat. Az ő vezetésével 

küldöttségünk végigkoszorúzta 

Varsó belvárosában a magyar vonatkozású 

emléktáblákat – köztük az 1956-os 

szabadságharc tiszteletére elhelyezettet, 

illetve volt miniszterelnökünk, Antall 

József édesapjának tábláját. Varsóban 

minden magyar embernek el kellene 

jutnia, hogy megtapasztalhassa: annyi 

a történelmünkkel kapcsolatos emlék a 

belvárosban, mintha nem is külföldön 

járnánk... Molnár Imre kérésére mindegyik 

koszorúzás után rázendítettünk 

egy-egy Kossuth-nótára. A járókelők 

mosolyogva nézték-hallgatták az emlékező 

felvidéki magyarokat – barátokként, 

sorstársainként nyilvánultak meg, 

s ez mindnyájunknak feltűnt és jólesett, 

mert ehhez saját szülőföldünkön sem 

vagyunk hozzászokva. Hrubík Béla és 

e sorok írója járt a Varsói Egyetemen is, 

ahol a magyar tanszék tíz hallgatójával 

(valamennyi lány volt) a szlovákiai magyarság 

helyzetéről tartott röpke tájékoztatást. 

Itt is előkerült a nyelvtörvény 

és a nyelvoktatás témája – Joó Katalin 

egyetemi oktató, aki Budapestről került 

az intézménybe – Sólyom László 

köztársasági elnök délvidéki kijelentését 

is idézte, hogy tudniillik a felvidéki 

magyar iskolákban „idegen” nyelvként 

kellene tanítani a szlovákot. Mondanom 

sem kell, hogy Hrubík Béla szakszerű 

válaszait Varsóban is megértették 

a jövendő bölcsészek. 

Világformáló erő lehetünk 

A varsói látogatás egyik epizódja volt 

Jan Ciechanowski lengyel veteránügyi 

miniszter látogatása küldöttségünk 

szálláshelyén, a gyönyörű kollégiumban. 

Erre a hivatalos műsorok befejezése 

után került sor, s mert a lengyel 

politikus már tavaly is kiválóan érezte 

magát a felvidéki magyarok között Szlovákiában, 

szívesen töltötte velük az időt 

varsói tartózkodásunk utolsó óráiban. 

Ez az esemény is jól példázza, milyen kiválóak 

a két nemzet kapcsolatai, milyen 

erősen összefonódtak gyökereink. A 

szörnyű Katyn-közeli repülőgépbaleset 

után, amely még egységesebbé teheti 

majd a lengyeleket – várható, hogy 

az új magyar kormány ismét szorosan 

együttműködik majd a 38 milliós Lengyelországgal. 

Az együttműködés szakrális 

téren is erősödhet és Európában 

kialakulhat egy olyan szövetség, amely 

a Szent Korona-tanon, szentjeink példamutatásán 

alapszik majd. Megállítható 

Európa világiasodása, ismét életeszménnyé 

válhat a hit, az erkölcs. Világformáló 

erő lehetünk, hiszen a Föld 

valamennyi gondja abból ered, hogy 

elfordultunk Istentől. 

Batta György 

Balogh Gábor és Pölhös Vendel 

felvételei 

ITTHON 15

Przewoźnik, az újabb 

katyni tragédia 

„magyar áldozata” 

A katyni tragédia 70. és a lengyel 

pápa halálának ötödik évfordulóján a 

szmolenszki erdőkben bekövetkezett, 

semmihez sem hasonlítható légi katasztrófa, 

mely szó szerint megtizedelte 

a mai lengyel nemzeti elit tagjait, számunkra, 

magyarok számára különösen 

fájdalmas mozzanatokkal rendelkezik. 

Azon túl, hogy Sólyom László köztársasági 

elnök úr meleg szavakkal méltatta 

közeli kollégája, a katasztrófa során 

elhunyt Lech Kaczynski köztársasági 

elnök magyar szempontból is múlhatatlan 

érdemeit, a közel száz áldozat 

közül még egy kiemelkedő lengyel személyiség 

elvesztése jelent különösen 

fájdalmas veszteséget. Ő pedig Andrzej 

Przewoźnik, az 1963. május 13-án született 

történész, szerkesztő, vezető állami 

hivatalnok. 

Sokunk közeli ismerőse és jó barátja, 

Andrzej, a krakkói Jagelló Egyetem történész 

szakos hallgatójaként a második 

világháború témakörében írott, magyar 

témájú szakdolgozatával szerezte meg 

diplomáját. 

Személyes áldozatok 

a lengyel–magyar 

barátságért 

1992-től a Lengyel Nemzeti Harc és 

Mártíromság Emlékét Őrző Tanács 

titkára volt, államtitkári rangban. A 

kiemelt fontosságú állami hivatal vezetőjeként 

a sokat szenvedett lengyel 

nemzet történettudatának ápolását, a 

nemzeti emlékezet ébrentartását tartotta 

elsőrendű kötelességének. Ennek 

érdekében kezdeményezője és vezetője 

volt a Lengyelország és más országok, 

köztük a hazánk területén hősi halált 

halt lengyel katonák emléke ápolását 

szolgáló katonatemetők és emlékművek 

építésének, felújításának. Olyan 

nagy ívű és történeti jelentőségű projekteket 

valósított meg így, mint a 

lembergi lengyel nemzeti katonatemető 

felújítása és újra megnyitása, a katyni 

tömegsírok emlékműveinek felépítése, 

a Lengyelország területén elpusztított 

zsidó lakosság emlékműsorozatainak 

létrehozása. Tagja volt többek között 

az Auschwitz–Birkenau haláltábor, a 

Varsói Felkelés Múzeuma, s több más 

történelmi múzeum felügyelőtanácsának. 

Az általa megálmodott és kegyeleti 

pontok emlékhelyek nem egyszerű 

emlékművek voltak, hanem olyan sokoldalúan 

megkomponált ismeret- és 

adatközlő kompozíciók, melyek célja a 

nemzeti történelmi örökség megőrzése, 

feldolgozása és minél szélesebb körű ismertetése 

volt. 

Mi, magyarok különösen hálás szívvel 

emlékezhetünk rá, hiszen az elmúlt 

több mint egy évtized során számunkra 

különlegesen fontos és értékes tevékenységet 

folytatott. Azon túl, hogy 

rendszeresen publikálta magyar törté- 

16

nelmi vonatkozású írásait, tanulmányait, 

a vezetése alatt álló tanács anyagilag 

rendszeresen és bőségesen támogatta 

a lengyelországi magyar emlékhelyek, 

katonasírok, a lengyel–magyar barátság 

kiemelkedő személyiségeinek és 

helyszíneinek megjelölését szolgáló, 

többnyire a varsói magyar nagykövetség, 

illetve a lengyelországi magyarbarátok 

kezdeményezéseit. A támogatásával 

létrehozott, magyar vonatkozású 

emléktáblák és emlékművek nemcsak 

Lengyelország területén kaptak elhelyezést. 

Emlékmű a 301-esben 

A Kielce melletti Szentkereszt-hegyi 

kolostorban Szent Imre ottjártának 

emlékére és az ezeréves magyar–lengyel 

kapcsolatok tiszteletére elhelyezett 

emléktábla felszentelése után nem csak 

ennek költségeit térítette, de a tábla hasonmásának 

elkészítését, és a budapesti 

Szent Imre-templomnak való ajándékozását 

is vállalta. Tejes egészében ő 

térítette az Új Köztemető 301-es parcellájában 

elhelyezett, 1956 magyar–lengyel 

áldozatai drámai erejű emlékműve 

felállítását is. Hosszan kellene felsorolni 

a Lengyelországban az ő támogatásával 

megjelentetett magyar vonatkozású 

történelmi, irodalmi témájú könyvek és 

egyéb kiadványok címjegyzékét. A magyar–lengyel 

katonai és történelmi kapcsolatok 

és a magyar–lengyel barátság 

ápolásában végzett áldozatos munkájáért 

a magyar köztársaság elnöke 2004- 

ben a Magyar Köztársasági Érdemrend 

Középkeresztje érdemrenddel tüntette 

őt ki. Magyar vonatkozású tevékenysége 

ezt követően sem hagyott alább. 

Csak néhány kiragadott példa a sok 

közül, az elmúlt hónapok terméséből: 

magyar partnereivel a magyar–lengyel 

hadisíregyezmény szövegét véglegesítette, 

az első világháború przemysli 

áldozatai magyar emléktáblájának felállítását 

tervezte. Felvállalta id. Antall 

József emlékiratainak, s az „Ott fenn, 

északon” című, magyar írók, újságírók 

lengyel vonatkozású írásai Kiss Gy. 

Csaba által szerkesztett kötetének lengyelországi 

megjelentetését. 

Horthyról, Esterházyról 

Varsóban, Katynról 

Budapesten 

Przewoźnik a Katyni Mártírok Parkja emléktáblájának avatásán, Óbudán 

A krakkói Jagelló Egyetem egykori 

legendás magyarbarát professzora, 

Waclaw Felczak tanítványaként különös 

szívügyének tartotta a lengyel 

menekültek magyarországi tartózkodásának 

kutatását. Büszkén mondta nem 

is egy alkalommal, hogy Lengyelországban 

ő rendelkezik a legbőségesebb, 

ezzel kapcsolatos dokumentummal és 

forrásanyaggal. Feladatának tartotta az 

igaztalanul vádolt Horthy-korszak lengyelországi 

rehabilitálását és objektív 

bemutatását. Kezdettől fogva segítette 

Esterházy János érdemei lengyelországi 

elismertetésének folyamatát. Hasonló 

lelkiismereti kötelességként viszonyult 

a katyni népirtásra vonatkozó igazság 

feltárásához és megismertetéséhez. Az 

ő indítványára érkezett Magyarországra 

és került a Terror Háza Múzeumban 

elsőként bemutatásra az a nagy katyni 

emlékkiállítás, amelyet ugyancsak 

az általa vezetett tanács készített el, s 

amely megrázó részletességgel mutatta 

be a második világháború előtti lengyel 

nemzet vezetőrétegének számító katonatiszti 

és egyéb értelmiségi körökhöz 

tartozó személyek NKVD által történt 

lemészárlását. Jelentős összeggel támogatta 

az Óbudán felállításra kerülő 

katyni emlékmű elkészítését is. 

Egy, a katyni tragédiával kapcsolatos 

kötete megjelenését azonban már nem 

érhette meg. Mert milyen különös, 

hogy most, egy újabb lengyel értelmiségi 

elit tagjaként, sok társával együtt 

az ő, ugyancsak a katyni erőkben bekövetkezett 

halálát is gyászolnunk kell. 

Gyászoljuk őt legkedvesebb hozzátartozóival, 

kedves feleségével, Jolával, s 

két csodálatos leánygyermekével együtt 

úgy, olyan fájdalommal, ahogy csak egy 

közeli barátot, szinte családtagként lehet 

gyászolni. Tragikus hirtelenséggel 

bekövetkezett eltávozta pótolhatatlan 

veszteséget jelent, s oly fájdalmas űrt 

hagy maga után, melynek betöltéséért 

sokat, nagyon sokat kell még tennie 

minden, a két nép barátságát sorsközösségként 

értelmező magyarnak és 

lengyelnek egyaránt. 

Foglalt helyek 

Aprólékos gondoskodással, mint 

mindig, most is minden részletre odafigyelve 

készítette elő a 70. évfordulós 

katyni megemlékezési ünnepségeket. 

A tennivalók miden idejét lefoglalták, 

ezért csak telefonon tudtam őt felhívni, 

s megkérni, ha lehet, biztosítson egy 

helyet számomra is a Katyn felé tartó 

gép fedélzetén, hisz ott két néhai magyar 

katonatiszt is található az áldozatok 

között. Egyikük Korompay Aladár 

Emánuel, a másik pedig Kuehnel Oszkár 

Rudolf kapitány volt. Az ő emlékük 

előtt is szeretnék fejet hajtani, hisz a 

magyar–lengyel barátságot mindketten 

vérükkel pecsételték meg. Azt válaszolta, 

már minden hely foglalt, de megnyugtatott: 

majd elmegyünk együtt egy 

következő alkalommal. Most már tudom, 

nem lesz több következő alkalom. 

Nem vitt magával, ezért van alkalmam 

most elköszönni tőle, s a vele együtt elhunyt 

társaitól: nyugodjatok békében! 

Molnár Imre 

ITTHON 17

Rókusfalvy Pál 

Még egyszer a 

„kiegyenlítő nemi politikáról” 

A közelmúltban közfelháborodást 

keltett Magyarországon az óvodai 

nevelés országos programjáról szóló 

jogszabálynak az a módosítása, mely 

szerint az óvónőknek tudatosan kerülni 

kell a nemi sztereotípiák erősítését. 

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy 

a jövőben, ha mesét mondanak, akkor 

nem apának és anyának, hanem 

egyes és kettes szülőnek kell hívni a 

családot. A gyermekek játékába is 

be kell avatkozni, ha például egy kislány 

túl sokat babázik. A jogszabály 

ellenzői hivatkoznak XVI. Benedek 

pápa 2008-as évzáró beszédére is, 

amelyben azt mondta, hogy az egyháznak 

védelmeznie kell az embert 

az emberi természet lerombolásával 

szemben. – Csak csendben jegyezzük 

meg, hogy mi már 2003-ban erre a 

veszélyre is felhívtuk a figyelmet egy 

könyvünkben („A nemzet értékrendje”. 

Kairosz Kiadó.), kifejtve ennek az 

ideológiai mozgalomnak az alapját és 

neurofarmakológiával alátámasztott 

nemzetközi gyakorlatát. Sajnos ennek 

akkor és azóta sem semmi visszhangja 

nem volt, noha könyvünket számos, 

magát kereszténynek mondó vezető 

értelmiségi megkapta. Sőt, kérésünk 

ellenére éppen egyházi könyvesboltok 

zárkóztak el árusításától. Most ebből 

a 7 év előtti munkánkból állítottuk 

össze írásunkat. Ezért kezdődik így a 

címe: Még egyszer... 

Egy alapjaiban helytelen szándékkal 

szemben nem érvelni kell, hanem 

a helyes magatartást kell megfogalmazni. 

Ezt tesszük most, amikor határozottan 

kijelentjük, hogy az óvodáskortól 

kezdve végzett következetes 

neveléssel meg kell szilárdítani a 

férfiak nemi identitástudatát, férfiúi, 

dolgos családapai szerepvállalását, felelősségérzetét. 

A múlt század 70-es éveitől kezdve 

beszivárgó, majd tudatosan terjesztett 

„szexuális forradalom” egyfelől önző, 

durva nemiséggé csonkolta a férfi igaz 

18 

szerelmét, másfelől szabadság címén 

helyt adva a családot romboló különböző 

nemi eltévelyedéseknek, divatos 

példaképpé tette a nőiesen puhány 

férfit. Petőfi Sándor eszménye, a 

„Ha férfi vagy, légy férfi, S ne hitvány 

gyönge báb”, mára nevetség tárgya. 

Ma az életgyökér roncsolása valósággá 

vált, hivatalosan kényszerítő 

gyakorlatával állunk szemben a köznevelés 

területén. A szélsőséges liberalizmus 

nemi ideológiai főáramlata 

– „gender mainstreaming”-je – ma: 

a hímnőség (androgynia), más szó-

val a hermafroditizmus. Az embernél 

ez nemi rendellenesség, amely súlyos 

pszichés zavarokat is okozhat. Ezt 

tudatosan terjeszteni, fokozni társadalomellenes 

bűn. Ennek az ideológiai 

mozgalomnak az egyik alapvetője 

Francis Fukuyama, aki annak idején 

Samuel Ph. Huntingtonnal együtt az 

Amerikai Egyesült Államok elnökének, 

idősebb George Bushnak, illetve 

kormányának stratégiai tanácsadója 

volt. Fukuyama 1992-ben „A történelem 

vége és az utolsó ember” című 

könyvében a hegeliánus-marxista ideológia 

alapján beszél a történelem végéről: 

„egyszerűen a történelem végének 

vagyunk a tanúi: tehát az emberiség 

ideológiai fejlődése befejezésének, 

annak, hogy végső kormányzati formaként 

sor kerül a nyugati liberális 

demokrácia általános bevezetésére”. 

Huntington Fukuyama felfogását, 

aki egyébként tanítványa volt, illúziónak 

tartja. 

Fukuyama jövőtlenül pesszimista. 

Emberképe – különösen az utolsó 

változatában – elborzasztó. Erről a 

Zeit-Fragen nevű svájci folyóiratban 

Maria Koch nyújt ismertetést. 

Fukuyama felülbírálva saját korábbi 

könyvét 2000-ben így ír tézisének 

„döntő hibájáról”: „Az emberi természet 

változatlanságából indultam ki. A 

biotechnológiai forradalom útján az 

ember manipulálhatóvá válik”. Ennek 

előjele, hogy „ami egyszer majd génterápiával 

lehetővé válik, az ma már 

neurofarmakológiával előállítható.” 

Erre döntő bizonyítékként a ritalin és 

a prozac alkalmazását említi. (A ritalin 

amphetamin származék, pszichotrop 

hatású gyógyszer, amelyet azonban, 

ha valaki porrá őrölve felszippant, 

drogként hat és másodpercek alatt az 

agyba jut.) Egy napon majd – lelkesedik 

Fukuyama – „olyan technológiával 

rendelkezünk, amely egy kevésbé 

erőszakos ember tenyésztését teszi lehetővé”. 

Nem félreértés, a „tenyésztés” 

szót használja ebben a tanulmányában, 

amely Berlinben 2000-ben jelent 

meg „A programozott emberszörny” 

(„Der programmierte Unmensch”) 

címmel. 

A ritalint az USA-ban főként 

túlmozgékonyság (hiperaktivitás) ellen 

már óvodáskortól kezdve 3 millió 

gyermek szedi rendszeresen (a 

világon – akkor – kb. 10 millió és a 

számuk évről évre ugrásszerűen nő). 

A prosac erős hatású depresszió elleni 

gyógyszer, amely az agyi folyamatok 

szerotonin képét változtatja meg. Főként 

nők szedik, az USA-ban mintegy 

35 milliónyian. E két gyógyszer hatását 

Fukuyama így értékeli: „A ritalin és 

a prozac hatása jótékony szimmetriát 

eredményez. Az első a fiúkat kevésbé 

fiúsakká teszi, az utóbbi kiegyenlíti a 

másik oldalt – a depressziót a nőknél. 

E két gyógyszer észrevétlenül közelebb 

hoz minket az androgyn emberhez, 

amely a korszerű kiegyenlítő 

nemi politika célja”. Megállapítja továbbá: 

„Mi valóban előidézzük az emberi 

történelem végét, mivel mi annak 

az embernek, akit ismerünk, véget 

vetünk. Ezután kezdődik valóságosan 

egy új poszthumán történelem”. 

Ez egyértelmű beszéd, és semmi 

okunk nincs arra, hogy egy világbirodalom 

stratégiai tanácsadóját ne 

vegyük komolyan. Már a jelen félelmetes. 

A vegyi és a biológiai fegyverek 

gyártását betiltották. Ezt egyes országokban, 

- hogy éppen melyikben igen 

s melyikben és miért nem, soha nem 

közlik – nemzetközi összefogással ellenőrzik. 

Ugyanakkor az ugyanolyan 

félelmetes, vagy még félelmetesebb hatású 

más vegyszereket nem minősítenek 

fegyvernek, hanem gyógyszernek 

s költséges reklám- és média-hadműveleti 

előkészítéssel embermilliókat, 

köztük gyermekeket „békésen” – s szó 

szerint – beetetnek ezekkel! S mindez 

politikai céllal, egy „korszerű nemi politika” 

céljából s egy „poszthumán történelem” 

korszakának nyitányaként 

történik. Gondoljuk végig: mi várható 

egy meghirdetetten poszthumán azaz 

„emberiesség utáni” – magyarul: embertelen 

– társadalomtól Jog és erkölcs 

ugyanis csak addig tart, ameddig az 

emberiesség. Ami várható: anarchia, 

diktatúra, háború, a gyűlölet tobzódása. 

Ez pedig nemcsak természetellenes, 

életellenes, hanem igen költséges is. A 

gonoszság árát pedig mindig a jókkal 

fizettetik meg. Egy ilyen „politikának” 

a tudatos, agresszív és járványszerű 

elterjesztése a világon – emberiség elleni 

bűntett. 

A nemek kérdésében a természet 

és a teremtés rendje, a történelmi és 

a családi tapasztalatok egybehangzók. 

A nő és a férfi közötti biológiai 

és pszichológiai különbségek ellen, 

valamint kettejük emberméltóságából 

fakadó erkölcsi és jogi egyenrangúságuk 

ellen, az európai kultúra 

területén a tudomány igazi, érdemi 

érvet felhozni nem tudott. A felszínes 

divatjelenségek mulandók, a 

természetellenes perverzitásokkal 

pedig a patológia és a büntetőjog 

foglalkozik. Mivel pedig az emberi 

természet az elmúlt évezredek alatt 

nem változott, a hagyományos szerepek 

a korszerűek s azok is maradnak. 

Legfeljebb teljesebben kell értelmezni 

azokat. 

A férfi és a nő egymásra utaltságát, 

egymást kiegészítő szerepüket a családban 

szépen fejezi ki Madách Imre 

Az Ember Tragédiájában. Az Úr, miután 

Éva bejelentése, - gyermeket 

vár – Ádám életének újra értelmet 

ad, így szól: 

„Karod erős – szíved emelkedett: 

Végetlen a tér, mely munkára hív, 

S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd 

Szünetlenül, mely visszaint s emel, 

Csak azt kövesd! S ha tettdús életed 

Zajában elnémul ez égi szó, 

E gyöngébb nő tisztább lelkülete 

Az érdekek mocskától távolabb 

Meghallja azt és szíverén keresztül 

Költészetté fog és dallá szűrődni. 

E két eszközzel álland oldaladnál 

Balsors s szerencse közt mind-egyaránt, 

Vigasztaló s mosolygó géniusz.” 

ITTHON 19

Bár még tavaly, szeptember végén volt, 

a Szabados Györggyel való találkozás 

hangulata és képei ma is élénken élnek 

bennem. Nagymaroson, családi házának 

tornácán beszélgettünk. A közeli 

templom ugyan eltakarta a visegrádi 

várat, ám látvány híján is érezni lehetett 

a történelmi helyszín sugárzását. A lengedező, 

már hűvös fuvalatokkal érkezett 

szellő meg-megszólaltatta azokat a parányi 

csengettyűket, melyek a csupavirág 

tornác muzsikájával kísérték beszélgetésünket, 

mintha jeleznék – a ház lakója, 

az Európa szerte ismert zeneszerző 

és zongoraművész szívesen veszi, ha 

apró harangocskák kondulnak. Szabados 

György tavaly betöltötte a hetvenet. 

Végzettsége szerint orvos-, de zenével 

is gyógyít – lemezek sora jelzi míves 

munkásságát és rendszeresen publikált 

írások. Írt balettet (Markó Iván koreográfiájával), 

táncoperát (Joseph Nadj koreográfiájával), 

vonószenekari darabot; 

kantátát Babits Mihály verseire; szertartászenét, 

opuszt az 1956-os magyar 

szabadságharc emlékére, szólózongora 

– és kamaradarabokat, ám mindenekelőtt 

a teljesen szabad, improvizatív zene 

elkötelezettje. Én elsősorban az esszéire 

és tanulmányaira figyeltem fel évekkel 

ezelőtt; eredeti gondolkodású, a nyelvet 

brilliánsan kezelő gondolkodót láttam 

benne. Az interjú készítés alkalma tavaly 

szeptember végén adódott, a téma a magyarság 

helyzete volt. Ne feledjük: mire 

ez a lapszám az olvasó kezébe kerül, túl 

leszünk a reményeink szerint magyar 

megújulást hozó parlamenti választásokon; 

tavaly ősszel azonban súlyos terhek 

nyomasztottak minden gondolkodó magyart 

– szemünk láttára szóródott szét a 

hazánk... 

Ezért is írhatta pompás esszéjében 

Szabados György: Összeszedődés előtt. 

Az utóbbi idők egyik legfelfigyeltetőbb 

írása a próféták látásával mutatja a jövőt. 

Én minden szavát hitelesnek érzem, 

bár „lesújt, de ösztökél is.” 

Szabados György: 

A magyarság nem anyagi, 

hanem szellemi kategória 

20 

A magyarságot sokan és sokféleképpen 

jellemezték már, ön hogyan látja a 

magyarokat 

Én így szeretem mondani ma már: a 

magyarság jelenség, s vannak testi, tehát 

anyagi jellemzői is ennek a közösségnek. 

Mint gondolkodó és muzsikus 

ember azonban fontosabbnak tartom, 

hogy a „magyarság” nem anyagi, hanem 

szellemi kategória, s hogyha mi 

az élet reményében élünk és gondolkodunk 

– márpedig remélem, igen -, 

úgy ehhez kell magunkat kötni, ehhez 

kell magunkat tartani. 

Miért alakult ki ez a meggyőződése 

Azért, mert minden, ami a világban 

van, szellemi meghatározottságok 

alapján van, és aszerint működik. A 

test, az anyag, akárha a gének, csak 

hordozórakéták. Ha mi elhagyjuk 

szellemünket, ha nem ápoljuk ezt az 

egészben látó, sajátos ízlést és szellemiséget, 

amelybe születve élünk; ha 

nem ezt tartjuk fenn, nem ezt gondozzuk 

magunkban és közösségünkben, 

nem ezt építjük és fenjük tovább 

otthonosan – akkor fogunk valóban 

elpusztulni, akkor fog ez a jelenség – a 

magyarság – előbb-utóbb örökre szétporladni.

Milyen helyzetben vagyunk most, a 

huszonegyedik század elején 

A jelenségnek, ami a magyarság, 

otthonosságtudata és önszerveződése 

évezredes. Elemi természete, szemlélete, 

értékrendje, eddigi sorsa jól ismert 

mindnyájunk számára, és korábban 

nem tűrt kétséget önmaga léte és 

fontossága felől. Könyvtárak, levéltárak, 

múzeumok, ősi szokások mélyén 

lapul eme hagyománynak, önismeretnek 

és öntudatnak azon hatalmas, 

érintetlen és időtlen anyaga, amelynek 

feledése ellen küzd évszázadok óta egy 

gyarmatosító történelem közepette - 

s úgy tűnik – mindhiába. A nyelvünk 

ugyan él, meséink tán mesélnek, az 

ének és a tánc őrzi a kedély csodáját, 

ám a falvak már alig állnak. 

Miért történhetett ez így 

Meggyöngülésünk oka nemcsak 

abban a következetes politikai kiszorításban 

és elsorvasztásban rejlik, 

amely hosszú évszázadok gyötrelmes 

és ismert összhatásaként, mint egy 

vasmarok, fokozatosan szinte összeroppantotta, 

bár abban is. Ám legalább 

annyira abból a meddő tudatvesztésből 

és elébertelenedésből következik, 

ahogyan a magyar szellemi 

erő, nem a politikában, hanem a politika 

mögötti és fölötti világlátásban, 

a szellemi és kultikus önfenntartásban 

erre méltatlanul, csupán önsajnálattal 

vagy dacos hetykeséggel válaszolt. Ma 

már a magyarság legjobb erőinek cselekvőképessége 

is önkorlátozott, szellemi 

akarata bizonytalan, az esztétika 

és erkölcs, amely kultúrájában megtestesült, 

alig azonosítható. Lassan 

az egész egy gyökérzetét és lombját 

vesztett, kilobbant, kopár fához válik 

riasztóan hasonlatossá, egy meddő és 

kétségbeesetten önző fához, amelyről, 

mert minden lefosztatott – önmagából 

maga is kivonul. 

Hol lehet a kiút A felemelkedés 

A szellem elsődlegességét kell felismernünk, 

belátnunk és képviselnünk. 

Elsősorban a teremtés szellemét. 

Be kell látnunk a szakralitást. 

Azt a szakralitást, amely voltaképpen 

mindennek megadja azt a tiszteletet, 

ami a teremtett világnak, mint szent 

állításnak és szentséges műveletnek, 

mint szent alkotásnak a tisztelete. A 

tisztelet épít. A tiszteletlenség rombol. 

A világ (és minden kultúra) a kölcsönös 

tiszteleten áll. Az önzés áthágja 

ezt a törvényt és rombol. Ám a huszadik 

század tikkasztó gőgje után még 

mindig mást sem csinál a világ, mint 

szétszed, analizál. Elemezni akar, lefele 

kutakodni, titkok hatalmához jutni, 

s ezekkel vissza is él. Pedig az uralomhoz 

elsősorban erkölcs kell és világosság. 

A hatalomhoz elég az erőszak és a 

homály. Be kell látnunk, hogy minden 

törvénynél magasabb törvény az erkölcs. 

Mert az erkölcs az, ami a világot 

összetertja és működteti. 

Mit kellene tennünk 

Mindannak, amiről eddig beszéltem, 

az az üzenete, hogy az életet és a 

közösséget fenntartó, az idők próbáját 

kiállt szakrális és szekuláris, örök érvényű 

hagyományt vissza kell állítanunk 

méltóságába. Tisztelnünk kell, 

és élnünk kell hihetetlen fenntartó és 

egyesítő erejével. Rá kell döbbennünk 

és meg kell magyaráznunk egymásnak, 

a családnak, a barátoknak, és a 

közéletnek is. Csak ezt kell mondani: 

nem látunk más megváltást első lépésként, 

mint ennek a jogrendnek a 

visszaállítását, a jelképes és valóságos 

visszaállítását, melynek megtestesítője 

a Szent Korona. Talpraállásunk e nélkül 

bizonyosan sikertelen. 

Batta György 

ITTHON 21

Beszélgetés Koltay Gábor rendezővel 

A szabadság ára című, 

Duray Miklósról készült filmjéről 

Andor Tamás operatőrrel (balról), 1983-ban az István, a király forgatásán. 

Milyen hatással van a rendezőre és a 

forgatókönyvíróra az az új ismeretanyag, 

amely az utóbbi időben szinte zúdul ránk 

akár Trianonról, akár a Szent Koronáról 

Valóban, az elmúlt két évtizedben 

sokkal több információ került nyilvánosságra 

akár Trianonról, akár a Szent 

Koronával kapcsolatban, mint az azt 

megelőző évtizedekben. Ráadásul ezek 

az ismeretek sokfajta, olykor egymással 

ellentétben álló szemléletből fakadnak, 

azaz a csepegtetett történelmi tényeket 

nehéz összerakni, s a kihagyások, elhallgatások 

ma is a különböző politikaiszemléleti 

megközelítésekhez vezethetők 

vissza. Azaz a mai politikai akarat 

sem szándékozik maradéktalanul helyére 

tenni a kérdéseket. Márpedig ez a két 

téma történelmünk sarkalatos kérdései 

22 

közé tartozik. A Szent Koronáról, a Szent 

Korona tanról, a Szent Korona eszméről 

félve és dadogva merünk csak beszélni. 

Emlékezzünk csak, milyen szenvedélyes, 

olykor gyűlölködő vitát kavart a 

rendszerváltozás idején, amikor a Szent 

Korona visszakerült a magyar címerbe. 

Milyen gyalázatos megnyilvánulások 

történtek a magyar parlamentben. De 

említhetném a Szent Korona Nemzeti 

Múzeumból, egy sokkal méltóbb helyszínre, 

az Országházba történő átvitelét 

az ezredforduló idején, vagy 2001-et, 

amikor Esztergomba vittük, hogy részt 

vegyen a Boldogasszony tiszteletére 

tartott szentmisén. Ez az aktus gyalázatos 

gúny tárgya mind a mai napig. De 

a politika ugyanúgy fél a trianoni tematikától, 

a 90 éve velünk élő trianoni 

problematika őszinte és mélyreható tárgyalásától. 

Gondoljunk bele: húsz éve 

még mindig nem az Országgyűlés által 

kihirdetett hivatalos nemzeti emléknap 

június 4-e és még mindig nem áll a Szabadság 

téren az Ereklyés Országzászló. 

Nem is beszélve arról, hogy a Kárpátmedencében 

létező, rendkívül összetett 

és bonyolult, de mind a mai napig valós, 

úgynevezett „magyar kérdést”, sem 

országhatáron belül, sem azon kívül 

nem akarjuk megfogalmazni. Márpedig 

látnunk kell, addig sohasem lesz ebben 

a térségben megbékélés, amíg ezek a 

kérdések nem lesznek kitárgyalva, nem 

kerülnek nyugvópontra. Ez természetesen 

egy hosszú folyamat eredménye 

lehet csak. Az érthető, hogy az egészen 

másfajta politikai nézeteket és értékeket 

valló szocializmus évtizedei alatt 

erre nem kerülhetett sor, az már viszont

nehezen magyarázható, hogy az elmúlt 

húsz évben sem történt lényegi előrelépés. 

Magyarország passzív, visszahúzódó 

magatartást követ, szemben például 

a környező országok aktív magatartásával. 

Hogy egy aktuális példát említsek: 

nekem semmi bajom azzal, ha a csehek 

felállítják Prágában Eduard Beneš életnagyságú 

szobrát és múzeumot rendeznek 

be a tiszteletére. Bajom azzal 

van, hogy Magyarországnak semmilyen 

válasza sincs erre, azaz meg sem kísérli 

legalább ilyen hatásfokkal határon belül 

és kívül összefoglalni és felmutatni 

mindazt a helyrehozhatatlan kárt, amelyet 

a Beneši politika a magyarságnak 

jelentett. Így tehát időnként rendkívüli 

szenvedélyek kereszttüzében kell egy 

filmesnek ezekkel a kérdésekkel foglalkoznia. 

Ráadásul az elmúlt nyolc esztendőben 

az uralkodó politikai akarat ezt 

meglehetősen nehézzé is tette. Bízom 

abban, hogy olyan időszak következik, 

ahol a magyar történelemről őszintén 

lehet majd gondolkodni, hiszen valós 

ismeretek nélkül, egy erre épített történelemszemlélet 

és egy újra felfedezett, 

sohasem mások ellenére, hanem saját 

magunk lelki épüléséért szolgáló nemzettudat 

nélkül sohasem fogunk tudni 

lelkileg és szellemileg megerősödni, s 

nélküle nem fogunk tudni egyenrangú 

partnerként részt venni az európai 

népek együttműködésében. A Szent 

Koronáról és Trianonról tehát sokat 

kell beszélnünk, hogy világosan lássuk 

és tudatosítsuk, mit jelent ma a Szent 

Korona tisztelete – megkockáztatom, 

miért ne esküdhetne fel a mindenkori 

magyar miniszterelnök egyszer majd a 

Szent Koronára –, és Trianonról, amely 

a világtörténelemben példátlan módon 

szakított szét egy, a hibáival együtt is jól 

működő és az első világháború kirobbantásában 

vajmi kevés szerepet játszó 

Magyarországot. 

Milyennek látja 2010-ben a magyarokat 

Képesek lehetünk-e a megújulásra 

Van-e még annyi életerőnk, hogy ebből 

a mocsárból kievickélj nk Ha igen, a 

Kárpát-medence, vagy a nagyvilág mely 

részein élnek a legkonokabb öntudatú, 

megingathatatlan hitű magyarok 

Ma a magyarságot egy szellemileg és 

lelkileg szétesett, összetartásra képtelennek 

tűnő, „országlakosok gyülekezetének”, 

látom – ahogy Nemeskürty István 

fogalmazott. Wass Albert is jól látta a 

XX. század második felében bekövetkezett 

folyamatokat, amikor azt mondta, 

hogy „néppé gyúrták” a magyar nemzetet. 

Érdekes felismerése az elmúlt 

időszaknak, hogy a szocializmus évtizedeinek 

„legvidámabb barakkjából” 

hogyan lettünk hátrébb sorolva. Azaz 

a környező országok – bár ott is a szocialistának 

nevezett társadalmi kísérlet 

folyt –, összetartásban, nemzettudatban 

elhagytak minket. Ezekben az országokban 

nem sikerült a nemzettudatot teljes 

mértékben szétverni. Ez megkerülhetetlen 

és feldolgozandó kérdés, amivel a 

magyar irodalom, színház és filmgyártás 

máig adós. Hogyan következhetett 

ez be, miért sikerült ilyen mértékben, 

éppen Magyarországon meggyengíteni 

a nemzettudatot, holott például 1956 

messze világító gyönyörű példáját éppen 

mi magyarok mutattuk fel. Ma, amikor 

lépten-nyomon mindenki gazdasági világválságról 

beszél – amely meggyőződésem 

szerint nem egyéb, mint egy világméretekben 

gerjesztett pénzügyi zavar 

–, alapvető igény, hogy egy közösség 

A Sacra Corona díszbemutatóján 2001-ben, a Budapest Kongresszusi Központban jobbról balra: Orbán Viktor miniszterelnök, 

Nemeskürty István forgatókönyvíró, Koltay Gergely zeneszerző, Koltay Gábor rendező, és a világhírű olasz filmszínész, a Gellért 

püspököt alakító Franco Nero. 

ITTHON 23

újra a többség által elfogadott értékek 

mentén újraszerveződjék, megerősödjék, 

azaz olyan nemzetté váljék, amely 

képes sajátos értékeit felismerni, megfogalmazni 

és a nagyvilág felé is felmutatni. 

Tehát a gazdasági kérdéseken túl 

én elsősorban a lelki, szellemi, kulturális 

kérdéseket tartom meghatározónak, hiszen 

nem engedhetjük meg, hogy a nagyobb 

és erősebb országok, nemzetközi 

politikai szándékok, vagy akár a multinacionális 

nagytőke kénye-kedvének legyünk 

kiszolgáltatva. Ez nem valamiféle 

nacionalista, soviniszta álláspont – hiába 

próbálnak minket újra és újra beszorítani 

ebbe a fogalomrendszerbe –, ez 

minden, magára valamit is adó nemzet 

fennmaradása érdekében létező alapkövetelmény. 

Nekünk tehát mindenekelőtt 

tisztázni kell saját magunkkal honnan 

jöttünk, kik vagyunk, milyen értékeket 

hoztunk magunkkal csupán államiságunk 

több mint 1000 éves történelme 

során és persze mi az, amit a történelem 

szemétdombjára ki kell hajítani. Világos 

és egyértelmű történelemszemléletre és 

a lelkek mélyéig hatoló nemzettudatra 

van szükség ahhoz, hogy újra magunkra 

találjunk. Hitem és tapasztalatom szerint 

képesek vagyunk erre, hiszen a magyar 

egy rendkívül tehetséges nép, ereinkben 

nagyon sokfajta vér csörgedez, ami egyben 

azt is jelenti, hogy az évszázadok során 

mindig is befogadó nemzetként viselkedtünk. 

Az értékes, dolgozni, tenni, 

alkotni akaró embereket befogadtuk, lehetőséghez 

juttattuk, az államalapítástól 

kezdve erre számtalan példát hozhatunk 

fel. Ezzel kapcsolatban az Árpád-ház 

például több, mint 300 éves fennállása 

alatt világméretű és színvonalú példák 

sokaságát produkálta. Ugyanakkor a 

magyarság egész történelme során példát 

mutatott szolidaritásból, a szegény, 

elesett vagy éppenséggel üldözött népcsoportok 

megsegítésében. S ez még akkor 

is igaz, ha voltak olyan időszakok, 

amikor a határainkon túlról szított politikai 

agresszivitás átmenetileg megbénította 

a kiszolgáltatott helyzetbe sodort 

nemzetet. Nem szoktunk belegondolni, 

de a Versailles-i békerendszer nélkül, 

amelyben a trianoni békediktátum számunkra 

a legfájóbb, Adolf Hitler náci 

Németországa sohasem tudott volna kialakulni, 

de nincs második világháború 

sem, s ez esetben holokausztról sem beszélhetnénk. 

Ráadásul mi magyarok és 

az egész kelet-közép európai térség soha 

24 

sem kerül szovjet befolyási övezetbe, 

azaz ma nem beszélhetünk arról a legalább 

ötven éves történelmi megkésettségről, 

amelynek következményeit nyögi 

az egész térség. Ugyanakkor tény, hogy 

a magyarság történelme során minden 

nehéz helyzetből képes volt felállni, a 

tatárjárástól kezdve – ahol a magyarság 

több mint fele elpusztult –, sorolhatjuk 

a példákat Trianonig. Ugyanis ma már 

nemcsak a Trianonhoz vezető okokról 

kell beszélnünk, sokkal inkább fel kellene 

mutatni azt a bámulatos, sokoldalú és 

hatásos történelmi fejlődést, amelyben a 

30-as évek közepére hazánk a közepesen 

fejlett európai országok élvonalába 

tudott emelkedni. Közkincsé kellene 

tenni, azaz meg kellene ismerni és tanulni 

mindazt, hogy eleink, nagyszüleink 

nemzedékei mindezt hogyan érték 

el. Hogyan sikerült a társadalom minden 

eresztékét magába foglaló, egymást 

nem kioltó, hanem éppenséggel erősítő 

folyamatokat elindítani, amelynek eredője 

a nemzetfejlődés irányába hatott. 

Persze ekkor még volt mire alapozni 

a tehetséges, felkészült és messzelátó 

politikusoknak, azaz az emberek lelke 

mélyéről előhívható volt a nemzettudat. 

Erre lenne szükség ma is, amikor lelki 

és szellemi szétesettségünk állapotából 

újra magunkra kell találni. És ezért fontos 

a történelem ismerete, hogy azokat a 

folyamatokat megismerjük s ezáltal hitet 

és erőt tudjunk meríteni a mindennapok 

küzdelmeihez. Ugyanis csak egy erős és 

összetartó, legalább a nemzeti sorskérdésekben 

egyetértő közösség képes új 

világot teremteni. Mélyen hiszek abban, 

hogy két évtized gyötrelmei után képesek 

leszünk az elkövetkezendő időszakban 

elindulni a nemzetté válás útján, 

ahol a politikai szándék és az emberek 

lelke mélyén megbúvó akarat összetalálkozik. 

Ugyanis annál nagyobb pofont, 

amit 2004. december 5-én adtunk saját 

magunknak, már nem szenvedhetünk 

el. Ez a felismerés persze azt is jelenti, 

hogy a határainkon túl élő magyarok 

legjobbjai – akiket egyébként évtizedek 

óta példátlan agresszivitású politikai asszimilációs 

törekvések is nyomorítanak 

–, olykor sokkal mélyebben átélt, igaz 

és őszinte magyar nemzettudatról tesznek 

tanúbizonyságot, azaz adnak erőt az 

anyaországbeli honfitársaiknak, holott 

éppen fordítva kellene lennie. Sokkal 

nagyobb öntudatot tapasztalok az elszakított 

nemzettesteken élő honfitársainknál, 

akik olykor minden képzeletet

felülmúló nehézségek közepette őrzik 

nyelvüket, iskoláikat, öntudatukat. 

Ön Duray Miklósról készített nemrég 

filmet. Miért tartotta ezt fontosnak és 

kik szólalnak meg az alkotásban A film 

végkicsengése hitet adó, vagy inkább lehangoló 

Az Ön Duray-képét tükrözte-e 

a megszólalók véleménye vagy új jellemzések 

sora került napvilágra 

A fentiekből következik, hogy a kiemelkedő, 

jeles magyar hazafi, Duray 

Miklós küzdelmeit és életét régóta figyelem. 

Tudjuk, hogy a ’80-as évek közepén 

összesen 470 napig volt börtönben, 

csupán azért, mert a magyarság 

elnyomására, az iskolák elsorvasztására 

igyekezett felhívni honfitársai és a nagyvilág 

figyelmét. Őszintén szólva, akkor 

is megdöbbentett már ez a tény, hiszen 

ún. „baráti” országokról volt szó, ahol 

egy akkora népcsoportot, mint a felvidéki 

magyarságot kegyetlen eszközökkel 

nyomták el. Esztergomban, a Duna 

parton állva, gyerekként sohasem értettem, 

hogy a két baráti ország, amelynek 

vezetői minden alkalommal ölelkeznek 

és csókolóznak, miért nem építi fel a 

második világháború egyik szégyenét, a 

Mária-Valéria hidat Miért nem akarják 

közösen, hogy a hídon minél több ember 

közlekedhessen a másik felé, gazdasági, 

kulturális, szellemi kapcsolatok 

mélyüljenek el. Megjelenése után két 

évvel tudtam csak megszerezni, emlékezetesen 

gyomorideges körülmények közepette 

Magyarországra becsempészni, 

Duray Kutyaszorító című könyvét, amelyet 

megrendüléssel olvastam. Persze, 

rögtön belém hasított az a felismerés is, 

hogy bármennyire is a közélet iránt érdeklődő 

embernek vallottam magamat, 

alig-alig tudtam valamit a valós tényekről. 

Ez a könyv ’85-ben nagymértékben 

járult hozzá ahhoz, hogy bizonyos felismerésekre 

tegyek szert. Huszonéves fiatalemberként 

rájöttem arra, hogy folyamatosan 

újra és újra a határon túlra kell 

utazni, beszélgetni kell emberekkel, testközelből 

meg kell ismerni az ott zajló folyamatokat, 

hiszen el vagyunk vágva az 

információktól. Évtizedeken keresztül 

generációk úgy nőttek fel Magyarországon, 

hogy alig-alig hallottak valamit a 

határon túl élők életéről, viszonyairól, a 

valós problémákról. Nemhogy szelektív, 

hanem kifejezetten hazug, félrevezető 

és tisztességtelen félinformációk következtében 

nyilvánvalóan torz világkép, 

szemlélet alakult ki még azokban is, akik 

igyekeztek nyitott szemmel közlekedni 

a világban. Így aztán értelemszerű, hogy 

érdeklődésem szétszakítottságunk, egyszóval 

Trianon és annak máig tartó hatásai 

felé fordult. Megdöbbentett, amit 

személyesen tapasztaltam. Innen kezdve 

tudatosan gyűjtöttem a többnyire határainkon 

túl, elsősorban nyugaton megjelent 

irodalmat, leírásokat, igyekeztem 

azon emberekkel találkozni, beszélgetni, 

akik életének példája megvilágította 

számomra a valós helyzetet. A Felvidék 

vonatkozásában ez mindenekelőtt 

Duray Miklóst jelentette, akinek aztán 

könyveit, írásait, megnyilatkozásait folyamatosan 

nyomon követtem. Megtisztelő 

volt számomra, hogy 2004-ben 

készült Trianon-filmemben közreműködést 

vállalt, de még akkor is megdöbbentett, 

hogy milyen bátran és őszintén 

vállalja véleményét és az összefüggések 

megvilágítását. Önmagában paradox 

helyzet, hogy az őszinte vélemény és álláspont 

kifejtéséhez ebben a térségben 

az elmúlt húsz évben is bátorságra van 

szükség, miközben ismét „baráti” országok 

lettünk, hiszen a rendszerváltozások 

egyidőben zajlottak le, mindannyian 

tagjai vagyunk az európai népek közösségének 

és a közös katonai szervezetnek. 

Akkor pedig miért nem lehet igaz módon 

beszélni dolgainkról Hosszú évek 

óta terveztem egy filmet, amely Duray 

Miklós életének motívumaiból építkezik, 

s amely azzal a számomra felejthetetlen, 

nehezen feldolgozható konfliktushelyzettel 

kezdődik, amely 1968-ban 

következett be. 18 évesen nemzedékünk 

valamifajta politikai győzelmeként élte 

meg, hogy az egész országot lázban 

tartó Táncdalfesztiválon az ifjúság bálványa 

az Illés zenekar győzedelmeskedett, 

s úgy gondoltuk, hogy a hatalom 

végre megadta magát, innen kezdve 

egy másfajta értékekre épülő új világ 

kezdődik. Szinte teljességgel elkerülte 

figyelmünket az az aprócska tény, hogy 

a díjeső átadásával egyidőben magyar 

tankok is elindultak a komáromi hídon 

át a baráti ország, Csehszlovákia és ezáltal 

honfitársaink, a felvidéki magyarság 

ellen. S mindez ’56 után 12 esztendővel 

következett be! Hiába olvastuk az erről 

szóló híreket, ez a dráma nem tudatosodott 

bennünk, nemzedékekre vonatkozóan 

és tömeges méretekben semmiképp. 

Mi ez, ha nem a nemzettudat, 

az egészséges lelki-szellemi önvédelem 

teljeskörű szétesése De ugyanezeket a 

drámákat átéltem és tapasztaltam erdélyi 

vonatkozásban vagy a Délvidékkel 

összefüggésben. Amikor önkritikusan 

szembenéztünk – mert erőteljes politikai 

akarattal ebbe az irányba tereltek 

minket –, a gyalázatos, 1942-es újvidéki 

vérengzéssel, fogalmunk sem volt 

– mert tudatosan elhallgatták előlünk –, 

hogy ’44 őszén 40 ezer magyar honfitársunkat 

végeztek ki a Délvidéken. Mi ez, 

ha nem a magyar nemzettudat tudatos 

szétverése S ez nem azt jelenti, hogy 

csökkenteni akarnánk az újvidéki gyalázat 

rettenetét, de tudnunk kell arról 

is, ami honfitársaink tízezreivel történt. 

E két tény együttes értékelése adhat ki 

valamifajta valós történelemszemléletet. 

A Duray-filmben közel 60-an szólalnak 

meg, többségében felvidéki magyarok, 

akik a Jogvédő Bizottság munkájáról, 

küzdelmeiről szólnak és megvilágítják 

a magyarság elmúlt évtizedeinek történetét. 

Köszönet a közreműködésükért, 

hiszen minél sokoldalúbban tárjuk föl 

a történéseket, annál inkább közelíthetünk 

az igazsághoz. Meg szeretném fejteni 

ugyanis, mi az oka annak, hogy a 

többségi hatalomnak ennyire rossz a lelkiismerete, 

hogy a XX. század legutolsó 

rendszerváltozása után sem kívánja 

egyenrangú félként, megelégedett, tettre 

kész, boldog állampolgárként maga 

mellett tudni a kisebbséget, hanem most 

is erőszakos eszközökkel akarja alattvalókká 

tenni őket. Akinek jó a lelkiismerete, 

az mindent megad a kisebbségnek, 

hiszen azok léte, munkája, eredményessége 

végső soron őt gazdagítja. Akinek 

viszont rossz a lelkiismerete, az mindent 

elkövet a kisebbségek ellen, mert fél az 

igazság kimondásától. Arra törekedtem, 

hogy Duray Miklós életén keresztül a 

felvidéki magyarság sorsát mutassam 

be, a helyzet megoldásának lehetőségeit 

vázoljam. Őszintén remélem, hogy két 

és fél órás filmem, amelynek készítése 

során rendkívül sok tapasztalatot szereztem, 

sokoldalú hozzájárulás lesz e 

bonyolult és szerteágazó kérdéskör feldolgozásához. 

A magyar politikai élet szereplői közül 

Ön szerint kikre hasonlít leginkább 

Duray Miklós életútja 

Azokra a jeles hazafiakra, akik a nyomorúságos 

körülmények ellenére, a 

nehéz helyzetekben, akár még életük 

kockáztatása árán is vállalták az igazság 

kimondását. Ebben a Trianon által gyötört 

kilenc évtizedben erre nagyon nagy 

ITTHON 25

szükség volt. Duray Miklós személye 

jelképpé vált, s ez akkor is igaz, ha az elmúlt 

húsz esztendőben is tanúi vagyunk 

annak, hogy igyekeznek ennek az életútnak 

a jelentőségét csökkenteni, Duray 

törekvéseit jelentékteleníteni, személyét 

háttérbe szorítani. Sajnos magától értetődő, 

hogy ezek a bonyolult és erőszakos 

politikai asszimilációs szándékok 

tizedelik a határon túli magyarságot is, 

azaz a folyamatos egzisztenciális és politikai 

fenyegetettség okán részint nehezen 

helyrehozható ellentéteket szítanak 

magyar és magyar között, megakadályozva, 

hogy a folyamatosan csökkenő, 

de a Felvidéken még mindig félmilliós 

magyarság képes legyen az egyet akaró 

összefogásra. De ugyanezek a folyamatok 

zajlanak le Erdélyben, a Délvidéken 

és mindenütt. Trianon-filmemben említi 

Duray, hogy akik a Kárpát-medencében 

születtek, azoknak a lelke mélyén 

szinte kivétel nélkül jelen van a félelem 

– s ez egy tragikusan igaz és őszinte 

megállapítás. Lépten-nyomon magam 

is ezt tapasztaltam a film készítése közben. 

Voltak jónéhányan, akik nem mertek 

nyilatkozni. Aztán voltak olyanok, 

akik kamera nélkül ugyan beszéltek, de 

a nyilvánosságot nem vállalták. Lehetetlen 

állapot, hogy a XX. század elején 

ilyen mértékben legyen jelen a félelem 

mindannyiunk életében, de mégiscsak 

ez a realitás. Ennek a sok évtizedes folyamatnak 

az eredménye, hogy kevesen 

vannak, akik olyan mértékben vállalják 

az igazság kimondását és az ezzel járó 

következményeket, mint Duray Miklós. 

De hál’ Istennek azért vannak ilyenek 

is, hiszen Erdélyben Tőkés László református 

püspök olyasfajta jelképpé emelkedett, 

mint Duray Miklós, akiknek nevét 

nemzetközi méretekben is ismerik. 

Őszintén sajnálom, hogy Duray nem 

lehetett a bársonyos forradalom idején 

Csehszlovákia nemzetiségi minisztere, 

nem lehetett az önálló Szlovákia megalakulása 

után a politika legelső vonalában 

tevékenykedő személyiség, sőt a három 

legnagyobb felvidéki magyar párt 

1998-as egyesülésekor az MKP elnöke, 

vagy napjainkban akár Európa-parlamenti 

képviselő. De a jövőt illetően bizakodással 

tölt el, hogy a film készítése 

kapcsán sok olyan jeles felvidéki hazafit 

ismertem meg, akik a maguk területén 

és lehetőségei közepette nem hagyják 

kialudni a lángot és sokat tesznek a 

magyarság fennmaradása érdekében. 

26 

Az anyaországi média szégyene, hogy 

ezeknek az embereknek a nevét csak 

szűk körben ismerik. 

Mi volt a filmmel a célja Hozott-e ez a 

munkája olyan tapasztalatot számára a 

Felvidékkel összefüggésben, amely meglepetésként 

hatott 

A célom egyértelműen az volt, hogy 

a közelmúlt eseményeiről ismereteket 

szerezzünk és ezek minél szélesebb 

körben közkinccsé váljanak. Ugyanis 

csak akkor tudunk változtatni, ha megismerjük 

a valóságot, hiszen jövőképet 

csak szilárd történelmi ismeretekre, értékekre 

építhetünk. Ma a magyarságnak 

nincs önismerete, hiányoznak azok a 

szellemi-gondolati cölöpök, amelyek a 

többség által nem megkérdőjelezett, sőt 

büszkén és öntudatosan vállalt értékek, 

s amelyekre jövőt lehet alapozni. S ha 

a magyarság legjobbjainak törekvéseit 

megismerjük és megértjük, akkor az is 

nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy itt 

nem mások ellenére való szándékokról 

van szó – hogy vulgárisan fogalmazzak 

senki sem akarja a határokat átrajzolni 

–, viszont széleskörű jogokat, önrendelkezést 

és autonómiát szeretnénk az 

Európában páratlan nagyságrendben 

határon túl élő magyar honfitársaink 

számára. Ezt pedig jelen pillanatban a 

többségi hatalmak sehol sem engedik. 

Azt is látnunk kell, hogy Brüsszelt, az 

európai népek közösségének politikai 

vezető testületeit eléggé el nem ítélhető 

módon nem érdekli a Közép-Kelet Európában 

kisebbségben élő népcsoportok 

sorsa. Ők még akkor is vonakodva 

szólalnak csak meg, ha hangos viták 

és nézeteltérések alakulnak ki. Nem is 

nagyon cinikusan az ember még azt is 

feltételezi, hogy a világ sorsát alakító 

politikai erőknek mindig is jól jön egy 

kis feszültség, mert akkor ők az igazságosztó 

szerepében tetszeleghetnek. Erről 

ma már könyvek és tanulmányok egész 

sorát lehet olvasni. Közülük is Zbigniew 

Brzezinski könyve, a magyarul is olvasható 

A nagy sakktábla című tanulmánykötet 

írja le ezt legpontosabban. Magától 

értetődő, hogy ezeken a súlyos kérdéseken 

mindenekelőtt az érintett országok 

közös erőfeszítésével lehetne úrrá lenni, 

de Magyarország egyedül van, s az 

ellenérdekelt országok értelemszerűen 

közös érdekszférába tömörülnek, ha a 

területükön lévő nagyszámú magyar 

kisebbség sorsáról van szó. A megoldás 

tehát nem lehet más, mint lelkileg, szellemileg, 

kulturálisan megerősödnünk, 

mivel egy öntudatos, korszerű, erős 

nemzet képes csak érdekeinek hatásos 

képviseletére. Ez rendkívül összetett és 

bonyolult feladat, amelyhez a kultúra 

munkásai, jelesül egy filmkészítő annyiban 

járulhat hozzá, hogy a képek és 

a gondolatok erejével ábrázolja a konfliktusokat, 

hogy szerencsés esetben 

tömegek számára katartikus élményt 

okozva hozzájáruljon a felismerések tudatosításához. 

Ehhez olyan filmeket kell 

készíteni, amelyek sok emberhez jutnak 

el. Reménykedem, hogy A szabadság 

ára című Duray-film is sok emberhez 

jut majd el, főleg, ha a megváltozott politikai 

körülmények közepette a nagy 

országos médiák is vetíteni fogják. 

Melyek voltak a forgatás legnehezebb, 

legszebb, legizgalmasabb pillanatai 

Hány helyszínen járt a kamera Akadt-e 

nehézség a forgatások során Kihez szól 

leginkább a film 

Természetesen elsősorban azokhoz 

szól a film, akiket érdekel a magyarság 

sorsa. De titokban azt is remélem, 

hogy a film felkelti azok érdeklődését 

is, akikben ez az érzés csak szunnyad, 

mivel a hosszú évtizedek alatt tudatosan 

el lett altatva. Ilyenkor derül ki, hogy 

sikerült-e a vállalt gondolatokat olyan 

formában megfogalmazni, hogy az széles 

körben fejthesse ki hatását. A nagy 

közös felismerésekre csak akkor fogunk 

rádöbbenni, ha minél szélesebb körben 

tudatosulnak ezek a kérdések. A forgatásnak 

sok izgalmas epizódja volt. Ezek 

közül talán a legjellemzőbb, amikor a 

pozsonyi Szent Márton koronázó templomba 

stábunk csak úgy mehetett be, ha 

Duray Miklós nem tart velünk, mondván, 

hogy a templom nem politizálásra 

való. Sok hasonló élményben volt már 

részem, de mégiscsak a bársonyos forradalom 

után vagyunk húsz évvel, s egy 

közismert, sokak szemében köztiszteletnek 

örvendő parlamenti képviselőről 

van szó. Még fájdalmasabb élményben 

volt részünk, amikor a Virágvölgyi 

templomban a Fadrusz János által készített 

híres corpusnál akartunk forgatni, 

s a templomi kórus magyar tagjának, 

Duray egykori harcostársának, a ma is 

közismert szlovákiai magyar politikusnak 

a felesége hívta fel a plébános figyelmét 

arra, hogy Durayval együtt ne 

engedje be a stábot a templomába. Így 

aztán mindkét helyen úgy forgattunk, 

hogy közben Miklós az utcán várt ránk.

Hát itt tartunk a XXI. század elején a 

velünk élő trianoni problematika kibogozhatatlannak 

tűnő szövevényében. Ez 

a két élmény meglepetéssel hatott rám, 

mégis azt mondom, hogy nem ez volt 

a meghatározó. A legfontosabb, hogy 

mégiscsak sokan arcukkal, őszinte gondolataikkal 

vállalták meggyőződésüket 

a kamera előtt is. Tisztelet és köszönet 

nekik ezért. Reménykedem abban, 

hogy egyre többen vannak olyan szlovák 

értelmiségiek – ha egyenlőre nem is 

a problémák megoldásának szándéka 

elengedhetetlenül szükségessé teszi egy 

gyökereiben megváltozott nemzetpolitika 

megfogalmazását és megvalósítását. 

Őszintén és tisztességgel szembe 

kell néznünk azzal, hogy mi magyarok 

mit tettünk eddig, mit mulasztottunk és 

hogyan képzeljük el a jövendőt, azt a bizonyos 

határok feletti nemzetegyesítést, 

amelyre oly nagy szükség lenne. Ennek 

a bonyolult és összetett útnak csak egyik 

állomása lehet a kettős állampolgárság 

akik feltehetően más aspektusból, más 

élmények, vallott értékek alapján beszélnének 

ezekről a témákról. Minden 

jó szándékú ember gondolatára szükség 

van. Ne féljünk egymástól, s főleg ne féljünk 

az igazságtól. Bár sohasem gondoltam, 

hogy az én zsebemben lapulna a 

bölcsek köve, azt viszont remélem, hogy 

arra a filmes elkötelezettségre, gondolati 

megközelítésre is szükség van, amelyet 

például ezzel a Duray-filmmel én képviselek. 

Jó lenne, ha végre felismernénk, 

Megannyi közös film, rockopera és színházi előadás alkotói 

a Koltay-testvérek, Gergely (balról) és Gábor. 

a politika első vonalában –, akik maguk 

is érzékelik a helyzet tarthatatlanságát 

s szeretnének egy tisztességes, szebb és 

jobb, értékelvűbb, félelem nélküli új világban 

élni. 

Mikor lesz a film bemutatója, s vetíteni 

fogják-e a Felvidéken is 

A filmmel tavaly ősszel elkészültem, 

de úgy gondolom, hogy a várható áprilisi 

magyarországi politikai változások előtt 

nincs értelme bemutatni. Ugyanis olyan 

hangulatban szeretném nyilvánosságra 

hozni, ezt a, remélhetőleg nemcsak az 

én filmes pályafutásomban fontos alkotást, 

amikor a politikai értékrend Magyarországon 

megváltozik. A filmben 

felvetett gondolatok, az egész Duray 

életút és a felvidéki magyarság sorsának 

alakulása ezen kérdések megítélése és 

feltétel nélküli megadása a határon túl 

élő honfitársainknak. Azt gondolom, 

hogy ez a filmalkotás jelentős adalékot, 

segítséget nyújthat ezen feladatok végiggondolásához. 

Szeretném, ha a filmet 

nem alantas média-szándékok szednék 

szét, hanem az alkotás értelmes, előremutató, 

vitákat, eszmecseréket indukálna, 

amelyek további felismerésekhez vezethetnek. 

Ehhez a magyarországi politikai 

körülményeknek alapvetően meg 

kell változniuk, de ez már nincs messze. 

S természetesen azt is szeretném, ha a 

filmet a Felvidéken is minél több helyen 

vetítenék, hiszen csak a közös gondolkodás, 

a közös felismerések tudatosítása 

útján léphetünk előre. Továbbá azt is 

szeretném, ha mások is készítenének filmeket, 

akár magyarok, akár szlovákok, 

hogy egymásra vagyunk utalva és közösen 

kell egy élhetőbb, feszültségmentes, 

termékeny világot teremteni magunk 

körül. Saját történelmére büszke, öntudatos, 

erős belső kohézióval rendelkező 

becsületes és tisztességes nemzetek békés 

versenyére van szükség, ki tud szebb 

és jobb világot elérhető és boldogító 

célokat felmutatni nemzettársainak. 

Örömmel tölt el, hogy e kérdés aspektusainak 

felvázolásához - nagyon nehéz 

anyagi körülményeink között, mindenfajta 

állami finanszírozás nélkül, kényszerű 

módon túlnyomó mértékben saját 

pénzből forgatott filmmel - gondolati, 

szellemi muníciót nyújthatok. 

Batta György 

ITTHON 27

Béres József 

Sisak 

28 

Hideg, északi szél borzolta a Kárpátok 

havát, de az ember valahogy nem ettől 

fázott, pedig a hideg szél átjárta minden 

csontját. Háború volt. Az ember érzékei 

eltompultak, szíve a megpróbáltatásokban 

kiégett, minden figyelme a halálfélelem 

és az otthon melegsége iránti 

vágyakozás között hányódott. 

A nap gyönyörűen sütött már, és a 

szélmentes déli hegyoldalak horhosaiban 

megérintette az embert a tavasz 

lehelete: téli álmaiból félénken dugta ki 

fehér fejecskéjét a hóvirág, és valami reményféle 

költözött az ember szívébe az 

előtűnő kígyóhagymák üde zöldjétől. A 

levegő fenyőillattal teljes ózonja szinte 

megszűrte az ember gondolatát, és a 

lelkén az ébredő erdő hangulata simult 

végig. Ki ne gondolt volna ilyenkor a 

Tisza tájára, amikor annyi hasonlóság 

ragadta haza az ember gondolatát! De 

hát háború volt, s a háború a tragédiák, 

a szenvedések, a rettegések és félelmek 

káosza, mely a térnek minden zugát s 

az időnek minden pillanatát elönti, és 

megriasztja a messze kalandozott lelkű 

embert... 

Ilyenforma érzésekkel és gondolatokkal 

telve csatangoltam lefelé egy fenyőkkel 

borított havas hegyoldalon. A 

hegy lábánál kis falu feküdt, melynek 

egykor művelt kertjeit mostanra bombák 

szántották végig, és az a néhány 

aggastyán és gyermek, akik még ott 

éltek, megrettenve és összetört lélekkel 

hányódtak a romok között. Életük nem 

volt már élet, s házuk nem volt többé az 

otthonuk. 

• • • 

A hóban kutyanyomokra találtam, 

mely szabályos ösvényt képezett. A 

nyomok nagysága után ítélve nagy 

testű állaté lehettek. Farkasokra nem 

lehetett gondolni, mert ha éltek is erre 

valamikor, a háború elűzte vagy elpusztította 

őket. Kiérve az erdőből, megpillantottam 

a nyomok gazdáját. Egy 

nagy, lesoványodott testű, kiálló csontú 

farkaskutya bandukolt előttem a tábori 

konyhánk felé. Többször megállt, megpihent, 

így elég hamar beérhettem. Közelébe 

érve rám emelte fáradt, szomorú 

tekintetét. Valami különös bánatos 

elszántságot láttam a szemében, mintha 

attól félne, hogy megakadályozom 

az útjában. A konyha felől már érzett 

a szokásos babgulyás szaga. A kutya 

meggyorsította lépteit, bizonyára gyötörte 

az éhség. Az pedig nagy úr! Csak 

az tudja ezt megérteni, aki érezte már 

az éhségnek marcangoló kínját. 

Örültem a négylábú útitársamnak, 

mely a fejünk felett elhúzó ágyúlövedékek 

zúgásától sem ijedt meg. A kutyákat 

rendkívül okos állatnak tartottam 

mindig, de ez okosabbnak látszott 

mindeniknél. Meg akartam hát nyerni 

a barátságát, különösen itt, ahol a kutya 

ritkaságszámba megy, de félénken 

húzódott el tőlem, és megvetette az általam 

neki dobott kenyeret. Ez valami 

csalódásfélét okozott nekem. A kutya 

tud örülni és búsulni, gyűlölni és szeretni 

egyaránt. Az ember sokszor elfelejti 

a mások által nyújtott örömöt, de 

a kutya soha! Mindenre jól emlékszik, 

és nemcsak a jót, de a rosszat sem felejti 

el. Még kisgyerek voltam – jól emlékszem 

rá –, amikor egy kiskutya orrába 

ruhacsíptetőt dugtam, és az orrfalát 

összecsippentettem vele. A kis állat összevissza 

rohangált, és olyan keserves 

sírásba kezdett, hogy megsajnáltam. 

Ki is vettem az orrából a csíptetőt. Ezt 

a gyerekkori csínyt én rég elfelejtettem 

már, amikor a háború után egy napon, 

úgy kilenc esztendő múlva, találkoztam 

újra az akkor már öregedő kutyával. 

Amint játszadoztam vele az udvaron, 

egy ruhacsíptetőt találtam és felvettem. 

A kutya azon pillanatban megfordult, 

és keserves vonítással menekült előlem. 

Nem értettem a dolgot, csak később 

jöttem rá, hogy visszaemlékezhetett 

arra az időre, amikor az orrát megcsíptettem. 

Csodálkoztam, hogy az ember 

nagyobb dolgot is elfelejt, és a kutya 

milyen jól visszaemlékezett. 

Együtt kullogtunk tovább. A sátrakhoz 

érve, útitársam közel a főzőüstökhöz, 

fejét két első lábára téve lepihent. 

Épp jókor érkeztünk, mert a málhás 

lovak készen voltak az ebédszállításra 

az első vonalba, és így még melegen 

hozzáláthattam az evéshez. Azaz csak 

láttam volna, ha fejünk felett nem jelennek 

meg az ellenséges repülők jó 

étvágyat kívánni. A babot otthagytam 

egy ládán, és uccu, ki merre lát! Alig 

húzódtunk meg az óvóárokban, a géppuskák 

megkezdték a tüzet. Nem lett 

volna nagy a baj, ha a szakácsunk nem 

olyan nagyon ijedős. Fejnélküli rohanásában 

a felszerelési tárgyakon keresztül 

igyekezett menekülni. Megbotlott, lába 

beakadt a gőzölgő babgulyással telt üst 

fülébe úgy, hogy saját tengelye körül 

átfordulva, fenekestől esett a gulyás kellős 

közepébe. Mókás esés lett volna, de 

a szakácsnak nem igen volt kedve a nevetéshez, 

a golyózápor miatt sem, meg 

aztán a babgulyás is még forró volt. Így 

két tűz közé került. Elmenekülni nem 

tudott, ez csak úgy lett volna lehetséges, 

ha üsttel együtt felállítják. Ehhez 

azonban a golyózápor miatt senkinek 

sem volt kedve. Valamennyien sajnáltuk 

a szakácsot. E szorult helyzetében 

mindenki megbocsátott neki még a sok 

elsózott gulyásért is. „Szegény – sóhajtott 

a felvételező –, ő már nemigen fog 

több babgulyást főzni nekünk!” De a 

szakácsunk a meghalásra nem sok hajlandóságot 

mutatott, és egyre kiabált 

félelmében. Unszolásomra elkezdett 

kúszni a könyökén, de hamar elfáradt, s 

maradt tiszta célpontul az ellenségnek. 

Halálfélelmében és tehetetlenségében 

rémülten nyöszörgött. 

Megsajnáltam. A repülők éppen a 

másik oldalról indultak támadásra, s 

ezt az alkalmat felhasználtam. Kiugrottam 

az árokból, és a mintegy harminc

méterre fekvő szakácsot üstöstől együtt 

húzni kezdtem az árokhoz. Alig értünk 

oda, amikor a géppuskatűz újra megindult. 

Az óvóárok azonban keskenyebbnek 

bizonyult, mint amilyen az üst volt, 

és a szakácsunknak – kénytelen-kelletlen 

– fejjel lefele kellett lógnia az árokba. 

De már nem félt! Feje biztonságos 

helyen volt, és megkönnyebbült vigyorgással 

köszönte a segítségemet. A többiek 

pukkadoztak a szokatlan helyzetben 

lévő szakács láttán, a bajtársiasság 

szelleme azonban megvolt, mindenki 

segítette megszabadulni a koloncától. 

A repülők eltűntek, a szakács azonban 

a biztonság kedvéért csak utolsónak 

mert sántikálva előbújni. Megúsztuk, 

emberéletben nem esett kár. A felszerelést 

azonban alaposan átlyukasztgatták 

a lövedékek, és amit valamennyien 

a legjobban sajnáltunk: a babgulyás 

k 

áldozatul esett. A csajkámat kerestem 

én is, de sehol nem találtam. Mintha 

a föld nyelte volna el. „Dehogy nyelte! 

– mondta a szakács. – Meg lesz az!” Nekem 

még nem mondta, de ő már sejtette, 

hol lehet. A légitámadás elfeledtette 

velem a kutyát, a szakács juttatta 

eszembe, amikor az erdő szélére hívott. 

„Tessék csak nézni azt a mozgó fekete 

pontot amott! Ott jön Sisak!” 

Nem tudtam, hogy a kutyát Sisaknak 

hívják. Mindennapos vendég lehetett 

itt, ha már nevet is adtak neki. Később 

megtudtam a nevének történetét. Onnan 

kapta, hogy naponta egy horpadt 

sisakban adtak neki enni, de az ennivalót 

soha nem ette meg, hanem elvitte, 

és másnap visszahozta az üres sisakot. 

Furcsán, hihetetlennek hangzott ez 

egy kicsit, de mégiscsak így lehetett, 

mert Sisak, ahogy közeledett, láthattam, 

hogy most is valami fénylő tárgy 

van a szájában. Meglepettem állapítottam 

meg, hogy az nem más, mint az én 

csajkám. „Ez aztán becsületes kutya! 

– mondtam. – Talán még nyugtát is 

szokott adni az elszállított dolgokról! – 

tréfálkoztam.” És a kutya kezdett mind 

jobban érdekelni. 

Ilyen fejlett értelmű kutyával még 

nem találkoztam! Azt gondoltam, fiai 

lehetnek, és így táplálja őket. Ez azonban 

lehetetlen volt, mint később rájöttem, 

mert Sisak fiú kutya volt, s mint 

ilyen, alkalmatlan az anyaságra. 

Sisak már ott feküdt, ahol délelőtt 

láttam. Csajkámat visszatette a ládára, 

és ravaszul pislogott az elpusztult ebéd 

helyett kikészített húskonzervek felé. 

Néhány pillanat múlva Sisak megfogott 

egy félkilós konzervet, ami tudvalévő, 

hogy bádogdobozban van, és elindult 

a szokott útján. Nem engedtem, 

hogy a konzervet a szakács elvegye tőle, 

aztán megindultam utána. Most már 

nemcsak az érdekelt, hogy hova viszi az 

ennivalót, hanem az is, hogyan bontja 

fel, mert azt már csak nem hihettem, 

hogy konzervnyitója is van! 

Mintegy ötszáz métert ment a megszokott 

úton, a falu mellett balra fordult. 

Néhány perc múlva az előttem 

lévő hegyszorosban eltűnt a szemem 

elől. Nyomain azonban tovább tudtam 

haladni. 

Közeledett az este. A lenyugvó nap 

sugarai már vörösre festették a távoli 

hegyek oldalát, és nekem még a sötétség 

beállta előtt vissza kellett térnem a 

táborba. Este nem ajánlatos erre járni, 

különösen egyedül, ráadásul a többiek 

azt sem tudhatták, hova mentem. Meggyorsítottam 

a lépteimet. A nyomok 

egy magasan fekvő, egyenes felszínű, 

erdőkkel körülvett völgykatlanhoz vezettek. 

Háborúnak itt nyoma sem érződött, 

csak az erdő szélén álló piros tornyú 

kis ház ablakai voltak hiányosak. 

Mintha tündérkezek takarították volna 

el innét a föld szennyét! A földön és a 

fenyők ágain érintetlenül feküdt a hó, s 

az ember azt hihette, hogy a természet 

csendjének templomában járkál. Jólesett 

ez a mélységes csendesség és szépség, 

melyre a későbbi zivataros napokban 

is sokat gondoltam vissza. 

„A kis házban kell lennie Sisaknak!” 

– gondoltam. A ház körül mezítlábas 

emberi nyomokat vettem észre, melyek 

sehogy sem származhattak férfitól. De 

ITTHON 29

Képeinken a katona Béres Józsefet látni. Ezen a felvételen az álló sorban balról a harmadik 

30 

mit keres itt egy nő Mit keres itt Sisak 

Egyáltalán, miféle rejtély bújik ezen a 

tájon 

Mielőtt beléptem volna a házba, a hideg 

végigfutott a hátamon. Nem mintha 

megijedtem volna, a háború sok 

mindenre megtanított. Azért beléptem. 

Először egy előszobaféleségben találtam 

magam, ahonnan két ajtó nyílt. Az 

egyik felől hangok ütötték meg a fülemet. 

Erélyesen lenyomtam a kilincset 

és beléptem. Amit e pillanatban a mindent 

beburkoló félhomályban láttam, 

azt soha nem felejtem el! Emberek voltak 

benn, köztük Sisak. Az ablaknál egy 

valamikor jobb időket látott asztal állt, 

két oldalán fenyőfából faragott pad. Az 

egyik sarokban ágy helyett fenyőgallyakból 

rögtönzött kuckó volt, melyet 

szénaféleséggel fedtek be, hogy puhább 

legyen. A padlóra néhány lapos kő volt 

fektetve és felállítva is, mely tűzrakás 

célját szolgálta. Az asztal bal oldalán 

egy harmincöt év körüli nő ült. Testét 

hiányosan takarta el rongyos öltözete. 

Arcán a félhomályban is jól látszott egy 

nem régi ütés kék foltja. Az éhségtől és 

szenvedésektől megviselt arcán előtűnt 

azelőtti szépsége, melyet mélyen bánatos-szomorúvá 

tettek patakokban hulló 

könnyei. A félelemtől remegve szorította 

magához hasonlóan rongyos, de 

kedves tekintetű vézna fiacskáját. Ennek 

a négyéves kisfiúnak a kék szeme 

és szőkesége az anyjára ütött, de bátor 

tekintete és arcvonalai az aggastyánra 

emlékeztettek, aki az asztal másik oldalán 

ült. 

A szakállas öregemberen is meglátszottak 

a súlyos megpróbáltatások nyomai. 

A felém villogó haragos tekintetéből 

megvetést olvastam ki. Belépésemkor 

ijedten dugta az asztal alá a Sisak 

által szállított és már félig felbontott 

konzervet. Most értettem meg a kutya 

cselekedeteit. Az öreg reszkető kezével 

féltőn takarta el Sisak fejét, mintha attól 

félne, hogy a konzervért jöttem bosszút 

állani. Sisak hatalmas hőssé nőtt a 

szememben! Ez a nagyszerűen betanult 

kutya tartotta fenn az egész nyomorgó 

családot. A meghatódottságtól szólni 

sem bírtam. Békességes szándékom 

jeléül a géppisztolyomat az asztalra tettem, 

és magamhoz szorítottam legjobb 

barátomat, Sisakot. 

Vajon van-e az emberben ennyi hősiesség, 

ennyi önfeláldozás és ennyi 

hűség, mint ebben a kutyában itt előttem 

Bizonyára van, mert az embernek 

különösképpen megadatott ez a képesség, 

csak nem tudja önmagát annyira 

legyőzni, hogy másokon – ha kell, tűzön-vízen 

át – segíteni tudjon. A ma élő 

és szenvedő emberiségnek pedig különösen 

nagy szüksége van hősiességre, 

megértésre és nagy lélekre! 

A barátságnak szótlanul is kialakult 

hangulata bátorságot adott a kisfiúnak, 

aki határozottan elém lépett, összevágta 

vézna bokácskáit és anyanyelvén bemutatkozott: 

– Já Alekszander (Sándor vagyok) – 

mondta. Kezet fogtam vele és nagyapóval 

is. Sándorka barátságosan felkuporodott 

az ölembe, s miközben nagyapót 

cigarettával kínáltam meg, Sándorka 

kérdezett: 

– Nu ták, tü nye bugyes Mamka 

bityszjá (Ugye, te nem fogod az én 

anyukámat bántani) – Ebből a kérdésből 

megérthettem az anyja arcán látszó, 

erőszakból eredő kék foltot és megnyugtatóan 

feleltem: 

– Já ne büváju nyikáková bityszjá! 

(Én nem szoktam senkit sem bántani!) 

Mindenki a másikat féltette itt, és

ebben a féltő szeretetben ott lapult egy 

szerencsétlen család háború okozta tragédiája. 

Az apónak segítettem a konzervet 

kinyitni, és a táskámból elővett kenyérrel 

valamennyien mohón láttak az 

evéshez. A konzervet egy is könnyen el 

tudta volna fogyasztani, és a két felnőtt 

egymással versengve etette Sándorkát, 

aki kidülledt szemmel igyekezett minél 

gyorsabban többet bent tudni kiszáradt 

hasacskájában. A keserűség összeszorította 

a torkomat, és elhatároztam, hogy 

valami módon segítek rajtuk. 

A nap már rég letűnt, igyekeznem 

kellett vissza. Megígértem a kis családnak, 

hogy másnap felkeresem őket, és 

gondoskodom ennivalóról. Otthagytam 

nekik éjszakára a tábori takarómat. 

Nem kérdeztem, kik ők, és ők sem kérdezték, 

én ki vagyok, de tudtuk valamennyien, 

hogy közös a sorsunk. 

• • • 

Besötétedett, amikor visszaérkeztem 

a tábori konyhánkhoz. Kérdezték, hogy 

mit derítettem fel Sisakról. Az idősebb 

embereket különösen érdekelte elbeszélésem, 

és hogy személyesen is meggyőződhessenek 

arról, amit mondtam, 

elrendeltem, hogy másnap reggel a 

konyha, a könnyen mozgó részekkel a 

kis piros tornyú házhoz költözik. 

Mindenki örömmel készült, csak a 

szoroson való átkelés járt nehézséggel. 

Az emberek elnevezték ezt a helyet 

Vereckei-szorosnak, és magukat új 

honfoglalóknak. Így is volt ez valahogy, 

mert a piros tornyú kis erdészház lakóival 

hamar összebarátkoztak. 

Ettől a naptól kezdve megváltozott az 

élete a kis ház lakóinak. Az egyik szobát 

honvédeink vették igénybe, a másikban, 

ahol a család lakott, kőből építettek tűzhelyet. 

Ágyakat ácsoltak, megjavították 

az ablakokat. A selejtes ruházati anyagokból 

ruhára valókat szedtek össze, és 

Nagy Sándor, a szabómester szívesen 

varrt. Különösen Sándorkát szerette 

nagyon, mert neki is volt otthon, Mátészalkán 

egy Sándorka nevű kisfia. 

Néhány nap múlva, amikor újra lementem 

a kis házhoz, egy pöttöm magyar 

katona állt elém, és már magyarul 

jelentkezett. Ez a kisfiú szemefénye volt 

a családos embereknek. Tanítgatták, 

becézgették, simogatták. Mindenki talált 

rajta valamit, ami az otthon maradt 

gyermekükre emlékeztetett. Mindenki 

igyekezett megosztani a kis családdal, 

amije volt, és mindenkinek az arcára 

kiült az elveszett otthoni békességnek 

egy kis töredéke. Még az idősebbek lelkét 

is meglegyintette olykor a jókedv. A 

tábori lapok oldalain mindenütt szerepelt 

Sándorka és a kis család. Mennyire 

éreztem akkor ezeknek a jó embereknek 

az írásaiban a lelkükben kikristályosodott 

fájdalmukat és vágyódásukat 

az otthon szeretete iránt! 

Telt-múlt az idő. A harcok súlyosodtak, 

és sokáig nem láttam a családot. A 

télnek már nyoma sem volt. A nyírfák 

bontogatták bordó levelüket. Előjöttek 

a kikiricsek, ibolyák és az erdei páfrányok 

is kezdték kihozni levelüket. 

Az ember szívébe is több vidámság 

költözött a tavasz új reménységével. 

Május eleje volt. Tele tüdővel szívtam 

magamba a fenyőillatos levegőt, amint 

lefelé mentem a hegyről a piros tornyú 

házhoz. Az egyik fenyőágon kis mókus 

ugrált, nem vett tudomást a felette elhúzó 

lövedékekről, én pedig leültem 

egy fatörzsre megpihenni, és a mókus 

bohóckodását nézni egy kicsit. 

Alig ültem le, hátam mögött mintha 

sírni hallottam volna valakit. Hátranéztem, 

de a mögöttem lévő bokrok miatt 

nem láthattam senkit, azonban még 

erősebben hallottam a zokogást. Elindultam 

a hang irányába. Alig húsz méterre 

a bokrok mögött, a lehullott lombokon 

egy kis kereszt előtt térdepelt az 

aggastyán. Minden ízében remegett, 

engem nem vett észre. Hozzáléptem. 

Megrettent, és igyekezett a könnyeit 

elrejteni. Megfogta a kezem, és magával 

húzott beljebb az erdőbe. Bizonyára 

félt, hogy meghallja valaki a szavait. 

Aztán hirtelen megállt. 

– Ön magyar – kérdezte. 

– Igen – válaszoltam. 

– Hosszú idő óta nincs nyugalmam 

– mondta. – Vétkeztem ön ellen, és a 

lelkiismeretem néma vádja elől nem 

szökhetem sehova. Ahol az előbb térdepeltem, 

az a feleségem sírja. Ahhoz 

azonban, hogy megértsen, annak a 

sírhantnak a történetét is el kell, hogy 

mondjam önnek. 

Kis szünetet tartott. Letörölte még 

egyszer a könnyeit, és egy kiálló gyökértömbön 

hellyel kínált meg. Ő is leült 

mellém, majd így folytatta: 

– Az első világháború előtt Horodinka 

mellett voltam erdész. Itt ismerkedtem 

meg apám barátjának egyetlen leányával, 

akit feleségül vettem. Kezdetben 

rossz sorsunk volt, később apósom közbenjárására 

ennek a körzetnek lettem a 

főerdésze. Akkor már három gyermekünk 

volt. Két fiú és egy leány. Feleségem 

az iskoláit Lembergben végezte, én 

Varsóban. Nagyon szerettük egymást. 

Erdők Virágának hívtam, mert mindig 

olyan volt, mint maga az erdő: üde, 

vidám, kedves, mint egy angyal. Kacagásában 

mintha az erdő visszhangját 

hallottam volna. Szívem csordultig 

volt boldogsággal, mert minden idejét 

arra használta fel, hogy nekem örömet 

szerezzen. És akkor jött a világháború. 

Behívtak katonának, és a feleségem 

végtelen szomorú lett. Minden öröme 

gyermekeinkben volt. Különösen a legfiatalabb 

fiút szerette nagyon, aki mindenben 

hozzám hasonlított. Ide is eljött 

a háború. 

Ezen a helyen húzódott végig az arcvonal, 

melynek lövészárkait még mindig 

láthatja ott fenn. Ekkor kezdődött 

az én kálváriám. Ezt a helyet a magyarok 

tartották fenn, és a visszavonulásuk 

napja előtti éjjelen egy magyar tiszt 

arra akarta kényszeríteni a feleségemet, 

hogy szökjön meg vele. Amikor a feleségem 

ellenszegült, agyonlőtte. Én egy 

fél órával később érkeztem haza. 

Hazaszöktem, hogy láthassam a családomat. 

Feleségem teste még meleg 

volt.Gyermekeim zokogva csókolgatták 

véres homlokát. A szívemet és a 

lelkemet együtt tépték ki akkor. Ön 

bizonyára megérti azt a mélységes fájdalmat, 

amit én éreztem. A holtteste 

mellett megesküdtem, hogy bosszút 

állok érte. Erre azonban már nem volt 

alkalmam, mert azt az alakulatot sehol 

a környéken nem találtam meg. Itt maradtam 

a keserűségemmel és a három 

gyermekemmel. Akkor hajnalban temettem 

ide a feleségemet, az erdők legkedvesebb 

virágát. Huszonhat esztendő 

telt el azóta. Mindennap itt voltam. Itt 

aludtam és itt imádkoztam ennél a kis 

keresztnél. Itt hallgattam az erdő sírását 

ősszel, és itt szedtem feleségem sírjára 

az első ibolyát tavasszal. Gyermekeim 

felnőttek, de én itt éreztem magam a 

legjobban. Látja ezeket a fákat itt körül 

Mind vele ültettem. 

Itt elcsuklott a hangja a szegény, megkínzott 

embernek, és kiszáradt ráncos 

kezével reszketve simogatta a kezemet, 

majd újra folytatta: 

– Most ismét háború van. Leányomról 

három év óta nem tudok. Két fiam 

ITTHON 31

a hadsereg tisztje volt, a hírek szerint 

meghaltak. Sándorka az idősebb fiamnak 

a gyermeke. Feleségét meggyalázták, 

ütötték, verték, velem együtt. Csak 

miattuk élek még! Ki tudja, mi lesz az 

unokámból is Amíg önök ide nem 

32 

jöttek, közel voltunk az éhenhaláshoz. 

Annyi erőm nem volt már, hogy a tűzrakáshoz 

fát hozzak. Önök visszaadtak 

még valamit az életből, de ki tudja, mi 

lesz ezután Az egyik este már elég 

erősnek éreztem magam, és kijöttem 

ide az erdőbe a kis kereszthez. Hosszú 

ideje nem voltam már itt, azt hittem, 

hogy az új szenvedések fátyolt vontak 

régi sebemre. Szemem előtt megjelent 

a régi kép. Szívemben újra fellángolt 

a magam és gyermekeimnek szomorú 

sorsa, és huszonhat esztendő minden 

keserűsége. Sebem még százszor jobban 

fájt, mint azon az estén, amikor 

feleségem halva találtam, és elfogott 

újra bosszú vágya. Azon az estén, amikor 

Ön a házam előtt aludt pokrócokba 

burkolózva, arra gondoltam, hogy ami 

huszonhat évvel ezelőtt nem sikerült, 

most itt az alkalmam pótolni. Az őrök 

elszundítottak. Amint kiléptem az ajtón, 

láttam, hogy senki és semmi nem 

zavar. Felemeltem a fejszémet, hogy 

lesújtsak önre, de hirtelen elvesztettem 

minden erőmet. Feleségem jóságos lénye 

jelent meg előttem, aki nem engedte, 

hogy ártatlan emberen álljak bosszút, 

és megfogta a kezem. A fejsze oda 

esett ön mellé a földre. Ön felugrott, 

azt hitte, hogy megbotlottam. Megfogta 

a kezem és bevezetett a házba. Meg 

akartam ölni, és ön a másik pillanatban 

megfogta a kezem, a segítségemre volt, 

amikor látta, hogy alig állok a lábamon. 

Nagyon szégyellem magam. Ön jobb, 

mint bárki más. Önt szereti az Isten! 

Ön fiatal és mégis öregebb, mint én. 

Nekem huszonhat esztendőn keresztül 

csak a magam keserűsége fájt, de önnek 

mindannyiunké. Itt állok ön előtt, és 

arra kérem, hogy büntessen meg. 

Nem fogja megtudni soha senki, vagy 

ha még lehet rá reményem, bocsásson 

meg nekem! – ezekkel a szavakkal befejezte 

mondanivalóját, és mivel látta, 

hogy eszembe sincs bántani, megindultunk 

lefelé az erdőből, együtt, lassan, 

csöndesen a kis ház felé. 

Megfagyott bennem a vér az öreg 

vallomásától. Mégsem tudtam őt gyűlölni. 

Mert olyan volt, mint talán mi valamennyien: 

tévelygő és szenvedő ember, 

s még tán különb is sokaknál, mert 

huszonhat esztendőn keresztül nem 

engesztelődött ki. Ott tudott térdepelni 

mindennap szeretett felesége sírhantja 

előtt. Megértettem a fájdalmát, és tudtam, 

hogy az ember mindenre képes 

annak a belső harcnak hatására, mely a 

lelkében végbemegy. Hatalmas erő ez a 

végtelenség, mely belülről kormányozza 

az embert, és melyhez kétségbeesetten 

méri hozzá cselekedeteit. 

Az emberi lélek csodálatos mélységeit 

ismertem meg ez alatt a néhány 

hónap alatt. Ennek a családnak a tragédiájában 

nemzetek, népek tragédiája 

húzódik meg, és inti, figyelmezteti 

az emberiséget, hogy problémáikat 

igyekezzenek úgy megoldani, hogy ne 

legyen szükség fegyverre, mert ez feltétlen 

nyomort, pusztítást, és később 

a technika fejlődésével sok bajt hoz az 

egész emberiségre. 

Az öreget hazakísértem. Elmagyaráztam 

neki, hogy nem haragszom rá. 

Egyébként elég nehezen értettük meg 

egymást. Lengyel volt, de tudott magyarul 

is egy keveset, németül és oroszul is. 

Sokszor kézzel-lábbal magyaráztunk 

egymásnak. 

Sándorka már csaknem folyékonyan 

beszélt magyarul. A katonatársak mindenre 

megtanították: lovagolni, fára 

mászni, puskával tisztelegni. A kisfiú 

vidámsága az édesanyját is felvidította. 

Beesett arca lassan kikerekedett. A sok 

biztatás nyomán új reménység költözött 

a szívébe, s kezdte hinni, hogy él a férje, 

és ha vége lesz a háborúnak, biztosan 

hazajön. 

Engem még sokáig hatása alatt tartott 

az öreg főerdész története. Át se gondolhatja 

az ember, mikor leselkedhet rá 

veszély, hogy a Halál kaszája hol nyisszantja 

el a nyakát. 

• • • 

A sok téli fagyoskodás után a májusi 

nap sugarai kellemes meleget adtak. 

Párás földszag terjengett a levegőben, 

és az ember, ha behunyta a szemét, azt 

hihette, hogy a Tisza-part békés szántóföldjein 

járkál. A harcok mindjobban 

lekötöttek, és hiába vártam napról 

napra az alkalmat a kis családdal való 

találkozásra, nem volt szerencsém. 

Az egyik nap bunkerom sátorlappal 

betakart bejáratán kapirgálást hallok. 

Kidugom a fejem, hát kit látok, mint 

Sisakot. Simogatás közben veszem 

észre, hogy a nyakára egy levélke van 

odaerősítve, melyet kibontva, a következőket 

olvastam: „Sándorka beteg, 

lázas, látni akarja önt. Ha tud, kérem, 

hozzon lázcsillapítót. Üdvözli: Olena 

Gravinsky.” 

Szerencsére akadt még nálam láz-

csillapító. A betegséget már ismertem, 

mert a katonáink is átélték. Sisak a válaszra 

várva lefeküdt a bejárathoz, de 

amikor látta, hogy készülök és indulok, 

a nyomomba szegődött. 

Sándorkán valóban látszott a láz. Két 

kis arca kipirosodott. Amikor meglátott, 

felragyogott a szeme, és annyi 

mindent kérdezett, hogy alig győztem 

válaszolni. Főképpen a régen megígért 

repülő érdekelte, azonban a legjobb 

akarat mellett sem jutott senkinek ideje 

a gondos faragási műveletre. 

Most azonban megígértem, hogy 

ha jól viseli magát, mire meggyógyul, 

kész lesz a repülő. Sándorka természetesen 

mindent megígért. Nemsokára 

elaludt, és én sietve tértem vissza az 

arcvonalba. Halkan kiléptem az ajtón, 

és eltűntem az éjszakában. 

A tűzvonalban naponta kaptam 

hírt Sándorkáról, akinek állapota vala 

mennyiünk örömére szépen javult, a 

repülőgéppel sietni kellett. A harcokban 

a sebesültek és halottak száma 

egyre nőtt, és ez mindentől elvette 

kedvünket. Senki sem tudta, hogy ki 

lesz a soron következő, a repülőgépet 

ki fogja befejezni. Már csak a propeller 

volt hátra... 

• • • 

Borzalmas reccsenések reszkettették 

meg a levegőt. Itt is, ott is robbant az 

akna, istenkísértés lett volna kibújni a 

fedezékből. Az ember megszokta már a 

nyögést és a jajgatást maga körül, csak 

azt nem szokta meg, hogy önmaga 

meghaljon. A hátam mögött hátborzongató, 

keserves üvöltés hallatszott. 

Mintha egy haldokló utolsó segélykiáltása 

hatolt volna a fülembe. Hátra 

kúsztam a földön, mert állva a mozgás 

könnyen az életembe kerülhetett volna, 

az üvöltés pedig akaratlanul is vitte 

az embert. Alig kúsztam ötven métert, 

amikor egy hatalmas bükkfa tövében 

egy eszméletlen állapotban lévő véres 

gyermeket és egy haldokló kutyát pillantottam 

meg. Sándorka és Sisak feküdtek 

ott. Később tudtam meg, hogy 

a kisfiú a repülőgépért indult hozzánk, 

és a kutya vezette. 

A gyermek bal combján szilánksérülés 

volt. Az izmok sérültek meg. Nem 

látszott súlyosnak, csak a vérveszteség 

okozhatta az eszméletlenségét. A kutya 

a jobb első combja mellett, a szügy 

táján kapott szilánkot. Súlyos sebe 

ellenére eddig a fáig bírta vonszolni 

a gyermeket gallérjánál fogva. Amikor 

érezte, hogy az ereje elhagyja, egy 

utolsó üvöltéssel adott jelet. Elboruló 

szemeiben különös fény csillant meg. 

Mintha mosolyogna, hogy meglátott 

engem. Bizonyára örült, hogy elérte 

célját, és a sérült gyermeket gondjaimra 

bízhatta. Fejét még egyszer felemelte, 

és nyelvével megérintette arcát kis 

védencének, aztán kiszenvedett. Az a 

kutya nem sírt, nem nyögött és nem 

ordított fájdalmában. Csendesen múlt 

ki, úgy, ahogy csak a nagyok tudnak 

meghalni, azok, akik hősök voltak, 

akik élni, de meghalni is tudtak másokért. 

A gyermek még eszméletlen volt. 

Táskámból kötszert vettem elő, és átkötöztem 

a combját a sérülés fölött. Letöröltem 

a vért az arcáról, megitattam. 

Ölembe vettem és hazavittem, ahol a 

ruhadarabokat kiszedtem a sebéből 

és bekötözhettem rendesen. Nemsokára 

magához tért. Akkorra már ott 

volt készen a repülőgép is, melynek 

oldalán ott ragyogott Sándorka neve. 

Bemutattuk, hogy száll fel a levegőbe, 

és hogyan forog a propellere. Egyre azt 

hajtogatta, hogy ezen fog majd apukájához 

repülni. Magához szorította, 

és kis idő múlva elaludt. Egy darabig 

néztem az alvó gyermek megnyugvó 

arcát, melyen egy földöntúli mosoly 

rózsái gyúltak ki a boldogságtól. Ki 

tudja, hol járt az ő lelke Talán túl a 

föld határain, túl a szenvedéseken, a 

lelkében meseként élő édesapja karjai 

között. Ki tudná ezt a földi emberek 

közül megmondani De én éreztem 

abban a pillanatban, hogy az ember 

milyen csekélységgel, milyen mérhetetlen 

örömöt tud szerezni, nemcsak 

másoknak, hanem önmagának is. 

Mert hiába is tagadnánk le, mégis az 

adja a legtisztább emberi örömöt, amiért 

nem várunk semmit, ami nem érdekből 

való, ami a lélek mélységeiből, 

önmagunkból folyik. 

A kutyát a kis háznál tanyázó honvédek 

hazaszállították. Mindenki megsimogatta 

kihűlt testét. Úgy kezelték, 

mintha közös barátjuk feküdne előttük. 

Az erdőben a kis kereszttől nem 

messze ástak neki gödröt, amibe beletemették.Az 

öreg erdész megsimogatta 

még egyszer családjának hűséges barátját, 

a gödör előtt levette megtépett 

sapkáját, és komoran állt néhány percig 

a második hant előtt. Nem könnyezett. 

Gondolatai mélyebbek voltak 

annál, hogy könnyet ejthessen. 

A gyermek sebe hamarosan rendbejött, 

így a kis család viszonylagos 

egyensúlya egy időre ismét helyreállt. 

A harcok is alábbhagytak, és a katonákhoz 

is visszatért a tűzvonal nyugalma, 

mert van ennek olykor nyugalma 

is, nem csak háborúsága. 

• • • 

Az egyik nap aztán végleg lecsapott 

a villám. 

– Riadó! – szólt a parancs. Még estére 

el kellett hagyni a zászlóaljunknak 

azt a területet. A tűzvonalat senki nem 

sajnálta, de a kis családtól való elválás 

mindenkinek fájt. Csak késő délután 

tudtam lemenni a piros tornyú házhoz, 

hogy búcsút vegyek a három embertől. 

A konyha és a vonatoszlop már 

indulásra készen állt. A kis család ott 

ült a ház előtt, és szótlanul, komoran 

nézték a honvédek lázas készülődését. 

Csak Sándorka kérdezte egyre,hogy 

mikor jövünk vissza Azt azonban 

senki sem tudhatta, hogy egyáltalán 

visszamegyünk-e még, és hogy ki fog 

visszamenni. A katonák – amennyire 

tudtak – gondoskodtak a kis családról. 

Konzervet, kenyeret, tésztát, cigarettát 

ástak el szobájuk padlója alá. Aztán elindult 

a menet a falu fele, majd ezen 

túl, ismeretlen sorsa felé. 

Én utolsónak maradtam. A honvédek 

integetését már elnyelte a messzeség, 

hangjukat az erdő zúgása. A 

kis család elkísért az erdőben lévő két 

sírhantig, ahol akkorra már a honvédek 

Sisaknak kőből sírkövet faragtak. 

A sírkövön megmintáztak egy farkaskutyát, 

szájában a sisakkal. A magyar 

ember, hiába, itt is csak magyar! Aztán 

elbúcsúztam. 

Szólni egyikünk sem tudott, de kézszorításunkban 

találkozott a lelkünk. 

Aztán elindultam az erdőben, felfelé 

a hegynek. Kis idő múlva Sándorka 

hangja parancsolt megállást. Magyarul 

kiáltott, ahogy szokta. Azért jött 

utánam, mert elfelejtette a repülőgépet 

megköszönni. Kis keze egy ideig a hajamban 

turkált, aztán hirtelen megcsókolt, 

aztán a még kicsit fájó lábacskáin 

visszaszaladt. Az erdő fái között még 

láthattam, hogy a kis kereszt előtt két 

sorsüldözött térdepelt. Imádkoztak. 

Hogy kiért, nem tudom, de az Erdők 

Fehér Virága még olyan sokszor megmentette 

az életemet... 

ITTHON 33

Rákosi Ernő képei 

a Löffler Múzeumban 

A kassai Löffler Béla Múzeum idei 

első tárlata Rákosi Ernő festőművész 

kamara kiállítása. Része ez annak a 

programnak, amely a Löffler Béla hagyatékában 

lévő közel 150 művész önportréja 

alapján valósul meg, fokozatosan 

bemutatva az önarckép alkotóinak 

szélesebb művészi tevékenységét. A kiállított 

Rákosi Ernő képeket az eperjesi 

Sárosi Képtár bocsátotta a kassai intézmény 

rendelkezésére, s annak igazgatónője 

tartott tartalmas eligazítót a matuzsálemi 

kort megért festőművész életéről 

és munkásságáról. A rendezvényt – a 

népes érdeklődés mellett - megtisztelte 

jelenlétével Szerencsés János, a Magyar 

Köztársaság kassai főkonzulja is. 

Rákosi Ernőt nyugodtan sorolhatjuk 

a neves sárosi és szepességi festők 

sorába, akik közül többen világhírnévre 

tettek szert, mint Szinnyei 

Merse Pál, Csontváry Kosztka Tivadar, 

Mednyánszky László és mások. A kis 

Rákosi Ernő 1881-ben Iglón Mazurák 

Ernőként látta meg a napvilágot, olyan 

család sarjaként, ahol a felmenők között 

voltak magyarok, németek, szlovákok 

és más nációbeliek is. A család 

később Eperjesen telepedett le, ami 

döntő szerepet játszott az apja után 

rajztehetséget öröklő ifjúra. Ebben a 

városban járt 6 évet gimnáziumba, 

amit nem fejezett be. Rajz- és festői 

tanulmányokat folytatott Budapesten, 

Bécsben, Münchenben. Kezdetben figurális 

festőként kezdte, s a múlt század 

elejéről származó portréi igazolják, 

hogy tökéletesen elsajátította ennek a 

műfajnak minden csínját-bínját. Mégsem 

lett belőle arcképfestő – néhány 

önarcképet és családtagjainak portréját 

leszámítva-, hanem tájképfestő, s 

azok között az itteniek közül a legnagyobb. 

Különösen a lankákkal, dombokkal 

tarkított sárosi táj érdekelte, 

a Tarca folyó zegzugos kanyarulatai 

babonázták meg, s ezért nem csoda, 

hogy bizonyos helyeket, motívumokat 

többször is megfestett, mindig újabb 

színekkel és árnyakkal gazdagítva 

poétikus finomsággal megkomponált 

tájképeit. Művészi hitvallását így fogalmazta 

meg: „Sohasem igyekeztem 

másokat utánozni, az én egyedüli tanítómesterem 

a természet volt, amelyet 

birtokomba akartam venni.” 

Közel hét évtizeden át hódolhatott 

élethivatásának: a festészetnek. Vidám 

piktorként tartották számon, aki még 

a nyolcadik iksz után is palettával járta 

a környéket: zöld hubertuszkabátban, 

barett sapkában és bozontos szakállal. 

Ebben is hasonlított nagy elődjére, 

Mednyánszky Lászlóra. Megvetette a 

konvenciókat, fütyült az izmusokra, 

egyedül az ötvenes évek egyszer lelkesítő, 

máskor fojtó légköre vette rá, 

hogy képeket festett az Ifjúsági Vasút 

és a Kelet-szlovákiai Vasmű építéséről, 

kedves folyójának, a Tarcának a 

szabályozásáról. Hosszú, gazdag életét 

1973-ban fejezte be Eperjesen. Életművét 

végrendeletileg a Csemadokra 

hagyta! 

Örököseiként a kiállítás kapcsán 

el kell mondani néhány gondolatot. 

Az elején azt, hogy a kiállítás szerencsés 

találkozása két olyan alkotóművésznek 

– Löffler Bélának és Rákosi 

Ernőnek -, akiknek gyökerei egyaránt 

a Szepességben vannak. Mindketten 

a fiatal tehetségek támogatói voltak, 

hagyatékukat, vagyonukat egyaránt 

közösségre testálták: az előbbi Kassa 

városára, az utóbbi a Csemadokon keresztül 

a szlovákiai magyarokra! /Azt 

csak zárójelben jegyzem meg, hogy 

Löffler Bélának sem volt idegen a gondolat, 

hogy hagyatékát, vagy annak 

legalább egy részét, a Csemadokra testálja, 

de az már nem /csak/ rajta múlott, 

hogy ez nem így történt!/ 

Kevésbé ismert tény például, hogy 

a Csemadok Kovács utcai székháza 

a Rákosi Ernő testamentum része, 

mégpedig úgy, hogy a művész eperjesi 

házát a Csemadok akkori vezetői 

kassai házra cserélték, ami a mai napig 

a Szövetség Márai városában lévő jelenlétének 

a fundamentuma. A festőművész 

születésének 115. évfordulója 

alkalmából – Ferencz György szobrász 

közreműködésével – sikerült egy emléktáblát 

– reliefet elhelyezni az épület 

belső traktusában, amely emlékeztetőként 

és köszönetként hajt fejet a nemes 

adakozónak – Rákosi Ernőnek. A 

kegyelet és a kijáró tisztelet nevében 

régebben a Csemadok-tagok állandó 

gondozói és látogatói voltak a művész 

eperjesi sírjának. A tisztesség arra kötelez 

bennünket, hogy erről ne csak 

múlt időben essen szó! 

S végezetül így is áll a kérdés: Milyen 

örökösei vagyunk Rákosi Ernőnek 

A hagyaték, a művészi életpálya 

és a magatartássá lényegült emberi 

kiállás, mely szerint egy megbecsült 

sároseperjesi polgár minket – itteni magyarokat 

– tartott méltó örököseinek: 

kötelez! Jó lenne utólag is számba venni 

a hagyaték helyzetét és a ránk rótt kötelességeket. 

S mindjárt kezdhetnénk 

a névvel. Az utóbbi években Ernest 

Rákosiként, sőt: Rákošiként emlegetik, 

holott ő szinte valamennyi képét Rákosi 

Ernőként szignálta! Aztán azt sem kellene 

véka alá rejteni, hogy mi vagyunk 

az örökösei: ő vállalt bennünket – nekünk 

is vállalni kell őt! De nem folytatom 

,mert jövőre lesz születésének 130. 

évfordulója. Elég időnk van felkészülni 

rá, hogy méltó örökösként emlékezzünk 

erre az eseményre. 

Máté László 

34

Kedves Olvasónk! 

Ötödik esztendeje létező lapunk 

még mindig él, bár volt idő, amikor a 

színes oldalakról kellett lemondanunk, 

s volt idő, amikor szüneteltetni kellett 

a megjelentetést – pénzhiány miatt. 

Az ITTHON ezúttal ismét két hónapot 

összevonva kerül Önhöz – ki kellett 

várnunk, amíg ki tudjuk fizetni az előző 

két szám nyomdai költségeit. Most 

azonban – imáinknak hála! – ismét itt 

vagyunk, s ha a magyarországi változások 

lendületet kapnak, talán a folyamatos 

anyagi segítség sem marad el. Ezért 

került a címlapunkra a Dobogó folyóirattól 

átvett kép, melyen Szent István 

felajánlja országát a Szűzanyának, a mi 

Nagyboldogasszonyunknak, aki azóta 

nemzetünk patrónája. A Dobogó a mitikus 

magyar történelem Magyarországon 

kéthavonként megjelenő, páratlanul 

értékes lapja. Munkatársai között 

Íme, egy igaz magyar 

Rendszeres olvasóink bizonyára 

emlékeznek a legutóbbi számunkban 

közölt riportra, melyben a Béres Részvénytársaságról 

írtunk, meg arról, hogy 

a híres Béres Csepp megalkotója az idén 

lett volna kilencven éves. Ebből az alkalomból 

jelent meg Béres Klára új könyve, 

a Cseppben az élet, melyből most a 

feltaláló egyik írását közöljük. 

Béres Klára: „Apósom halála után, 

a padláson megleltük régi katonaládáját, 

melyben két sárguló füzetecske 

lapult. Az egyikben kézzel sűrűn, 

gyöngybetükkel teleírt oldalak. Egy 

találjuk Pap Gábor Szent Korona és 

Molnár V. József néplélek kutatót és a 

hozzájuk hasonló nagytudású nemzetépítőket. 

Címlapunk a jövőbe mutat 

– felemelkedésünk, megtérésünk nem 

megy majd a Szent Korona-tanra épülő 

új társadalmi berendezkedés nélkül! 

Mindezt oldalaainkon Szabados 

György is kifejti prófétai éleslátással. 

A lapban hosszabb anyagokat találni 

ezúttal. Higgyék el, érdemes őket elolvasni, 

akár a Koltay Gáborral készített 

interjúról, akár a varsói útról esik 

bennük szó. Ugyanez vonatkozik Papp 

Lajos emlékezetes kunszentmiklósi beszédére, 

Rókusfalvy Pál írására és Béres 

József elbeszélésére. 

Igen, arról a Béres Józsefről van szó, 

aki a hírneves Cseppet megalkotta. 

Sokszínű tehetségét igazolja ez a háborús 

történet. (Sisak). A róla most 

vers, amely a keltezés tanúsága szerint 

1943 karácsony szent napján szakadt 

ki a huszonhárom éves Béres József 

lelkéből. A Sisak c. írását is a háború 

élményei szülték. Lenyűgöző, ahogy 

írójának nem mindennapi személyisége 

átütő erővel kisugárzik ebből a háborús 

történetből. Noha egészen fiatalon írta, 

a drámai helyzetekben, töprengéseiben, 

a világhoz, az emberekhez, a természethez 

való viszonyulásában már egyértelműen 

megtaláljuk a karizmatikus embert, 

felismerjük a kiemelkedő karaktert, 

felleljük azokat a tulajdonságokat, 

megjelent könyv – ahogyan az alábbiakban 

is írjuk – mindnyájunk kincse lehet, 

ha felismerjük történelmi szerepét 

fiataljaink jövőképének kialakításakor. 

Köszönjük kedves olvasóink hűséges 

ragaszkodását és türelmét. Rajtunk 

múlik, hogy a cselekedeteinkkel és 

imáinkkal hozzájárulunk-e nemzetünk 

megtéréséhez, ereje visszanyeréséhez. 

Isten áldjon mindnyájunkat! 

A szerkesztőség 

amelyektől Béres József még életében 

legendává és példaképpé válhatott.” 

Ha rajtunk múlna, a Cseppben az 

élet c. könyvet, amely a feltaláló életútját 

mutatja be, kötelező olvasmánnyá 

tennénk. Ez a kötet egy igaz magyar 

ember életének tükre, méltó folytatása – 

bár nem minősül irodalmi alkotásnak 

– az Egri csillagok, a Pál utcai fiúk, a 

Légy jó mindhalálig vagy a Kincskereső 

kisködmön c. műveknek, mert sugárzik 

belőle a magyar lélek. 

/b/ 

MEGRENDELŐLAP 

Ezennel megrendelem az ITTHON című havilapot 

Név: 

Az intézmény neve: 

Pontos cím: 

Dátum: 

Darabszám: Egész évre 7,92 EUR (240,- Sk): Fél évre 3,96 EUR (120,-Sk ): 

Elérhetőségeink: 

Občianske združenie JEL, Námestie 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava 

E-mail: itthon.press@gmail.com. Tel: 0905/608777, 0907/177817 

Számlaszám: OTP Banka Slovensko 9367044/5200 

aláírás, bélyegző 

ITTHON 35

A kettős állampolgárság kérdése 

a Kárpát-medencében 

Miért van szüksége a kettős állampolgárságra 

a Kárpát-medencében élő magyaroknak 

Miért ütközik ez néhány szomszédos 

állam heves ellenállásába Van-e máshol 

is Európában gyakorlat a kettős állampolgárságra 

Sérti-e a kettős állampolgárság 

intézménye az Európai Unió 

alapelveit Ezekre a kérdésekre keresték 

a választ a nemzet tagjai határokon belül 

és kívül az elmúlt évtizedben. Most, a 

nemzetellenes Gyurcsány-korszak végén 

ismét időszerűvé válik a kérdés, ideje lezárni 

a 2004. december 5-i nemzeti traumával 

kezdődő korszakot. 

Miért van szüksége az elszakított 

nemzetrészek tagjainak a kettős állampolgárságra 

A válasz nagyon egyszerű: 

mert nincs hazájuk 90 éve, bár szülőföldjükön 

élnek (évszázadok óta). Petőfi 

már 164 évvel ezelőtt megállapította, 

haza csak ott van, hol jog is van. Az 

utódállamokban élő magyarok viszont 

részlegesen jogfosztottak. Szlovákiában 

az alkotmány úgy kezdődik „Mi, a 

szlovák nemzet ...”, Romániában pedig 

az áll az alkotmány preambulumában, 

hogy „Románia a románok állama”. 

A magyarok és más nemzeti közösségek 

ezáltal alaptörvényben rögzítetten 

másodrendű állampolgárok. Jogaikat 

az úgynevezett többségi nemzetek kényük-kedvük 

szerint határozhatják 

meg. Pedig alanyi jogon járna nekik a 

társnemzeti státus, mint Svájcban, Belgiumban 

és máshol. Ezt az alanyi jogot 

a születési helyük adja. Ott születtek, 

ahol őseik több mint ezer éven át falvakat 

és városokat alapítottak, kulturális 

intézményeket hoztak létre, és vérükkel 

védték földjüket. Nem vándoroltak 

másik országba, a határokat húzták át 

a fejük felett, megkérdezésük nélkül. 

Milliókról van szó, nem néhány emberről. 

Az alkotmányban kellene rögzíteni 

mindenhol, hogy a magyarok (és esetleg 

más nemzeti közösségek is) államalkotó 

tényezők, valamint a magyar 

nyelv az adott ország hivatalos nyelve, 

mint Spanyolországban a katalán vagy 

Finnországban a svéd. 

Erre azonban az utódállamok egyike 

36 

sem hajlandó. Ezért kell kikényszeríteni 

mindenhol a teljes körű autonómiát, a 

személyi elvű, a kulturális és a területi 

autonómiát, illetve ezek kombinációját. 

Ezzel sem követelünk többet, mint 

az élő európai gyakorlatot Dél-Tiroltól 

kezdve Spanyolországon át a belgiumi 

németekig. Amíg azonban ezt nem érjük 

el, nem engedhetjük meg, hogy a 

szomszédos országokban élő magyarok 

szülőföldjükön hazátlanok, a mai Magyarországon 

pedig idegenek legyenek. 

Lehetővé kell tenni számukra, hogy 

szülőföldjük elhagyása nélkül valahova 

tartozzanak hivatalosan is, legálisan, ne 

csak lelkük mélyén. Emelt fővel, magabiztosan 

mozoghassanak bárhol Európában 

és a nagyvilágban. Elsősorban 

lelkileg van szükségük a magyar útlevélre, 

de gyakorlati jelentősége is van, 

elsősorban az Európai Unión kívüli 

országokban. Duray Miklós már régen 

szorgalmazza, hogy meg kell szüntetni 

a határon kívül élő magyarok jogi 

idegenségét a mai Magyarországon. A 

kettős állampolgárság ügyében tartott 

2004. évi népszavazás kapcsán valamennyi 

határon túli magyar szervezet 

az „igen”-t szorgalmazta. A Délvidéken 

szinte állandóan napirenden van a kérdés. 

Az alacsony részvételi arány miatt 

érvénytelen népszavazás is az „igen”-ek 

többségét hozta, ami mintegy felhatalmazza 

a következő kormányt, hogy mielőbb 

kedvező döntést hozzon ebben a 

kérdésben. Az már részletkérdés, hogy 

ez a külhoni állampolgárság jár-e szavazati 

joggal, könnyíti-e a magyarországi 

munkavállalást, nem uniós országok 

esetében jár-e előnyökkel az egészségügyi 

ellátásban. Ezek is fontos kérdések, 

de nem meghatározóak. A legfontosabb 

az, hogy a 90 éve kitaszítottságban élő 

nemzettársaink ismét legitim módon 

tartozzanak valahova, legyen egy virtuális 

hazájuk, amelyet Illyés Gyula oly 

szépen fogalmazott meg a Haza, a magasban 

című versében. 

Miért ütközik néhány szomszédunk 

heves ellenállásába a külhoni magyaroknak 

adandó állampolgárság Erre a 

kérdésre is nagyon egyszerű a válasz: 

az utódállamok többségének 90 éve 

eltitkolt szándéka a bekebelezett területen 

élő, milliós nagyságrendű magyar 

nyelvű és tudatú lakosság asszimilálása. 

A magyar állampolgárság megadása 

és az autonómia különböző formáinak 

megvalósítása ezt a célkitűzést meghiúsítaná. 

Azt is ki kell mondani, hogy 

elsősorban azért akarják asszimilálni 

vagy elűzni a magyarokat, mert félnek 

az 1938 és 1941 közötti határrevíziókhoz 

hasonló változásoktól. Csak azt 

nem veszik észre, vagy nem akarják 

észre venni, hogy erre ma már nem 

törekszik egyetlen számottevő politikai 

erő sem. Egyrészt a határmódosítás 

nem oldaná meg a szórványban élők 

helyzetét, akik közel a felét teszik ki a 

határon túl élőknek. Másrészt ma már 

új lehetőségek nyíltak meg a határok légiesítésével. 

A régiók Európáját építjük, 

a nemzetek Európáját, nem a nemzetállamokét. 

Európát különböző nyelvű 

és kultúrájú nemzetek alkotják, melyek 

nem mindig élnek egy ország határain 

belül, és ezek az új európai rendben jól 

megférnek egymás mellett, kiegészítik 

és erősítik egymást. Ez a cél, nem új 

határok megrajzolása. Ezt kellene tudatosítani 

a soviniszta szlovák, román 

és szerb politikai erőkben. Ma a három 

problematikus szomszédunk közül 

egyedül Szlovákiával van nagy gond, 

ahol a három kormánypárt egymással 

versengve szítja feszültséget a felvidéki 

magyarokkal és a budapesti politikai 

erőkkel. Romániában kedvező tendencia 

kezd kibontakozni, amit azért 

óvatosan kell kezelni. Szerbia jelenlegi 

kormánya európai integrációs törekvése 

miatt most engedékenyebb, a kettős 

állampolgárság kérdésében pedig már 

régen kedvezően nyilatkozott felénk. 

Horvátországnak sincs ez ellen semmi 

kifogása, Szlovéniában és Ausztriában 

pedig elenyésző az őshonos magyarság 

létszáma, ezért ott ezzel a kérdéssel 

nemigen foglalkoznak. Külön gondot 

jelent viszont Ukrajna, mely nem ismeri 

el a kettős állampolgárság intézményét 

a területén élő mintegy 12 millió orosz 

ajkú lakosság miatt. Ez esetben valami

egyedi megoldást kell majd találni. 

Itt mindjárt áttérhetünk arra a kérdésre, 

van-e példa Európában a kettős 

állampolgárság engedélyezésére Kezdjük 

azonnal szomszédainkkal. Ukrajna 

és Ausztria kivételével mindenhol 

engedélyezett, élő gyakorlat a kettős 

állampolgárság! Mégpedig abban a 

formában, ahogy mi szeretnénk: szülőföldjük 

elhagyása nélkül kapnak állampolgárságot 

azok a külföldön élők, akik 

az adott ország többségi nemzetéhez 

tartozónak vallják magukat, beszélik a 

szóban forgó ország hivatalos nyelvét, 

és felmenőik legalább egyik ágon állampolgárai 

voltak annak az országnak. 

Tehát a külhoni magyaroknak adandó 

magyar állampolgárság legfőbb ellenzői, 

Szlovákia és Románia, saját külföldön 

élő nemzettársainak szemrebbenés 

nélkül megadja az állampolgárságot. Az 

Európai Unió országaiban Ausztria, 

Németország és Dánia kivételével 

mindenhol elismerik a kettős állampolgárságot, 

de az említett országokban is 

hallgatólagosan eltűrik. Néhány országban, 

például Portugáliában és Spanyolországban, 

főleg volt gyarmataikon, 

millió számra adják meg az állampolgárságot 

külföldön élő nemzettársaiknak. 

Szomszédaink közül Románia, 

Szerbia és Horvátország ugyanezt teszi 

a vele határos országokban élő román, 

szerb és horvát anyanyelvűekkel. Ezek 

alapján megállapíthatjuk, hogy Európában 

bevett gyakorlat a kettős állampolgárság 

intézménye. Ebből következik, 

hogy a határainkon kívül élő magyaroknak 

megadandó magyar állampolgárság 

nem sérti az Európai Unió alapelveit. 

Az Unióban az állampolgárság 

kérdése a tagországok kompetenciája. 

Fenti kérdések megválaszolása után 

nyilvánvaló, hogy a magyar állampolgárság 

megadása az elszakított nemzetrészek 

tagjainak (egyéni kérelmek 

alapján) csupán a magyar országgyűlés 

akaratától függ. Bízzunk abban, hogy 

az új országgyűlésben megszületik ez 

az akarat, és a trianoni békediktátum 

90. évfordulóján nem lesz már, saját 

akaratán kívül, hazátlan magyar a Kárpát-medencében. 

Csóti György 

Megjelent a Magyar Nemzetben 

2010. április12-én 

Dél-tiroli táj 

ITTHON 37

Gágyor József versei 

Szlovák anyácska, 

magyar anyácska 

Csillagok, csillagok, 

Szépen ragyogjatok, 

A nyelvostromlóknak 

Példát mutassatok: 

A két anya 

kitárt karokkal 

rohant a maga 

gyermekéhez: 

Szelim! 

Jancsikám! 

S letérdeltek 

gyermekeikhez, 

ölelték, 

csókolták őket... 

És könnyes szemmel 

Összepillantottak, 

Felálltak, s békésen 

Kezet szorítottak. 

Szlovák anyácsak, Magyar anyácska, 

Pillantsatok végre 

Ti is egymásra! 

Zászlók 

Te kék és te zöld 

Különös átok – 

Mért nem lehettek 

Igaz barátok 

Miért kell egymást 

Örökké verni, 

Mért nem tudjátok 

Egymást szeretni 

Álljatok csatasorba szófajok! 

Napfényes élet, vagy katakomba 

Szófajok, álljatok csatasorba! 

Igék, a vezényszó jöjjön tőletek: 

„Főnevek, rajta, gyülekezzetek! 

Határozószók és ti, számnevek, 

A főneveknek segítsetek! 

Névelők, legyetek pajzsok, 

És utóvédek, ti névutók, 

Ne legyenek a seregben 

Megalkuvók és megfutók. 

Ha kell, a főnevek helyére 

Névmások, bátran álljatok, 

Kötőszók és igekötők, 

Szent kötelékben járjatok! 

Módosítószók, ügyeljetek, ha 

Valakit a hév elragad, 

Az igazságnak isteni medrét 

Elhagyni nekünk nem szabad. 

S ti, indulatszók, legyetek némák, 

Ha szitkot szórni volna jó, 

Ki nyelv ellen indít harcot, 

Az így is, úgy is alávaló. 

Melléknevek, ti osszátok majd 

A hősöknek a rendjelet, 

Ha összefogunk, nincs oly erő, mely 

Legyőzné e sereget.” 

Verjétek vissza a támadókat, 

Ne öljetek, de védekezzetek, 

Hadd tudják meg ott, Bratislavában, 

Hogy nektek érző a szívetek! 

Csak a pirosat 

És a fehéret 

Egymásban is 

Lássátok meg a szépet! 

Boruljon végre 

A kék a zöldre, 

Oly szelíden, mint 

Az ég a földre. 

S a haragvókat 

Szűnjön az ármány – 

Ölelje át a 

Tündér szivárvány. 

ITTHON 39

Jubileumi hangverseny 

A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa Komáromban ünnepelt 

40 

„Halaszthatatlanul meg kell mutatnunk 

a Nagyvilágnak, hogy milyen erő 

rejlik a felvidéki magyar tanítóságban.” 

(Vass Lajos) 

A Csehszlovákiai Magyar Tanítók 

Központi Énekkara (CSMTKÉ) 1964. 

november 27-én alakult meg 120 taggal, 

Ág Tibor, Janda Iván, Schleicher László 

és Szíjjártó Jenő karnagyok vezetésével 

Nyitrán. 1965-től – élete végéig – 1992- 

ig Vass Lajos a magyarországi Erkeldíjas 

karnagy és zeneszerző vendégkarnagya 

volt a kórusnak. A CSMTKÉ 

1994-ben nevet változtatott; azóta Szlovákiai 

Magyar Pedagógusok Vass Lajos 

Kórusa néven működik. Dr. Horváth 

Géza karnagy, egyben a kórus krónikása 

írja Vass Lajosról: „...szüntelenül arra 

tanított bennünket, hogy tudatosítsuk, 

ennek a maroknyi csapatnak küldetése 

van, hogy százezreket képvisel, százezrekért 

visel erkölcsi felelősséget.” 

A CSMTKÉ először 1965 áprilisában 

lépett fel Nagymegyeren, azonban első 

hivatalos bemutatkozása 1965. május 

23-án volt a komáromi Jókai Napokon. 

Még ugyanabban az évben fellépett a 

budapesti Zeneakadémián is, ahol a 

fiatal kórust nagy megtiszteltetés érte, 

fellépésén jelen volt Kodály Zoltán is. 

Az akkori tagok elmondása szerint, a 

hangverseny után a Mester a kórus teljesítményét 

így értékelte: „Ti nagyon 

akarhattok, ha így tudtok”. Kodály Zoltánról 

köztudott volt, hogy csakúgy, 

mint magával, másokkal szemben is 

nagyon igényes és szigorú volt. Ádám 

Jenő, a kiváló Kodály-növendékek 

egyike írja: „Csend volt az órán... A tanár 

úr ritkán és keveset szólt. Jelző sose 

volt más, csak: jó! Ami nem az, mit sem 

ér. Töprenghetett, verejtékezhetett a 

növendék, hogy ami nem jó, miért nem 

jó” 

A „tanítókórus” idei jubileumi hangversenyét 

december 5-én tartotta. Az 

előbbiek ismeretében, úgy tűnik nem 

véletlen, hogy az énekkar fennállásának 

mind a 40. mind pedig a 45. évfordulóját 

Komáromban ünnepelte. Nagy örömünkre 

a jubiláló kórust telt ház várta. 

A hangverseny a kórus bevonulásától 

kezdve mindvégig – találóbb jelzőt nem 

találtam – decens volt. Már maga a helyszín 

megválasztása, a komáromi Kultúrpalota 

kiváló akusztikájú patinás díszterme 

telitalálat volt. A pontról pontra 

átgondolt rendezés – úgy tudom dr. Horváth 

Géza munkája – ki, mikor szóljon: 

Molnár László, mint műsorközlő; mondjon 

verset, mint: Schniererné Wurster 

Ilona, alapítótag, aki Heltai Jenő: Szabadság, 

– Józsa Mónika, aki Csontos 

Vilmos: Hűség című versét mondta el 

átéléssel, szép magyarsággal, hogy aztán 

zendüljön „a legszebb hangszer az emberi 

hang” Vass Lajos Hűség című szerzeménye 

amelyet a szerző a CSMTKÉ 25. 

évfordulója alkalmából Csontos Vilmos 

versére írt. Ez a kompozíció – számomra 

– a kórus „életének” metaforája, rám 

mindig „himnusz” erejével hat. 

Azon szerencsések közé tartozom, 

akik – megalakulása óta a kórusnak 

jónéhány fellépését láthatták – hallhatták: 

a CSMTKÉ évek hosszú során szerepelt 

a Jókai Napok záróünnepélyén; 

Vass Lajos vezetésével nevelői hangversenyeket 

adott a Csengő Énekszó keretműsoraiban. 

A komáromi Jókai Mór 

(egykor II. lakótelepi, később Béke Utcai) 

Alapiskola gyermekkarával (s annak 

vezetőjeként) több alkalommal is 

együtt szerepelhettem a CSMTKÉ-val. 

Felejthetetlen élményként maradt meg 

bennem a Kouvalan-Laula finn kórus 

fogadása 1970-ben Komáromban; Bárdos 

Lajos Kossuth-díjas zeneszerző köszöntése 

75. születésnapja alkalmából 

a szerző jelenlétében 1975-ben Komáromban, 

majd a Kodály-centenárium 

alkalmából rendezett komáromi hangverseny 

is. Mindig csodáltam a kórus 

karnagyait, de annak minden egyes 

tagját is. Pálinkás Zsuzsa és Kaszás 

Margitka (egy iskolában tanítottunk), 

a kórus alapító tagjai elbeszéléseiből 

tudtam az énekkarban felmerülő gondokról, 

a kórusban keményen végzett 

munkáról. Szurkoltam sikereikért, osztoztam 

örömükben. Csodáltam és ma 

is csodálom a mindenkori kórustagok 

akaratát, kitartását. Az „ügyhöz, egymáshoz, 

a mindenkori fáklyavivőkhöz 

– karnagyaikhoz való ragaszkodásukat. 

Annak ellenére, hogy a pedagóguskórus 

– megalakulása óta – a kórusmozgalom 

vivő ereje; – repertoárja, művészi színvonala 

a különféle sikeres nemzetközi 

megmérettetései is igazolták – a kórusmozgalom 

élvonalába tartozik: mára 

mégis óriásit fejlődött. Ez nagyban 

köszönhető a mindenkori tagoknak 

és karnagyoknak, a kiváló anyaországi 

szakembereknek, mindazoknak – Vass 

Lajossal kezdve –akiket nem taszított, 

hanem vonzott az, hogy van egy „magyar 

csapat” Szlovákiában; azoknak, 

akik erkölcsi kötelességüknek érezték, 

hogy jönniük kell, mert szükség van 

szaktudásukra, abból eredő éltető erejükre. 

Tamási László Debrecenből járt 

a kórushoz 6 éven át; Sapszon Ferenc 

Liszt-díjas, a Magyar Rádió és Televízió 

Énekkarának 25 éven át volt vezetőkarnagya 

10 éven keresztül Budapestről 

jött, s az őt felváltó Tóth Árpád szintúgy. 

A Pro Cultura Hungarica-díjas 

Janda Iván – a kórus évtizedeken át volt 

művészi vezetőjének – halála után 2006 

nyarától a művészi vezető feladatát 

Józsa Mónika látja el; Tóth Árpádban, a 

kórus jelenlegi budapesti vendégkarnagyában 

kiváló segítőtársra talált. 

„Csak a színvonal vonz” – mondta 

Kodály mester. Ha jól számoltam, 

a mostani hangversenyen 45-en énekeltek. 

Fantasztikusan „szól” a kórus, 

mert mind tagjai, mind karnagyai most 

„nagyon akarnak”. A hangversenyen 

sorjázó, nehezebbnél-nehezebb műveket 

mindvégig teljes koncentráltsággal 

képesek énekelni. A mind gyakrabban 

megjelenő – a klasszikus ritmus- és 

harmóniavilágtól nagyon is eltérő – a 

disszonancia felé hajló harmóniákat és 

a bonyolult ritmusokat bravúros könnyedséggel 

szólaltatják meg. Most is beigazolódott 

a kodályi axioma: „Minden 

a vezetőn múlik”, a kiváló karnagyokon: 

Józsa Mónikán, Horváth Gézán, Tóth 

Árpádon. Mindenre odafigyelő volt a 

műsorválasztás: Kodály Z.: A 121. genfi 

zsoltára; Horváth Márton Levente 

– Márai Sándor: Földi Zsoltár; Szíjjártó 

Jenő – Weöres Sándor: A meséről; 

Gyöngyösi Levente – Petőfi Sándor: Ha 

én kedvesemről gondolkodom; Orbán 

György: Car Mundum; Kocsár Miklós: 

Hegyet hágék; Tóth Péter – Csontos 

Vilmos: Fáradt már a madár; – a saját 

versét elmondó Koncsol László szere-

Kórustagok „civilben“, Rimaszombatban. 

peltetése – után következő Tóth Árpád 

– Koncsol László: Kyrie c. kórusművön 

át; egészen a Moses Hogen: Elijak 

Rock című hatásos művével való zárásig. 

Kedves és üdítő volt a hangszeren 

közreműködők Tóth Hajnalka – fuvola, 

Sósik Szilárd – zongorajátéka, Híves 

Mária éneklése Tóth Árpád hárfa-kíséretével. 

Annak ellenére, hogy a Szlovákiai 

Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa 

státusát tekintve nem hivatásos 

együttes – tagjai énekelni vágyó gyakorlati 

pedagógusok, akik szabad idejüket 

feláldozva járnak a kórusba, a 

mindig más-más helységben sorra kerülő 

próbákra és fellépésekre – mégis a 

legrangosabb magyar énekkarok közé 

tartozik. Ezt mi sem bizonyítja jobban, 

minthogy a komáromi hangversenyt – 

a hazai szakemberek mellett – az anyaországiak 

közül többen is megtisztelték 

jelenlétükkel: Tamási László, a debreceni 

Kölcsey Kórus karnagya, Tóth Peter 

zeneszerző, dr. Duffek Mihály zongoraművész, 

a Debreceni Egyetem dékánja, 

Taraly László, kántor-karnagy. 

Felemelő volt a rendezvény befejezéseként 

elhangzó köszöntők sora is: Pék 

Lászlóé, az SZMPSZ elnökéé, Duka- 

Zólyomi Emeséé, a Szlovákiai Magyar 

Zenebarátok Társasága elnökasszonyáé, 

Hrubík Béláé, a Csemadok Országos 

Szervezetének elnökéé. 

2009. október 17-én a kórus megalapította 

a Vass Lajos Emlékbizottságot, 

amelynek tagjai: Horák Margaréta, 

Ficza László, elnöke pedig dr. Hecht 

Anna. Az emlékbizottság elsődleges 

célja, hogy ébren tartsa, és a jövő nemzedékre 

is továbbörökítse Vass Lajos 

eszmei hagyatékát. A Vass Lajos Emlékbizottság 

úgy döntött, hogy a kórus jubileuma 

alkalmából Vass Lajos-emlékplakettet 

– Nagy János neves szobrászművészünk 

munkája – adományoz: 

• Mgr. art. Józsa Mónikának és Tóth 

Árpádnak, a kórus karnagyainak, 

• Ág Tibornak, a kórus alapító 

kamagyának, 

• Koncsol Lászlónak – zeneszerzőket 

megihlető költeményeiért, 

• in memoriam Janda Ivánnak, a 

kórus alapító karnagyának és egykori 

művészeti vezetőjének; a díjat özvegye: 

Janda Ivánné vette át. 

• in memoriam Szíjjártó Jenőnek, a 

kórus alapító karnagyának és a szlovákiai 

magyar kórusmozgalom újrateremtőjének. 

A díjat Szíjjártó Jenőné Nagy 

Ilona vette át. 

• Sapszon Ferencnek és Tamási Lászlónak 

– a kórus művészi színvonalának 

emelése érdekében, vendégkarnagyként 

kifejtett áldozatos munkájukért. 

• Dr. Garaj Etelkának és dr. Kulacs 

Matlidnak, a kórus alapító tagjainak. 

• Dr. Horváth Gézának, aki immár 26. 

éve vezeti a kórus krónikáját, 

• Lancz Pálnak - a több mint három 

évtizedes és Mikó Zoltánnak, a több 

mint négy évtizedes kórustagságáért, 

A díjakat a Vass Lajos Emlékbizottság 

tagjai és a kórus szervezőtitkára: Mgr. 

Pfeiferlik Annamária adta át. 

A kórus is újabb szakmai elismerésben 

részesült. December 16-án – Kodály 

Zoltán születésnapján – Budapesten 

dr. Hecht Anna, a kórus elnöke a 

Kórusok Országos Tanácsának díját 

vehette át. 

A hangversenyt követő fogadáson 

Józsa Mónika köszönetét fejezte 

ki dr. Hecht Annának, a kórus 

elnökasszonyának, a jubileumi hangverseny 

fő szervezőjének és mindenkinek, 

aki fáradhatatlanul tevékenykedett, 

hogy méltóképpen ünnepelhessen 

a kórus. 

Mi, komáromiak, akik jelen voltunk 

a hangversenyen, ezúton is gratulálunk! 

Köszönjük, hogy a kórus Komáromot 

választotta jubileumi hangversenye 

színhelyéül. A látottak-hallottak 

okán meggyőződéssel hisszük, hogy ez 

a „percemberkék dáridója” miatt „hajléktalanságra“ 

ítélt és ennél is inkább 

csodálatra méltó „együttes” nem adja 

fel, mert minden egyes tagja szemragyogásából 

sugárzott, hogy hittel énekli 

és vallja: 

„Kérdezzétek most már tudom: 

Nem mehettem másik úton; 

A sorsomat dalba írták 

Mezők felett a pacsirták.” 

Stirber Lajos 

ITTHON 41

Berecz Antal festőművész 

kiállítása Losoncon 

1947 hideg napjai egyikén, amikor 

a tőrincsi Berecz család a kitelepítés 

elől, a befagyott Ipoly jegén átszökött 

Magyarországra, a 11 éves Tóni nem 

sejthette, hogy szülőfalujába majd csak 

évtizedek múltán, vendégként tér vissza. 

Azt sem gondolta volna akkor, hogy 

tágabb szülőhazája, a Palócföld két városában, 

Salgótarjánban és Losoncon 

képeket adományozó, kiállító festőművészként 

fogadják majd egyszer... 

A hagyományos losonci Kármán 

Napok keretében, 2010. március 12-én, 

a Szabó Gyula Emlékházban kiállítás 

nyílt a Csemadok losonci alapszervezete 

és Szabó Gyula Barátainak Klubja 

szervezésében Berecz Antal képeiből, 

melyeket a festőművész a losonci Nógrádi 

Múzeumnak és Galériának adományozott. 

A megnyitón jelen volt a 

Németországban élő, 75 éves művész is. 

Az Ipoly menti Tőrincstől a teutoburgi 

erdő szélén fekvő Bielefeldig hosszú 

út vezetett. A menekült Berecz -család 

Pomázon telepedett le, ahol Antal befejezte 

az általános iskolát, majd a budapesti 

Iparművészeti Gimnáziumban 

érettségizett. 1956-ban újra a menekülés 

útját választotta. Franciaországban, 

Lyon városában kezdte meg képzőművészeti 

tanulmányait. 1959-től 1967- 

ig Párizsban tanult tovább, a neves 

Beaux-arts főiskolán szerzett diplomát. 

1970-ben feleségül vette Lettországból 

származó diáktársát. 1971-ben, miután 

megszületett lányuk, Melinda, a család 

Bielefeldben telepedett le. Azóta ott él és 

alkot Berecz Antal, mint szabadfoglalkozású 

képzőművész. Lakóhelyén kívül 

Kölnben, Heidelbergben, Zürichben, 

Párizsban, San Franciscoban, Magyarországon 

egyebek közt Budapesten és 

Miskolcon volt kiállítása. Ez év elején 

Salgótarjánban láthatták műveit az 

érdeklődők. 2007-ben a művész közel 

ötszáztíz alkotást - olajfestményt, grafikát, 

korai vázlatokat és érett műveket, 

valamint kerámia plakettet - adományozott 

a Nógrádi Történeti Múzeumnak, 

kifejezve ezzel is a szülőföld iránti 

elkötelezettségét. 

A losonci Csemadok elnöke, Hahnné 

42 

Duray Éva által szorgalmazott kiállításnak 

a Szabó Gyula Emlékház adott 

otthont, melyben Szabó Gyula művei 

között először -de a tervek szerint nem 

utoljára- más alkotóművész képei is 

helyet kaptak egy hónapra. Berecz Antal 

kiállítását Szabó Kinga nyitotta meg az 

itt következő gondolatokkal: 

„Elgondolkoztam azon, hogy minden 

korban születtek és születnek újat 

akaró egyének, néha lázadónak nevezik 

őket, volt amikor jakobinusok 

voltak reformerek vagy kommünárok 

is lehettek, a kortól függően más-más 

néven emlegették őket, de egy valami 

közös volt bennük: szentül hittek a változás 

és változtatás fontosságában. S ez 

érvényes nemcsak a történelmi eseményekre, 

hanem a művészetre is, mint az 

emberi szellem egyik legjellegzetesebb 

és legnemesebb gyümölcsére. 

Nézzük a zenét: adva vannak a hangok, 

a laikus azt hinné, hogy a skálával 

megáll a tudomány. S lám, minden 

kornak megvolt a saját zenei stílusa s 

még azon belül ugyanazoknak a hangoknak 

a megszámlálhatatlan csoportosítási 

módja. 

S itt a festészet. Adva vannak a színek. 

Kinézünk az ablakon s azt mondjuk 

kék az ég, zöldek a lombok, szürke 

az árnyék stb. Pedig ha kissé visszalapozunk 

a művészet történetében, micsoda 

meglepetések érhetnek! S érték is 

pl. az impresszionisták kortársait, amikor 

meglátták képeiken a lila árnyékot 

és sötétkék lombot ...- nem folytatom. 

De csodálkozott az is, aki először látott 

egy Bracque, egy Mondrian vagy 

Picasso képet. Mit varázsoltak elénk 

ezek a megszállott alkotók a művészet 

reformerei A saját lelkük igazát, a színeknek 

azt a kombinációját, amely ezt 

az igazat a leghívebben tükrözte. Műveikben 

benne van minden érzelmük, 

élményük s ebből fakadó látásmódjuk. 

Amikor Berecz Antal képeivel először 

találkoztam, az indulata ragadott meg, 

az az erőteljes kifejezés, amely még a kis 

rajzait, vázlatait is jellemzi. Megismerve 

életútját kezdem sejteni, hogy az öröklött 

tehetségen és lelki adottságokon túl 

élményei is rányomták bélyegüket művészetére. 

Hiszen 12 évesen kiszakadni 

a megszokott környezetből nem egyszerű 

dolog. Aztán egy látszólag nyu-

godt 9 éves periódus után, 21 évesen 

elhagyni az új hazát is és teljesen idegen 

környezetben kezdeni új életet, újabb 

megpróbáltatást jelent. S közben állandóan 

„súg” a tehetség imperatívusa, 

amely érvényesülni akar. A lyoni, majd 

a párizsi művészeti akadémia megfelelő 

keretet nyújt a tehetség kibontakoztatásához, 

azonban a megélhetés az idegen 

környezetben nagy akadályokba ütközik. 

Különösen a fiatal művésznek lenne 

szüksége támogató háttérre az érvényesüléshez. 

Nyomorral teli évek múltán 

ezt a hátteret a házasság révén talált 

új otthon nyújtja, immár egy további 

országban. A németországi Bielefeld 

befogadja a művészházaspárt, biztonságra 

lelnek, elismerésben is részesülnek. 

De a HAZA, az OTTHON nem ez. 

Végig, e nehéz vándorlás alatt Berecz 

Antal szívében a 12 évesen kényszerűen 

elhagyott nógrádi táj él, mint az igazi 

HAZA. Az a hely, ahol az ő anyanyelvét 

beszélik az utcán is. Várta a pillanatot, 

amikor végre viszontlátja ezt a tájat és 

bemutathatja műveit az „otthoniaknak”. 

Magyarországra már kicsit hamarább, 

de Tőrincset is magába foglaló kis országunkba 

csak a rendszerváltás utáni 

időben mert hazajönni. Magyarországon 

nagy szeretettel fogadta a közönség 

Miskolcon, Lakitelken, Salgótarjánban 

stb. S ő ezt a szeretetet mindenütt bő 

ajándékkal viszonozta. Egyidőben salgótarjáni 

kiállításával a losonci Nógrádi 

Múzeum és Galériának is egy szép kollekciót 

ajándékozott. Ebből mutatunk 

most be egy nagyon szerény válogatást. 

A sors úgy hozta, hogy a múzeum 

kiállítási terve, helyszűke és szervezési 

gondjai miatt még nem került sor 

Berecz képeinek bemutatására. A 2008- 

ban megnyílt Szabó Gyula Emlékház 

most éppen Berecz Antal képeinek 

bemutatásával lép arra az útra, amelyet 

alapítója megálmodott: otthont és 

bemutatkozási lehetőséget adni olyan 

kortárs művészeknek is akik munkássága 

hasonló értékeket képvisel, mint 

Szabó Gyuláé. 

Berecz humanizmusa, eruptív kifejezésmódja, 

ugyanakkor humortól sem 

mentes rajzkészsége, sőt, választott példaképei 

valahol összekötik művészetét a 

Szabó Gyuláéval. Érdekes megfigyelni, 

hogy mindkét alkotó nagy jelentőséget 

tulajdonít a kezeknek és a szemeknek. 

Berecz hol expresszív, hol kubisztikus 

kompozíciói itt-ott rokonságot mutatnak 

Szabó Gyula késői mozaikszerű 

festményeivel. Nem volt egyszerű a 

gazdag anyagból azt a keveset kiválasztani, 

ami elfért a – múzeumtól kölcsönkapott 

- állványokon. De ahogy ezek 

a munkák fölkerültek a térbe, mintha 

kapcsolatba léptek volna a falakon elhelyezett 

állandó kiállítás képeivel. 

Fényleni kezdtek – ahogy Berecz egyik 

vallomásában olvastam: felragyogott a 

tündefényük. Berecz Antal: tájaink érzelem- 

és gondolatvilágának szerény és 

konok nagykövete a nyugati országokban. 

Hidat épít Nógrád, a Dunakanyar, 

Franciaország és Németország közt. 

Most átjött ezen a hídon, hazajött, fogadjuk 

őt szeretettel.“ 

A Berecz Antal születése 75. évfordulója 

alkalmából rendezett losonci kiállítás 

meghívóján mottóként egy Ady 

idézet volt olvasható: „Föl-földobott kő, 

földedre hullva, 

Kicsi országom, újra meg újra Hazajön 

a fiad ...“ 

P.S. A Magyar Köztársaság oktatási és 

kulturális minisztere – március 15-e alkalmából 

– kimagasló színvonalú művészi 

munkájáért Pro Cultura Hungarica 

emlékplakett elismerésben részesítette 

Berecz Antalt; az elismerést március 13- 

án, a Nógrád Megyei Önkormányzat 

ünnepi közgyűlésén, Szügyben, Becsó 

Zsolt országgyűlési képviselő, (Fidesz), 

a Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlésének 

elnöke adta át. - A méltatás 

szerint: „Berecz Antal festőművész művészi 

pályafutása során külföldön mindvégig 

következetesen képviselte a magyar 

kultúra értékeit. Kiállításaival és jelentős 

adományával pedig, kiemelkedő módon 

támogatta a hazai képzőművészet 

ügyét.“ 

Böszörményi István 

ITTHON 43

Őseurópai géneket hordozunk 

Dr. Papp Lajos szívsebész professzor beszéde 

a Magyarok Szövetsége munkaértekezletén 

Szeretetben Testvéreim, Magyarok! 

Összefogás. Kivel Kikkel Ki ellenében 

De kivel fogjon össze a magyar 

Kik vagyunk, honnét jöttünk 

Vajon ide sodort a szél valahonnét 

Ázsia belső területeiről, vagy másként 

van ez Az összefogás első kérdése: 

kivel A válasz egyértelmű: a 

teremtő Istennel! A teremtő Isten 

mindannyiunkat meghatározott céllal 

és feladattal küld e földi mindenségbe. 

Mindannyiunknak, kivétel nélkül feladata 

van. Nem véletlenül születtünk 

ide, a Kárpát-medencébe, nem véletlenül 

nyelvünk a magyar, nem véletlenül 

vagyunk itt magyarok. Nekünk 

itt van feladatunk, nekünk a Jóisten 

azt jelölte ki, hogy a földi mindenség 

megtartásában a Kárpát-medencét 

örök időkig megtartsuk annak, amit a 

Jóisten nekünk és a világnak szánt. 

Mi a Kárpát-medence A Kárpátmedence 

Isten tenyere, Isten kelyhe, 

ami az itt élő embereknek lehetőséget 

ad arra, hogy itt, a földi létben a 

legnagyobb örömmel és boldogsággal 

éljen és eleinknek is ez volt a célkitűzése. 

Tudják-e azt, hogy a modern 

tudományok a legutóbbi 10-15 évben 

milyen felfedezésekkel áldották meg 

nemzetünket Olyanokkal, amelyek 

a mai modern világban mindenki 

számára elfogadhatóak. A materialistákat 

is beleértve – a mindenekben 

ők is benne vannak. A teremtő Isten 

nem csak szellem, anyagot is ő teremtette, 

tehát az anyag az nem Isten ellen 

való. De ezek a materialisták, akik 

természettudományos alapokon vitatkoztak 

a magyarság eredetéről, nagyon 

nehéz helyzetben vannak, mert 

a modern tudományok egyike a genetika, 

ezen belül az archeogenetika az 

elmúlt 10 évben fantasztikus ismereteket 

adott nekünk. 

Kérem, fegyverkezzünk föl nem 

csak lelki erővel, hanem tudással is! 

Ez a tudás segít bennünket abban, 

hogy visszanyerjük önbecsülésünket, 

tartásunkat, magyarságtudatunkat. 

44 

Mióta vagyunk a Kárpát-medencében 

Honnét jöttünk Avagy itt 

vagyunk ősidők óta Ezeket a kérdéseket 

a történészek, az archeológusok 

próbálják megválaszolni. Most 

az archeogenetika jött segítségül, 

mert kérem, akinek lehetősége van, 

jegyezze föl ezt az újságnevet, ez a 

SCIENCE. A Science a világ tudományos 

újságjainak az első 2-3 fontos kiadványaihoz 

tartozik. A Science 2000 

november 10-i számában megjelent 

egy 17 professzor által írott cikk. 

(Mindig az első szerző alapján tudják 

előkeresni, ezt a szerzőt úgy tudják 

előkeresni, hogy SEMINO.) 

Semino és munkatársai genetikával, 

ősgenetikával foglalkozó 

professzorok az Amerikai Egyesült 

Államokból, Olaszországból, Lengyelországból, 

Ukrajnából, Horvátországból, 

Romániából és sorolhatnám. 

Magyarországról nem volt a tudósok 

közül senki. Tehát 17 tudós föltette 

azt a kérdést, hogy Európa őslakossága, 

az ős európai gének különböző, 

ma élő népek fiaiban milyen arányban 

szerepelnek Magyarul: az ősgén, 

ami nem mást jelent, mint a Krisztus 

előtt 35 ezer, 40 ezer évvel itt élők genetikai 

kódját az európai népességből 

mely népek hordozzák legmagasabb 

arányban Magyarul a kérdést úgy 

lehet föltenni: kik képezik Európa őslakosságát 

Az eredmény döbbenetes! Ez Y 

kromoszóma meghatározás; a férfi 

kromoszóma kutatható jobban, mint 

a női kromoszóma. Azért, mert a férfi 

kromoszóm egyik lábát elvesztette, a 

férfi kromoszómát könnyebben utol 

lehet érni és bármilyen sejttöredékből 

meghatározható, míg a női kromoszóma 

vizsgálathoz év mitocondrium 

kell. Itt be is fejezem a szigorúan tudományos 

tények boncolgatását. A 

kérdés tehát: európai ős genetikai állományt 

mely nép, milyen arányban 

hordoz Az Y kromoszóma kutatás 

alapján ez a tudóscsoport megállapította, 

hogy a ma itt, csonka Magyarországon 

élő, tehát a teremben jelen 

lévő sokadalom 95 %-ában jelen van 

az európai ősgén. Genetikus vonatkozásban 

a magyar lakosság 95 %-ban 

őseurópai gént hordoz! 

Legalább olyan érdekes, hogy vajon 

a többi európai nép milyen arányban 

hordozza az európai ősgént Néhány 

korábban megválaszolatlan kérdésre 

is választ kapunk, mert a magyarságnak 

egyetlenegy nép volt az elmúlt 

ezer évben barátja, amely minden 

elkötelezettség nélkül segített bennünket, 

s kik ezek A lengyelek! Tehát 

kik hordozzák az európai ősgént a 

magyarok után magas százalékban A 

lengyelek, a horvátok és a Kelet-Kárpátokon 

túli ukránok. De ezek a népek 

csak 50-60%-ban, míg a többiek 

töredékben sem képviselik az európai 

ősgént. 

Ez a tudományos megállapítás sokkolta 

a világot, és a magyar akadémikusok 

egy részét. De nagyon érdekes, 

hogy Szabó Mihály akadémikus, genetikus 

professzor az általa elvégzett 

vizsgálatokkal mindezt megerősítette. 

Sőt, mondok jobb hírt, maga Czeizel 

Endre, a balliberális oldal nagy genetikusa 

is mindezt megerősítette. Kérdezem 

én, miért nem tudnak róla, miért 

nem közvetítették a televíziók, a rádiók 

ezeket az információkat Elárulok 

valamit, foglalkoznak vele. Tudniillik 

a Magyar Tudományos Akadémiának 

a legnagyobb problémája 

az, hogy nem tudja megmagyarázni 

az 5 %-ot, miért csak 5 % hordozza 

a keleti géneket, az ázsiai géneket 

Ezzel foglalkoznak és nagyon nehezen 

tudnak dűlőre jutni, mert tessék 

csak figyelni! Vagy az nem igaz, hogy 

amikor Árpád hazajött, akkor csak 

mindössze 150-200 ezer magyar ajkú, 

magyar genetikai állományú volt itt, 

vagy - mert ez valószínű, hogy igaz -, 

akkor a másik szemlélet sokkal érdekesebb. 

A bejövők visszahozták a géneket. 

Vagyis: ők valamikor elmentek 

és visszajöttek! 

És máris nagyon szépen kérem, akinek 

ceruzája van, szintén jegyzeteljen, 

mert egy észak-olasz professzor

Jellegzetes magyar embertípusok. 

Fent: turáni típushoz tartozó magyar férfi, középen: turáni taurid keveredésű magyar nő, lent: keletbalti típusú magyar nő. 

ITTHON 45

„Alföldi“ típusú magyar nők népviseletben és (jobboldalt lent) turáni típusú magyar nő 

46

Michelangelo Naddeo, Michelangelo, 

nem a szobrász, hanem a ma élő professzor, 

aki archeológiával, népművészettel, 

rovásírással, és nyelvekkel 

foglalkozik, megjelentetett egy testes 

könyvet, aminek a címe Magyars... 

are back home. Tehát a Honfoglalás 

nem más, mint a magyarok visszajövetele. 

Mit állít ez a professzor a könyvében 

Hogy Krisztus előtt 5000-ben, itt 

a Kárpát-medencében fejlett kultúra 

létezett, amely anyajogú társadalmat 

épített és igen magas szinten állt a 

művészetekben, igen magas szinten 

művelte mindazon kézműves mesterségeket, 

melyeket a Földanya nekünk 

megőrzött immár 7000 éven keresztül. 

És mit állít ez a Naddeo Michelangelo 

Végig követi a világ különböző 

tudósai által feltárt archeológiai és 

nyelvemlékek alapján, hogyan terjedt 

el a Kárpát-medencéből ez a kultúra, 

és hogyan kanyarodott vissza, hogyan 

ment el Ázsiába és hogyan jött vissza 

Ázsiából a magyar kultúra. 

Aki még mindig nem talált elég 

meggyőző érvet, az legyen olyan kedves 

a hiányzó láncszemet Arianitől 

olvassa el, de aki még mindig bizonytalan, 

az pedig Heribert Illig műveit 

kapargassa meg, Pap Gábor sok segítséget 

adott ehhez, az a bizonyos Kitalált 

középkor című munkája mindenesetre 

gondolatébresztő. És itt a 

történelemórát befejezem. 

Összefogás. A Jóistenen kívül kivel 

Hát őseinkkel! Itt, ezen a gyönyörű 

helyen, amit Kárpát-medencének 

hívunk, fellelhető őseink hagyatéka. 

Miért most, miért mai napság derülnek 

ki ezek a dolgok, azért, mert 

mindennek választott ideje van. A 

kizökkent idő visszazökkenni látszik 

és itt minden egyes magyar lélek feladattal 

bír, hogy ezt az időt, ezt a kizökkent 

időt helyreállítsa. 

De mi a mi nagy problémánk Az, 

hogy nem ismerjük őseink hagyatékát 

és elfelejtettük, kik vagyunk. Itt 

a hátam megett föl van írva az Újszövetségnek 

két parancsa. Az egyik, 

ami az Istenre vonatkozik, a másik, 

ami az embertársunkra vonatkozik. 

Ez a szó, egyetlen szó, mind a két 

esetben ugyanúgy kezdődik: „szeresd 

a te Uradat“, „szeresd felebarátodat“. 

Hogy kell szeretni felebarátunkat János 

evangéliuma egyértelműen fogalmaz: 

„szeressétek egymást úgy, ahogy 

én szerettelek benneteket, ahogy szeretett 

Krisztus bennünket, föláldozta 

érettünk az ő életét“. A magyarság 

az őskultúrájában a szeretetre épülő, 

befogadásra épülő kultúra volt és 

mi nagyon nehezen, ebben az elmúlt 

borzalmas ezer évben is megtartottuk 

szellemiségét, hiszen a Szent Koronatan 

nem más, mint a befogadás tana, 

a szeretetre épülő, egymás mellett élő 

társadalom tana. 

Én, mint gyógyító ember természetesen 

nem vagyok történész, nem vagyok 

régész, nem vagyok nyelvkutató. 

Én egy dolgot kutattam az életemben, 

korábban az emberi szíveket szerettem 

volna meggyógyítani, de amikor 

rájöttem, hogy nem lehet elég a megbetegedett 

szíveket meggyógyítani, 

mert nincs olyan erő, ami a beteg szíveket 

ilyen tömegesen meggyógyítsa, 

akkor elkezdtem kutatni, hogy mi az 

oka, hogy ennyi ember szíve betegszik 

meg ebben a hazában ott, ahol 

legjobb az éghajlat a földön, ahol a 

táplálék gyógyszerként fogyasztható, 

ahol édesvízben fürdünk, ahol édes 

vízzel el vagyunk árasztva, ahol minden 

megadatott, ami a teljes emberi 

élethez szükséges. És egy döbbenetes 

eredményre jutottam. Mi a legfőbb 

oka, hogy az elsők között vagyunk 

Európában a szív- és érrendszeri betegségekben, 

elsők a daganatos betegségek 

okozta halálozásokban Csak az 

elmúlt húsz évben ötszörösére nőtt a 

középkorú magyar férfiak daganatos 

betegségek okozta halálozása. Elsők 

vagyunk öngyilkosságokban: valami 

hibádzik. 

Ezer éve mi megpróbáltunk Nyugat-Európához 

idomulni. Nyugat-Európa 

mire épült fel Az ún. euro-atlanti 

vagy görög-római műveltség és 

a zsidókrisztiánus vallás mire épült 

fel Ők uralkodók, ők leigázók és mi 

megpróbáltunk aszerint élni, ahogy a 

nyugatiak élnek. 

Kedves magyar Testvéreim! 

Az összefogás azt jelenti, hogy elfelejtjük 

ezt az idegen kultúrát és visszatérünk 

az ősi kultúránkhoz. Ez pedig 

a szeretetre alapuló, minden magyart 

befogadó, minden idegent elfogadó 

kultúra, mert a mi földi küldetésünk 

a velünk együtt élő népek jó útra vezetése, 

tanítása, a szeretet ösvényére 

való terelése. Kivel kell összefogni A 

teremtő Istennel és meg kell hallani 

az Új szövetség üzenetét: szeresd embertársadat, 

mint tenmagadat! Azért 

vagyunk betegek, mert gyűlölködni 

próbáltunk. Ezer éve vallással, bőrszínnel, 

származással, pártpolitikával 

megosztottságban vagyunk, és a 

magyar ember amikor gyűlöl, akkor 

magát teszi tönkre. Mert sem genetikusan, 

sem földi küldetése miatt ez 

nem az ő világa. Nekünk, a Magyarok 

Szövetségének, helyre kell állítanunk 

a kibillent időt. Az idegen kultúra 

majmolása helyett a magyar érzésvilágot. 

Aki szeretni tud, az önmagát 

tudja gyógyítani és embertársát. A 

legnagyobb gyógyító erő a szeretet, 

és ezzel fejezem be. 

A szeretetnek három megnyilvánulása 

van. Az érosz, a testi szerelem a 

növényvilágban és az állatvilágban is 

az utódlást erősítő erő. Nem tudunk 

mit tenni ellene, illetve nem sokat. A 

fília a barátság növény és növény, állat 

és állat, ember és ember között ez 

megvan. Ezt úgy hívják ember és ember 

között: lelki barátság. De mindannyian 

tapasztaljuk: van kutya-macska 

barátság is és valaminek okán egymásnak 

esik nem csak a kutya a macskával, 

hanem a kutya a kutyával, macska 

a macskával, magyar a magyarral. 

Mi a harmadik A legmagasabb szintű 

szeretet. Ez nem más, mint az agapé, 

az ingyen kegyelem adásának képessége. 

Az ingyen kegyelem azt jelenti, 

ha velem bárki bármi rosszat tesz 

anélkül, hogy helyrehozná, én akkor is 

szeretem őt. Nem várok érte sem elismerést, 

sem üdvösséget, hanem én az 

Isten teremtette lény fölemelkedem a 

krisztusi szintre, mert aki engem megöl, 

aki meggyaláz, aki apámat, anyámat 

megölte, meggyalázta, annak is 

képes vagyok kegyelmet, megbocsátást 

adni. Erre a szintre kell visszakerülni a 

magyarságnak és minden illúzióval le 

kell számolni! 

Mert minden, ami szétszakít, legyen 

az párt, vallás, az a magyar érzelem és 

gondolatvilágtól távoli. Egy Istenünk 

van, egy Nemzetünk van, egy Hazánk 

van. Összefogni az Istennel és magyar 

a magyarral, ez a feladat! 

Isten áldja meg Önöket! 

ITTHON 47

Szvorák Katalin 

Alternatív Kossuth-díjat kapott 

Ez az elismerés a szeretetről és a megbecsülésről szól 

Az énekművészt lapunk olvasóinak 

nem kell bemutatni; a magyar nyelvterületen 

mindenki tudja, hogy Kati 

a felvidéki Pincen és Füleken töltötte 

gyermekkorát, s bár Magyarországon, 

Pilisszentlászlón él, máig hűséges a szülőföldjéhez. 

Az elismeréshez olvasóink 

nevében is szeretettel gratulálunk, s az 

alábbiakban bepillantást nyújtunk Kati 

életébe és pályája állomásaiba. Bevezetőnek 

talán elegendő az énekművész 

eme mondata, amely zaklatott korunkban, 

a szlovák-magyar kapcsolatokban 

szikraként pattogó feszültségek idején 

mély bölcsességre vall: „Ha szeretetben 

kölcsönösen elfogadóbbak tudnánk lenni 

a mellettünk élőkkel, akkor a politikailag 

szított gyűlöletkeltés sem lenne olyan 

hatásos.” 

48 

Az Alternatív Kossuth-díjat Balogh 

Gyula vállalkozó és Földváry Györgyi, 

Gyurkovics Tibor özvegye hozta létre. 

Az elismerés kitüntetettjét az Alternatív 

Magyar Művészeti Díj Alapítvány 

Kossuth-díjas tagjai: Jankovics Marcell 

filmrendező, Makovecz Imre építész, 

Melocco Miklós szobrászművész, 

Schrammel Imre keramikus és Szőnyi 

Erzsébet zeneszerző választották ki. 

Szvorák Katalin Losoncon született, 

Füleken járt iskolába, majd Budapesten 

az ELTE magyar–könyvtár szakán szerzett 

diplomát. Jelenleg a szentendrei 

Vujicsics Tihamér Zeneiskola népzenei 

tanszakának vezetője, a Zeneakadémia 

vendégelőadója. Eddig 26 tematikus 

albuma jelent meg, nyolc lemezén Közép-Európa 

népeinek közös dallamkincsét 

szólaltatja meg 12 eredeti nyelven. 

Népdalénekesi munkáját Liszt- és Kodály-díjjal, 

Bartók Béla-emlékdíjjal ismerték 

el. 

– Ebben a díjban éppen az „alternatív” 

szó a kedves. Ez minden lobbitól 

mentes, számomra a megbecsülés és a 

szeretet jele. Nagyon meglepett, mert én 

nem vagyok nagy „díjbeszedő”, inkább 

a közönség megszólítására törekszem 

– mondja Szvorák Katalin. A felvidéki 

születésű énekes tavaly decemberben 

– a gyűlöletkeltő szlovák nyelvtörvény 

ellensúlyozására – száz számozott példányban 

kiadta a Vox Humana című 

lemezét, amely válogatás a magyar és 

a szlovák ünnepek közös énekeiből. 

A hanghordozón Szvorák Kati eredeti

nyelven szólaltatja meg a két egymás 

mellett élő nemzetiség dalait. 

A pályámon sajnos mindig az kapott 

a legkevesebb visszhangot, ami nagyon 

fontos. A hét részből álló sorozatom 

anyagából például, amely a Kárpát-medence 

népeinek közös ünnepeit dolgozza 

fel, mindössze egyetlen koncertet tartottam. 

Ebből válogattam tavaly a Vox 

Humanát is, amely kereskedelmi forgalomba 

nem került. Csak olyan embereknek 

ajándékoztam, akik esetleg tudnak 

tenni valamit a mesterséges gyűlöletkeltés 

ellen – meséli a népdalénekes. – Külhoni 

magyarként érzékenyebb vagyok 

az elfogadottságra, illetve a kirekesztettségre. 

Azt gondolom, ha a közönség, a 

felvidéki és az itteni közösség hallhatná 

koncerteken, élőben is közös dalainkat, 

jobban megértenék, mi a szándékom az 

eredeti nyelven előadott népénekekkel és 

népdalokkal. 

Szvorák Katalin külön örült Szörényi 

Levente üzenetének: „ ... szívből 

köszöntelek abból az alkalomból, hogy 

végre észrevettek mások is! Na, nem 

olyan mások...” jól esett neki Orbán 

Viktor figyelme is, aki szerint „...Meggyőződésem, 

hogy a művész pontos 

helyét, tevékenységének értékét a legkevésbé 

sem a pártpolitika színeváltozása, 

hanem sokkal inkább a közönség 

szeretete, a szakma tisztelete és a művész 

magasabb rendű vágyai – melynek 

mozgatórúgói mélyebben vannak, mint 

a pillanatnyi siker – egyszerre jelölik ki. 

Ahogy Babits önti gyönyörű sorokba: 

„...a művész annyira szereti ezt a világot, 

amelynek lényege a változás (...), hogy 

sohasem elég neki; nem elég, amennyit 

az Isten csinált, folytatni akarja.” 

A népdalénekes Fülek és Pinc díszpolgára. 

Eddig megjelent 26 önálló 

tematikus nagylemeze közül négy 

gyermekeknek szól, nyolc albumon 

pedig Közép-Európa népeinek közös 

dallamkincséből válogatott, azokat eredeti 

nyelveken szólaltatta meg. Négy 

albumon egyházi népénekek hallhatók. 

Most készülő, A Teremtő dícsérete c. 

lemezén öt történelmi egyház legszebb 

természetet dicsőítő énekei szólalnak 

meg. 

Szvorák Katalin hivatalos honlapja a 

www.szvorakkatalin.hu, melyen rengeteg 

információ olvasható az énekesnővel 

kapcsolatban, sőt, a másfél évtizede 

megjelent TAVASZVILÁG, az Illés Lajosnak 

köszönhető népdalátiratos VÁ- 

LASZÚTON és a gyerekvers-megzenésítéses 

ÁLOMFÖLDÖN, az angliai és 

amerikai élő koncertfelvételeket tartalmazó 

„freefolkos“ MEOTIS, a gyógyító 

DÚDOLÓS, valamint a szlovák nyelvtörvényre 

válaszoló szlovák-magyar 

dallampárhuzamos VOX HUMANA, 

és az első tíz lemezről való ÉNEKEIM 

című válogatás ingyenesen letölthető 

a honlapról. Ugyancsak fontos információ, 

hogy áprilistól havonta egy-egy 

régi-új hanghordozó lesz hozzáférhető, 

és letölthető a honlapról. 

Élete 

• Losonc szülöttje 

• Juhász és paraszt felmenők 

• Mesés gyermekévek az Ipoly menti 

Pinc falujában 

• Első szereplés háromévesen a falu 

kulturházának avatóján 

• Klasszikus hegedülés és néptáncolás 

a fülekpüspöki Palócban 

• Táncdaléneklési sikerek Kovács Kati >>56. 

Földváry Györgyivel, Gyurkovics Tibor özvegyével, a díj egyik alapítójával 

ITTHON 49

„ .... Jókai Mór gondolatai a ma emberéhez, 

a ma magyarjaihoz is szólnak. Az 

„Egy magyar nábob” című regényében így 

ír : 

„A népek át fogják látni, hogy életrevalók 

vagyunk és tisztelni fogják törekvéseinket, 

mezőinken új élet fog virulni, szárazi 

és vízi utainkon megélénkül a kereskedés, 

a magyar nyelv felhat szalonjainkba és 

divattá válik, nagyobb városainkban megszületik 

a nemzeti szellem, az ország fővárosában, 

Pesten összpontosulni fog a nemzet 

fénye, ereje, szelleme, lesz akadémiánk, 

írói egyleteink, nemzeti színházunk. És 

mindezt csak akarnunk kell !” 

Jókai-díj 2010 

Ünnepélyes díjkiosztás 

A fenti idézettel nyitotta meg Rév- 

Komáromban a Jókai-díj 2010 átadási 

ünnepségét és köszöntötte a Duna 

Menti Múzeum patinás dísztermében 

az egybegyűlteket a Jókai Egyesület 

elnöknője, Dr. Keszegh Margit. Ezen 

az ünnepségen emlékeztek meg a 

városszülötte, Jókai Mór születésének 

185. évfordulójáról. Az ünnepi műsorban 

Csehi Ágota zongoraművész és 

két fuvolaművész, Bakos Anita és Eva 

Sýkorová kápráztatta el a közönséget, 

aratva nagy sikert Albert Franz Doppler 

műveinek előadásával. 

Az idén negyedik alkalommal került 

átadásra a 2006. júniusában alapított 

Jókai-díj. Alapítói: a Jókai Közművelődési 

és Múzeum Egyesület (Rév- 

Komárom) és a Falvak Kultúrájáért 

Alapítvány Jókai Emlékbizottsága (Budapest). 

Az ezévi pályázat témája: „id. 

Szinnyei József, a legnagyobb magyar 

bibliográfus” volt. A beérkezett pályaműveket 

a témát jól ismerő szakemberek 

bírálták el, köztük a Felvidéken is 

ismert és elismert tudománytörténész 

professzor, Gazda István, aki jelenlétével 

megtisztelte az ünnepséget, s lenyűgözte 

a hallgatóságot id. Szinnyei 

Józsefről tartott előadásával. 

Az idei Jókai-díj Budapestre került. 

A díjazott: Berecz Ágnes Gabriella. A 

díjnyertes mű: „KUTAK – Gondolatok 

az információs forradalmakról id. 

Szinnyei József módszertana és munkássága 

tükrében”. A bírálóbizottság 

A díjátadó ünnepség főszereplői. Balról: Nick Ferenc, Végh József, Berecz Ágnes Gabriella, Keszegh Margit és Gazda István 

50

döntése kívül arany díszoklevélben 

még 7 pályázó részesült. 

A Jókai-díj tárgyiasult formája Jókai 

Mór kezének márványlapon elhelyezett 

festett gipszmásolata, melyhez 

az idén egyhetes alkotói szabadság társult 

az alapítvány csallóközaranyosi alkotóházában 

és az alapítók felvállalták, 

hogy térítik a díjnyertes egy könyvének 

ki adási költségeit. 

Az ünnepi megemlékezés és díjkiosztó 

után a résztvevők megkoszorúzták 

Jókai Mór szobrát. 

A pályázaton a díjazott és arany díszoklevélben 

részesült írásokból az alapítók 

együttműködésével évkönyv, antológia 

kiadására is sor kerül majd. 

Az alapítók döntése alapján a Jókaidíj 

2011 témája : 

„Széchenyi István, a nemzet lámpása”. 

Az alapítók, a Jókai Közművelődési 

és Múzeum Egyesület és a Falvak 

Kultúrájáért Alapítvány Jókai Emlékbizottsága 

2010 október végéig várja a 

pályamunkákat. 

Keszegh Margit 

Fent: a díjátvétel pillanata. Lent: Szénássy Zoltán, a Jókai Közművelődési és Múzeum 

Egyesület tiszteletbeli elnöke beszél. 

ITTHON 51

Közös portánk: 

A Csemadok mindenhová bekopog 

Petheő Attila, a Csemadok Komáromi 

Területi Választmányának elnöke: 

Beszélgetni az emberekkel 

Miként fogalmazódott meg a Közös 

portánk gondolata 

A Közös portánk rendezvénysorozattal 

egy újfajta párbeszédnek szeretnénk 

teret adni a hazai közgondolkozásban. 

Azzal, hogy a Csemadokon keresztül a 

járás sok településére el fogunk jutni 

Bölcs Józseffel és Szabó Olgával az év 

folyamán, jelezzük, hogy a Csemadok, 

mint a legnagyobb hazai érdekképviseleti 

szerv, mindenhova bekopog. 

Mi a rendezvénysorozat küldetése 

Igyekszünk újra intenzívvé tenni a 

kapcsolatot a politikai érdekképviseletünk 

és a Csemadok között. Jól tudjuk, 

hogy a 90-es évek elején a Csemadok 

nélkül nem születtek volna magyar 

pártok. Arra fogjuk ösztönözni a magyar 

politikai érdekképviseletet, hogy 

külön, településekre lebontott programot 

dolgozzunk ki közösen azért, 

hogy a magyar településeken olyan 

polgármestereket, illetve önkormányzati 

képviselőket tudjunk állítani télen, 

akik becsülettel és alázattal tudják képviselni 

nemzetrészünket a járás minden 

településén. Olyan embereket nem 

szabad többé a közélet közelébe engednünk, 

akik vállalkozásként művelik a 

poltikát. Aki nem úgy tekint a közösség 

érdekeinek képviseletére, mintha 

a saját családja sorsáról döntene nap 

mint nap, el kell tanácsolnunk a felvidéki 

magyar közéletből. 

Ez a rendezvények céljának is tekinthető 

A fentiek szolgálatában a sorozatunk 

csupán eszköz. A Közös portánk viszont 

azt a célt szolgálja, hogy a magyar 

civil érdekképviselet feltérképezze a régió 

helyzetét, az emberek hangulatát. 

Erre a párbeszédre pedig a Komáromi 

járásban leginkább a Csemadok alkalmas. 

A tényleges cél pedig az számomra, 

hogy ne beszédeket mondani járjanak 

a közélet szereplői az emberekhez, 

hanem beszélgetni. Egyszóval eljutunk 

egy-egy településünkre és elbeszélgetünk 

jelenről, jövőről. 

Mennyire szolgál a rendezvény kampánycélokat 

Hiszen mindhárman parlamenti 

képviselőjelöltek... 

Aki a Csemadokban tisztséget vállal, 

az minden kiállásával politizál és leteszi 

a garast a magyar ügy mellett. Én 

elsősorban csemadokos vagyok. Járási 

elnökként két olyan közéleti szereplőt 

kerestem és találtam, akik mindig kiálltak 

a közösség érdekeiért és bennünket, 

azaz a Csemadokot sosem hagyták 

cserben. Egyébként igaz, hogy közelednek 

a parlamenti választások és mindhárman 

jelöltek vagyunk. Arra azonban 

gondosan ügyelünk majd, hogy 

a kampány ideje alatt már ne járjuk a 

falvakat. Viszont ősszel mindenképpen 

újraindul a Közös portánk beszélgető 

sorozatunk jelenről, jövőről. 

Szabó Olga, ügyvéd, megyei képviselő 

Céltalan hajósnak nem kedvez a szél 

Miért vállalta a Csemadok “Közös 

portánk”-jában a felkérést 

Mindannyian tapasztaljuk, hogy 

nincs időnk egymás meghallgatására, 

úgy élünk, mintha mindenkinek elég 

lenne a maga baja. Sőt, sok. Így aztán 

meghagyjuk magunknak a problémáinkat, 

bezárkózunk. Igyekszünk elhitetni 

még saját magunkkal is, hogy ha nem 

beszélünk a bajokról, akkor nincsenek 

is. Pedig vannak! Erről tanúskodnak az 

öngyilkosságba és betegségbe menekült 

emberek. Mivel sokkal szívesebben 

járok gyűlésekre, vagy csak úgy elbeszélgetni 

az emberek közé, mint beteglátogatóba, 

vagy Isten ments, temetésre, 

úgy gondoltam, jó lesz, ha kibeszéljük 

a gondokat. Egyéni problémákat, kö- 

52

zös bajokat. Tudom, hogy nem fogjuk 

megoldani a munkanélküliséget, tudom, 

hogy nem tömjük tele pénzzel az 

emberek zsebét, de lehet, hogy közösen 

eljutunk majd a problémák megismeréséhez, 

a célok megfogalmazásához. 

Nagyon lényeges, hogy egy adott közösségen 

belül ismerjük a célt, hiszen 

alapigazság az, hogy „Céltalan hajósnak 

nem kedvez a szél.” 

Tapasztalt közéleti szereplőként mit 

vár a beszélgető-sorozattól 

Amíg egy személy, vagy egy közösség 

csak annyit tud, hogy nem jó úgy, ahogy 

van, de nem tudja mire van szüksége, 

küzdeni sem tud érte. Pedig a vikingek 

is úgy tartották, hogy ha jó a cél, amit 

kitűztél, bizton akadnak eszközök. 

A gondokat megfogalmazni, meghallgatni, 

a problémákat feltérképezni, 

a javaslatokat megvitatni könnyebb 

többedmagunkkal. Mert az emberek 

együttgondolkodása nem többszörösen 

ugyanazt eredményezi, hanem rengeteg 

új ötletet, egész más látószögből megközelített 

problémákat, és azok megoldási 

javaslatát is. 

Kiket várnak a beszélgetésekre 

Természetesen a beszélgetéseknek az 

a lényege, hogy együtt beszélgetünk. 

Nem elbeszélünk egymás mellett, hanem 

együtt keressük a megoldást. 

Senki sem tévedhetetlen, senki sem tökéletes, 

és ezt nem is kell eljátszanunk 

egymás előtt, mert ezeknek a találkozásoknak 

a másik lényeges pontja az 

őszinteség. Feltételezzük, hogy aki eljön 

közénk, aki megtisztel bizalmával 

bennünket, azt a jó szándék vezérli. Mi 

nyitott lélekkel és szívvel megyünk a 

községekbe, és nyitottságot, őszinteséget 

várunk el beszélgetőtársainktól. 

Az idei a választások éve... 

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a 

társadalomban zajló változásokat sem. 

Választások lesznek ebben az évben 

kétszer is. A parlamenti választásokkal 

kapcsolatban a kocka már el van vetve. 

Mindenki felelős az eredményért, választani 

el kell menni. Viszont a helyhatósági 

választásokkal kapcsolatosan lehet 

arra ösztönözni az embereket, hogy 

felelősséget vállaljanak a helyi közösségért, 

és olyan emberek jussanak be az 

önkormányzatba, akik szívükön viselik 

a község sorsát. 

Bölcs József, megyei képviselő 

Lépéselőnyben kell lennünk 

Mit jelent Önnek a rendezvény címe 

Közös portánk, közös gondok, közös 

kérdések, közös gondolatok, közös 

megoldások, annak érdekében, 

hogy hazánk és szűkebb, határon inneni 

otthonunk, nemzetünk, népünk, 

nyelvünk és kultúránk a lehető legjobb 

állapotban legyen, mikor a következő 

nemzedékek színre lépnek. 

Nem szabad közömbösen szemlélni, 

ahogy az idő elszáguld mellettünk, lesz, 

ami lesz... A rendszerváltozás eufóriájából 

gyors kijózanodás után,esemény, 

eseményt követett: községnév, községtábla; 

megyei felosztás; nyelvtörvények; 

földrajzi nevek; futball pogromok; 

utoljára, de nem utolsó sorban 

a belső megosztottság, népességfogyás 

a környezetünk romlása, mind-mind 

olyan téma, amivel érdemes, szükséges 

foglalkozni. 

Hol látja ebben az egész társadalmi 

mozgásban a Csemadok szerepét 

A civil társadalom minden szintjét 

be kell kapcsolni, hogy igényeink a 

közös gondolkodás eredményeként, 

a lehető legpontosabban megfogalmazódjanak. 

A rendszerváltás idején 

a Csemadok volt az a társadalmi kezdeményezés, 

amely nem késlekedett 

és segített megszervezni a felvidéki 

magyarság politikai képviseletét. Szerintem 

a Csemadok most is magához 

vehetné a kezdeményezést. A közös 

gondolkodás folyamán kialakulna a 

vélemény kisebb és nagyobb közösségeink 

állapotáról, megfogalmazódhatna 

a hogyan tovább. 

Mit szól majd Ön szerint ehhez a 

honi közélet 

A mindenkori politikai képviseletünk 

vezérfonala ilyen műhelyekben 

fogalmazódik meg a legvalóságosabban. 

Az önkormányzatok különböző 

szintjei sem nélkülözhetik a folyamatos 

közös gondolkodás eredményeit. 

Ha meg akarunk maradni és meg 

akarjuk őrizni földjeink vizeink nyelvünk, 

kultúránk állapotát, lépéselőnyben 

kell lennünk. 

ITTHON 53

A baranta 

A baranta ma önálló, magyar hagyományokra 

épülő harcművészetet 

jelent, amely alapvetően katonai és 

népi harcmodorból lett összekovácsolva. 

Két ágon folyik a munka: lovas és 

gyalogos szakágban. Alapítója Vukics 

Ferenc őrnagy, aki 1997-ban, 6 éves kutatómunkával 

alapozta meg a baranta 

harcművészetet, amelybe a mai napig 

kerülnek olyan elemek, amelyeket sikeresen 

összegyűjtünk. Vukics Ferenc 

olyan harcos példáját álmodta meg, 

aki bár nem a legjobb a botolásban, az 

54 

ostorozásban, az íjászatban, a szablyavívásban, 

stb., ugyanakkor megállja a 

helyét bármelyik magyar tipusú fegyver 

forgatásában és helytállásában. Ez 

részben már a mi feladatunk is! 

A baranta iránya a magyar ember 

felé halad. Az tud csak magyarul harcolni, 

aki magyarul él, gondolkodik és 

cselekszik. A baranta a magyar hármasságra 

építi tudásanyagát, ami nem 

más, mint a test, lélek, szellem. A testi 

része a harc, a tánc, a lélek-szellem pedig 

a magyar hagyomány többi ága, a 

Vukics Ferenc 

zene, a mese, szólások, közmondások, 

ünnepek, stb. amelyek arra tanítanak, 

hogyan lehet a világot „magyarázni”, 

magyarul, emberül élni! 

A magyar harcművészet újjáélesztésére 

több kísérlet is történt. 

A két világháború alatt magyar katonatisztek 

állították össze az első komoly 

anyagot, amellyel a legénység 

harci képzettségét és nemzeti hagyományokhoz 

való ragaszkodását akarták 

előmozdítani. A kutatások eredményeinek 

néhány eleme a korabeli harci 

szabályzatokban is megjelent. 

Az 1960-as években szintén több 

próbálkozás történt az egységes mozgásanyag 

és harci szemlélet kialakítására, 

de a távol-keleti irányzatok előretörésével 

és népszerűségével ez a törekvés 

nem tudta felvenni a harcot. 

A baranta kifejezés harcra, hadjáratra 

való felkészülést jelent, valamint a 

Somogy megyei nyelvjárásban, mikor 

Vukics Ferenc gyűjtött, eképpen mondta 

neki az idős bácsi: „amíg barantáznak 

a gyerekek, nincs baj, csak böllön ne legyen 

a vége!” Ezzel azt akarta kifejezni, 

hogy míg „barantáznak” – játékosan 

küzdenek, botoznak, birkóznak, stb., - 

„addig nincs baj, csak böllön ne legyen 

a vége!” Ez azt jelenti, hogy már erőszakosan 

verekednek, vérre menően! 

A magyar nyelv talán még a Berente 

község nevében hordozza ennek bizonyítékát! 

A baranta kifejezés több névváltozatban 

az ázsiai nomád népeknél 

volt használatos. Valahol portyázást, 

fosztogatást jelentett, valahol pedig 

büntető hadjáratot, ami a somogyvári 

legendában is szerepel, ahol is a brentai 

ütközetben a baranta had (legjobb harcosok 

hada, válogatott had) büntető 

hadjáratként csatázott! 

Mikor Kazakisztánban jártam, ott 

úgy mondták, hogy a „branta” szót 

olyan emberekre használták, mint Magyarországon 

a betyárt! Nem a rossz 

értelemben, hanem ahogy segít a szegényen, 

egyfajta „visszaszolgáltató” minőséget! 

Talán a mai világban is egy visszaszolgáltató 

szerepet vállal a Baranta, 

hiszen veszendőben van a magyar 

kultúra, s az ellenség sem a testet, de a 

lelket és a szellemet támadja. Nekünk 

viszont nem a más ellen, de saját magunkért 

kell küzdenünk... 

Kopecsni Gábor

Máday-gyűjtemény 

Dunaszerdahelyen 

Máday Norbert, amellett, hogy egy 

nagyszerű harcos, olyan dolgokkal 

foglalkozik, melyek nem adatnak meg 

minden embernek. Őseink tárgyi hagyatékát 

gyűjti szívvel-lélekkel, ezt 

éreztük, mikor az előadását tartotta! 

A kiállítás a 48-as szabadságharc 

emlékére készült; olyan emberek képei 

sorakoztak a falon, akik valakinek ismerősek, 

valakinek ismeretlenek. Pont 

ez adott egy másik március 15-i hangulatot. 

Nem a megszokott Petőfi, Kossuth, 

stb. hangulat, hanem egy olyan 

képet festett le, ami arról az oldalról 

mutatott rá a szabadságharca, ami szintén 

fontos volt. Olyan személyek képei, 

akiknek csatát köszönhet a forradalom, 

aki nélkül talán Kossuth se lenne a 

„nagy Kossuth”. Papok képei, kik híven 

áldozták idejüket és életüket a magyar 

szabadságért, vagy azoknak a honvédeknek 

a képe, akik már nem tudtak 

gondoskodni magukról, mert vagy elveszítették 

a lábukat, vagy nincstelenek 

lettek, de égően vágytak és tudatában az 

ilyen áldozatoknak, odamentek a csatatérre... 

és voltak bajtársaik, akik már 

nem is jöttek vissza... 

Máday Norbert barátom az ittléte 

idejére hozott a gyűjteményéből néhány 

szablyát, pallost, karabélyt és egy messzi 

földön híres Károlyi tarsolyt, amely 

nemrég került haza köszönhetően 

Norbi bátyám hazaszeretetének és ősei 

töretlen tiszteletének. Olyan előadást 

tartott, hogy még a fiatalok szemében is 

könny csillogott. 

Norbi bátyám a rendelkezésemre 

bocsájtotta a 19 képből álló gyűjteményt, 

és rámbízta, hogy a Felvidéken 

vigyük, ahová csak tudjuk. Megfogadtam 

neki, így vándorkiállítást szervezünk 

egyes helyeken, s ha ideje engedi 

Norbinak, eljön és mesél a jó magyar 

embereknek... 

Kopecsni Gábor 

Nemzetközi Szablyavívó Verseny 

A budapesti Ősi Tűz Történelmi 

Vívógyesület és a Szegedi Vitézlő Oskola 

szervezésében került megrendezésre 

Kisteleken, a Szeged melletti 

kisvárosban az I. Nemzetközi Szablyavívó 

Verseny. A verseny március 

13-án, az 1848-49-es szabadságharc 

emlékére szerveződött! 

A Felföldi Baranta Szövetséget a 

februári III. Balassi kupán való sikeres 

szerepelés jogosította fel tagjait 

a kisteleki versenyre. Ketten tudtak 

résztvenni: Papp Gabriella és Kopecsni 

Gábor, a dunaszerdahelyi Hadik András 

Baranta tagjai. 

A versenyen 4 kategóriában indultak 

a küzdők. 1 fegyveres: polifoam védőburokkal 

ellátott, fafegyveres egyéni, 

és fafegyveres csoport, valamint 2 

fafegyveres kategóriában. A felvidéki 

versenyzők mind a négy kategóriában 

jól szerepeltek, Kopecsni Gábornak 

sikerült megszerezni a polifoam kategóriában 

1. helyet, fafegyveres kategóriából 

2. helyet, és a csoportból 

szintén a 2. helyet. Az összesített eredmények 

alapján a legtöbb helyezést a 

naranta harcművészek hozták el, akik 

Budapestről, Erdélyből, Sopronból is 

jöttek! 

További jó felkészülést kívánunk! 

K.G. 

ITTHON 55

Lapzárta 

Mi történik velünk, magyarokkal 

Az áprilisi parlamenti választásokon 

elképesztő arányú, „jobboldali” győzelem 

született. Orbán Viktor, a győztes 

pártszövetség elnöke – mint már annyiszor, 

most is hitelesen összegezett: „Bebizonyosodott, 

hogy rendszert nem lehet 

váltani. Rendszert csak megbuktatni 

lehet, hogy helyette felépüljön valami 

új.” A „jobboldal” szakmai megnevezés 

– helyette inkább azt lehetne mondani, 

hogy „az a pártszövetség nyert, amely 

közeledik a Szent Korona eszményéhez, 

tehát a jézusi világképhez, s általa a Teremtőhöz.” 

A példátlan arányú elsőség hátterét 

– Orbán Viktor szavaival „forradalom 

történt a válastófülkékben” hivatásos 

elemzők aligha látják majd úgy, ahogyan 

a szakrális bölcsesség hívei. Mi 

történt hát valójában És mi történhet 

ezek után velünk, magyarokkal 

Az történt, hogy egy és negyedmillió 

magyar ember felismerte: elpusztulunk, 

ha nem térünk meg. Egymilliónál 

is több honfitársunk kért segítséget 

országunk oltalmazójától, a 

Nagyboldogasszonytól, Jézustól és a 

Szent Koronától, hogy ismét az egyetlen 

jó úton járhassunk, melyet Isten 

jelölt ki számunkra. Nemcsak a kolostorokban, 

templomokban, de egyre 

több iskolában imádkoztak jövőnkért 

kicsik és nagyok. Megszaporodtak a 

A rács mögött meggörnyedt tér 

pókhálófonalán, 

ott vergődtünk én, 

néhány légy és az idő, 

s a penészvirág illata 

burkolta be e tündöklő temetőt. 

A cellában, mint hálóban 

reszkető halak tátogása, 

zúg a csend, 

s megnyugvást csak dacolva 

sípoló tüdőm jelent. 

A sétálóudvar kövéről 

neveket sodor hozzám a szél, 

melyekhez nem tartoznak 

arcok, kezek, 

Hrubík Béla 

Fekete márvány 

Esterházy János emlékére 

zarándoklatok, a felajánlások, a közös 

fohászkodások a rózsafűzér által; egyre 

több helyen újították fel a kápolnákat, 

templomokat – és persze, építettek 

újakat -; megszaporodtak az út menti, 

Jézust és a Szűzanyát magasztaló kegyhelyek; 

a nemzet legkiváőlóbb tanítói és 

gyógyítói könyvekben, zeneművekben, 

színpadon, filmekben és előadásaikon 

hirdették az evangéliumot és vallották: 

a gyógyítás népe vagyunk, királyunk 

Jézus. Már történelmünk két vezéralakja, 

Hunor és Magyar sem egymás 

ellen fordult, hanem segítette és védte 

egymást, hogy örök időkre példát mutasson. 

Ez is ott volt a szavazófülkés forradalom 

hátterében: erősödött és nemesedett 

a lelkünk. Felismertük, hogy az 

ember nem csak anyagi test, amely látható, 

de lélek és szellem is! 

A jövőt csak általuk remélhetjük, a 

belső és külső békét csak általuk nyerhetjük 

el. Mindebből az is következik, 

hogy áprilisban megkezdődött a nemzet 

megtérése. Az élethez, a további 

küzdelmekhez csak innen kaphatunk 

erőt, a boldogulást innen várhatjuk 

csupán. 

Az ITTHON most imaláncot indít 

– csatlakozzanak hozzá minél többen! 

Építsük innen, a Felvidékről is a közös 

életünket, minden magyarral és minden 

velünk élő lelki testvérrel együtt, 

hogy végre szép legyen a jövőnk, gyermekeink, 

unokáink és az újabb nemzedékek 

földi léte: 

Imádkozzunk Esterházy 

János boldoggá avatásáért 

Kedves Istenünk, 

köszönjük neked, hogy ismét megsegítettél 

bennünket, magyarokat.Nem 

engedted, hogy maga alá temessen a történelem, 

mert az önzés, a gyűlölködések 

és fegyverek világából úgy görgetted el 

a hazugságokat, mint az ama barlang 

nyílását elzáró sziklát a feltámadt Igazság. 

Köszönjük, hogy felismerhettük: 

nemcsak anyagi test, de lélek ás szellem 

is vagyunk, hogy mindenkoron itt vagy 

velünk, s hogy a lelkünkből felszálló ima 

ereje hatalmasabb minden gonoszságnál. 

És köszönjük, hogy az idő homályából 

felfénylik vértanúnk, Esterházy János 

alakja; köszönjük, hogy ismét elküldted 

őt közénk, hogy földi megpróbáltatásait 

megismerve felderenghessen elöttünk a 

Jézus mutatta út, igazság és élet, s hogy 

Esterházy János mosolya, jósága, másokért 

hozott áldozata, hozzád való megingathatatlan 

hűsége is ösztönözzön küzdelmeink 

során. Add, kedves Istenünk, 

hogy mi, magyarok, a Kárpát-hazai népekkel 

és a testvéri lengyelekkel együtt a 

beteg világ gyógyítóivá válhassunk. Add, 

hogy a lelkünkből felszálló fohászok és 

imák Isten Országának alapkövei lehessenek. 

Batta György 

széthullott életem torzói ezek, 

szobrok, bálványok, képek, 

melyek egyszer romba dőlnek, 

ha kaput nyitok az ősznek, 

nem kell szembeszállnom majd 

minden falevéllel, 

együtt múlok el 

a megfakult téllel, 

s a mírovi börtön megkopott falán 

én leszek az intelem is talán 

a vigyázók szemében örökre, 

fekete márványon 

arany betűbe öntve. 

ITTHON 57

A Nap 

Piramis 

Világszenzáció látott napvilágot: a magyarság 

ügyét régen látott módon ragyogja 

be ez az új, remekbe szabott régészeti felfedezés! 

A világ legrégebbi ismert piramisáról 

tudniillik most már 100%-os bizonyossággal 

kijelenthetjük, hogy a hun-magyarok, 

azaz elődeink, a mag (tudás) urai építették. 

A hüledezéskeltő hír röviden ismertetve a 

következő: a szénizotópos mérések alapján 

34.000 évesre saccolt híres boszniai Nap 

Piramisban székely-magyar rovásírással 

íródott feliratokat találtak a szláv kutatók, 

s már egyértelműen azonosítottak húsz 

rovásbetűt is, melyek egy az egyben megegyeznek 

a manapság általunk is ismert 

székely-magyar ABC jeleinek vonásaival. 

A helyi régészek azonnal kapcsolatba léptek 

a rovásíráskutatás honi mestereivel, 

nemsokára pedig megindul a rendkívüli 

izgalmat, s talán historikus paradigmaváltást 

hozó pontos vizsgálódás. Remélhetőleg 

nem fogják elhallgatni, eltüntetni a valós 

eredetünket ország-világ elé táró, Kárpátmedencei 

életterünk ősiségét bizonyító 

táblákat és rovásmaradványokat a szélsőséges 

globális eszmeiség jegyében cselekvő 

főideologizátorok csicskacsatlósai. 

A monumentalitásával szemeket lenyűgöző 

Kínai Nagy Fal alig több, mint 

kétezer éves, a gízai piramisok még nincsenek 

ötezer évesek, s a Stonehenge 

kövei is csak maximum pár évszázaddal 

idősebbek Egyiptom csodáinál. A mi 

pompázatos piramisunk azonban közel 

30.000 évet ver az összes előbb felsorolt 

földi remekre, ami egyenesen lenyűgöző, 

nemzeti büszkeségünket sokszorosára 

duzzasztó adat. A nonplusszultra pedig 

a megtalált rovásírás kora. A hivatalos, 

vaskalapos és megamaterialista “tudomány” 

szerint a legrégebbi ísmert írás 

Mezopotámia területéről származik, s az 

i.e. IV. évezred végén, avagy az i.e. III. évezred 

elején alakulhatott ki. Erre előkerül 

egy amazoknál majd tízszer ősibb székely 

rovásírás... atomcsapásszerű pofon lehet 

ez a finnugor blődlit szajkózók számára 

éppúgy, ahogy a “majomemberes”, “Mezopotámia 

az első civilizációs” sületlenségeket 

sulykoló mesekutatók lelkületének 

is. Ismét a vadliberális körökben csak 

“sumerpárthus nagymagyaroknak” csúfolt 

tudós hazafiak igazsága bizonyosodott 

be a ténynek hazudott műanyag agylúgozó 

elméletkupacok ellenében! Félő 

azonban, hogy elhallgatják ezt a szenzációs 

felfedezést. 

A legrégibb ismert 

földi írás! 

Ha valamikor a Jóisten kegyelméből 

igazi nemzeti kormány kerül majd sokat 

szenvedett Magyarországunk élére, akkor 

az első feladatai egyikeként kell majd a 

történelemoktatást korrigálnia, hogy a 

műveletlen rétegek ne fitymálhassák többé 

le ezt a „kurva országot”. Ne a kétszáz 

éves mammonimádó multikultifellegvár, 

a tenyérbemászó antihumánus törtetés 

Mekkája, a háború- és terrorpárti USA 

legyen a példa gyermekeink előtt “demokratikus 

és modern” berendezkedésével, 

sokkal inkább őseink ideológiája és 

remekei! Szeretném, ha a magyar őstörténet 

nem Árpádnál, esetleg az “uráli őshaza” 

felemlegetésénél kezdődne, hanem 

a Kárpát-medence hungár életterének 

ősiségénél. Szeretném, ha a históriaoktatás 

szempontjából fontos tankönyvek 

címoldalán a Nap Piramis, valamint a rovásírás 

virítana, s ugyancsak ezen magyar 

csodák ismertetésével kezdődne a történelemtanítás 

a magyar gyerekek számára. 

Várom a Nap Piramis kutatásának újabb 

eredményeit, s bízom továbbra is a szebb 

magyar jövőben! 

(forrás: http://egymagyar.blogspot.com/ 

2010/03/vilagszenzacio-latott-napvilagot. 

html) 

Piramisok a Képes 

Krónikában! 

Létezik egy velencei fametszet a középkori 

Székesfehérvárról, ami több kutatót 

arra sarkallt, hogy a magyarok szakrális 

központját nem a mai Székesfehérváron, 

hanem a Pilisben keresse. A kutatások 

eredményeként egyre többen vallják, 

hogy Fehérvár koronázó városunk egykor 

valóban a Pilisben helyezkedett el, 

ami a korona-csakra, fehér és beavatás 

fogalmak érdekes találkozása. A pálosok 

központja, a Pilis, tehát pontosan az 

a hely, ahol a beavatás történhet. Mint 

ahogy az emberi testben ez a hely a fejtető, 

ugyanúgy a Kárpát-medence „pilise“ 

az, ami képes a fentről jött finom energiák 

befogadására. A korona- és a szívcsakra 

a Pilisben egy helyen található, ezáltal 

teljes szakrális uralkodói programot 

képvisel. A Pilis Árpád-kori szakralitását 

oklevelek bizonyítják: mindvégig királyi 

központként működött, soha nem lehetett 

adni-venni benne földterületeket, 

csak királyi jóváhagyással. Később, az 

Anjou-kortól Visegrádon, a fellegvárban 

őrizték a Szent Koronát és a Képes 

Krónika képein a koronázás helyeként a 

Pilis azonosítható. A Pilis körvonala (a 

Visegrádi-hegységgel együtt) egy hatalmas 

szívet formáz, amelynek a közepén 

található Dobogókő, a Kárpát-medence 

energetikai központja. Őseink nem véletlenül 

adták a terület középpontjában 

álló csúcsnak ezt a nevet, tudniuk kellett, 

hogy itt „dobog“ a világ szíve. Az Árpád 

korban ezt a területet „Insula Pilis“ (Pilissziget) 

néven nevezték. Ha rápillantunk 

a térképre, és leszámítjuk az utóbbi 1500 

év mintegy 400 földrengését, amelyek során 

például „az egyik hegy belezuhant a 

Dunába“, és így nyilván megváltozott a 

58

fent: III. István koronázása, 

II. László, és Imre koronázása 

környék képe, akkor tökéletes szívalakot 

látunk. A területet a ma itt élők is a Föld 

szíveként emlegetik. 

A korona- és a szív-csakra így tehát a 

Pilisben egy helyen található, ezáltal teljes 

szakrális uralkodói programot képvisel. 

Az itt található pontokon keresztül 

átadhatóvá vált az isteni energia az arra 

alkalmas befogadó személynek. És valóban, 

a Pilis alagútrendszerében, a titkos 

barlangokban a pálosok beavatási rítusainak 

központi szerepe volt. Az egyiptomi 

piramisok az Oziriszt megszemélyesítő 

Orion csillagkép mintájára épültek. Tudjuk, 

hogy az Orion a magyar mitológiában 

Nimróddal azonos. 

Középkori krónikáink a magyarság 

első őseként a legendás Nimródot jelölik 

meg. Nimród először Kézai Simon, 

Kún László udvari papja, 1282 körül írt 

Gesta Hungarorumában lép fel a magyar 

történetírásban. Kézai elmondja, hogy a 

vízözön után kétszázegy évvel az óriás 

Nimród egész nemzetségével hozzáfogott 

a bábeli torony építéséhez. A nyelvzavar 

után Evilát földjére költözött, és ott felesége, 

Enéh két ikerfiút szült neki, HU- 

NORT és MAGORT. Ettől a két fiútól és a 

szolgálatukban álló vitézektől származtak 

a hunok és a magyarok. Ezt a történetet 

több mint húsz középkori magyar krónika 

megismétli. 

Többek feltételezése szerint az Orionnak 

a pontos mása megtalálható a Pilisben: 

a csillagkép csillagait a pilisi hegyek 

rajzolják ki. A középső három csillag az 

Árpád-vár, a Rám-hegy és a Magashegy. 

Az elrendezés ugyanaz, amit az egyiptomi 

piramisoknál látunk: a leghalványabb 

csillagot a legkisebb piramis jelzi, a legerősebbet 

pedig a legnagyobb. A csillagkép 

további négy pontjának mindegyikénél 

pálos kolostorromok találhatók. 

A beavató koronázás tehát a Pilisben 

történt. Bizonyíték erre a Képes Krónikában 

található számos kép, melyeken a 

koronázási esemény hátterében a tájat is 

megjelenítik. Viszont van a Krónikában 

három rajz, ahol a távolban meglepő módon 

piramisok vannak. 

A képek önmagukért beszélnek. Egyértelmű 

hogy ezeken a rajzokon nem 

hegyek, dombok és sziklák, hanem piramisok 

láthatók. A szabályosan megrajzolt 

gúla az egyenes éleivel legalábbis erre 

utal. Az Imre koronázását ábrázoló képen 

ráadásul két piramis is van, melyeknek 

csúcsán talán életfát vagy energia-kisugárzást 

jelenített meg a rajz készítője. A 

kérdés az, ha a helyszín a Pilis és a képen 

valóban piramisok vannak, ma miért 

nem láthatjuk ezeket az építményeket 

Lehetséges hogy ezeket is, mint számos 

épületet a Pilisben, lerombolták, elbontották 

és a földdel tették egyenlővé azért, 

hogy a magyar nemzet dicső múltját eltüntessék. 

Ha viszont még ott vannak és 

csak a növényzet vagy a föld rejti az építményeket, 

akkor a boszniai piramishoz 

hasonló kiemelkedést kell keresni. Lehet, 

hogy az Árpád-vár, a Rám-hegy és a Magashegy 

a Pilis piramisa 

Pilisi zarándokhely 

Az 1940-es években bizonyos Sashegyi 

nevű régész kezdett ásatásokat a Holdvilág-árokban 

abból kiindulva, hogy Anonymus 

úgy írja le Árpád vezér nyughelyét, 

hogy ott nyugszik Árpád „ahol a víz kőmederben 

folyik alá Attila városába”. Ez 

a leírás pontosan ráillik a Holdvilág-árokra, 

amely a Pilisben van; ott, ahol a régi 

koronázóvárost, Fehérvárt, és Ősbudát, 

Attila nagykirályunk székhelyét is sejtik. 

Sashegyi emberi (női) csontvázat is talált 

ott a nehezen és életveszélyesen megközelíthető 

helyen, kőkoporsóban, amelynek 

génjei megegyeznek a honfoglaló magyarság 

genetikai állományával. Az ott található 

kövek emberi megmunkálásra utalnak, 

nem a természet formálta őket olyanra. 

Az egyik közeli bokorban Sashegyi embert 

ábrázoló kőszobrot is talált, amely egy belső-ázsiai 

türk, szittya, hun vonásokat mutató 

emberábrázolás volt. Két nap múlva 

két szakértővel visszatért a helyszínre, de 

a szobornak hűlt helye volt. Utánajárt a 

dolognak, és kiderült, hogy elvitték azt a 

kőfejtőbe, bezúzták. 2003 körül az ásatást 

végzők egy olyan kőtömböt találtak 

a hegyen tovább lejjebb fúrva, amely egy 

feltűnően éles, szabályosan egyenes peremmel 

rendelkezik. Ennek a peremnek a vonalában 

továbbmenve annak úgy lett vége, 

hogy az ásó szintén kőbe ütközött, amely 

szintén egy kocka- vagy téglaalakú kőtömb 

egyik szabályos pereme volt. Ennek végén 

szintén egy erre merőleges perem van, tehát 

az egész emberi alkotásra utal, lépcsőzetes 

kialakításra. Hogy ennek a lépcsőzetes 

folyamatnak hol van vége, nem tudni, 

de elvileg le a patakig (folyóig) is tarthat. 

Ha pedig a párhuzamos oldalon ugyanezt 

a kialakítást találják meg a hegyen, mint 

szabályos tükörképét a lépcsőzetnek, akkor 

az csak piramis lehet, amelyet hegyből 

ástak ki, és utána hegyként be is temették, 

valamilyen okból kifolyólag. 

Ha végre kiderülne az igazság, akkor a 

Pilis lenne a nemzet zarándokhelye, ami a 

mai helyzetben növelné a nemzet összetartó 

erejét. De sajnos az idegen szívűek mindent 

megtesznek, hogy ez ne jöhessen létre. 

Az ő idejük azonban hamarosan lejár úgy, 

mint a homokóra homokja, ha lassan is, 

de lepereg. 

(forrás: http://csaba-vezer.freeblog.h 

u/archives/2008/12/10/Piramisok_a_ 

Kepes_Kronikaban/) 

ITTHON 59

„Mély a múltnak kútja” 

Maskurázók az Ipoly-mentén 

Az Ipoly folyó a XX. század szimbóluma 

lehetne. Volt, hogy összekötötte, és 

volt, hogy elválasztotta azt, ami széttéphetetlenül 

összetartozik. 

„A mesebeli Ipoly, miként azt a harmadik 

évezred küszöbén tudni véljük, a trianoni 

diktátum következtében, a béke és 

békétlenség nevében 172,2 folyamkilométeren 

zavaros, magyar-szlovák határfolyóvá 

változott, és persze hajózhatóvá, majd 

legvégül a Hulinova terv (1966.) részleges 

megvalósításával, folyószabályozás címén, 

„vízveszejtő csatornává.”: – írja Németh 

Péter Mikola a Napút 2004-es farsangi 

számában „Hetedhét Ipolyon innen és túl” 

címmel, a múlt század utolsó évtizedében 

megújuló Ipolydamásd–Helemba közötti 

farsangi néphagyományról értekezve. 

Az a negyvenhét közúti-, vasúti- és gyalogos-híd, 

amelyekből mára már csak öt 

funkcionál, egykoron összekötött közösségeket, 

családokat és barátokat. A hiányzó 

Ipoly–hidak nagyobb részét a világháborúk 

ideje alatt semmisítették meg. Ellenben 

2000-ben, békeidőben az árvíz mosta el 

az utolsó előtti hidat a Duna–Ipoly torkolat 

felől nézvést, az Ipolydamásd-Helemba 

közöttit. Ezt, tekinthetjük akár szimbolikusnak 

is. Ennek ellenére – ahogy a neves 

néprajztudós, Hoppál Mihály mondta: – a 

történelmet lehet hamisítani, de a népi emlékezetet 

nem. És milyen igaz, akik együtt 

ünnepelték a damásdi–helembai Farsang 

Tóbi, vagyis a tél jelképes „temetését”, több 

mint száz évvel ezelőtt – legalábbis, azóta 

dokumentálják – az Ipoly folyó bal és jobb 

partján, Ipolydamásdon és Helembán, 

– mai szlovák neve Chl’aba – azoknak a 

kései utódai a harmadik évezredben is 

együtt ünnepelnek. 

(Kis ismeretelméleti kitérő: hagyományok 

előbb voltak, mint kutatók.) És sajátos 

archaikus egységben, békességben 

éltek itt együtt a „jó palócok” és a „tót 

atyafiak”. Nem is tudták, mi az az etnikai 

konfliktus. De mi, most Európában politikailag 

„nyílt társadalmakban” élünk, 

tehát, jó első kézből tájékozódni jelenkori 

nemzetiségi ellentéteink ok és okozati 

összefüggéseiről. Többek között ezért is 

zarándokoltunk hát el tapasztalatot szerezni, 

farsangolni, február 13 és 16 között 

a Duna–Ipoly zugba, a Börzsöny déli lankáin 

egymással szemben fekvő, az Ipoly 

két partján elterülő két településre. A 

helybéliek emlékezete szerint a Magyarország 

területén levő Ipolydamásdot a 

múlt század elején zömében még szlovák 

ajkúak lakták, a trianoni békeszerződés 

következtében Csehszlovák közigazgatás 

alá eső Helembát azonban többségükben 

magyarok. Ez nem is volt gond az Osztrák–Magyar 

Monarchiában, mert egyazon 

ország, azonos jogú polgárai voltak 

a magyarok és a szlovákok is. Együtt 

örültek, s együtt szomorkodtak, ha úgy 

hozta a sorsuk. De a közös hagyomány 

egy bizonyos idő után nem felelt meg a 

nagypolitika elvárásainak. Így bármilyen 

hihetetlen, a közös hagyományos farsangi 

ünneplés sem sokkal élte túl Trianont. 

A korabeli feljegyzések szerint, néhai 

Korcsmáros László helytörténész állítása 

szerint, úgy 1925 táján szűnt meg hosszú 

időre, több mint fél évszázadra az Ipoly– 

menti maskurázás, s akkor úgy tűnt, 

hogy végleg eltemették Ipolydamásdon 

a farsangot. Az 1980–as évek második 

felében volt már ideiglenes híd a két 

falu között, de erőteljesen létezett még, 

az 1920–ban először meghúzott országhatár 

is. Nem sokkal a rendszerváltást 

követően, az Európa Unió felé való kacsingatások, 

igyekvések idején, amikor, 

minden tagságra esélyes Közép-európa-i 

ország, köztük Magyarország és Csehszlovákia 

is meg akart felelni az európai 

elvárásoknak, történhetett meg az, hogy 

a szemközti falvak akkori polgármesterei: 

dr Gosztonyi Jenő és néhai Bogdán 

József kezdeményezésére, 1991 farsangján 

a hatóságok ideiglenesen megnyitották 

az országhatárt, megteremtve ezzel 

a határ-hídon való átkelés lehetőségét. 

Talán ők maguk se gondolhatták előre, 

hogy ezzel Ipolydamásd és Helemba 

népe képes lesz emlékezete legmélyéről 

előhívni, – „Mély a múltnak kútja!” – s 

újraéleszteni az Ipoly-menti maskurázás, 

alakoskodás farsangi hagyományát, ami, 

azóta is, idestova tizenkilencedik esztendeje 

tart töretlenül, még úgy is, hogy 

a hidat tíz éve már, hogy elsodorta egy 

tavaszi árhullám, s újjáépítése szándékáról, 

azóta is, csak ritkán hallani. Persze 

igazi zimankós teleken a híd nem léte 

nem jelent gondot, hiszen átcsúszkálnak 

egymáshoz a folyó jegén a két falu lakói. 

Igen ám, de az idei a kemény tél ellenére 

sem fagyott be úgy az Ipoly vize, hogy 

azon bárki emberfia átsétálhatott volna. 

Így két lehetőség maradt, az egyik: cirka 

30 km-es kerülő: Letkés – Ipolyszalka 

– Gramkövesd – Kovácspatak felé, be a 

Duna-Ipoly zugba. A másik, a kissé kalandosabb, 

ámde emberpróbálóbb: igazi 

valóság-show. Én és a barátaim az utóbbit 

választjuk: délelőtt, miután szalma 

bálákból rituálisan máglyákat raktunk, s 

azokat a dob pergő ütemére, harmonika 

szóra, és a nagybörzsönyi Pávakör énekére 

körbetáncoltuk, a sok–sok színes 

maskurával tánclépésekkel jártuk be így 

a falut, Ipolydamásdot. Mindezek után 

gyülekező a Kultúrháznál volt, ahonnan 

busszal felutazunk a Szobot Párkánnyal 

(szlovák nacionalistáknak: Štúrovo) összekötő 

vasúti hídig, és onnan gyalog 

megyünk odaátra. Ott vár minket egy 

pótkocsis dübörgő traktor, amivel rázkódva, 

döcögve ugyan, de a hómezőn át 

Helembáig száguldhatunk. Persze a dolog 

nem ilyen egyszerű. Ha mi „gonosz” 

módon nem hiszünk a szlovák-magyar 

konfliktusban, akkor a mesék szabályai 

szerint próbákon kell átesnünk. Az első 

próba: önmegtartóztatás. Ezt a kísértést 

egy miniatűr echós szekérke láttán érezhetjük, 

ami telve vagyon porcukrozott 

fánkkal, csörögével és képviselővel, s 

telítve van forralt borral és teával. És itt 

jön a megmérettetés. A vasúti híd túlsó 

végén a meredek lépcső járhatatlan, ráfagyott 

a hó, a víz, inkább korcsolya-, mint 

60

szánkópálya. Én lecsúszom gatyafékkel, 

ez nem túl kellemes, bár kalandos, de 

ebben a helyzetben két szerencsés is van: 

a kutyám (négyláb-meghajtás), és a szekér. 

Ez utóbbit, a lejtő bármely pontján 

stabil helyzettel bíró, egy magára valamit 

adó férfiember adja tovább, kézről kézre. 

Szusszanunk, felülünk, és elfeledkezünk 

arról, hogy, ha már megpróbáltatás, akkor 

a mesék szabályai szerint az egyszeri 

eset nem lehet kielégítő. Mindenki felkászálódik, 

majd vigyázban ül a pótkocsi 

platóján, s nézi a valóban csodálatos 

hófödte Börzsönyt, a Hegyes–hegyet, a 

Márianosztrát ölelő „pálos–dombokat”, 

s egyszer csak a szűz hóban elakadunk. 

Az idillnek vége, a férfiak leszállnak, 

megtolják a traktort. A lankán a benzinbűzös 

motor erőre kap, és mi ott maradunk, 

mert ha megáll, és ismét felvesz 

bennünket, kezdődik az egész tortúra 

elölről. Nem is baj, hogy itt hagy minket, 

a táj gyönyörű, és átélhetjük a kilátástalanság 

érzését, mert bármerre is nézünk, 

a „semmit” látjuk, a végtelen hómezőt, 

– „Száműzött tenger / Isten hallgatása”: 

jut eszünkbe Pilinszky – és szemünk 

előtt meg a végtelenbe vezető párhuzamos 

traktornyomokat. Mikor a sokadik 

dombtetőről végül mégis megpillantjuk 

Helembát: határ ide, határ oda, nyomban 

otthonosan érezzük magunkat. De 

ekkor jön ám az „időkapszula”. A dombtetőt 

fülünk hallatára, – valami őrület! 

– lakodalmas rockzene uralja, a köztéri 

hangszórókból szól. Eddig utunkon is, 

úgy érezhettük, mintha Jiří Menzel abszurditásba 

hajló, szarkasztikus szelleme 

filmszerűen kísért volna el bennünket. 

De most már, bizonyosan velünk 

van. Újra átéljük a volt Csehszlovákiát, 

amelyben a leghülyébb, már akkor is, 

egy magyar volt, (Bán János alakította: 

Az én kis falumban.) persze ez akkor 

megtiszteltetésnek számított. Közben 

közelg az idő: harangszó ínycsiklandozó 

ebédillatárral. Leereszkedünk a dombról, 

megérkezünk a faluba. Ez Helemba, 

a középkori magyar falu, Szlovákiában. 

Jutalmunk a gulyás műanyag tányérban, 

és a forralt bor, műanyagpohárban. Fontos 

információ: a gulyás őrölt paprika 

nélkül, majorannával, boróka bogyóval 

és kakukkfűvel készült. Néhány korty 

borocska és néhány falat után a két település 

polgármesterével beszélgetünk. 

A nyelvtörvény – úgy tűnik – nemigen 

érdekli a helembaiakat, de ahogy a polgármester 

asszony, Kosznovszky Henrietta 

fogalmaz: Ha idegen jön, ahhoz először 

szlovákul beszélünk. A telefonunkba, 

eddig is két nyelven szóltunk bele: 

tessék, vagy proszim! Húsz-harminc éve 

is két nyelven hirdettünk a hangosbeszélőn, 

ebben ilyen értelemben nagy változás 

nem történt. 

Rományik Ferenc (Ipolydamásd polgármestere) 

meséli: – A márianosztrai 

kőbánya közelsége miatt telepítettek szlovák 

bányászokat Ipolydamásdra, mert a 

damásdiak akkor még tudtak szlovákul. 

De a nemzetiségi hovatartozás soha nem 

jelentett gondot a térségben. Régóta kialakultak 

már a baráti és rokoni szálak is. 

A második világháború környékén még 

voltak ide-oda házasulandók, és hála Istennek, 

a Kádár-rendszer sem tudta ezeket 

a szálakat teljesen elszakítani. Itt, az 

Alsó-Ipoly-völgyében a mindennapok 

egészen másképp telnek, mint, ahogy azt 

az országos politika gondolja, vagy épp 

szeretné – vélekedik a polgármester. 

Az ebéd után, ahogy érkeztünk, ugyanúgy 

a pótkocsis traktorral szállítanak 

vissza bennünket a hídfőig, a helembai 

atyafiak közül is velünk tartanak jó néhányan, 

majd busszal utazunk vissza 

Ipolydamásdra a Kultúrházba, mert ott 

kezdődik a hagyományos farsangi bál, 

mulatság. Zenekar: Csini és Lajos barátaikkal 

húzzák a talp alá valót. Ünnepi 

estebéd: szarvaspörkölt főtt krumplival, 

savanyúsággal, mellé házi bor, enyhén 

hordó ízű. Önfeledt tánc, a falu apraja és 

nagyja, no meg a vendégek is járják a palócföldi 

csárdást. 

Ami meglepően gyönyörű és felejthetetlen 

az egészben, hogy semmi skanzen-érzés, 

semmi mesterkéltség. Itt valóban úgy 

érezni, hogy szeretik egymást magyarok és 

magyarok, szlovákok és magyarok, mert 

ők, az itt élők „csak” jó lokálpatrióták, 

vallják. És ebben a szemléletben megfér 

egymás mellett többféle náció is, és a barátsággal 

érkező idegennek is van helye. 

Nem mérik össze készakarva a „Kárpátok 

tigrisét” a „Pannon pumával”, így szót 

értenek. S Uram bocsá’, talán tisztelik, és 

képesek meg is becsülni egymást. Ahogy 

a helembai Kosznovszky Henrietta polgármester 

meséli: Mikor a Mária Valéria 

hídon átsétálunk az esztergomi piacra, 

ott találkozhatunk olyan magyar árusokkal 

is, akik szívesen elbeszélgetnek velünk 

szlovákul. A két nemzetiség, magyar és 

szlovák megérti egymást, ha akarja, legfeljebb 

a politika nem akarja, nem szolgálja 

az egyetértést. Itt, nálunk a faluban, soha 

sem volt „vérre menő” szlovák-magyar ellentét, 

feloldhatatlan vita vagy verekedés. 

Sőt, ha idegen jött, és volt valami nézeteltérés, 

a szlovákok megvédték a magyarokat, 

és viszont. 

Mit is mondhatnánk erre Talán azt, 

hogy az idei Ipoly-menti farsangoláson 

hallottak és a tapasztaltak alapján az 

fordul meg önkéntelenül is a Dunakanyarból 

érkező vendég fejében: lehet, 

hogy mégiscsak azoknak lesz igazuk, akik 

a Schengen-i határok életbe léptetése óta 

optimisták és azt állítják, hogy magyar és 

szlovák, szlovák és magyar, ha eltérő történelmi 

intervallumokban is, de egymás 

mellett lettek nemzetté, s ez itt a legfőbb 

érték. Ezért tehát a mostani, Európa újra 

egyesítésének folyamata, XXI. századi 

reményeink szerint egy soha vissza nem 

térő alkalom arra, hogy az ún. „funkcionális 

megbékélés” jegyében, a mélyen közös 

múltú kultúrára, a mélyen közös gyökerű 

hagyományokra alapozva, köztük 

olyanra, mint éppen ez az Ipolydamásd– 

Helemba közötti maskurázás, farsangi 

ünnepkör is, megalapozhatják az itt élő 

emberek hosszabb távú békés együttélésének 

társadalmi feltételeit. Azt remélve, 

hogy ennek realitása van, addig is együtt 

múlatjuk az időt, s palócos hanglejtéssel 

együtt énekeljük: 

„Kinek nincs, kinek nincs 

kút az udvarában, aranyos 

diófa pitvara ajtajában 

Aranyos diófa, csipkés 

a levele, miért nincs minden 

lánynak igaz szeretője” 

Badacsony T. Örs 

ITTHON 61

Simek Viktor „kincses” könyvének 

bemutatója Zsérén 

Amilyen szépre sikeredett a Gyurcsó 

István Alapítvány negyvenharmadik 

könyve, olyan szép volt a kötetbemutató 

február hetedikei ünnepség a zsérei 

kulturházban. Simek Viktor, a község 

szülötte, a zoboraljai szórványmagyar 

közösség kimagasló alakja először állt 

népe elé könyvszerzőként. Zoboraljai 

színek c. munkája, melyben a huszadik 

század első felének zsérei népviseletét 

jellemzi, rajzolja és festi meg, nem csak 

szülőföldje, hanem az összmagyarság 

számára is becsülnivaló, az életmű 

fontos teljesítménye. Amilyen gazdagnak 

és eredetinek találta Kodály Zoltán 

az ottani népdalkincset, olyan gazdag 

és eredeti a vidék, s ezen belül Zsére 

– népviselete is. Minthogy a könyv kifogástalan 

kivitelű, olvasója képet kaphat 

a pasztellel, vöröskrétával, akvarellel, 

temperával, olajjal készített alkotások 

jóvoltából a zséreiek ruháiról, rojtos- és 

selyemkendőiról, drótkontyairól, néhány 

használati tárgyáról, sőt: magáról a 

környezetről is. Mint ahogyan azt Sipos 

Anna muzeológus elmondta a könyvavatón, 

ma már Zoboralján is tapasztalható 

a múlt emlékeit felszámoló folyamat, 

ezért óriási jelentőségű a kiadvány. A 

zsérei népviselet Simek Viktor festészete 

által örökre fennmaradhat, hiszen a mű 

szerzője a mai napig benne él az ottaniak 

világában, ismeri a hiteles adatközlőket. 

Karnagyi munkássága pedig éppen arra 

irányul, hogy a zoboralji népdalok csodálatos 

világát ne csak kották és hanglemezek 

őrizzék, hanem a felnövő újabb 

és újabb nemzedékek szíve-lelke is. 

Az ünnepségen versek és dalok köszöntötték 

a szerzőt és rendkívül kifejező 

volt a Száraz Erzsébet bemutatta 

avató ceremónia is – miközben a 

nagyfödémesi művelődési ház igazgatója 

arról beszélt, hogy a mű kerüljön el minden 

magyar családhoz, a könyvre rózsaszirmokat 

hullatott – az enyésző kincsek 

fölötti fájdalom és a megőrzésük fölötti 

öröm szirmokká testesült könnyeit. 

Külön figyelmet érdemel a kiadó, a 

Huszár László igazgató által vezetett, a 

Csemadok Művelődési Intézete, amely 

Dunaszerdahelyen működik. Ez a kis 

intézmény immár csaknem félszáz kötetet 

jelentetett meg, és napvilágot látott 

a Gyurcsó István Alapítvány könyvek 

sorozaton belül 13 hangzó-anyag is. Elsőként 

még 1992-ben az Ág Tibor gyűjtötte 

és válogatta csallóközi betlehemes 

játékok és mendikák (Vígan zengjetek 

citerák) hagyta el a nyomdát, két esztendő 

múltán Marczell Béla: A Csallóköz 

hiedelemvilága c. összeállítását vehettük 

kezünkbe. A szerzők között található 

Zalabai Zsigmond (Koszorúk,1998), és 

a kassai Szőke István (A bábjátszás ábécéje), 

valamint Barsi Ernő munkája. 

Mint ahogyan Simek Viktor könyvének, 

a Gyurcsó István Alapítvány egyéb 

kiadványainak is ott a helye minden magyar 

családban, de ha ott nem, legalább a 

könyvtárainkban és az iskoláinkban! 

(Hungarus) 

A kórustagok nevében Bene Irén 

gratulál a szerzőnek 

Száraz Erzsébet és Simek Viktor a „könyves“ tortával 

62

NEMZETI KULTURÃLIS HAVILAP 5. ÃVFOLYAM 3-4. SZÃM - Niton

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?

NEMZETI KULTURÃLIS HAVILAP 5. ÃVFOLYAM 3-4. SZÃM - Niton