Ajánlás Ajánlom ezt a könyvet: Neked. Tökéletes úriember voltál, és ...

Cormia felállt a kanapéról, és odament az ajtóhoz. A teraszon túl
végtelen hosszan terült el a gondosan elrendezett kert, amelyet oly
sokáig csodált odafentről. Színes virágaival és virágzó fáival nem is
hasonlított a másik oldal egyszínű szentélyéhez, ám legalább annyira
gyönyörű volt.
— Ma van a születésem napja — jegyezte meg minden különösebb
ok nélkül.
John elmosolyodott és tapsolt. Aztán azt írta. Ajándékot kellett volna
adnom neked.
— Ajándékot
Tudod, meglepetést az ünnepi alkalomból. Neked.
Cormia kihajolt az ajtón, és felnézett az égre. Az égbolt sötétkék
szaténtakaróként borult föléjük, amelyen számtalan fényes csillag
ragyogott. Csodálatos, gondolta a lány. Egyszerűen csodálatos.
— Ez az ajándék.
Együtt léptek ki a házból. A terasz kőpadlója hűvös volt meztelen
talpa alatt, a levegő azonban meleg, és Cormia nagyon élvezte az
ellenétet.
— Ó... — lehelte, majd mély lélegzetet vett. — Milyen gyönyörű...
Körbeforogva mindent megcsodált. Az épület impozáns méretét. A
fák zöldellő lombkoronáját. A végtelen hosszú pázsitot. A rendezetten
elültetett virágokat.
A szellő, amely átfújt a kerten, lágy volt, mint egy simogatás, és olyan
illatot sodort feléjük, amely túl összetett volt ahhoz, hogy meg
lehessen nevezni.
John hagyta, hogy a lány vezesse. Óvatos léptekkel egyre közelebb
kerültek a rózsákhoz.
Amikor odaértek, Cormia kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az
egyik tenyérnagyságú virág bársonyos szirmait. Aztán odahajolt
hozzá, és beszívta az illatát.
Amikor kiegyenesedett, nevetni kezdett. Nem tudta, miért. Csak úgy...
A szíve hirtelen légiesen könnyű lett és szárnyalt a levegőben. A
letargia, amely az elmúlt hónapban megmérgezte a lelkét, egy
erőteljes energiaáramlattal kiszállt a testéből.
Ez volt a születésének napja, és odakint volt a szabadban.
Johnra pillantott, és látta, hogy a fiú őt nézi, és ajkán halvány mosoly
játszik. Tudja, gondolta Cormia. Tudja, mit érzek.
— Futni szeretnék.
49