Ajánlás Ajánlom ezt a könyvet: Neked. Tökéletes úriember voltál, és ...

5. fejezet
A belvárosban, ahol a klubok voltak és virágzott a kábítószerkereskedelem,
Phury a Tizedik utcából nyíló egyik sikátorban szaladt
előre, csizmája hangosan kopogott a piszkos járdán, fekete
széldzsekije hátrafelé libegett a szélben. Körülbelül tizenöt méterre
előtte egy alantas futott, akit látszólag üldözött. Valójában azonban a
gyilkos — bármennyire szedte is a lábát —, nem azon volt, hogy
elmeneküljön előle. A gazember egy sötét zug felé igyekezett, hogy
ott összecsaphassanak, Phury pedig tudva ezt, örömmel belement a
játékba.
A vámpírok és az Alantasok Társasága közti háború első számú
alapszabálya az volt, hogy nem harcolhattak az emberek szeme láttára.
Egyik oldalnak sem volt szüksége a feltűnésre.
És a szabályok sora ezzel véget is ért.
Phuryt elérte a babahintőpor édes illata. Az ellenségének rendkívül
orrfacsaró szaga volt, de megérte elviselni, mert a harc nagyon jónak
ígérkezett... A gyilkos, akit üldözött, olyan fehér volt, mint a hó, ami
azt jelentette, hogy már régóta tagja volt a társaságnak. Valami
megmagyarázhatatlan ok miatt a beavatott alantasok egy idő után
elvesztették sajátos, csak rájuk jellemző pigmentációjukat: kifakult a
hajuk, a szemük és a bőrük. Ahogy egyre több gyakorlatot szereztek
az ártatlan vámpírok levadászásában és megölésében, egyre fakóbbak
lettek.
Remek megoldás. Minél többet gyilkoltak, annál jobban hasonlítottak
a halottakhoz.
Phury kikerült egy szemetes konténert, majd átugrott egy halom
rongyot — legalábbis remélte, hogy csak rongyok voltak, és nem egy
élettelen hajléktalan —, és úgy számította, hogy körülbelül ötven
méter múlva ő és alantas haverja végre a lényegre térhetnek az
51