LXIII. évf. 35. szám - TippNet

Herceg JánosTó mellett városElső fejezetamely egy vadregényes tóról, nyolc leánytestvérről,egy idegen úrról és a szobájábaerőszakosan betörő fiatal hölgyről szól.Akár gyalog jött be az idegen a városba,akár fiákert bérelt az állomás előtt, karcsu,fekete kocsit, amely elé nagy sárga gebevolt fogva, s amelynek kerekeire vasabroncsotszerelt a kovács, hogy úgy zörgött ahepehupás köveken, néha még szikrázottis, akár valami ördögfogat, szóval bármifélejárművel akart a városba menni, útja feltétlenüla zöld vizű, békanyálas tó mellett vezetettel.Ha nem jelzett a távirdász hamararosanújabb vonatot, ha nem kellett a kocsinak nagyonsietnie, hogy újabb fuvar reményébenmég kiérjen a legközelebbi vonatkhoz, hamég arra is volt idő, hogy a városháza bodegájábanmegigyon egy frakli szilvóriumot akocsis, akkor lassan hajtott, kimélettel nyekergettea kerekeket s az idegennek alkalmavolt körülnézi, ilyenkor nem fájt túlságosanaz oldala a zötyögéstől és gyönyörködhetetta derékig elmerült százados fákban, amelyeknekágairól kövér kecskebékák ugrottakfejest a sűrű vízbe, vagy szétvetett lábakkalcsak belevetették magukat, mint az életuntpincér egy rosszul sikerült éjszaka után. Hallgathattaa békakoncertet is az idegen, s hajó füle volt, ki kellett vennie a hangzavarbóla bölömbika szerelmes bőgését kedveseután, aki talán éppen most csalja meg hűtlenüla tó másik végében egy sűrűn összegubbasztotthinársziget tetején, hallaniakellett, milyen panaszosan hívja, várja, keresia párja, s ki tudja, madárnyelven milyennagyszerűségeket igér a csapodárnak, csakhogyvisszatérjen, s szeresse úgy, mint régen.Eszébe kellett jusson ilyenkor az idegennekminden bűne, hallania kellett neki is azokata leányhangokat, amelyek utána szóltak akiskapuból, hogy ne menjen a másikhoz,mert utolsó rongy az a szőke, aki kivetettea hálóját utána, maradjon hűséges, s akkorgyerekek születnek a szerelemből, kövér,totyogó csöppségek, akik olyan édesen ejtikki az első szavakat: ma-ma, pa-pa. Kínzólelkiismeretfurdalást érzett az idegen, mertő bizony mégis elment a szőkéhez, s emiatt(Részlet)a bugyogós kicsinyeknek tovább kellett álmodniálmaikat a Tejkút lila fenekén. Fogjamég érezni ballépésének kínos következményeita hűtlen bölömbika is, ha előbb nem,de élete utolsó órájában minden bizonnyaleszébe jut az elhagyott szerető, akkor fogjamegbánni, hogy nem maradt meg az elsőmellett, mert akkor talán még most is vígangázolhatná a sarat, aludhatna a nádfészekben,míg felesége, bölömbikáné őnagyságaa gyanútlan és könnyelmű kukacokat fogdosnáössze ebédre. De hiába minden; akisűrűn jár a hinárszigetek tetejére udvarolgatni,az előbb-utóbb eltalálja egy rakoncátlangyermek parittyaköve, s végvonaglásábanaztán már hiába bánja meg bűneit.Az idegen éppen szólni akar, kocsijábólkihajolva kiáltani az elvakult szerelmesnek,aki nem lát tovább az orránál, figyelmeztetniakarja, hogy térjen észre, amíg nemkéső, de nem szólhat semmit, mert éppenakkor pillantja meg azt a kicsi házat a tópartján, amely vörös téglából épült s tetejénbádogtornyok díszelegnek. A házikó faláhozlétrát támasztott valaki, amelyen éppakkor kuszik fel egy terebélyes asszonyság.Kék szoknyájába belekap a szél és megvillantjavastag lábikráját, először az egyiket,aztán a másikat; úgy, ahogy a létrafokokatjárja. Karján valami batyut cipel, szinesrongyokat, van közöttük zöld férfiing, pirosalsószoknya, madzagos férfigyatya, s agyermekeknek csíkos trikó meg patent-harisnya.Az asszony spárgát köt a két toronyközé, s kiteregeti a ruhákat, amelyek úgylibegnek, röpdösnek a levegőben a ház tetejéna két torony között, mint félárbócraengedett zászlók.És amíg szemét az aszony fehér lábikráinlegeltette, addig az épület alsó két ajtaján kijöttegy leány és egy fiatalember. Úgy jöttekki kétoldalt külön-külön, mint az időház kétajtaján a sodrott birkabélbe erősített fababák.Megálltak egymással szemben, minthaazon tanakodnának, hogy most mitévőklegyenek, de messziről látni lehetett, hogyez csak ürügy, hogy tulajdonképpen azértálltak meg, hogy ismételten jól szemügyrevehessék egymást. Ez a piros szalag Zsófikahajában jól illik az arcához, amely oly fehér,mint a kókuszdió bele – ezt gondolta a fiú, sszeme lesiklott a leány ruhájának kivágására,amelybe pipacs volt tűzve. – Ha most ígylátnának bennünket a Szabóék – gondoltaa leány –, biztosan legmondanának arról,hogy Ernő elvegye Klárikát. Valószínüleg aköszönésemet sem fogadnák többé. – Mástgondoltak mind a ketten, de lelkük mélyénmégis egy és ugyanazt, tudni illik, hogy szeretikegymást. S ez az érzés ebben a pillanatbannem is okozott semmi kellemetlenséget.Egy mezítlábas gyerek feketére mázoltcsónakot lökött elébük – térdig gázolt avízben, pedig már többször megvágta lábáta törött nádban szegény – tessék beszállni– mondta – vagy adjak kanalat is? – Hogyne,hogyne – felelték mind a ketten, pedig vízmérőkanálra éppenséggel semmi szükségnem volt, miután nem zavarták hullámok abékanyálas vizet, s a csónak nem volt repedezett,mivel a félszerben állt egész évben,vizesített ruhákkal letakarva. De erre leszólta ház tetejéről a kékruhás asszonyság is, akimég mindig a kötéllel bajlódott: – Ott van akanál, Pistike, a pincében – kiáltotta –, meszetkevertem vele, ott majd megtalálod. Sa kisfiú elment a kanálért.Aztán látni lehetett a fekete csónakot,amint ott imbolygott, úszott céltalanul azöld vízen, a megsárgult levelű fák között,amelyeknek törzsébe mindeféle nevek voltakbicskával belevésbe, szív nyillal átlőve,Kropacsek András és Drobina Jucika jegyesek,meg ilyenek, durva kézzel rajzolva,látszott, hogy féltékeny ember dühös kezerótta a betüket: majd, ha fagy!S ebben, majd, ha fagy, kétségtelenülvolt is valami igazság, mert télen volt népesa tó, amikor a borotvaélen táncoló hidegkeményre fagyasztotta tükrét, amikor a békákelfelejtve a napfényes szerelmeskedést,fázósan bújtak a sárba, amikor a fák lehulottleveleikkel olyanok voltak, mint a halott, haleveszik róla ruháit, s immár nem törődikvele, hogy azután mi lesz, amikor úgy tűnt,mintha csak azért léteznének a fák, hogyJó Pajtás, 35. szám, 2009. november 26.18