Magyar Szemle 45. kötet (1943. 7-12. sz.) - izamky.sk

német, lengyel-ukrán, horvát-szerb viszonylatban is. Az ország vezető,névadó, „történeti" nemzete a történeti romantikától a XIX. század elejénnemcsak a feléledés ihletét nyeri, de egyszersmind örökli a vezetés, az uralkodásprincipiumát is, mely a modern nyugati nemzetállam eszméit párosítjaa történeti hagyomány érveivel. A történeti nemzet területe nem felel meg anyugati állami ideálnak, mely a terület, népesség, főhatalom hármas egységénekteljes azonosságát hirdeti. A főhatalom Kelet-Középeurópában régenelvétetett a nemzetektől és Ausztriára szállott; magyar és cseh vonatkozásbantehát itt külön kérdés támadt, mely vissza akarta szerezni a modern nemzetneka késői középkorban elveszett állami önjogúságát. A területet viszont nemnépesítette be ugyanaz a népesség, s a főhatalom nem egyszer a történetiállamnép igényei ellenében az ország egyéb lakosaira támaszkodott; Ausztriaígy társult a magyarországi nemzetiségekkel s a csehek ellenében a szudétanémetekkel.Ugyanekkor a történeti joggal szemben felemelkedtek az országterülete egyéb népeinek ellentétes tendenciái is. A történeti nemzet ugyanisNyugatról hozott magának érveket, mivel a történeti hagyomány egymagábannem látszott eléggé modernnek és hatékonynak, mivel általában a keletközépeurópaitörténeti nemzeteknél az állami tradíciót az a nemesség hordoztaés jelentette, melynek a XIX. század közepének népiessége, majd meg akövetkező korok demokráciája előtt el kellett hanyatlania. A történeti nemzettehát segítségül hívja a nyugati eszményeket, melyek a terület, népesség ésfőhatalom egységét hirdetik s ezek értelmében akarja megerősíteni a magaszupremáciáját az ország többi népei fölött. Néha közben kiderül, hogymaga a történeti nemzet e formája, mely a „nyelvében él a nemzet" igéithangoztatja, szintén eléggé, modern képződmény és a maga részéről élesenszembefordul az elmúlt korszakok nemesi-rendi tradícióival, ezektől mégisátveszi a nemzet egyetemességének tanát s a mult es a modern demokráciaérveivel megerősítve vallja, hogy egyetlen államon belül csak egyetlen, egységesnemzet élhet s a gondolat megjelenítője az a nemzeti nyelv, melyet akor ki akar terjeszteni az államterület másnyelvű lakosaira, hogy egészenösszefoglalja a poliglott territóriumot.A középeurópai kérdés tragikus fejlődése itt kezdődik, midőn a tudatostörténeti nemzetek szembetalálkoznak a hasonlóképpen öntudatukra ébredthagyománytalan nemzetekkel. A történeti elv lényege és tartalma az országterületének teljes egységesítése, míg a hagyománytalan nemzetek ezzel a nemegyszer egészen „modern" közigazgatási és iskolaügyi eszközöket igénybevevőeljárással szemben a természet- és népjog tételeire, valamint a zárt éssajátos népi hagyományra hivatkoznak. Nem kétséges, hogy területüköna XIX. század utolsó harmadában a németek ellen fellépő csehek eljárásaéppen olyan „modern" volt, mint amilyen „modern" közigazgatási és közoktatásielveket képviseltek például Magyarországon Tisza Kálmán és GrünwaldBéla. Velük szemben a „nemzetiségek" egy időre a hagyományőrzésbástyái közé szorultak vissza s a történeti jog modern előretörésével szembena még ősibb természetjogot hangoztatták.Az új európai feljődéssel szemben a történeti jog elve egyre jobbanvisszaszorult; a nyugati demokráciák fejlődése, a polgáriasodás ésiparosodás nagy európai lendülete egyáltalában nem kedvezett e nézetnek,melyet igen soká még a nemesség továbbélő maradványai hordoztak ésmely a maga egészében mégiscsak a rendi nemesi korszak örökségevolt. Világosan látszik ez a magyarországi nemzetiségi kérdés történetébőla XIX. század utolsó harmadában. Nem a magyar nép tömegei állanakitt szemben a hasonlóképpen természeti életformát élő nemzetiségi parasztsággal,hanem az „intelligencia" és a véle összeszőtt közigazgatás, aközigazgatással együtt eljáró és az egységes állameszmét hirdető közoktatásviszik előre a nemzetiségi nép között az állameszme ügyét. A kérdése pillanatban, midőn még a nemzetiségi nép nagy tömegei nem öntuda-