Családi Kör, 2018. május 31.

Petőfi volt az egyetlen forradalmár
a forradalomban
A hétvégén Végel László alkotómunkájáról rendeztek nemzetközi tudományos konferenciát
az újvidéki Bölcsészettudományi Kar szervezésében. Ebből az alkalomból
közlünk néhány fragmentumot a Végel László hivatalos honlapján (vegel.org) megjelent
írásokból.
Április 4.
Budapest felé döcög az Avala Express,
reggel indulunk, és délután érkezünk Budapestre.
Van időm olvasni a szerbiai szerb és
magyar sajtót, de nemigen találok olvasnivalót,
úgyhogy röviden végzek vele. A Kurirban
mégis felfigyelek Ivica Dačič nyilatkozatára,
miszerint „Szijjártó Péter a legnagyobb
szerb”, mert a „nehéz pillanatokban hangosan,
erőteljesen és bátran védi Szerbiát”.
Szíjjártó Péter is visszabókol. „Szerbia sokkal
szélesebb körű jogokat biztosít a területén
élő magyar kisebbségnek, mint Magyarország
más szomszédjai, amelyek már az Európai
Unió tagjai, ezért Magyarország nem
fogja megengedni, hogy Szerbiát bárki
is a kisebbségpolitikája miatt bírálja.”
(…)
Március 30.
Párhuzamosan a regénnyel, írom a
Temetetlen múltjaink „önéletrajzi alteregóját”
is. Fontos kontextus: „A második
világháború sorsa az első naptól kezdve
eldőltnek volt tekinthető, Németország
azt a háborút sehogy sem nyerhette
meg”, összegezte Magyarország háborúját
Bethlen István 1944-ben. Ha jobban
meggondolom, akkor az apám ennek a
bohózatnak volt az életveszélyes tanúja.
Egy egész nemzedék lett a történelem
bohóca. Magyarország hadat üzent Amerikának,
majd Oroszországnak.
Március 26.
Belgrádból Zágráb felé tartva, némi kerülőút
árán meglátogat a zágrábi kiadóm,
Seid Serdarević. Néhány szerzőjének Belgrádban
volt irodalmi estje, s vett annyi fáradtságot,
hogy kerülőutat tegyen. Őszre
jelenik meg az újabb könyvem Zágrábban,
éppen a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje,
s ezért kisebb sétát teszünk a városban, a
néhai Neoplantában, hogy lássa regényem
színtereit. Azonnal észreveszi, hogy hiányoznak
a magyar utcatáblák, feliratok. Isztriáról
említi, ott horvátul és olaszul írják ki az utcaneveket.
Egyforma betűkkel! Mert a multikulturalizmus
lényege az, hogy a különböző
kultúrák egyaránt értékesek, tehát egyforma
nagyságú betűket használunk. Elvezetem a
Művelődési Központ épülete elé, ahol óriás
betűkkel írjak ki szerbül az intézmény nevét,
s egészen aprókkal a nemzetiségi nyelveken.
Szemüvegemet kell elővennem, hogy kiböngésszem
az intézmény nevét. Mi, újvidékiek
megalkottuk a multikulturalizmus „leghaladóbb”
formáját: dicsekszem, a mikro betűs
multikulturalizmust, melyet csak az tud olvasni,
aki rózsaszínű szemüveget hord. (…)
Hazatérve olvasom a hírt, hogy a tartományi
koalíciós kormány, amelynek a VMSZ is tagja,
javaslata szerint a Vajdaság napját november
25-én ünnepeljük. Ezen a napon tartották
meg Újvidéken azt a Nagy Nemzetgyűlést,
amelyen döntöttek, hogy Vajdaságot a Szerb
TEOFIL PANČIĆ IS EGYIKE VOLT A VÉGEL-
KONFERENCIA VENDÉGEINEK
Királysághoz csatolják. Nem tudom, mi lesz a
javaslat sorsa, azt sem tudom, hogy a VMSZ
kihátrál-e a javaslat mögül, s arról sincs fogalmam,
hogyan fogadja mindezt a VMSZ
tagsága.
Március 12.
NAPLÓJEGYZETEK
Kora esti pihenés, utána éjszakai olvasás.
A Századvég folyóirat egyik régi számát
lapozgatom (1991/1). Szerkesztői között
található Orbán Viktor és Kövér László. A
folyóirat megjelenését a z MTA-Soros Alapítvány
(is) támogatta. A bevezető írás szerzője
John Gray, aki ezzel a mondattal zárja a
tanulmányát: „A poszttotalitarizmus, illetve
annak bármelyik változata csak akkor válhat
valósággá, csak akkor szilárdulhat meg,
a visszarendeződés csak akkor kerülhető
el, ha a totalitarizmus ellentéte, a civil társadalomnak
az autonómiája a jogállamiság
védelme alatt áll”. Utána a március 15-i ünnepségre
gondolok. Lesznek szónoklatok,
látom, máris beindultak. Egyelőre csak a
vidéki kiskirályok deklamálják az ismert
szólamokat. Már kezdek félni a nemzeti ünnepektől,
a szerbiaiaktól és a magyarországiaktól
is. Két teher nyomja a vállam. Elhatároztam,
hogy március 15-én Illyés Gyula
Petőfijét olvasom. Petőfi volt az egyetlen
forradalmár a forradalomban, mint ahogyan
ezt Szabó Zoltán réges-régen megírta.
Február 3.
A kilencvenes években a maradás Don
Quijotéje voltam. Azokban az években az
elvándorlásnak volt némi magyarázata, a
sorkatona-köteles fiatalok – nem a tartalékosok!
– tényleg annak a veszélynek voltak
kitéve, hogy elcipelik őket a frontra. Nekik
menniük kellett. De az íróknak, az értelmiségieknek
a maradást szuggeráltam.
Előveszem a naplójegyzeteimet
tartalmazó Wittgenstein szövőszéke
című könyvemet, s a szemem megakad
az egyik feljegyzésen, amit 27 évvel ezelőtt
írtam. „Aki alanyban és állítmányban
gondolko zik, az engedélyezzen
magának némi szkepszist, ne siesse el
a döntést, és mintha erdei ösvényeken
tévelyegne, fejezze be a mondatot, dadogjon,
de addig ne meneküljön, míg
az alanyra és az állítmányra ki nem írják
a szabályos köröző levelet”. Negyed század,
ámuldozok. Az elvándorlás tömegesebb,
olyan, mint a cunami. Ma már
nem mernék senkit a maradásra biztatni,
nincs rá erkölcsi jogom, senkit sem ámíthatok
azzal, hogy rövidesen elmúlnak az ólomidők.
Távoznak a szerbek, a magyarok, a
mérnökök, az orvosok, az informatikusok,
az ácsok, a villanyszerelők, az autómechanikusok,
az írók, az ismerősök, az ismeretlenek.
„Az erdélyi irodalom lassan-lassan emigrál”,
jut eszembe Németh László megszívlelendő
gondolta, amelyet így folytat: „Pest,
Pest, Pest, kattogják az erdélyi írószívek”.
Nem háborít fel Németh László iróniája, de
elment a kedvem attól, hogy elismételjem.
Láttam a bácskai kisvárosok kiüresedő utcáit,
kitelepülő közösség lettünk, sokat hallottam
arról, hogy ki miért távozik, az egyik
a jobb élet reményében, a másik pedig bizalmat
veszítve a szabadabb légkör miatt.
Nehéz minden indítékot felsorolni. Egyszer
majd az írók is elmondják, hogy miért távoznak,
ez már az ő témájuk.
2018. május 31. 5