Családi Kör, 2018. július 19.

Jódal Kálmán
Vagy mégsem
(Draginja Ramadanski Ili ne c. könyve kapcsán)
IRODALOM
Hogyan is írjak egy ízig-vé rig
feminin szenzibilitású kötetről?
Ha nem is tudnánk, hogy nő
írta, már az első néhány oldalának
elolvasása után, Judita Šalgo kapcsán
világossá válik, hogy íróNŐvel van dolgunk,
méghozzá nem a feminista fajtából,
de olyannal, aki a szövegben egy jottányit
sem enged nőiségéből.
A könyvet kétszer végigolvasva legfeljebb
annyit mondhatok erre: jól teszi.
Ami leginkább megkapott a kötetben, az
a könyv költőisége. Olyan lírai szépséggel
tud olyan hétköznapi, (látszólag) csip-csup
dolgokról írni, mint pl. az apukájával való
biciklizés Bogarasra, a cukorkapapírok gyűjtése
vagy a karamell és a különféle bonbonok
iránti szenvedélye, amelyeket – szerintem
– csak nő ábrázolhat így. (Félreértés ne
essék, e sorok írója is édesszájú, ehhez a témához
mégsem tudna így hozzányúlni.)
Nem beszélve a szinte az egész köteten
végigvonuló derűről, mely mintegy fényes
aurát kölcsönöz még a problémásabb
helyzeteknek is (pl. a kötet vége felé található,
katonáról szóló történet, de még inkább
az Iravadi című, a néhai burmai jugoszláv
nagykövetségen töltött időkről, ahol
a lányát szülte – szembenézve megannyi
váratlan problémával, és előrevetítve, milyen
lehet „élőben” átélni Jugoszlávia – az
ország, amelybe beleszületett – jövendő
szétesését).
A játékosságról nem is beszélve: a kötet
közepe táján található, Barbara és Baltazar
című rész egyadta mese, játék, szabad aszszociációk
fantáziadús, továbbfejlesztett
változata.
A kötetben bemutatott helyi különcök is,
dacára, hogy nem szépített a tulajdonságaikon,
valahogy mégis, félig-meddig illékony
mesealakokká transzformálódnak.
Vagy a szüleit jó néhány perspektívából
bemutató részekben, részletekben – noha
nem titkolja el a hibáikat – valahogy olyan
képbe helyezi/keretezi be őket, mint egy
kékben játszó, néhai, békebeli dagerrotípia.
Ahogy azt sem rejti véka alá, hogy a bábszínházként
funkcionáló épület azelőtt náci
kínzókamraként szolgált, de valahogy mindezt
csak lakonikusan konstatálja, nem ír
semmiféle jeges iszonyról, megfoghatatlan
szorongásról – sem itt, sem egyebütt. Egy átlagos
kisgyerek ugyanis a jelenben él (nem
mellékesen, az ezoirodalomban járatosak
szerint egy magára adó felnőtt úgyszintén).
Ahogy a már említett helyi, némileg eltérő
életmódot folytató vagy eltérő életre
predesztinált emberek is – Aulikot, az egykori
szomszédot és az édesapját kivéve –
szinte kizárólag nők. Pontosan, alaposan,
de mindig jóindulattal megfigyelt és bemutatott
nők.
Természetesen férfiakról is szól ez a kötet,
de – szerintem – valahogy markánsabb,
jelentősebb a nők jelenléte. Még akkor is,
ha szó nélkül tűrik, hogy üssék őket (igaz, ez
kivétel a kötetben).
Természetesen egykori önmaga-variánsainak
ábrázolásai is csak erősítik ezt az
érzést.
A gyerekkor mint boldog, vidám, gondtalan
szabadság – ez érezhető, szűrhető le
a kötetből.
Az ifjú- és felnőttkor persze már magával
hozza a problémákat, de valahogy minden,
de minden mintha eltörpülne a szinte megingathatatlanul
optimista, újra és újra szárba
szökő, makacsul kedves és vidám viszsza-visszatérő
ábrázolásmód jóvoltából.
A nyelvezetről csak annyit: Draginja Ramadanski
ritka cizellált stílust mondhat a
magáénak.
A kötet multikulturalizmusához annyit
fűznék hozzá: ahogy egyik szövegében a
Danilo Kiš–Venedikt Jerofejev–Tolnai Ottó-vonulatot
boncolgatja (igen érdekesen),
különböző (olykor francia, de zömmel orosz
és magyar) festőket is említ, úgy az egész
kötet valahogy a szerb–orosz–magyar kultúra,
élet és művészet hármasságát tükrözi.
(Ne felejtsük el, az írónő az Újvidéki Egyetem
BTK Orosz Tanszékén adott elő, sokat
fordított is oroszból, de mivel környezetnyelve
a magyar [a csak itt-ott kimondott
Zenta], magyarból éppúgy fordít.)
Ahogy azt sem, hogy először magyarul
találkozott ezzel a szóval: szeretlek.
És végül egy (mellesleg általam eddig sohasem
kóstolt) édességet említ, a suhajdát,
mind a könyv elején, mind a közepe táján,
valamint a vége felé is, így, mintegy szimbolikusan
válaszol a fejezetcímként létező kérdésre:
Hogyan megetetni az Uroboroszt?
A legtágabban értelmezett sosem volt,
mindig volt, valamiféle, bármiféle Uroboroszt.
Talán így.
Jó szándékkal, ízig-vérig női, de a férfiakat
maximálisan megértő szemszögből – és
talán egy adag suhajdával.
2018. július 19. 21