Utazik a család magazin - 2018. Ősz

NÁLUNK
Így kirándulunk mi
R. FONYÓ BARBARA ÍRÁSA
www.momwithfive.hu
Ritkán veszítem el a fejemet, és teszek olyat,
amely még a nagycsaládos hétköznapokban
rendesen megedződött idegrendszeremnek is
felér egy atomcsapással, de a napsugaras őszi
időnek egyszerűen nem tudok ellenállni, és
azonnal késztetést érzek arra, hogy kiránduljunk
egyet a közeli erdőben... öt gyerek ide, öt
gyerek oda.
Valahol az agyam egyik hátsó zugában őrzött
információkból persze már sejtem, hogy épp
padlógázzal rohanok a végzetem felé, de hát én
sem vagyok tökéletes.
A nagycsaládi hadművelet már a kirándulást
megelőző napon megkezdődik. Amíg én a konyhában
küzdök az elemekkel – amelyeket két és
fél tucat zsemle, kisebb raklap paprika és paradicsom,
halomba rakott felvágott, morzsahegyek
valamint a konyhapult teljes hosszában és széltében
szétkenődött szendvicskrém testesít meg
néhány palack társaságában –, addig Férj felkutatja
a kiránduláshoz szükséges térképet, amit
olyan tuti helyre rakott el, hogy már a fél lakást
felforgatta, de még mindig nem került elő.
– Kivételesen nem kezdhetnénk a hegy tetején
a túrát? Utálok felfelé gyalogolni, lefelé anynyival
könnyebb, és akkor kezdhetnénk rögtön
a csúcs-csokival a napot – kotnyeleskedik Középső.
– Ha szuperhősök lennénk, akkor felrepülhetnénk
a hegytetőre, nem kéne fárasztani magunkat
mindenféle gyaloglással, és még a langyos
levegő is a segítségünkre sietne, mert az is felfelé
száll – ábrándozik Négyes.
Térkép végre megkerül, Férj hozzálát a túra
megtervezéséhez.
A gyerekek már rég az igazak álmát alusszák,
mire az összes hátizsák elkészül: enni- és innivaló,
csúcs-csoki, váltóruhák, esőkabátok,
pikniktakaró és szabadtéri játékok töltik ki
a rendelkezésükre álló teret a zsákokban. Azonban
hiába a gondos előkészület, valami mindig
otthon marad, és ez általában akkor derül
ki, amikor visszafordulásra már semmi esély.
A papírzsebkendő és a vécépapír hiánya mindig
14 | UTAZIK A CSALÁD 2018/03
a legégetőbb: a lapulevél ugyan szúr, de a pisis
ruha még kellemetlenebb... így marad az alkalmazkodás
a nomád körülményekhez, és örülünk,
hogy mérsékelt övi erdőben kirándulunk, nem
sivatagi szafarin vagyunk.
Hogy mennyi minden más is került észrevétlenül
a puttonyokba a szükséges dolgokon túl, az csak
akkor derül ki, amikor letelepedünk ebédelni
(nyunyi, kisautó, kispárna).
– Anya, hol a csicsizacsi? – kérdezi Legkisebb
nagyokat ásítva.
– ???
– Tele a pocakom, itt a párnám és a nyunyim,
ideje aludni.
– Ma nem alszunk, kirándulunk. Emlékszel?
Legkisebb arcára kiül a döbbenet, de aztán megadja
magát a sorsnak, és beáll a sorba, hogy végre
felérjünk a csúcsra.
– De ez nem is csúcsos, ez lapos! És mit keresnek
itt mások?! Csak nem ők is a csúcs-csokimért jöttek?
– háborog Négyes.
A nagyok a fejüket fogják, mi halkan röhögünk:
szerencsére a panoráma lenyűgöző, a jól megérdemelt
jutalom pedig mindenkire jó hatással van.
A visszaúton mindenki csendes, érezhetően elfáradtak
a gyerekek, de azért szorgalmasan szedik
a lábukat. Nekem pedig eszembe jut, hogy reggel
még azon gondolkoztam, nem kellene-e mindent
hátrahagyva jó messzire futni az előre (nem) látható
problémák elől, de visszatekintve a napra rá
kellett jönnöm: zűrös egy család vagyunk, az biztos,
de nem is lehetne jobb az életünk.