Családi Kör, 2018. december 20.

Áldott és békés karácsonyt kívánunk olvasóinknak!
Fenyő
Itt, a város szélén, a mi utcánk már egy igazi kis falu. Túl a
szántóföldek nyúlnak el az erdő felé, ezért ilyenkor az udvarunkban
keresnek élelmet az énekesmadarak. A madáretetők
állítása errefelé olyan szertartás, mint a betlehemezés.
Aki csak elmegy a ház előtt, az mind ismerős, és feltűnik, ha
valaki idegen. Néha megállunk, és váltunk néhány szót, megszokottak
az ilyen jelenetek. Nincs nagy szomszédba járás, de
azért sosem megyünk el egymás mellett szó nélkül. Néha azt
is kitalálom, mit akar valaki mondani. Ilyenkor, karácsony előtt,
amikor megkezdődik a fűtési idény, Matyi az utca végéről mindig
meg szokott állni előttünk, ha dolgozni lát a kertben, hogy
alaposan végigmérje a fölénk magasodó lucfenyőt. Figyelmeztetni
szokott, hogy milyen veszélyes ez a fa.
Miért lenne veszélyes? Szálegyenes, sudár, hibátlan, arányosak
az ágai.
De ő sorolja az érveit, hogy kicsi a távolság a ház és a kerítés
között. Ha jön egy nagy vihar, akkor kicsavarja, rádől a házra, lesodorja
róla a cserepeket, talán az egész tetőt magával rántja,
betöri az ablakokat; ha pedig a másik oldalra dől, akkor elsodorja
a kerítést és a vezetékeket, és a kár engem terhel. Nem szokták
meghagyni, ha ilyen magasra nő. Tudod, milyen macerás
ezt a hatalmas fát innen eltávolítani? Le kellene előbb gallyazni
emelőkosárral, aztán a többit méterenként elvágni, meg elszállítani,
szóval nagy munka lenne, de én ingyen megszámítanám.
Eszembe jutott, hogy akkor ültettük ide, pontosan harminckét
évvel ezelőtt, amikor ideköltöztem. Akkor vettünk először gyökeres
lucfenyőt, hátha megered. Nem is tartottuk sokáig bent, enyhe
tél volt, kiültettük mindjárt szilveszter után, még lengette tavaszig
a szél a szaloncukrok üresen maradt, színes papírjait. Együtt volt
a család, karácsonyra hazajöttek az ausztrál rokonok is, pontosan
egytucatnyi ember, igazi bibliai jelenet volt, ma is őrizzük a képeket,
mögöttünk ezzel a feldíszített facsemetével, körülkerítve a cserepe
csillogó girlandokkal. Soha többé nem voltunk ennyien együtt, és
többé nem is leszünk, mert már csak néhányan maradtunk az élők
sorában. Olyan eseménynek számított a Nagy Családi Karácsony,
amely csak egyszer történik meg az életben. Mint egy film, úgy pergett
le előttem az eltelt idő, miközben hallgattam az érveket, miért
is kellene kivágatnom ezt a gyönyörű fát.
Még meggondolom, mondtam Matyinak, ő vállat vont, és
ment tovább hazafelé.
Szinte a nyomában lépkedett a szomszédom, aki a nyári hőségben
a légkondit szerelte nálunk. Meg is kérdezte, hogy mit
akart tőled ez a lókötő.
Mondtam, hogy kellene neki a fenyőm.
Nem ment el az eszed! Úgy nézett szikrázva a szemembe,
mint aki megparancsolja, hogy eszedbe ne jusson neki adni.
Miért ne, kérdeztem tőle.
A te életedben itt már sosem nő egy ekkora fenyő.
Ennyit mondott, őszintén és határozottan; megborzongtam
tőle a hidegben. Nekem a karácsony a számvetés ideje:
sok ajándékot hozott, de figyelmeztet is, mit tettem eddig, és
mire maradt még időm. Elgondolkodhatom rajta a fenyő alatt.
KONTRA Ferenc
Borítónkon Dzsemasztagity Krisztina rajza látható
Prágai Tamás
A folyékony
létezés
Apró dolgok közé legyek bezárva:
kredenc, lekvár, ecet és konyhasó,
fakó pohár, melyben az oldható
cukor alél el a meleg teában,
s titokzatos, folyékony létezésben
mostantól ott él, ott, a mélybe’ lent,
a kiskanállal együtt ott kereng
a jó cukor, az édes, drága méreg.
Kószó Attila
2018. december 20. 3