A COPD története - Tüdőgyógyászat

Major Tamás sr. dr.
Major Tamás jr. dr.
mallergia@gmail.com
2
TÜDŐGYÓGYÁSZAT ■ 2010. FEBRUÁR
EREDETI KÖZLEMÉNYEK
A COPD története
A COPD (Chronic Obstructive Pulmonary
Disease) angol terminus technicus,
ami egyeduralkodó módon elterjedt
a nemzetközi orvosi nyelvben.
Számos egyéb elnevezés látott korábban
napvilágot (CNSLD = Chronic
Non Specific Lung Disease; CARA =
Chronische Aspecifieke Respiratoire
Aandoening; KALB = Krónikus Aspecifikus
Légzési Betegség; COLD =
Chronic Obstructive Lung Disease;
CAO = Chronic Airway Obstruction;
COAD = Chronic Obstructive Airway
Disease; CAL = Chronic Airflow Limitation;
PCO = Pulmonary Chronic
Obstruction; CORD = Chronic Obstructive
Respiratory Disease stb.).
Látható, hogy a nagyjából időrendi
sorrendben megjelenő elnevezések korábbi
képviselőiben az „aspecifikus”
jelző dominál, ami a betegség polietiológiás
voltára utal. A később megjelenő
meghatározásokban az „obstructio”
veszi át a dominanciát, jelezve a
betegség egyik fő jellemző tulajdonságát.
Meg kell jegyezni, hogy a COPD
elnevezés sem fejezi ki tökéletesen a
betegség természetét, mivel csak egy,
bár talán legfontosabb és legjellemzőbb
tulajdonságát állítja előtérbe.
Több kritika érte az elnevezést, hivatkozva
a klinikai, etiológiai, anatómiai
jellemzők hiányára, mely kiegészül a fő
fiziológiai eltéréssel, az obstrukcióval,
mely nyugalomban nem, de enyhe terhelésre
már jelentkezik (1).
Ha a COPD történetét kívánjuk
nyomon követni, a betegség ma is elismert
két fő fenotípusából, a bronchitisből
és az emphysemából kell kiindulni.
A „bronchitis” szó csak 1808ban
hangzott el először, a betegség
már korábban is létezett. Az ógörög
medicinában a phlegm szóval illették,
ami a kóros mennyiségű és minőségű
hörgőváladékot és annak expectoratióját
jelentette. A szó etimológiájának
időrendi sorrendjét követve, láthatjuk,
hogy a görög phlégma (phlég – ég,
éget), égést, lángot, vagyis gyulladást
jelent; a -ma raggal pedig égni, égetni.
A phlégma egyben folyadékot is jelent.
A latin nyelvben phlegma, fulgere,
flagrare – égni, égetni. 1350–1400 körül
jelenik meg a középkori angolban
fleem, a középkori franciában flemme
néven. A görög medicinában a humorizmus
részeinek egyik eleme volt a
phlégma. A szervezet tökéletes állapotát
négy folyadék – a phlégma, a vér, a
sárga epe és a fehér epe egyensúlya
biztosítja. Később, a XIX. század vége
felé (1889) Sir William Osler leírja
a négy különböző embertípust, melyet
a különböző testnedvek dominanciája
határoz meg (szangvinikus – vérmes;
flegmatikus – nyálkás; kolerikus –
epés és a melankólikus – fekete epés).
A másik, fő fenotípus, melyet kiindulási
pontnak kell tekintenünk a
COPD történetének tárgyalásában, az
emphysema. A szó szintén görög eredetű,
„duzzadást” jelent. Felbontva
physan, physa – jelentése lehel, befúj;
en, em – -ban, -ben, -ba, -be. Találkozunk
a pulmo voluminosus, vagyis tömeges,
duzzadt tüdő kifejezéssel is
(lat.). A pulmo voluminosus (tömegesebb
tüdő) kifejezést Théophile Bonet
(1620–1689) svájci orvos Sepulchretum
sive anatomia practica… (Temető,
avagy praktikus anatómia…) című,
1769-ben megjelent könyvében használta
az emphysema leírásában (2).
Giovanni Battista Morgagni
(1682–1771) olasz orvos és a patológiai
anatómia megalapítója a padovai
egyetem hallgatója, később tanára

volt. Tanított a két legrégebbi, a bolognai
és a padovai egyetemen. Morgagni
kapcsán érdemes kissé elidőznünk
a padovai egyetemnél. Az egyetemet
1222-ben alapították, amikor
számos professzor és diák elhagyta a
bolognai egyetemet, több akadémiai
szabadságot (Libertas scolarum) keresve.
A bolognai egyetem után a legrégebbi
egyetem a padovai. A XV. és
XVIII. század között az egyetem
többször megújult, majd hallatlan fejlődésnek
indult a kutatások terén, főként
az orvostudomány, a csillagászat,
a filozófia és a jogtudományok területén.
Tanárai és hallgatói hosszú sorából
még néhányat, a legismertebbeket
említsünk: Nicolaus Copernicus csillagász,
Andreas Vesalius, Gabriele Faloppio
és William Harvey anatómusok,
Galileo Galilei, aki 1592-től
1610-ig az egyetem matematikaprofesszora,
Torquato Tasso, az olaszok
nemzeti költője – az „olasz Petőfi” –,
Giacomo Casanova utazó, író és híres
csábító, Carlo Goldoni, a vígjátékírás
atyja. Volt a magyar történelemnek is
híres padovai hallgatója: Somlyai Báthori
István (1533–1586) erdélyi fejedelem
és lengyel király (arcképe ma is
látható az egyetem dísztermében). Az
egyetem főépületének lépcsőházában
találjuk Elena Lucrezia Cornaro Piscopia
(1646–1684), a világtörténelem
első diplomát szerző (1678) hölgyének
szobrát.
Az egyetem legkiemelkedőbb kuriozitása
az 1595-ben létesített Teatrum
Anatomicum, a híres, nézőtérrel ellátott
boncterem. Nyilvános boncolások
céljára építették, ahol művészek, tudósok,
leendő orvosok tanulmányozhatták
az emberi testet. Európa legrégebbi,
boncolások célját szolgáló nyilvános
tanterme. A hallgatók között
volt Andrea Vesalius, az illusztrátor,
akinek De Humani Corporis Fabrica
(Az Emberi Test Felépítése, 1543)
című könyve további országokban hasonló
bonctermek létesítésére késztette
a boncolás iránt érdeklődő tudósokat.
Morgagni – akit joggal tekinte-
nek a patológia mint önálló tudomány
megalapítójának –, sok betegséget először
írt le, így az emphysemával is
foglalkozott. Munkásságát 1761-ben,
79 éves korában a De sedibus et causis
morborum per anatomen indagatis (A
betegségek boncolással felkutatott
székhelyeiről és okairól) című könyvével
zárta le, melyben 19 boncolt eset
leírása során „felfújt tüdő” néven emlegeti
az emphysemát.
Sir John Floyer (1649–1734) angol
orvos, A Treatise of the Asthma
(Tanulmány az asthmáról, 1698)
című könyvében, melyet elsősorban az
asztma történetének leírásából ismerünk,
leír egy állapotot, ami csak az
emphysemát jelentheti. Ez volt az első
patológiai leírása az emphysemának
(3).
Frederik Ruysch (1638–1731)
holland anatómus és botanikus elsőként
írta le és illusztrálta az emphysemás
tüdő megnövekedett légterét Observationes
anatomica-chirurgicae, 1721
című könyvében (4).
Matthew Baillie (1761–1823)
skót orvos, patológus. A Morbid Anatomy
of Some of the Most Important
Parts of the Human Body (Az emberi
test néhány legfontosabb részének kóros
anatómiája, 1793) című könyve az
első rendszeres patológia könyv, melyben
leírja és illusztrálja az emphysemás
tüdőt és ennek az állapotnak
destruktív jellegét (5).
Charles Badham (1780–1845)
angol orvos, aki a bronchitis szót elsőként
írta le, és elsőként különítette el
a bronchitist a pleuritistől és a pneumoniától.
Felismeri, hogy a krónikus
köhögés és váladékürítés a chronicus
bronchitis vezető tünetei. A catarrhus
szó antikvitás (latin, görög eredetű szó
„katarrhein”: kata – jelentése „le”,
rhein – jelentése „áramlani”, magyarul
„hurut”). Badham felismerte, hogy a
bronchitis komoly következményekkel
járó betegség (1808) (6).
Rene-Theophile-Hyacinthe Laennec
(1781–1826) a sztetoszkóp feltalálója.
Az auszkultáció ebben a kor-
Irodalomjegyzék
1. Kanner, R. E. COPD, COLD,
CAO etc.: Anachronistic
acronyms. Chest 1978; 74;
241–242.
2. Crellin, J. Am J Pathol. 1980
January; 98 (1): 212.
3. Sakula, A. Thorax. 1984 April;
39 (4): 248–254.
4. Ruysh, F. Observationes
anatomica-chirurgicae. In:
Tractatio anatomica.
Amszterdam: 1721.
5. Petty, T. L. (2006). The history
of COPD. Int J Chron Obstr
Pulmon Dis 1 (1): 3–14.
6. Badham, C., 1814. An essay on
bronchitis: with a supplement
containing remark on simple
pulmonary abscess. 2nd ed.
London: J Callow.
7. Hutchinson, J., 1846. On the
capacity of the lungs, and on
the respiratory functions, with
a view of establishing a
precise and easy method of
detecting disease by the
spirometer. Medico-
Chirurgical Transactions
(London) 29, 137–161.
8. Petty, T. L. John Hutchinson’s
Mysterious Machine Revisited
Chest 2002: 121; 2195–2235.
9. Norris, G. W., Landis. H. R. M.,
1918. Diseases of the chest
and the principles of the
physical diagnosis.
Philadelphia: WB Saunders.
10. Christie, R. V., 1944.
Emphysema of the lung (part
II.) BMJ. 1–145.
11. Tiffeneau, R., Pinelli, A. Air
circulant et air captif dans
exploration de la fonction
ventilatoire pulmonaire. Paris
Med 1947; 133: 624–631.
TÜDŐGYÓGYÁSZAT ■ 4. évfolyam 2. szám 3

12. Yernault, J. C. The birth and
development of the forced
expiratory manoeuvre: a
tribute to Robert Tiffeneau
(1910–1961). Eur Respir J
1997; 10: 2704–2710.
13. Gaensler, E. A. Description of a
device for timed vital capacity
measurements: the
spirometer and use of the
FEV1 as a clinical tool for
assessing obstructive lung
disease. Science 1951; 114:
114.
14. Gaensler, E. A. Analysis of the
ventilatory defect by timed
capacity measurements. Am
Rev Tuberc 1951; 64: 256–278.
15. Met Office: The Great Smog of
1952. www.office.gov.uk
Retrieved on 2008-08-17.
16. Oswald, N. C., Harold, J. T.,
Martin, W. J. 1953. Clinical
pattern of chronic bronchitis.
Lancet, 265; 639–43.
17. Barach, A. L., Bickerman, H. A.,
1956. Pulmonary emphysema.
Baltimore: Williams and
Wilkins.
18. Orie, N. G. M., Sluiter, H. J., De
Vries, K., Tammeling, G. J.,
Witkop, J. The host factor in
bronchitis. In: Orie N. G. M.,
Sluiter H. J., eds. Bronchitis.
Assen, Royal Van Gorcum,
1961; pp. 43–59.
19. Orie, N. G. M. The Dutch
Hypothesis (CHEST 2000; 117:
299S).
20. Fletcher, C., Peto, R. The
natural history of airway
obstruction. British Medical
Journal, 1977; 1, 1645–1686.
21. Peto R., Speizer F. E., Cochrane
M. et al. 1983. The relevance
in adults of airway
obstruction, but not of mucus
hypersecretion to mortality
from chronic lung disease. Am
Rev Respir Dis, 128: 491–500.
4
TÜDŐGYÓGYÁSZAT ■ 2010. FEBRUÁR
EREDETI KÖZLEMÉNYEK
A COPD története
ban már ismert volt, de rendszeresen
nem alkalmazták. A sztetoszkóp alkalmazása
előtt a korabeli orvosok a beteg
mellkasára szorított füllel végezték
az auszkultációt. Laennecnek egyik
beteglátogatása során egy előkelő fiatal
hölgyet kellett megvizsgálni, de az
akkori illemkódexbe nehezen illett
volna bele az ilyen „orvos-beteg kontaktus”.
A megoldáson töprengő Laennecnek
eszébe jutott, hogy a Tuilleriák
kertjében végzett sétái során megfigyelte,
hogy a kertben játszó gyerekek
időnként újságpapírból készült
tölcséreket használnak szócsőnek,
vagy fülükhöz illesztve hallókészüléknek.
Hallásukat ily módon megjavítva,
meglehetősen nagy távolságokat áthidalva
tudtak egymással kommunikálni.
Laennec a keze ügyébe eső újságból
csövet csavart, és a hölgy ruhája
alatt, annak mellkasához illesztve
hallgatta meg szívhangjait és tüdejét.
Az emphysema klinikai és patológiai
képét írta le. Hipotézise szerint a
chronicus bronchitis vezet destructiv
emphysemához a kishörgők obstructiójának
következményeképpen. A
L’auscultation mediate ou traité du diagnostic
des maladies des poulmons et du
cœur, fondé principalement sur ce nouveau
moyen d’exploration című könyvében
írja le a módszert és az emphysemáról
vallott nézeteit (1819).
William Stokes (1804–1878) ír
orvos, a dublini egyetem professzora
elsősorban kardiológiával és pulmonológiával
foglalkozott. Ismert munkái
A Treatise on the Diagnosis and
Treatment of Diseases of the Chest (Tanulmány
a mellkas betegségeinek diagnózisáról
és kezeléséről, 1837), és a
The Diseases of the Heart and Aorta (A
szív és az aorta betegségei, 1854).
1837-ben Diseases of the Lung and
Windpipe (A tüdő és a légcső betegségei)
című könyvében így ír Laennecről
és annak emphysemával kapcsolatos
észleléseiről: „Le fogok írni egy jelet,
ami nagy fontossággal bír a diagnózis
megállapításában. Amikor a beteget
vizsgáltam, több gyors belégzést
kértem tőle… az erőltetett belégzések
a levegő olyan felszaporodását eredményezték
a tüdő beteg részében,
hogy az megelőzte a további kitágulását”
(5). Stokes hangsúlyozta a fizikai
vizsgálat fontosságát a diagnózis megállapításában.
Ő volt a sztetoszkóp első
rendszeres használója. Összefoglalta a
már Laennec által is leírt fizikai jelenségeket
az emphysemával kapcsolatban:
a levegő mennyiségének megnövekedését
a mellkasban, illetve a tüdő
volumenének megnövekedését és a
mellkasfal ellenállásának fokozódását.
Hutchinson 1842-ben megszerkeszti
a spirométert, ami lehetővé
tette a vitálkapacitás mérését, de csak
volumeneket volt képes mérni, áramlást
nem. A spirometria később a
COPD diagnosztika kulcseszközévé
vált (7, 8). Norris és Landis 1918ban
megjelent munkájában még csak
röviden említi a spirometriát (9).
1639-től kezdve Londonban a Királyi
Orvostársaság (Royal College of
Physicians) minden évben megtartja a
Goulstone Előadásokat (Goulstonian
Lectures), Theodore Goulstone, a
rendezvény alapítója tiszteletére. Az
1943-as előadások között szerepelt
R. V. Christie: Emphysema of the lung
című előadása, melyben meghatározta
az emphysema ismérveit (10). Robert
Tiffeneau (1910–1961) és Pinelli
1947-ben publikálták első eredményei -
ket az erőltetett kilégzési manőver regisztrációjáról.
Pár éven belül kifejlesztették
a Tiffeneau-tesztet. (FEV 1 ;
Tiffeneau-teszt: FEV 1 /VC) (11, 12).
A spirometriát a szokványos klinikai
gyakorlatban 1950-ig nem használták,
csak Gaensler meggyőző közleménye
után kezdték el rendszeresen alkalmazni
(13, 14).
1952. december 5-én bekövetkezett
a londoni ködkatasztrófa. 1952. december
elején hidegre fordult az idő Londonban.
Szokatlan mértékű köd
ereszkedett a város fölé. A hideg miatt
a londoni lakosok fokozottan fűtöttek.
Főleg a széntüzelésű kályhákkal fűtöttek
ekkoriban. Rontotta a helyzetet a

háború utáni időkben használt rossz
minőségű barnaszéntüzelés. A városban
működő erőművek, üzemek kibocsátása
tovább rontotta a helyzetet,
soha nem látott mértékű smog keletkezett.
Az 1909-es skóciai ködkatasztrófa
után Harold Antoine Des Voeux
angol orvos javaslatára 1911-ben
(egyes források szerint 1905-ben) jelent
meg a smog (smoke + fog) kifejezés,
melyet szellemessége és találó
volta miatt azonnal felkaptak az újság -
írók. Végül az egészségügyi szolgálat
által összeállított statisztika szerint a
ködkatasztrófa 4000 halálesetet követelt,
a „normál” halálozáson kívül
(15). A szmogos napok főleg a nagyon
fiatalok, az öregek és a légzőszervi betegségben
szenvedők közül szedték áldozataikat.
Oswald 1953-ban feldolgozta 1000
krónikus bronchitises beteg kórtörténetét
(16). Barach és Bickerman
1956-ban kiadta az első átfogó könyvet
az emphysemáról. A könyv társszerzői
(17), a klinikus és klinikai kutató
Dayman elsőként ismeri fel,
hogy a spirometriás és áramlási értékek
jelzik a kilégzési légúti collapsust
az emphysemában (volumenáramlás).
Dickerson Richards leírta a pulmonális
keringést és a cor pulmonale-t,
Reuben Cherniak a respiratorikus
acidosist, Menelee és Callaway az
emphysema jellemző légzésfunkciós
paramétereit (17).
1961 körül vált ismertté az a hipotézis,
mely később holland hypothesis
(18) néven vált ismertté szélesebb
körben. Lényege szerint az asthma, a
chronicus bronchitis és az emphysema
egy közös genetikai betegség különböző
megnyilvánulási formái, melynek
pathogenesisében a légúti hyperreactivitás
játssza a fő szerepet. A hipotézis
szerint a gazdaszervezet eltérő
módon reagál a különböző környezeti
hatásokra, ettől függően a betegség
három formája közül valamelyik a felszínre
bukkan. A három formában a
légúti hyperreactivitás a közös és az
egyes megjelenési formák között átfe-
dések is lehetnek. A holland hypothesis
fő értelmi szerzője és a nem-specifikus
légúti hyperreactivitás korai kutatója
Orie professzor, a groningeni
egyetem pulmonológusa volt (19).
A XX. század hatvanas, hetvenes
éveiben a légúti betegségek kutatásainak
középpontjában Fletcher és
munkatársainak munkássága áll.
1977-ben megjelent immár klasszikussá
vált közleményük a légúti obstrukció
természetéről (20). Kimutatták,
hogy a légúti obstrukció egészséges
egyéneknél is kialakul az öregedés
folyamán, és a FEV 1 vizsgálatával ez a
folyamat nyomon követhető. Munkatársaival
kiemelték a dohányzást abbahagyók
kevésbé meredek FEV 1 csökkenését
a dohányzókéhoz viszonyítva,
viszont azt a tényt is, hogy a hanyatlás
mértéke nem egyezik meg az egészséges
öregkori csökkenéssel, annál csak
mérsékeltebb (1. ábra).
Peto és munkatársai vizsgálatai
szerint a krónikus légúti betegségekben
a mortalitás hátterében nem a
hypersecretio, hanem a légúti obstructio
áll (21). A chronicus bronchitis és
emphysema kutatásával kapcsolatos
eredményeik összefoglalóját tartalmazza
1976-ban megjelent közismert
munkájuk (22). A brit hypothesis szerint
különböző légúti irritánsok idézik
elő a hypersecretiót, ami ismétlődő infectiókhoz
vezet. Az ismétlődő fertőzés
által okozott gyulladás felelős az
FEV 1 (% of value at age 25)
100
75
50
25
1. ábra. A COPD időbeni
lefolyása
Stopped at age 45
Smoked regularly
and susceptible
to its effects
Disability Stopped at age 65
Death
Never smoked or not
susceptible to smoke
←
←
←
←
0
25 50
Age (years)
75
TÜDŐGYÓGYÁSZAT ■ 4. évfolyam 2. szám 5

2. ábra.„A” emphysemás típus
(pink puffer)
3. ábra.„B” bronchitises típus
(blue bloated)
6 TÜDŐGYÓGYÁSZAT ■ 2010. FEBRUÁR
EREDETI KÖZLEMÉNYEK
A COPD története
acináris destructióért, ez végül obstructióhoz
vezet. A brit hypothesis lényege,
hogy a chronicus bronchitis, az
emphysema és az asthma bronchiale
három különböző betegség, három
különböző klinikai megjelenéssel, három
különböző okkal és három különböző
prognózissal.
A holland hypothesis képviselői
alapvetőnek tartották a légúti hyperreactivitást,
ami irreverzibilis obstructióhoz
vezet azoknál, akik légúti irritáló
tényezőknek vannak kitéve.
Mind a holland, mind a brit hipotézis
korai alapvető koncepciót jelentett.
A holland feltételezés szerint a
légúti hyperreaktivitás genetikusan
determinált tényező (19), a brit koncepció
viszont a külső tényezőket, főként
a visszatérő légúti fertőzéseket és
a levegőszennyezettséget helyezi a középpontba
(23, 24). Mindkét feltevés
megállja a helyét a patomechanizmus
terén. A genetikailag determinált légúti
hyperreactivitás és a külső irritáló
tényezők, valamint a hatásuk segítségével
kialakuló infectiók egyaránt fontos
szerepet játszanak a betegség kialakulásában.
A következő nagy egyéniség Benjamin
Burrows. Ő az amerikai vonalat
képviselte a COPD kutatásában.
Nagyszabású vizsgálatokat végzett,
felismerte, hogy azoknál a betegeknél,
akiknek a FEV 1 /FVC százalékértéke a
prediktiv értéknél alacsonyabb, a
FEV 1 érték rohamos hanyatlása várható,
ami egyben rossz prognózist is
jelent. Burrows a jelenséget lóverseny
effektusnak (Horse Racing Effect) nevezte
(25). Ekkor úgy gondolták, hogy
a chronicus bronchitis az urbánusabb
Angliában elterjedtebb mint Amerikában,
ahol inkább az emphysema a
gyakoribb. Ezért a szakmában egy
ideig közszájon forgott a brit bronchitis
és az amerikai emphysema kifejezés.
Később Londonban és Chicagóban
végzett vizsgálatok tanúsága szerint a
két forma hasonló (26).
Megfigyelések szerint (Dornhorst
1955, Simpson 1868) egyes betegek,
akiknek kimutatható krónikus légúti
obstrukciója van, nehéz légzéssel
küszködnek, de nincs hypoxaemiájuk.
Másoknál, jelentős légzéskárosodás
mellett a jobbszívfél-elégtelenség jelei
mutatkoznak és csökkent az O 2 -szaturációjuk,
gyakran cyanoticusak. Kissé
élesebben fogalmazva, az előző csoportot
pink puffer („A” emphysemás
típus, 2. ábra), az utóbbit blue bloated
(„B” bronchitises típus, 3. ábra) néven
illették (27). Burrows módosította,
illetve kiegészítette Fletcher és
Peto, a dohányzók és nem dohányzók
FEV 1 csökkenéssel kapcsolatos klaszszikus
ábráját. Figyelembe vette és fel-

tüntette az akut exacerbációk FEV 1
romlást gyorsító hatását (28).
1958-tól évente megrendezik Aspenben
(Colorado, USA) az Aspen
Emphysema Konferenciákat (Aspen
Emphysema Conferences), melyeket
az emphysema és a kapcsolódó témák
megtárgyalására szerveztek. Később
más témák is helyet kaptak ezeken a
konferenciákon, de az elsőrendű főtéma
az emphysema maradt. A chronicus
bronchitis és emphysema hivatalos
definíciója 1959-ben Londonban,
a CIBA Guest Symposium of Phy -
sicians alkalmából született meg (29).
A COPD komponenseit 1982-ben
az Amerikai Mellkasi Betegségek Társaságának
diagnosztikai standardokkal
foglalkozó bizottsága (American Thoracic
Society, Comittee of Diagnostic
Standards) definiálta, a chronicus bronchitist
klinikai aspektusból határozta
meg (krónikus köhögés, ami legalább
három hónapon át tart, legalább két
egymást követő évben). Ezzel szemben
az emphysemának anatómiai alapot
adtak (megnövekedett alveoláris
tér és alveolusfal-károsodás), asthma
bronchiale (légúti hyperreactivitás különbözö
ingerekre). Mindkét definíció
nélkülözi a physiológiai kritériumokat.
Harmadikként az asthmatic bronchitis
overlap syndromát jelölik meg. (Comittee
on Diagnostic Standards for Nontuberculous
Respiratory Diseases,
1962.)
A COPD nevet William Briscoe
használta először 1965-ben a IX. Aspen
Konferencián (30). 1960-ban,
1964-ben, 1969-ben a hollandiai
Groningenben Európa legismertebb,
pulmonológiával foglalkozó kutatóinak
részvételével nemzetközi konferenciát
rendeztek, melynek fő témája
a chronicus bronchitis volt (31). A
Global Initiative for Obstructive Lung
Disease (GOLD) nevű, bizonyítékokon
alapuló, a COPD diagnosztizálására,
kezelésére és megelőzésére irányuló
nemzetközi állásfoglalást és
irányelvet tartalmazó programot 1997ben
alkották meg a National Health,
Lung and Blood Institute, a National
Institutes of Health, USA és a World
Health Organization közreműködésével.
A GOLD-program a világ vezető
szakembereiből álló bizottságok részvételével
végzi munkáját és útmutatást
ad a COPD kezeléséhez és megelőzéséhez.
A GOLD-nak több verziója
van, folyamatos frissítésekkel összefogja
a COPD-vel kapcsolatos ismereteket,
alkalmazza az aktuális kutatási
eredményeket, vezérfonalat nyújt a
betegség diagnosztikájában, kezelésében
és megelőzésében.
A 48. Aspen Lung Conference alkalmával
Thomas L. Petty vitára bocsátotta
a COPD és kapcsolódó betegségeinek
és a COPD phenotypusai -
nak (bronchitis chronica, bronchiolitis
obliterans, emphysema) kérdését.
Ugyancsak ebben az időben került felszínre
a COPD-nek, mint szisztémás
betegségnek problematikája. Ma már
egyértelmű a betegség genetikai háttere.
Számos gén polymorphizmusa
bizonyított. A genetikai háttér mellett
különböző környezeti tényezők (dohányzás,
levegőszennyeződés, infekciók)
járulnak hozzá a COPD kialakulásához.
Szólni kell röviden a betegség patológiájáról
és néhány kiváló patológusról,
akiknek jelentős szerepe volt a
COPD kutatásában. Reid nevéhez fűződik
a hörgők falvastagságának (a
porc és az epithel között) és a submucosában
lévő hörgőváladékot termelő
mirigyállomány vastagságának arányát
jelző Reid-index megalkotása (32).
Jethro Gough készítette az első,
egész tüdő vékony metszeteit, melyek
segítségével kiválóan lehetett az
emphysema típusait (panlobularis, illetve
centrilobularis emphysema) tanulmányozni
és illusztrálni (33). Reid
(34), Heard (35) és Thurlbeck (36)
könyvei részletes összefoglalását adják
a COPD, illetve az emphysema patológiájának
Jelentős számban történtek hazai –
elsősorban epidemiológiai felmérések
– vizsgálatok (l. táblázat). A vizsgála-
22. Fletcher, C. M., Tinker, C. M.,
Peto, R., Speizer, F. E. The
natural history of chronic
bronchitis and emphysema.
Oxford, UK: Oxford University
Press; 1976.
23. Stuart-Harris, C. H., Pownall,
M., Scothorne, C. M. et al.,
1953. The factor of infection
in chronic bronchitis. Q J Med
22: 121–32. Respiration,
Vol. 22, No. 1, 1965.
24 Scadding, J. G. 1959.
Principles of definition in
medicine with special
reference to chronic
bronchitis and emphysema,
Lancet,14: 323–5.
25. Burrows, B., Knudson, R. J.,
Camilli, A. E. et al., 1987. The
„horse racing effect” and
predicting decline int he
forced expiratory volume in
one second from screening
spirometry. Am Rev Resp Dis
137: 788–93.
26. Fletcher, C. M, Jones, N. L,
Burrows, B., Niden, A. H.
American Emphysema and
British Bronchitis.
A Standardized Comparative
Study. Am Rev Respir Dis.
1964 Jul; 90: 1–13.
27. Burrows, B., Fletcher, C.,
Heard, B. E. et al., 1966.
The emphysematous and
bronchial types of chronic
airways obstruction.
A clinicopathological study
of patients in London and
Chicago. Lancet 1: 830–5.
28. Burrows, B.: Overview of
obstructive lung diseases. Clin
North Am 1981: 65: 455–471.
29. CIBA Guest Symposium of
Physicians, London:
Terminology, definitions and
classifications of chronic
pulmonary emphysema and
related conditions. Thorax 14:
286–299, 1959
TÜDŐGYÓGYÁSZAT ■ 4. évfolyam 2. szám
7

30. Briscoe, W. A., Nash, E. S.:
The slow space in chronis
obstructive pulmonary
disease. Ann N Y Acad Sci 121:
706–22
31. Orie, N. G. M., Sluiter, H. J., eds.
Bronchitis. Assen, Royal Van
Gorcum, 1961, 1965, 1970.
32. Reid, L.: 1960. Measurement
of bronchial mucous gland
layer. A diagnostic yardstick
in chronic bronchitis. Thorax,
15: 132–41.
33. Gough, J.: 1952. Discussion on
the diagnosis of pulmonary
emphysema. The pathologic
diagnosis of emphysema.
Proc R Soc Med 45: 576–7.
34. Reid, L.: 1967. The Pathology
of emphysema. Philadelphia:
J. B. Lippincott.
35. Heard, B. J. 1969. Pathology
of chronic bronchitis and
emphysema. Baltimore:
Williams and Wilkins.
36. Thurlbeck, W. M. 1976.
Chronic airflow obstruction
in lung disease. Philadelphia:
W. B. Saunders.
8 TÜDŐGYÓGYÁSZAT ■ 2010. FEBRUÁR
EREDETI KÖZLEMÉNYEK
A COPD története
tok fő célkitűzése a betegség minél korábbi
stádiumban történő felismerésének
lehetősége volt, valamint a légzésfunkciós
paraméterek alkalmasságának
vizsgálata a korai, még nem jelentős,
de diagnosztikus mértékű obstrukció
kimutatásában.
A betegség kezelésére az 1960-as
évek előtt jószerivel csak a váladék elfolyósítását
célzó kezelések történtek
(pl. káliumjodid). Később az ephedrin,
majd a teophyllin korszaka következett.
Kis adagban sedatívumokat is
alkalmaztak, főleg az ephedrin mellékhatásainak
ellensúlyozására. Később
már antibiotikumokat is lehetett alkalmazni,
elsősorban szövődmények
(pneumónia, purulens exacerbáció)
esetén. Ezután következett a cortico -
steroidok, – először csak a szisztémásan
adott – érája. 1967-től alkalmazták
a hosszú távú oxigénkezelést, ezt
megelőzően az oxigén adását tiltották.
1969 óta végzik a COPD-s betegek
MAGYARORSZÁGI FELKUTATÓ VIZSGÁLATOK
rehabilitációját. 1971-től van lehetőség
respirátor therápiára. 1972-ben
megjelennek az inhalatív corticosteroidok
(ICS) 1990-től tudjuk alkalmazni
a COPD kezelésében leghatásosabb
hosszú hatású hörgőtágítókat (β-adre -
nerg és anticholinerg, LABA). 1995től
állnak rendelkezésre a kombinált
készítmények (ICS + LABA). 1990től
nyert teret esetenként a sebészi kezelés
(tüdővolumen-redukció), jóllehet
az első ilyen műtétet 1957-ben végezték.
Az első tüdő transzplantációt
1963-ban kísérleti állatban, az első
humán műtétet 1983-ban végezték.
Folyamatos kutatások folynak világszerte
a pathomechanizmus mélyebb
megismerésére és újabb, hatásos
gyógyszerek előállítására. Ígéretes és
komoly előrehaladást jelent pl. a légúti
gyulladást csökkentő phosphodiesterase
4 specifikus inhibitorok kutatása,
valamint a különböző specifikus
cytokin ellenes anyagok vizsgálata.
Lányi M., Bakonyi Z., Hordós A. A felkutatás jelentősége az idült bronchitis
gondozásában. Orv. Hetil.
A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Krónikus aspecifikus légzési betegségek felkutatása
(Budapest) és a Csongrád megyei és gondozása.
tüdőgyógyász hálózat (Tüdőbeteggondozó, Zákányszéki modellközség-vizsgálat, 1970–71.
Mórahalom) munkacsoportja Egészségtudomány 1973. XVIII. 1–90, Suppl.
Miskovits G., Szüle P., Major T., Streibel V., Nagy P. Az idült bronchitis népbetegség jellegére vonatkozó
vizsgálatok. Orv. Hetil. 1965. 106: 103
(Budapest, IX. kerületi lakosságszűrés)
Kraszkó P., Sárady K. A krónikus aspecifikus légzőszervi betegség
előfordulása a vidéki lakosság körében. Orv. Hetil.
1970. szeptember 20. 111 (38) 2236–8
Hutás I., Streibel V. Krónikus nem specifikus légzőszervi betegségek
(CNSLB) előfordulása különböző
légszennyezettségű területeken. Orv. Hetil. 1976.
29, 195–201.
Hutás I., Streibel V., Böszörményi Nagy Gy., Tömeges légzésfunkciós vizsgálatok a krónikus
Dubay M., Hofhauser B. bronchitis korai felkutatásában. Pneumol. Hung.
1979. 32. 195-205.
Fodor Miklós, Somogyhárságy Krónikus bronchitis felkutatása és gondozása
a körzeti orvosi gyakorlatban