Hajdú-bihari - Debrecen Online
Hajdú-bihari - Debrecen Online
Hajdú-bihari - Debrecen Online
Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
A kommunizmus áldozataira emlékeztek<br />
<strong>Hajdú</strong>böszörményben az<br />
önkormányzat és a Bocskai István<br />
Gimnázium közös rendezvényén.<br />
Bárány Ottóné Badi Györgyi túlélő<br />
szemtanúként emlékezik vissza az<br />
1950-es évek kitelepítéseire és a<br />
Dráva menti falvak tragédiájára.<br />
– Az ötvenes évek eseményei<br />
az évtizedekig elhallgatott bűnök<br />
történetei voltak, miközben szocialista<br />
humanizmusról, társadalmi<br />
igazságosságról szólt a hivatalos<br />
propaganda – mondta el Bárány<br />
Ottóné. – Emlékezni kötelességünk,<br />
hogy a múlt tragédiái ne ismétlődhessenek<br />
meg.<br />
Bárány Ottóné fontosnak tartja<br />
számszerűen is kiemelni a tényeket:<br />
1945–50 között Magyarország<br />
lakossága 9,3 millió volt, ebből internáltak<br />
40 ezer embert, börtönbe<br />
vittek 43 ezret, kihágási zaklatásoknak<br />
223 ezer embert tettek ki.<br />
Az 50-es években a lakosság száma<br />
szintén 9,3 millió volt, vádirat<br />
650 ezer ember ellen született, ítéletet<br />
390 ezer ember ellen hoztak,<br />
ítélet nélkül kényszermunkatáborokba<br />
deportáltak körülbelül 2500<br />
családot, megközelítőleg 10 ezer<br />
embert. 1957-ben, a kádári megtorlás<br />
idején, a lakosság száma 10<br />
millió volt, eljárás folyt 40 ezer ember<br />
ellen, börtönre ítéltek 27 ezer<br />
embert, ítélet nélkül internáltak 13<br />
ezret, kivégeztek 380 embert.<br />
1944–45-ben Magyarország szu -<br />
verenitását elvesztett állammá vált<br />
és kezdetét vette a totális diktatúra,<br />
ahogy Illyés Gyula írja: „Hol zsarnokság<br />
van, ott van jelenvalóan<br />
mindenekben.” Ennek eszköze az<br />
Államvédelmi Osztály (ÁVO) lett,<br />
amely 1948. szeptember 6-tól Államvédelmi<br />
Hatósággá (ÁVH) alakult.<br />
A kommunista jogrend a politikai<br />
okok miatti korlátozások különböző<br />
fajtáit hozta létre: rendőri<br />
felügyelet alá helyezés, internálás,<br />
munkaszolgálat, rabmunkáltatás,<br />
kihágási bűntettek és deportálás,<br />
vagyis kitelepítés. A közgondolkodással<br />
ellentétben a kitelepítettek<br />
többsége nem értelmiségi, előkelő<br />
származású volt, inkább földtulajdonos<br />
paraszt, ipari munkás, az<br />
állam által kuláknak nevezett személy,<br />
család. A Hortobágyon, a<br />
Nagykunságon és a <strong>Hajdú</strong>ságban<br />
összesen 12 kényszermunkatábor<br />
működött: Árkus, Borzas-Mihályfalva,<br />
Tiszaszentimre, Kócspuszta,<br />
Kormópuszta, Kónya, Tedej, Elek,<br />
Ebes, Lászlómajor, Borsós és Polgár-Lenintanya.<br />
Oda hurcolták a<br />
[ <strong>Hajdú</strong>-<strong>bihari</strong> Hét | 2010. március 10. ] Élő múlt 7<br />
Rabságban a magyar Gulágon<br />
A reménytelenségben. Az ebesi tájmúzeumban állandó kiállítás emlékeztet a múltra<br />
rendszer ellenségeinek mondott,<br />
mintegy 2500 családot, megközelítőleg<br />
10 ezer embert. A Hortobágyra<br />
deportálások 1950. június<br />
23-án éjszaka 2 óra körül kezdődtek<br />
előzetes értesítés nélkül, és a<br />
déli határsáv településein élőket<br />
érintették. A legnagyobb titoktartás<br />
és szervezettség volt jellemző<br />
a műveletre, melyet központilag<br />
az ÁVH irányított. Tekintet nélkül<br />
korra, nemre, egészségi állapotra,<br />
az egész családnak mennie kellett.<br />
Néhány óra alatt veszítették el mindenüket,<br />
és a tragédia, ami velük<br />
történt, megindította sok Dráva<br />
menti ormánsági falu visszafordíthatatlan<br />
pusztulását. Dr. Bárány<br />
Ottóné családjával élte át a deportálás<br />
borzalmait.<br />
– Szüleimmel, nagymamámmal<br />
és testvéreimmel a Dráva mentén<br />
laktunk Piskó községben. Éjjel két<br />
órakor két ávós, egy rendőr és egy<br />
civil személy rontott be hozzánk.<br />
Betereltek minket egy szobába, ott<br />
egy rendőr ránk szegezett puskával<br />
vigyázott ránk, amíg édesapámat<br />
elvitték a községházára. Felolvasták<br />
előtte a határozatot, hogy<br />
el kell hagynunk a falut reggel hét<br />
órára, és minden vagyonunkat a<br />
termelőszövetkezetnek juttatják.<br />
Nemzedékek munkáját egy pillanat<br />
alatt elveszíteni olyan trauma,<br />
amelyet nem lehet feldolgozni. A<br />
Bödönháti Állami Gazdaságot je-<br />
lölték ki lakhelyünknek, mert, mint<br />
mondták, a faluban való tartózkodásunk<br />
aggályossá vált. Akkor 12<br />
éves voltam...<br />
A család semmit sem vihetett<br />
magával néhány ruhán, tartós<br />
élelmiszeren, ágyneműn, edényen<br />
és szerszámon kívül. Lakásukat<br />
lepecsételték, és a kevés holmit<br />
összepakolva, szekerekkel indították<br />
útnak őket a legközelebbi<br />
gyűjtőhelyig, a vajszlói állomásra.<br />
Marhavagon-szerelvények várták<br />
ott őket. A lezárt vagonokban<br />
másfél napos utazás után érkeztek<br />
meg a Bödönháti Állami Gazdaságba,<br />
Polgár-Lenintanyára. A tábor<br />
területén alig akadt szálláshelynek<br />
való épület, csak tehénistálló,<br />
birkahodály, lóistálló, rendőrségi<br />
és gazdasági épület, raktár és egy<br />
barakk.<br />
– A 368 emberből 146-an ebben<br />
a barakkban éltünk 39 hónapon<br />
át – emlékezett Bárány Ottóné. –<br />
A többieknek csak az istállókban,<br />
cséplőgépek alatt, padláson és a<br />
szerszámos kamrában maradt hely.<br />
Később vályogviskókat építtettek<br />
velünk, de ősszel a vályog nem<br />
tudott kiszáradni, vastag penész<br />
lepte el a falakat, állandóan becsorgott<br />
az esővíz. Ennek ellenére<br />
oda is beköltöztettek családokat.<br />
A remény ereje tartotta bennük<br />
a lelket. Mindig volt egy dátum,<br />
amelyet szabadulásuk napjaként<br />
tűztek ki magunk elé. Az első 1950<br />
karácsonya volt, végül 1953-ban<br />
Nagy Imre amnesztiát hirdetett a<br />
deportáltaknak is, így ősszel kiszabadultak<br />
a több mint hároméves<br />
fogságból. A hortobágyi elhurcoltak<br />
azok közé tartoznak, akik a<br />
legtöbbet szenvedtek a szabadságukért.<br />
– Örültünk a szabadulásnak –<br />
mondta a szemtanú. – Nem tudtuk,<br />
miért kerültünk deportálótáborba.<br />
Azt mondták, hogy tévedés történt,<br />
de nem beszélhetünk róla senkinek,<br />
felejtsük el, ha nem akarunk<br />
oda visszakerülni.<br />
Magyarországon 1950–1953 kö -<br />
zött több mint 2500 családot deportáltak<br />
szervezett körülmények<br />
között a hortobágyi kényszermunkatáborokba.<br />
A táborok helyét<br />
megsemmisítették, a történtekről<br />
a rendszerváltozásig a még élő tanúk<br />
sem beszélhettek. A levéltári<br />
anyagokat titkosították és elzárták,<br />
csak 1995-ben szabadultak fel.<br />
Ekkor kezdték el kiadni a deportálásokról<br />
szóló tábori naplókat,<br />
visszaemlékezéseket. Dr. Bárány<br />
Ottóné a <strong>Hajdú</strong>böszörményi Levéltár<br />
anyagai és a szemtanúk memoárjai<br />
segítségével tanulmányt írt<br />
Lenintanyáról, amely a Kitaszítottak<br />
III. című könyv részeként jelent<br />
meg és a tábor teljes névsorát is<br />
tartalmazta.<br />
Sörös Emőke