chýrnik - izamky.sk

HÍRNÖK7BoldogságA lány belépett a szobába. Szánalmaskis szoba volt. Egy kislyuk. Egy kényelmetlen, keskenyágy és egy szekrény szorongottcsak benne. Gyűlölte ezt a szobát.Alkonyodott, az alacsony falakatés a bútorokat belepte a koraestiszürkeség, mint valami vékony,finom fátyol. Az egyetlen, piciablak üvegén tompán koppantakaz utcák fényei, hogy aztán csalódottanfollyanak le róla. Az üvegegyik sarkában egy jelzőlámpafénye gurult szét, és osztozottegy kirakat rikító rózsaszínjévelegy zsírfolton. A fények néhaösszemosódtak, máskor egy-egyelhaladó autó lámpájának fényévelkeveredtek, összekuszálódtak,megnyúltak és összementek, torzképeket rajzolva az üvegre, amikmintha egy őrült festő fejéből pattantakvolna ki. A harsogó színekhangtalan sikolyokként tátogtakaz ablak külső oldalán.A lány csak állt a szoba ajtajában,és némán figyelte a fényekkülönös táncát. Érezte, ahogylassan elszorul a torka. Mintha kiszívtákvolna a levegőt a szobából.A falak egyszerre csak mozdulnilátszottak, még a téglák ropogásátis hallani vélte. Szédült. A menynyezetkomótosan csúszott a padlófelé, akár egy gigászi malomkő.A levegő elnehezült, a mindentbeborító, szürke lepel meglebbent,és ködként gomolyogotta szobában. A falak és a mennyezetegyre csak csúsztak egymásfelé, a téglák elviselhetetlenül élesrecsegése szinte szétszaggatta a levegőt.A lány az ablakhoz szaladt.Feltépte. A késő őszi hideg üvöltővadként karmolt az arcába, ésa szél vadul csapkodni kezdte azócska függönyt. A lány mélyetszippantott a levegőből. Borzongott,hátán mégis patakokbanfolyt a verejték. Gyorsan erőt vettmagán és hátrafordult. Várta, mikorzáródnak össze a falak, mikorőrli fel a szobát a lecsúszó menynyezet.De semmi. A falak lustánálltak a helyükön, ocsmány, virágmintástapétaruhájukban, mintvalami meg nem tartott esküvő,elfelejtett vendégei. A plafonontovábbra is ott lógott a nagy, régimódicsillár. Egyetlen szemévelvakon, közönyösen bámult belea szoba csendjébe. A függöny vadulkalimpált, mint a rab, aki mindenáron szabadulni akar a béklyóiból.A besüvítő szél felkavartaa bútorokról a porszemeket, amikőrült táncot jártak a beszűrődőutcai fények szegényes derengésében.A levegő még mindig ólomkéntnehezedett a lány testére, nehezentudott csak lélegezni.Valahányszor belépett ebbea szobába, úgy érezte, mintha egymásik dimenzióba nyíló, láthatatlankapun lépne át. Ez volt a Szoba.Egy színtelen, nyomasztó világ,ahová belépve az ember úgyérezte, minden boldogság és jóérzés elporlad, ahol nem vár más,csak a tehetetlen kétségbeesés ésfélelem. A lány a kinti világba, azablakon túli világba vágyott. A kirakatokfényei, az autók lámpái,mind-mind olyan távoli, csodálatosés elérhetetlen volt ebbőla börtönből. Szabadulni akart.Belekapaszkodott az ablak oldalába,feltérdelt a keskeny párkányra,majd guggoló állásbahelyezkedett. Körülpillantott,gyönyörködött a páratlan kilátásban,amit az éjszakai városnyújtott. A színes fények szintefelhőkké olvadtak, ingtek-lengteka szélben, játszottak a felkavartporral, szétgurultak rajta, mintmegannyi apró, színes üveggolyó,aztán úja összeálltak. Némelyiküka házak falának dőlve sugdolózott,aztán egy hirtelen jött szélrohamtólszétrebbentek, akár egy bujkálószerelmes pár. A lány elmosolyodott.Alatta kilencemeletnyimélység tátotta a száját. Mégsemfélt.Végül megtette az utolsó lépéstis. Lelépett a párkányról, kia szabadba, ebbe a csodálatosfényvilágba. Lába puhán süllyedta vastag levegőpaplanba. A szélbelekapott hosszú, fekete hajábaés megnyugtatóan végigsimítottaaz arcát. A lány kitárta karjait ésa csillagok arcába nevetett, amikdrágakövekként csillogtak az égfekete takaróján. Egyik-másikmég huncutan kacsintott is egyet.Boldog volt. Életében először.Igazán boldog. Nem számítottsemmi. Szabad volt. Végre szabad.Mosolygott. Úgy érezte,nem is zuhan, hanem könnyű,sovány testét a levegő megannyi,puha keze finoman adogatja egymásnakegyre lejjebb és lejjebb.Ilyen magasról egész messzire ellehetett látni. Belelátott a városlüktető szívébe. A távoli házakbanvillanyokat kapcsoltak fel- és le,jelzőlámpák villogtak, egy tűzoltósuhant el kéken az egyik utcában.Az út menti lámpák aranyrafestették az aszfaltot és a fákat;a kirakatok zöld, rózsaszín és kékfényei egymással versengve pompáztak,igyekezvén túlragyognia másikat; a távolban pedig gyárakeregették narancssárga füstpamacsaikat.Egy fa smaragd zöld levele jólesőenvégigsimította az arcát,ahogy zuhanás közben elszáguldottmellette. Még egyszer felpillantotta csillagokra. Mielőtt földetért, egy kirakat még rózsaszíncsókot dobott a kezére.Arcán ott ült az időbe fagyottboldogság, szemében ott csillogottaz éjszakai város mindenfénye. Csak a szoba nézett le rágúnyos szürkeséggel a magasból.Durcásan kiöltötte függöny nyelvét,majd tehetetlen dühében bevágtaaz ablakát_jar_Ha eljő az Éj...Így kell RENDŐRT HÍVNI!Eljő. Borongós-bátortalanul,őszülő halántékkal, könnyed-könnyeshunyorgó tekintettel, fénylőfeketén,visszafogott vágyódással,szomjas-önfeláldozón. Fontosvagyok számára, nekem gyűjticsillagait, mosolyt zengenek: szédületesszimfóniákba szenderülőszólamokat, éhesen-élhető, zabolázatlanzongorafutamokat. Értem,érzem, élem. Köröttünk mindenbeszél, hihetetlen harmóniábahullva hallgatunk. Gyengédségévelaltatva-éltetve karjába von, finomanszőtt takarót terít rám:féltve óv. Behunyom szemem, dea harmatos seprű-pillák alatt felsejlikereje, rezdüléseivel ringatózom.Magamba szívom leheletét,szomjam csillapítom áhított ízével,megborzongok... erre az Éjrevártam legbelül. Kutatom kószacsillagait, nem hagyom kihunyniőket, hiszen nekem ragyognak.Színei százszorosan is bennemhalnak, sóhajai, érzéki-érző gondolataiaz enyémek. Kimondatlanulis kimondott az összhang:az Éj és én. Káprázatos-közel vagyunkegymáshoz, elválaszthatatlanul...Alkonyodik... fenséges fény pislákol,a Tejút járható.Eljő.(int)Éppen lefeküdtünk volna, mikoraz asszony szólt, hogy ég alámpa a garázsban. Kinézek és látomám, hogy négy markos cigánylegény serényen hordja kifelé acuccaimat, aztán rakják az utcánácsorgó teherautóra ezerrel.Kapom a telefont, hívom arendőrséget, de azt mondja egyzsernyák, hogy momentán egyszabad kocsijuk sincs, de nyugi,amint lesz, jönnek, és már le is tette.Nekem meg a fejembe szaladtaz adrenalin azonnal, úgy hogy ismétfelhívtam a szervet.Mondom neki, az előbb telefonáltam,hogy jöjjenek, de márnem kell sietniük.Ugyanis fogtam a puskámat,és lepuffantottam mind a négyet,helyszínelni meg tényleg ráérnekkésőbb is. No, le se tettem a kagylót,négy rendőrautó már ott isvolt a házunk előtt, plusz a mentő.El is kapták a betörőket ízibe.Az egyik rendőr, aki velem ishajlandó volt szóba elegyednimegjegyezte:- Mintha azt mondta volna,hogy lelőtte mind a négyet.Mire én:- Maguk meg valami olyasmitmondtak, hogy nem tudnak küldenisenkit...(int)