HÍRNÖK7BoldogságA lány belépett a szobába. Szánalma<strong>sk</strong>is szoba volt. Egy kislyuk. Egy kényelmetlen, ke<strong>sk</strong>enyágy és egy szekrény szorongottcsak benne. Gyűlölte ezt a szobát.Alkonyodott, az alacsony falakatés a bútorokat belepte a koraestiszürkeség, mint valami vékony,finom fátyol. Az egyetlen, piciablak üvegén tompán koppantakaz utcák fényei, hogy aztán csalódottanfollyanak le róla. Az üvegegyik sarkában egy jelzőlámpafénye gurult szét, és osztozottegy kirakat rikító rózsaszínjévelegy zsírfolton. A fények néhaösszemosódtak, má<strong>sk</strong>or egy-egyelhaladó autó lámpájának fényévelkeveredtek, összekuszálódtak,megnyúltak és összementek, torzképeket rajzolva az üvegre, amikmintha egy őrült festő fejéből pattantakvolna ki. A harsogó színekhangtalan sikolyokként tátogtakaz ablak külső oldalán.A lány csak állt a szoba ajtajában,és némán figyelte a fényekkülönös táncát. Érezte, ahogylassan elszorul a torka. Mintha kiszívtákvolna a levegőt a szobából.A falak egyszerre csak mozdulnilátszottak, még a téglák ropogásátis hallani vélte. Szédült. A menynyezetkomótosan csúszott a padlófelé, akár egy gigászi malomkő.A levegő elnehezült, a mindentbeborító, szürke lepel meglebbent,és ködként gomolyogotta szobában. A falak és a mennyezetegyre csak csúsztak egymásfelé, a téglák elviselhetetlenül élesrecsegése szinte szétszaggatta a levegőt.A lány az ablakhoz szaladt.Feltépte. A késő őszi hideg üvöltővadként karmolt az arcába, ésa szél vadul csapkodni kezdte azóc<strong>sk</strong>a függönyt. A lány mélyetszippantott a levegőből. Borzongott,hátán mégis patakokbanfolyt a verejték. Gyorsan erőt vettmagán és hátrafordult. Várta, mikorzáródnak össze a falak, mikorőrli fel a szobát a lecsúszó menynyezet.De semmi. A falak lustánálltak a helyükön, ocsmány, virágmintástapétaruhájukban, mintvalami meg nem tartott e<strong>sk</strong>üvő,elfelejtett vendégei. A plafonontovábbra is ott lógott a nagy, régimódicsillár. Egyetlen szemévelvakon, közönyösen bámult belea szoba csendjébe. A függöny vadulkalimpált, mint a rab, aki mindenáron szabadulni akar a béklyóiból.A besüvítő szél felkavartaa bútorokról a porszemeket, amikőrült táncot jártak a beszűrődőutcai fények szegényes derengésében.A levegő még mindig ólomkéntnehezedett a lány testére, nehezentudott csak lélegezni.Valahányszor belépett ebbea szobába, úgy érezte, mintha egymásik dimenzióba nyíló, láthatatlankapun lépne át. Ez volt a Szoba.Egy színtelen, nyomasztó világ,ahová belépve az ember úgyérezte, minden boldogság és jóérzés elporlad, ahol nem vár más,csak a tehetetlen kétségbeesés ésfélelem. A lány a kinti világba, azablakon túli világba vágyott. A kirakatokfényei, az autók lámpái,mind-mind olyan távoli, csodálatosés elérhetetlen volt ebbőla börtönből. Szabadulni akart.Belekapaszkodott az ablak oldalába,feltérdelt a ke<strong>sk</strong>eny párkányra,majd guggoló állásbahelyezkedett. Körülpillantott,gyönyörködött a páratlan kilátásban,amit az éjszakai városnyújtott. A színes fények szintefelhőkké olvadtak, ingtek-lengteka szélben, játszottak a felkavartporral, szétgurultak rajta, mintmegannyi apró, színes üveggolyó,aztán úja összeálltak. Némelyiküka házak falának dőlve sugdolózott,aztán egy hirtelen jött szélrohamtólszétrebbentek, akár egy bujkálószerelmes pár. A lány elmosolyodott.Alatta kilencemeletnyimélység tátotta a száját. Mégsemfélt.Végül megtette az utolsó lépéstis. Lelépett a párkányról, kia szabadba, ebbe a csodálatosfényvilágba. Lába puhán süllyedta vastag levegőpaplanba. A szélbelekapott hosszú, fekete hajábaés megnyugtatóan végigsimítottaaz arcát. A lány kitárta karjait ésa csillagok arcába nevetett, amikdrágakövekként csillogtak az égfekete takaróján. Egyik-másikmég huncutan kacsintott is egyet.Boldog volt. Életében először.Igazán boldog. Nem számítottsemmi. Szabad volt. Végre szabad.Mosolygott. Úgy érezte,nem is zuhan, hanem könnyű,sovány testét a levegő megannyi,puha keze finoman adogatja egymásnakegyre lejjebb és lejjebb.Ilyen magasról egész messzire ellehetett látni. Belelátott a városlüktető szívébe. A távoli házakbanvillanyokat kapcsoltak fel- és le,jelzőlámpák villogtak, egy tűzoltósuhant el kéken az egyik utcában.Az út menti lámpák aranyrafestették az aszfaltot és a fákat;a kirakatok zöld, rózsaszín és kékfényei egymással versengve pompáztak,igyekezvén túlragyognia másikat; a távolban pedig gyárakeregették narancssárga füstpamacsaikat.Egy fa smaragd zöld levele jólesőenvégigsimította az arcát,ahogy zuhanás közben elszáguldottmellette. Még egyszer felpillantotta csillagokra. Mielőtt földetért, egy kirakat még rózsaszíncsókot dobott a kezére.Arcán ott ült az időbe fagyottboldogság, szemében ott csillogottaz éjszakai város mindenfénye. Csak a szoba nézett le rágúnyos szürkeséggel a magasból.Durcásan kiöltötte függöny nyelvét,majd tehetetlen dühében bevágtaaz ablakát_jar_Ha eljő az Éj...Így kell RENDŐRT HÍVNI!Eljő. Borongós-bátortalanul,őszülő halántékkal, könnyed-könnyeshunyorgó tekintettel, fénylőfeketén,visszafogott vágyódással,szomjas-önfeláldozón. Fontosvagyok számára, nekem gyűjticsillagait, mosolyt zengenek: szédületesszimfóniákba szenderülőszólamokat, éhesen-élhető, zabolázatlanzongorafutamokat. Értem,érzem, élem. Köröttünk mindenbeszél, hihetetlen harmóniábahullva hallgatunk. Gyengédségévelaltatva-éltetve karjába von, finomanszőtt takarót terít rám:féltve óv. Behunyom szemem, dea harmatos seprű-pillák alatt felsejlikereje, rezdüléseivel ringatózom.Magamba szívom leheletét,szomjam csillapítom áhított ízével,megborzongok... erre az Éjrevártam legbelül. Kutatom kószacsillagait, nem hagyom kihunyniőket, hiszen nekem ragyognak.Színei százszorosan is bennemhalnak, sóhajai, érzéki-érző gondolataiaz enyémek. Kimondatlanulis kimondott az összhang:az Éj és én. Káprázatos-közel vagyunkegymáshoz, elválaszthatatlanul...Alkonyodik... fenséges fény pislákol,a Tejút járható.Eljő.(int)Éppen lefeküdtünk volna, mikoraz asszony szólt, hogy ég alámpa a garázsban. Kinézek és látomám, hogy négy markos cigánylegény serényen hordja kifelé acuccaimat, aztán rakják az utcánácsorgó teherautóra ezerrel.Kapom a telefont, hívom arendőrséget, de azt mondja egyzsernyák, hogy momentán egyszabad kocsijuk sincs, de nyugi,amint lesz, jönnek, és már le is tette.Nekem meg a fejembe szaladtaz adrenalin azonnal, úgy hogy ismétfelhívtam a szervet.Mondom neki, az előbb telefonáltam,hogy jöjjenek, de márnem kell sietniük.Ugyanis fogtam a pu<strong>sk</strong>ámat,és lepuffantottam mind a négyet,helyszínelni meg tényleg ráérnekkésőbb is. No, le se tettem a kagylót,négy rendőrautó már ott isvolt a házunk előtt, plusz a mentő.El is kapták a betörőket ízibe.Az egyik rendőr, aki velem ishajlandó volt szóba elegyednimegjegyezte:- Mintha azt mondta volna,hogy lelőtte mind a négyet.Mire én:- Maguk meg valami olyasmitmondtak, hogy nem tudnak küldenisenkit...(int)
6 HÍRNÖKHalljunk, lássunk, érezzünkFigyelmes szemlélődéssel elűzhetjüka rossz gondolatokatElőfordult már, hogy azon jártaz esze, mennyivel jobb lennevalahol máshol? Ugyanakkor talánegyetlen részletet sem tudottvolna felidézni a környezetéből,mert hosszú ideje csak saját belsővilága kötötte le? Próbáljon meglazítani, hallgattassa el agyábana kellemetlen hangokat, fedezzefel, mennyi szép és kellemes dologveszi körül.Légzés Figyelje meg a légzését,hogyan emelkedik, süllyeda mellkasa, hogyan áramlik bea levegő az orrlyukain. Kövessea levegő útját, fi gyelje, ahogytüdeje kitágul, majd ismét öszszehúzódik,s a levegő távozik azorrán át.Test Tudatosítsa önmagábana lába és a karja helyzetét, a gerincoszlopét.Figyelje meg testét„belülről", fi gyelje meg, mit éreza fejében, a mellkasában, a hasában,a lábában.Környezet Figyeljen mega környezetében minél több részletet.Például: milyen a hőmérséklet?Áll a levegő vagy mozog?Milyen a fény, és honnan érkezik?Figyeljen meg öt tárgyat, szinténapró részletességgel. Ezután koncentráljonöt olyan érzetre, amelyetteste felületén érez, ez leheta levegő érintése, vagy az, ahogya cipő simul a lábára.Hangok Kezdje a megfigyeléstazokkal a hangokkal, amelyeköntől származnak, pl. lépéseinekkopogása, légzése, gyomránakkorgása. Ezután fi gyeljen a külsőzajokra, mások beszélgetésére,autók hangjára, madarak csicsergésére,stb.A nyugodt szemlélődésre valóképességünket még tovább fejleszthetjük,ha naponta teszünkegy rövid sétát, és egész idő alattmegpróbálunk arra összpontosítani,amit a környezetünkben látunk,hallunk, észlelünk. Kezdetbenújra és újra feltűnnek majdagyunkban „ide nem illő" gondolatok,ilyenkor azonban mindigtereljük vissza a figyelmünketa körülöttünk lévő dolgokra.Induljon jobban a reggel! Annaksincs semmi értelme, hogymár indulás előtt csak a napiproblémákkal legyen tele a fejünk.Részesítsük agyunkat isa zuhanyzás frissítő élményében.Tusolásnál figyeljünk arra, amiépp akkor és ott történik. Halljukmeg a víz hangját, ahogy kipréselődika tusolófej rózsájából, lecsoroga testünkről, s elnyeli a lefolyócső.Figyeljük meg, milyenérzést kelt a hátunkon, a lábunkonvégigfutó vízsugár, koncentráljunka szappan és a samponillatára.Nézzük meg jól, hogyan szállfel körülöttünk a pára. Választhatunkmás tevékenységet is,tanulmányozhatjuk a fésülködésvagy a borotválkozás részleteit.Kezdé<strong>sk</strong>ént ajánlott több napigugyanarra koncentrálnunk, haviszont már belejöttünk, kereshetünkújabb és újabb „célpontokat".További gyakorlatokat ismegismerhet az Illia Kiadó Boldogságcsapdacímű könyvéből,amely egy új életvezetési modell,az ACT elsajátításához is segítségetnyújt.-koml-RÖGTÖNZÉSVoltaireKell gondolkozni; ha nincsgondolat, bár lelke van, azember léte aljas; kell szeretni;célt, értelmet ez ad: azemberélet enélkül siralmas.Kell, hogy legyen meghittbaráti kör, kiművelt,nem önhitt fők társasága,amelyben otthonos számosgyönyör, mely nélkül végtelena napok hosszusága.Kell, hogy legyen egy kipróbáltbarát,kit az embermegkérdez, kire hallgat, kicsillapítja lelkünk viharát,élét vevén a kéjnek és abajnak.Kell, hogy legyenek pompásestebédek, hol, fesztelen, azember csemegél, jó borokatés szellemes igéket, és mégserészeg, hogyha végetér.És vallani kell, éjjel, ráborulva,a drága tárgynak,kit szívünk imád, és hafelébredtél, folytatni újras álmodban is gondolni rátovább.Barátaim, elismerhetitek, sén már tudom, hogy élhetőaz élet! Nos, a perctől, hogySilvia szeret, mindez magától,könnyen az enyém lett.(Jékely Zoltán)AZ ELVESZTETTKEDVESBrowningNos, vége! s bármily fájó ízis, úgy fáj-e, mint hivém?Ejh! jójszakát cseveg a csízis már a tornác ivén!A szőlők ifjú rügye pelyhes,így láttam én ma még,de holnap mind pattanvakelyhes,- s lásd, minden szín kiég...Drágám, hát ránk is ilysors vár! - ó, nyúljak kezedután?S barát legyek? csak barátmár? - jóDe annak is jut ámegy nézés, ében fénnyelvillanó! -Szivem hadd őrzi görcsösen,-s hangod, mely ujjong:hulljon még a hó! - lelkembőlnem múl sohasem!De szóm nem lesz hőbb,mint illik s szokás, csaktán csöppnyit puhább, scsak úgy fogom kezed, mintbárki más, csak tán picinyttovább...(Tóth Árpád)