Attila Duncsák

jelen közös térben, egymáson átderengve van jelen. Nagyvonalú kompozíciói
és színgazdagsága is hozzájárul a teátrális benyomáshoz. Szerinte
az egész élet egy nagy színház – s ezt nemcsak álarcos képeivel fejezi ki,
vagy a „Komédia” című önarcképével, hanem a kompozíciók zárt, színpadszerű
jellegével is. Az, hogy üveggel és kerámiával foglalkozott, különösen
korábbi festményeinek technikáján érződik, a festék anyagszerű felrakásán.
S talán épp ennek köszönhető az a rendkívüli plaszticitás, amely képei térhatását
adja.
Duncsák Attilát a sors remek humorérzékkel áldotta meg. Iróniája az
a védőburok, amelynek jóvoltából elviselte mindazt, amit az élet, a körülményei
rámértek. Mivelhogy hatvanévesen is ugyanolyan intenzitással dolgozik
és érzékeli a társadalmi valóságot, mint eddig, szüksége is van erre
a szeretetteljes iróniára, amely alkotásain tükröződik.
A kortárs művészek között ritka a hozzá hasonló figuralista festő, kétségtelen
művészi kvalitásain kívül nyilván ez is hozzájárul ahhoz, hogy
Duncsák sikeres kiállító. Egyéni kiállítása volt többek közt Ungváron, Prágában,
Budapesten, Kassán, Pozsonyban, Szencen, Debrecenben. Nagyszámú
csoportos kiállításon vett részt Oroszországban, Franciaországban,
Olaszországban, Spanyolországban, Belgiumban, Hollandiában, Magyarországon.
Szívesen vesz részt külföldi alkotótáborokon, így a hortobágyinak
1991-től szinte törzstagja, de több alkalommal dolgozott ukrajnai és
franciaországi táborokban is.
A Nívódíjas művészünknek szívből gratulálunk és további sikeres
munkát kívánunk.
PhDr. Sz. Haltenberger Kinga
Duncsák Attila,festőművész, kiállítása
Budapest – Műemlékvédelmi Hivatal kisgalériája
1995. február 24.
Kedves Hölgyeim és Uraim!
Tisztelettel üdvözlöm Önöket Duncsák Attila kiállításán. És különös
örömmel üdvözlöm Duncsák Attila kassai festőművészt Budapesten, itt,
a Műemlékvédelmi Hivatal kisgalériájában.
Kérem, tekintsenek el attól, hogy belevágjak Duncsák Attila képeinek
mélyebb elemzésébe, hiszen oly alapossággal ezeket a képeket nem ismerem,
hogy ezt megtehessem. Mégis örömmel vállaltam a megnyitást, hiszen
tudom, hogy Duncsák Attila kvalitásos művész, ugyanakkor a világnak
olyan tájáról érkezett – Kassáról -, ami nekem is csaknem egy évtizeden
keresztül otthonom volt..., és anyám és húgom ma is ott él a Fő utcában
a Dóm tövében. Így érthető, hogy Kassára és környékére máig visszajárok.
A Kálvária domb tövében, a Kölcsey utcai kertes villát már rég elplanírozták
a buldózerek, emberré eszmélésem nagy cseresznyefájával együtt. De
emlékük belém vésődött kitörölhetetlenül. De ez a sok évszázada polgáriasult
város, egy megejtően szép városmaggal, Tinódi Lantos Sebestyén
házával és Rákóczi sírjával, a Dómmal, legszebb középkori műemlékeink
egyikével, meggyötörve háborúval és kitelepítésekkel, janicskálmáni
megfogalmazásban a hontalanság éveiben, a jogfosztó benesi törvényeket
követően – úgy tűnt, végérvényesen kifordult önmagából. Bár apám szerint
csak álarcot öltött. Az álarc ezen a kiállításon is visszatérő téma. Egy
esztelen ipartelepítés lehetőségeit kihasználva, északról rázúdult a városra
vagy 150 ezer ember. A fenyvesek és brindza illatát hozták, és a városlakókkal
megismerkedve elmerengtek: „Hogyhogy vannak itt magyarok is?“
Ebben a rácsodálkozásban nem voltak egyedül, hiszen iskolás csoportjaink
kirándulásra átrándulva a határon túlra meglepetten kérdezték az ottani
magyarokat:“Hol tanultak meg ilyen jól ezen a nyelven?“ Ismerjük az
elhallgatás éveit, tudjuk, hogy mindez nem vicc, és nem is túlzás. Valóban
álarcot viselt a világ is, és a látszatok érzése fontosabb volt a valóságnál. Azt
a várost, melynek megpillantásakor Kazinczy a meglepetés gyönyörűségével
felkiáltott, magasba nyúló blokkok százaival betonbilincsbe verték. De
hát ismerjük ezt, s ilyen példákért nem is kell a határon túlra mennünk.
Nálunk nem pusztán egy ipari civilizáció hordaléka szennyezte el belülről
az embert, hozzájárult ehhez egy eszmerendszer tankos, kalasnyikovos
diadala is.
Néhány héttel ezelőtt az Új Művészet c. Folyóirat egy kérdőívet jutta-
20