Attila Duncsák

www.duncsak.com

Montmartre, 1992 

Svätec, blázon a žena I, 

1990 

A szent, a bolond 

és a nő I

Freska, 2001 

Freskó

Osud, 2003 

Sors

Loď, 1996 

Hajó 

Karneval v Benátkach, 

1990 

Velencei karnevál

Užhorod 1946, 1996 

Ungvár 1946

Výklad II , 1995 

Kirakat II

Inštalácia, 1999 

Installáció

Noc v Paríži II, 2006 

Párizsi éjszaka II 

Noc v Paríži I, 1992 

Párizsi éjszaka I

Źobráci, 1992 

Kéregetők

Portrét s trúbou, 1985 

Trombitás önarckép

Koncepcia, digitálne fotografie: Eduard Szattler 

ATTILA DUNCSÁK

Ďakujeme Ministerstvu vzdelávania a kultúry MR 

a všetkým, ktorí pomohli vydať túto knihu 

A könyv megjelenéséért köszönetet mondunk 

a Magyar Köztársaság Oktatási ôs Kulturális Minisztériumának, 

valamint mindazoknak az intézményeknek 

és magánszemélyeknek, akik a munkálatokat támogatták. 

Attila Duncsák 

Vydal: Press Print, Eduard Szattler, Košice, v roku 2010 

Návrh obálky, grafická úprava: Eduard Szattler 

Fotografie obrazov, digitálne spracovanie dát: Eduard Szattler 

Redakčná spolupráca: Marta Szattlerová 

Technická spolupráca: Pix-create Slovakia, s. r. o. 

Tlač: Východoslovenské tlačiarne, a. s., Košice 

Kiadta: Press Print, Eduard Szattler, Košice, 2010 

Borítóterv és grafikai elrendezés: Eduard Szattler 

Fényképek és digitális technika: Eduard Szattler 

A szerkesztő munkatársa: Marta Szattlerová 

Műszaki munkatárs: Pix-create Slovakia s. r. o. 

Nyomdai munkálatok: Východoslovenské tlačiarne, a. s., Košice 

Szakmai szerkesztés: Eduard Szattler 

ISBN 978–80–89084–26–5 

2


Maliarske dielo 

Košice 

Štúdiom a profesiou sklársky výtvarník, dizajnér a keramik, potom 

a v súčasnosti maliar. Absolvent Vysokej školy umelecko-priemyselnej 

v Leningrade (St. Peterburg). V rokoch 1961 – 1967 tu študoval odbor 

umelecké sklo a keramika u profesora Fiodora Semionoviča Entelisa. 

V roku 1982 sa A. Duncsák spolu s rodinou presťahoval do Košíc, kde sa 

usadil. Jeho ateliérom je malá izba v panelovom dome. Ťažiskom tvorby je 

komorná maľba. Usporiadal viaceré individuálne výstavy, zúčastňuje sa aj 

na kolektívnych výstavách. Je významnou osobnosťou umeleckých Košíc. 

Jeho dielo má osobité postavenie aj v súčasnom maliarstve na Slovensku. 

A. Duncsák vystavuje i v rámci Galérie súčasných maďarských umelcov 

v Dunajskej Strede. 

Roky detstva i druhej svetovej vojny, roky mladosti prežil v rodnom 

Užhorode. Boli to roky v mnohom dramatické a zložité. V rodinnom 

prostredí sa zblížil s výtvarným umením. Otec bol maliarom interiérov 

a kostolov, Attila jeho žiakom. V Užhorode bol žiakom maliarskej školy 

stredného stupňa. Doma „maľoval zeleno-červeno-fialové obrazy“. Po škole 

v rámci praxe bol písmomaliarom a navrhoval reklamy pre kino. To boli 

jeho prvé lekcie maliarskych techník. V roku 1959 sa doma spoznal s profesorom 

z Vysokej školy umelecko-priemyslovej v Leningrade. Dostal od 

neho odporúčanie na vysokoškolské štúdium. Veľké a slávne mesto na Neve 

lákalo. Leningrad. Roky výtvarných štúdií (počas nich iba raz vycestoval 

do Prahy, kde videl expozíciu českého skla), mnohých kultúrnych zážitkov 

i kontaktov. Umelecký život mesta. Obrazáreň Ermitáž, Rembrandt i francúzski 

impresionisti, ale aj mnohé koncerty a klasická hudba. 

Po absolvovaní školy však v Leningrade nezostal. Neprijal ani ponúknuté 

miesto v „elitnej továrni“ na výrobu skla. Sám hovorí: „Domov ma 

ťahali korene, chýbala mi rodina a maďarské prostredie“. Jeho starší brat žil 

už vtedy v Košiciach. Po utajovanom, komplikovanom vybavovaní sa Duncsákovcom 

podarilo vysťahovať z Ukrajiny, vtedy súčasti Zväzu sovietskych 

socialistických republík (ZSSR). Od roku 1982 žijú v Košiciach. 

Attila Duncsák neprišiel do Košíc nepripravený. Poznal mesto, jeho 

dejiny, jeho národnostné, kultúrne i duchovné rozpätie a polarity. Poznal 

umenie košických Slovákov, Maďarov, Rusínov, Čechov i Židov. K jeho 

veľkým košickým menám patrí spisovateľ Šándor Márai a jedinečný maliar 

Július Jakoby, s ktorým sa ešte stihol zoznámiť a zblížiť. Novodobé výtvarné 

umenie Košíc a hlavne maliarstvo sa formovalo už na prelome 19. a 20. storočia. 

K prvým osobnostiam patrili maliari Elemír Halász-Hradil, Anton 

Jasusch, Juraj Collinásy, Teodor J. Mousson, grafik Eugen Krón. Od roku 

1923 pôsobil v Košiciach výtvarný odbor významnej Kazinczyho spoločnosti. 

Kvalitné boli aj výtvarné výstavy Východoslovenského múzea, ktoré 

organizoval jeho riaditeľ Dr. Jozef Polák. Podkarpatskú Rus reprezentovali 

maliari Vojtech Erdélyi, Jozef Bokšay, Július Bukovinský, Andrej Doboš. 

V Košiciach sa „zrodil“ maliar Ing. Konštantín Bauer, pôsobili tu osobnosti 

„košickej avantgardy“ František Foltýn a Gejza Schiller. V roku 1931 vzniklo 

Združenie činiteľov výtvarného umenia Podkarpatskej Rusi. Od roku 1934 

tu bol Spolok podkarpatských umelcov a potom Zväz maďarských výtvarníkov, 

ktorý v Košiciach poriadal výstavy v rokoch 1934 – 1945. V druhej 

polovici 20. storočia vznikol Zväz slovenských výtvarných umelcov 

(Východoslovenská krajská organizácia), v súčasnosti Slovenská výtvarná 

únia a dnešné spolky, skupiny. Práve v Košiciach, oveľa intenzívnejšie ako 

napríklad v Bratislave, sa po roku 1900 hlásilo nové umenie postimpresionizmu, 

plenérizmus, expresionizmus a futurizmus. Mnohoraké boli aj 

variácie moderného realizmu vo figurálnej tvorbe a krajinomaľbe. Kvalitne 

boli zastúpené mestské civilistické žánre. Výtvarnú kultúru pomáhala šíriť 

aj pedagogická pôsobnosť niektorých zo spomínaných maliarov. To všetko 

bolo dobrým dedičstvom i odkazom pre dnešné maliarske Košice. Chýbajú 

v nich už nežijúci Július Jakoby, Alexander Eckerdt, Štefan Roskoványi, ale 

mesto i východné Slovensko výtvarným umením stále žije. 

V roku 1985, tri roky po príchode do Košíc, mal Attila Duncsák v meste 

svoju prvú individuálnu výstavu obrazov. Neskôr, v katalógu z roku 1990, 

sú publikované kunsthistorické reflexie jeho tvorby. Eva Dušenková pripomína 

„inšpiráciu antikou, imagináciu dávneho i súčasného, meditatívnosť 

tajomného priestoru v jeho obrazoch, ktorý sa prelína s konkrétnymi 

3

predmetmi alebo figúrami“. Marta Hrebíčková píše o „výraze a dekoratívnej 

sile farby a jej významovej nosnosti“. Naďa Procházková upozorňuje na 

polaritu prvkov „realistických, dramatických, expresívnych, fantazijných 

až poeticko-nostalgických podtónov, na farebne exponovanú paletu, tvorivý 

intelekt“ maliara. Viktor Jasaň hovorí o „nostalgických spomienkach 

a obrazových príbehoch, o tom, že reálny svet vychádza z expresívne poňatých 

farebných plôch obohatených o čisto subjektívnu symboliku so silným 

akcentom na tajuplnosť príbehu“. Už v týchto rokoch bol Attila Duncsák 

členom Zväzu slovenských výtvarných umelcov. 

Po roku 1990 nasledovali viaceré košické individuálne výstavy i autorské 

expozície mimo Košíc: Praha 1991, Debrecín a Užhorod 1992, Budapešť 

1995, Dunajská Streda a Bratislava 2000. Tieto výstavy, ako aj účasť 

A. Duncsáka na mnohých kolektívnych výstavách na Slovensku a v zahraničí 

(Španielsko, Francúzsko, Maďarsko, USA) prezentovali a presvedčivo 

dokumentovali tvorivé aktivity maliara a kvalitatívny rast i vyzrievanie 

jeho maliarskeho prejavu a filozofie umeleckej tvorby. Farebné fotografie 

(v skromnom počte) sú publikované v katalógoch spomínaných výstav, ale 

sugestívna autorská galéria je v neveľkom byte umelca (na stavovsky dobrej 

a správnej adrese – na Jasuschovej ulici v Košiciach). 

Pôvodnú profesiu a špecializáciu na sklo a keramiku pripomínajú diela, 

trojrozmerné objekty, reliéfy a keramické plošné kompozície. Noblesa 

a elegancia sklenených váz v tvarovaní, v krivkách línií, zatekanej sklovine 

v motívoch zo sveta flóry a fauny odkazuje na dávne hodnoty umenia 

secesie v európskom kontexte i v umení skupiny a hnutia Mir Iskusstva 

(Svet umenia). Zachované sklenené opusy A. Duncsáka (hlavne vázy, misy, 

poháre) majú jemné, harmonické i kontrastné ladenie. Sú to priesvitné 

i tlmené akordy bielo-červeno-modré, a ešte pestrejší je kolorit – glazúry 

v keramických kruhových a štvorcových kompozíciách. Sú to aj možné 

väzby na modernejší dekorativizmus štýlu art deco a súčasnú postmodernu. 

Škoda, že v Košiciach chýbalo a chýba zázemie pre sklársku tvorbu. 

Náročná disciplína umeleckého skla, matéria, tavenie, technológie, finálne 

spracovanie, vyžaduje špecializované ateliérové prostredie a v súkromí 

„bytového ateliéru“ je sklárska tvorba takmer nemožná. 

Po skle a keramike sa preto v Košiciach stáva ťažiskom tvorby A. Duncsáka 

komorná maľba. Obrazy. Najčastejši figurálne kompozície, motívy 

z mestského prostredia (cyklus Rozprávka o Košiciach), i z prírody a krajiny. 

K tomu a v tom početné inšpirácie z kúzelného sveta múz divadla, 

literatúry, hudby i samotného výtvarného umenia. Divadlo predstavujú 

zoskupenia postáv-hercov v prostredí, v priestore, na javisku, ktoré sa 

neviditeľne premieňajú na veľkú scénu divadla sveta. Theatro mundi. Jeho 

grotesknú podobu zvýrazňujú časté masky, maškary, maškarády a karnevaly. 

Z literatúry sa v jeho obrazoch objavuje veľký a podivuhodný hrdina 

a symbol zároveň – Don Quijote. Obrazovému rozprávačstvu Attilu Duncsáka 

prirodzene vyhovuje aj žáner rozprávky a v širšom slova zmysle epos. 

Epické plynutie, prelínanie, splývanie deja, príbehu, posolstva, symboliky. 

V hudbe stretávame motív hráča na trúbku (aj autoportrét) a z výtvarníckych 

tém je to ateliér, maliar i kompozície s názvom freska. Svojský, ale tradičný 

žáner predstavujú civilistické motívy z prostredia exteriérov mesta. 

Pre Attilu Duncsáka sú to historické i súčasné Benátky – Venezia, Paríž 

a v návratoch do spomienok i Užhorod. Tieto motívy sú inšpirované viditeľnou 

realitou, skutočnosťou, podobou a obraznosťou vecí a javov, ktoré 

maliar prirodzene vidí, vníma a obrazovo reflektuje. Sú tu veľmi osobité 

a jedinečné autorské obrazy, plošné maliarske kompozície. Ich prirodzenú 

statickosť (klasický obraz sa predsa nehýbe) a plošnosť (formát obrazu 

je daný jeho výškou a šírkou) dokáže A. Duncsák majstrovsky prekonávať. 

Pohyb, dynamiku a časovú dimenziu prináša, zobrazuje a vyjadruje 

obrazový dej. Čas a pohyb v námete, téme obrazu: Ľudia na prechádzke. 

Tanečnica nad chaosom „konca storočia“. Pohybujúce sa ľudské telá na 

pláži. Kruhový pohyb kolotoča. Gesto a gestá ľudských rúk i rúk anjelov. 

A priestor? Hĺbka? Vnútro, tretia a štvrtá dimenzia? Veď to je javisko, divadlo. 

Ulica. Kanály a domy Benátok. Čas Paríža i Užhorodu. Prepojenie 

súčasnosti a minulosti. Meditácia. Noc. Sen... Pohyb a priestor majú a nesú 

aj historizujúce témy obrazov. Sú to antické inšpirácie z krajiny Sirén. 

Stretnutia s anjelmi a iné biblické motívy. Je to priestor a pohyb v eposoch 

a v rozprávkach, ale aj v spomienkach na rodné mesto i nedávnu dobu rozhrania 

20. a 21. storočia. 

Veľmi charakteristickým znakom obrazov Attilu Duncsáka je ich 

Matkini rodičia, Užhorod, 1956 

Anyai nagyszüleim: 

Kahán nagyapa és nagymama 

4

5 

„plnosť“. Naplnenie až preplnenie kompozície množstvom postáv, figúr, 

tvárí, predmetov, vecí, častí a fragmentov. Dejiny umenia od antiky po 

súčasné graffiti a psychológia i filozofia dobre poznajú horror vacui – 

strach z prázdneho priestoru. V kresbách, obrazoch, reliéfoch sa prekonáva 

„zaplnením celej plochy diela“ nielen obrazovými-významovými, 

ale aj ornamentálno-dekoratívnymi prvkami. U Duncsáka je to príznačná 

akumulácia postáv (i tvárí a hláv) a časté maliarske gesto v tvare širokého 

kruhu a fragmentov kruhu v ploche obrazu. 

Silný a trvalý je vzťah maliara k divadelnej tematike a inšpirácii. Súvisí 

to s jeho videním, chápaním a poznaním sveta ako divadla sui generis. 

Súčasťou tohto divadla sú aj klauni, maškary, masky a karnevaly. „Attila 

Duncsák vidí aj sám seba ako Pierota, harlekýna, smutného klauna“. To, že 

„maliar nás vidí v úlohe dvorného šaša, ktorý sa smeje a plače, ako aj prelínanie 

divákov a hercov“ pri jeho a v jeho obrazoch, ako aj „teatrálny dojem“ 

pripomínajú tiež K. Kubička-Kucsera a K. Sz. Haltenberger. 

Programovým maliarom divadla bol v našom umení František Kudláč 

(1909 – 1990) aj prostredníctvom svojej činnosti divadelného režiséra. 

Teatrum mundi – Albín Brunovský (1935 – 1997) zdôrazňuje vo výtvarných 

i duchovných súvislostiach rovnomenná publikácia z roku 1996. Iné 

súvislosti a voľné príbuznosti v rovinách sujetu, deja a „plnosti“obrazových 

kompozícií ponúka maľba košických maliarov: Július Jakoby je veľkým 

nežijúcim klasikom. Nežije ani Štefan Roskoványi (1946 – 2002) a vzdialený 

je Nikolaj Feďkovič (1945), ktorý sa narodil v Užhorode. Ponúka sa ešte 

bizarnejšia súvislosť (iste náhodná a doteraz neznáma) s obrazmi maľujúceho 

psychológa, teoretika filmu a sexuológa Iva Pondělíčka (1928), ktorý 

signuje svoje obrazy „Dubroka ip“. 

Svojské vizuálne rozprávačstvo nemej maľby Attilu Duncsáka korešponduje 

aj s prúdom naratívnej figurácie konca 20. storočia. Naratívny 

princíp bol dôležitou súčasťou európskeho i svetového umenia „novej figurácie“. 

Tá ako jednu z tendencií a prúdov umenia druhej polovice 20. storočia 

zdôrazňuje „ľudský svet človeka“ i staronové radosti a strasti, „lesk 

a biedu“ človečiny človeka. Rozprávačstvo maľby a obrazov sa zrodilo už 

v praveku a poznala ho aj antika. Súvisí s kresťanským umením a ikonopisnou 

maľbou východu: Madonu namaľoval i A. Duncsák. Rozprávačské 

sú mnohé obrazy romantizmu a symbolizmu, rôzne podoby a druhy 

moderného realizmu. V nových vizuálnych formách komunikácie, signálov 

a výpovedí veľa „rozpráva“ aj pop art, umenie konzumnej spoločnosti, 

ktorá miluje slová a reči (často, žiaľ, prázdne a zbytočné.). W. Shakespeare 

o tom vedel svoje... 

V obrazoch Dohoda (1991), Rozhodnutie (1993), Finále (1999) vidíme 

šachovnicu, šachistov, kocky, hráčov. Sú to kompozície, ktoré hovoria 

o veľkej téme umenia, a ešte viac života. O hre, o ľudskej vášni k hre i večnej 

túžbe hrať a – vyhrávať. Archetyp hry je od pradávna trvalou súčasťou ľudského 

vedomia a bytia. Homo ludens – človek hravý vratko kráča cez celé 

dejiny ľudskej civilizácie. Hrá sa dieťa, človek dospelý i ten, čo už prehral 

hru s hrou – gambler. Hra je staršia ako ľudstvo. Hrali sa a hrajú aj zvieratá. 

Hry majú svoje formálne znaky a pravidlá i rôzne predmety, prostriedky, 

nástroje. V Duncsákových obrazoch sú to najčastejšie kocky, šachovnica, 

šachové figúry. Hra v týchto obrazoch zostáva otvorená. Hráči z obrazu 

Rozhodnutie vedia (spolu s Cézarom), že kocky sú hodené (alea iacta est!). 

Šachisti premýšľajú v obraze Dohoda. Ale o čom? Kto vyhral, kto prehral? 

O čom sa osudovo rozhodlo? Je to mat alebo pat? Je to večná hra? 

Nadčasovo etické posolstvo a spoločensko-kritický náboj má historická 

inšpirácia Loď hlupákov a jej blízky variant Loď bláznov, obrazy z rokov 

1990 – 1991. Tváre hlupákov a bláznov (ktoré tak často splývajú) plávajú 

na svojej lodi, dúfame, spolu s maliarom, preč. Gesto jednej ruky ukazuje 

z paluby lode dolu. Do vody. Na dno. Mnohé krivky v obraze (možno otázniky) 

akoby sa pýtali. Skončia na dne navždy hlupáci a blázni? Nevieme. 

Zatiaľ je ich príliš veľa. 

Tri, dosť ťažko indentifikovateľné tváre a trúbka (poľnica?) sú vpísané 

do obrazu Svätec, klaun a žena. Je to obraz o stretnutí troch bytostí. Troch 

postáv. Troch významov a symbolov: vážna viera, hravosť, smútok i smiech 

klauna a všetko ženy, žien. Tento obraz súvisí aj s typológiu osobností. Aj 

s tým, ako psychológia označuje tri hlavné tvorivé typy: mudrc – šašo – 

umelec (Arthur Koestler). 

V mnohých Duncsákových obrazoch vidíme masky a vystupujú tu, 

hrajú svoje divadlá ľudia s maskami. Pradávny archetyp masky ho láka

a priťahuje. Mágia masky je silná. Maska je zastúpená v kultoch a mýtoch, 

v živote prírodných národov, v ľudovom zvykosloví. Bola už v antickom 

divadle, v commedie della arte, v barokových hrách. V benátskych karnevaloch, 

v romantizme, symbolizme, surrealizme..., aj v našich fašiangoch 

i v nespočetných maškarádach dnešných dní. Masky sú aj súčasťou smiechovej 

kultúry ľudstva (M. M. Bachtin). Je ich množstvo druhov a typov. 

Masky inšpirovali aj počiatky moderny, expresionizmus a kubizmus. Vo 

všeobecnosti fantáziu metamorfóz – premien ľudských tvárí a charakterov. 

Vo filozofických významoch je to skrývanie, zatajovanie tej pravej podoby 

a podstaty tých, ktorí sa chcú či musia maskovať. Masky! V obrazoch Attilu 

Duncsáka sú masky biele, farebné a pestrofarebné. Masky bez očí, avšak 

s dychtivými ústami. Masky s úsmevom, aj bez úsmevu. Masky pokojné, 

meditujúce, ale aj znepokojené chaosom karnevalu, ruchom ulice, vírom 

života. Sú to aj masky v obraze Koniec storočia, v diptychu Výklad i v kompozícii 

Osud (1999 – 2003). Ich prázdne pohľady a pokoj oživujú gestá rúk, 

ktoré hovoria za mĺkvu pantomímu tvárí ukrytých pod maskami. Hranica 

a rozdiel medzi skutočnou tvárou a maskou sa prelína a stráca. Masku má 

kráľ aj klaun, dievča z parížskej ulice, Benátčania a všelijaké iné maškary 

z panoptika ľudí, postáv, figúr a figurín okolo nás a trochu aj v nás. V tomto 

zmysle a psychickej pôsobnosti majú tieto masky a ich zobrazenie symbolický 

význam. 

Popri veselých maskách s úsmevom, úškrnom, grimasou sú v obrazoch 

A. Duncsáka aj masky vážne a smutné. Sú to masky znepokojenia a neistoty. 

Masky metafyzickej úzkosti. Už to nie je len strach z prázdna v priestore, 

ale aj obava z absencie duše a citu v človeku, v jeho konaní a správaní sa. 

Tieto masky bezduchých manekýnov pripomínajú postavy z obrazov 

talianskych maliarov metafyzickej maľby, G. de Chirica, C. Carru. Tieto 

masky sú tajomné a snové. Majú však aj iný, znepokojujúci význam. Pripomínajú 

odľudšteného, mechanického človeka, bábku, figurínu. Človeka, 

ktorý nemá vlastnú vôľu, nepozná cieľ a zmysel svojho života. Človeka, 

s ktorým manipuluje moc, peniaze, zlo a tí silnejší manipulátori. Túto 

symboliku a výstrahu priniesli do moderného umenia po roku 1912, resp. 

1914 talianski metafyzici a niektorí predstavitelia dadaizmu. Oni priniesli 

mestské a civilistické žánre, nadovšetko vyzdvihovali slobodu a tvorivosť, 

odmietali konvencie a boli majstrami techník nielen maľby, ale aj koláží 

a montáží. Túto filozofiu a techniku maľby ako vôľu, schopnosť i zodpovednosť 

plne ctí aj Attila Duncsák ako nadčasovú hodnotu tvorivého kréda 

svojho umenia i seba samého. Aj on je špičkovým majstrom v technike 

„maľovanej koláže“. V jej sugestívnej podobe sa spája mágia novodobého 

hyperrealizmu s kúzlom dávnej techniky „oka klamu“ (trompe l´oeil). 

Všetky obrazy ateliéru-galérie a bytu A. Duncsáka prekonávajú, prerastajú 

rámec tohto neveľkého prostredia. Pôsobnosť týchto obrazov je 

oveľa, oveľa väčšia ako ich komorné formáty (80 x 60, 90 x 70, 135 x 100 

cm). V skladbe obrazových prvkov a tvarov spočívajú tieto kompozície 

pevne v sebe. Zároveň sú to však otvorené a roztvorené divadlá a hry. 

Otvára ich dynamika maliarskeho gesta a rukopisu. Niečo ako javiskovo-obrazový 

pohyb. Roztvára ich farebná explozívnosť, silná a účinná aj 

v monochrómne ladených maľbách. Najsilnejšia je ich vnútorná explozívnosť. 

Výbušnosť. Náboj, koncentrovaná sila v čase a v pohybe obrazových 

dejov, udalostí a príbehov. V časových reláciách sa tieto obrazy pohybujú 

v polarite i v kontinuite, ktorá siaha od antiky až po súčasnosť. V týchto 

rovinách, ako hovorili už klasici, všetko so všetkým súvisí a všetko plynie 

ďalej. Súvislosti a pohyb raz predstavuje prechádzka po meste, inokedy 

bábkové divadlo, potom aj meditácia, sen, spomienka. Mnohé sa v Duncsákových 

obrazoch deje v exteriéroch – v Paríži, v Benátkach, v starom 

Užhorode i na území Sirén (s tušenou prítomnosťou Orfea). Iné sa odohráva 

v chránenom „hájemství zraku“ (F. X. Šalda) a duši umelca, v jeho 

ateliéri. V rovnomennom obraze V ateliéri (1993) vidíme postavy, polofigúry, 

tváre, profily i dievčenský akt... Je tu aj maliar, sú tu hrdinovia zo Shakespeara, 

z Velazquezových obrazov, z doby dávno minulej, z budúcnosti? 

Je toho veľa v náznakoch, v tušených možnostiach, v možnej skutočnosti. 

To všetko v prevládajúcich teplých, hnedých, okrových pigmentoch. A protiklad: 

Stretnutie s anjelom (1991). Dvojica. Modrý monochróm. Modrá 

atmosféra ducha a duší. Pohľady a náznaky gesta jemných rúk. Prúdenie 

vzduchu a viery. Odkaz? Zvestovanie? Posolstvo? Všetko. 

V roku 1999 namaľoval Attila Duncsák obraz-temperu Koniec storočia, 

100 x 100 cm (označený aj ako Krajina na konci storočia). To, čo sa deje na 

Otec, Užhorod, 1940 

Apám, Duncsák János 

6

Mama, otec a starší bratia, Užhorod, 1937 

Anyám, apám és bátyáim, Árpi és Pali 

zemi je chaos a zmätok. Vírenie neznámych vecí a síl. Rozklad a deštrukcia. 

Pestré farby neznámeho a neistého. Hrany a línie. Farebná mozaika, kaleidoskop 

bez viditeľnej zákonitosti optickej ilúzie. Viditeľné v obraze sú však 

dve postavy. Na vysokom horizonte s náznakom mosta-cesty, tanečnica 

kankánu. Akoby sa vznášala nad tým všetkým. A v tom všetkom polofigúra 

anjela s krídlami a gestom pravej ruky, ktorá ukazuje k tanečnici, k horizontu, 

k zelenému nebu. Gesto ako filozofická otázka. Obraz ako poznanie. 

Finále, i ako začiatok divadla nového storočia. 

Od roku 2000 maľuje Attila Duncsák svoje nové súčasné obrazy. Jeho 

dialóg s viditeľnou skutočnosťou pokračuje v nemenej viditeľných a pútavých 

obrazových kompozíciách. Sú to obrazy ikonických akumulácií tvarov, 

plôch, línií, farieb, koloritu i znakov, symbolov a významov. Jeho rozhodne 

autentické a súčasné maliarske dielo je aktuálne, dnešné, ale siaha aj do 

minulosti a veští možno do budúcnosti. Princípy tajomstva a záhad sú 

v jeho tvorbe trvalo prítomné. Umelca fascinujú istoty poznania a zároveň 

aj úžas z prekvapujúcich objavov. Sú to obrazy, variácie a varianty jedinečných, 

autorských otázok a odpovedí. Často v nich jedno i druhé hľadáme. 

Nie je to maľba konzumných a banálnych farbotlačí. Podstatnou súčasťou 

„vizuálu“ týchto diel je ich myšlienka, duch a filozofia. Práve v tomto nadväzujú 

na tradície expresívnej i novofiguratívnej maľby v osobitom autorskom 

duchu a štýle. Majú svoj existenciálny filozofický obsah. Ten je vzácne 

a harmonicky prepojený s múzickou poetikou i psychologickými sondami 

do deja, času, podstaty a zmyslu toho, čo do obrazu vstupuje a čo z neho 

vystupuje. Možno aj preto sú to obrazy – divadlá a hry, javiská i hľadiská, 

kde sa všetci v rámci človečiny človeka stretáme. Raz ako herci, inokedy 

ako diváci. Účastníci a súčasníci divadla sveta, v ktorom žijeme. 

Ďalej do sveta, vlastne do Európy, sa A. Duncsák dostal v roku 2007. 

Bolo to v Bruseli, v Cobalt International Gallery v rámci Domu slovenských 

regiónov a výstavy Súčasné slovenské umenie – Maľba a plastika, kde prezentoval 

svoj triptych Let. Región Košice zastupovali spolu s A. Duncsákom 

sochár a maliar Martin Račko a grafik Dušan Baláž. Úspešná bola aj 

jeho účasť na Medzinárodnom trienále maľby euroregiónu Karpaty Strieborný 

štvoruholník v poľskom Przemysli v roku 2009. Ďakovný list s gratuláciou 

zaslali Duncsákovi (9. 5. 2009) prezident Poľskej republiky Lech 

Kaczyński, maršálek Podkarpatského vojvodstva Zygmunt Choleviński 

a Východoslovenská galéria v Košiciach. V katalógu trienále charakterizuje 

Stanislawa Zacharko Duncsákove diela ako fotorealistické, „spojené s perfekcionizmom 

maliarskej ilúzie farebne aj významovo dobre zakomponovanej 

a dokonale namaľovanej koláže“. 

PhDr. Bohumír Bachratý, CSc. 

umelecký historik 

Bratislava, november 2009 

Sníva s tichou vytrvalosťou 

Mama, Užhorod, 1976 

Anyám Margit 

Attila Duncsák oslávi v tomto roku okrúhle narodeniny – bude mať šesťdesiat 

rokov. To bolo dôvodom, že Kultúrny inštitút Maďarskej republiky 

v Bratislave usporiadal jeho samostatnú výstavu. Poslednú jeho samostatnú 

výstavu som mala príležitosť usporiadať v roku 1991 pod názvom Maškary 

tak v pražskom, ako aj bratislavskom Centre maďarskej kultúry. 

Hoci jeho tvorbu sledujem veľmi pozorne, na skupinových výstavách 

bolo možné vidieť iba jeho jednotlivé diela, takže som aj ja sama zvedavo 

očakávala jeho novšie diela. Uplynulých deväť rokov je práve polovicou 

tých rokov, ktoré strávil v Košiciach, teda nie je to obdobie zanedbateľné. 

Pri konečnom výbere diel som uprednostnila hlavne jeho novšie práce, 

predstavila som iba niekoľko obrazov z osemdesiatych rokov. Bolo to však 

potrebné, aby sme mohli porovnať trvalé znaky a náležitosti jeho umenia 

– merajúc ich k premenným. Pred vernisážou predstavili knihu Györgya 

Szaszáka Košické galérie, v ktorej zaberá významné miesto kapitola, obsahujúca 

spoveď Attilu Duncsáka. Vieme, že umelec pochádza z Užhorodu 

a vo svojich 42 rokoch sa rozhodol pre novú domovinu, presťahoval sa do 

Košíc. Táto spoveď odkrýva tvrdé zážitky a traumy – umelec by mal plné 

právo chápať tragický charakter svojho osudu alebo jednoducho – búriť sa. 

Ale cesty duše človeka nie sú takto vypočítateľné – Duncsák na jednej strane 

tichou vytrvalosťou zmenil svoj reálny život, na druhej strane s takou istou 

7

tichou vytrvalosťou si udržal právo na svoje sny, na vysnívaný svet. Presne 

volím slová, nejde o vymyslený svet, vysnívaný svet nie je vymyslený, ale 

skutočný, existujúci, život druhej strany našej duše. Niekedy je tmavý, tienistý, 

niekedy zas s jeho pomocou možno vydržať ťarchu bdelosti. Duncsákove 

sny sa odohrávajú v hlbších kultúrnych vrstvách európskej duše, sú 

plné významov, symbolov, asociácií, ktorých značná časť je zrozumiteľná 

pre človeka inej európskej kultúry. V skutočnom živote – z geografického 

hľadiska – boli pre neho určujúce pobyty v Benátkach a vo Francúzsku. Má 

to aj hlbšie príčiny – Duncsák pochopil význam toho, že v Košiciach bola 

postavená – smerom na východ – najvzdialenejšia katedrála francúzskeho 

typu, Benátky sa zas zmenili na jeho obrazoch v symboly. 

Pozerajúc na Duncsákove obrazy je prvým povrchným dojmom obrovský 

dynamický vír, takmer chaos, akoby bezprostredne po stvorení sveta 

alebo pred jeho zánikom. Alebo je takým proces stáleho tvorenia? Ten, kto 

ostane pri tejto povrchnosti, pochopil iba málo. Napriek ich dynamizmu 

ide o „stojace“ obrazy a Duncsák prinúti dnešného diváka, zvyknutého na 

pohyblivé obrazy, zastaviť sa a čítať jeho obrazy, vnoriť sa do nich. Jeho 

obrazy charakterizuje napätie medzi viditeľnou skutočnosťou a predstavou, 

t. j. existenciou skutočnosti pod povrchom. Zdá sa, že ide o hru, ale 

je to nová pasca. Na jeho obraze Rozhodnutie hrajú hráči s kockami. Iba 

dovtedy je to hra, kým kocka spadne na stôl, v tom momente je o všetkom 

rozhodnuté a hra sa mení na ruskú ruletu – pravidlá sú pravidlá, treba ich 

dodržať, je koniec náhode a koniec hry. Benátske karnevaly sa neodohrávajú 

iba v Benátkach, ukrývanie sa za masku a jeho grotesknosť nie je iba 

pretvárkou, ale aj tajomnosťou a je súčasťou nášho každodenného života. 

Život – Divina commedia, my sami sme jeho divákmi i hercami. Maliar sa 

nielen pozerá, ale nás aj vidí, preto maľuje svoje autoportréty s bábkami. 

Preberá na seba rolu niekdajšieho dvorného blázna – jedným okom sa 

smeje a druhým plače, zo smiechu nám náhle povie do očí tú najotrasnejšiu 

vážnu pravdu a počíta s tým, že môže za to dostať hrsť zlata, alebo 

kopanec. Na jednej strane maškary, šašovia, blázni, Dohoda, Finále a autoportréty 

na strane druhej. 

V jeho maliarstve zanechala rozhodujúcu stopu tá skutočnosť, že na 

vysokej škole ukončil odbor keramika-sklárstvo. Hoci svoje obrazy vytvára 

štetcom, narábanie s materiálom a dynamika v jeho maliarstve pripomína 

efekt a pestrofarebnosť roztavenej sklenenej masy. (Aj tu sa objavujú 

Benátky a blízky ostrov Murano, ako neprekonateľná domovina sklárskeho 

umenia.) To mohlo byť aj príčinou faktu, že si vybral za maliarsky materiál 

temperové farby – tento materiál charakterizuje transparentný ráz farby, 

prenikajúce svetlo, splývanie, jagavosť a intenzita farby. Toto všetko nachádzame 

na Duncsákových obrazoch. 

Duncsák stvoril svoj vlastný svet a tento prehlbuje, zdokonaľuje. 

V jednej zo svojich posledných charakteristík som o ňom napísala, že svet 

jeho formy sa v posledných rokoch stal monumentálnejším. Tento proces 

trvá ďalej a ja to považujem za pozitívum – charakter a dramatickosť jeho 

tém sa tým prečistia, dozrejú. Zákonitým pokračovaním jeho doterajšieho 

sveta sú abstraktné maľby, ktoré sa objavujú medzi novšími dielami – Virtuálne 

krajiny, Znaky. 

Attila Duncsák sa v roku 1982 preto usadil v Košiciach, aby sa dostal 

bližšie k Európe a vybojoval si svoje miesto v novej domovine, ktorej organickou 

súčasťou sú aj tu žijúci Maďari. Uskutočnenie toho nezáviselo iba od 

našej schopnosti prijímať, ale Attila Duncsák pre to musel tvrdo pracovať. 

Spoločnosť maďarských výtvarných umelcov Slovenskej republiky mu udelila 

Cenu roka a Košice sa stali jeho domovom. 

Ak o umelcovi na jeho jubilejnej výstave možno úprimne povedať, že 

jeho umenie sa podobá jemu samému a že vo svojom svete je schopný ešte 

otvárať nové dvere, tak sa to vyrovná úprimnému blahoželaniu. 

Fotka s trúbou, 1964 

Trombitás fotó 

PhDr. Klára Kubička Kucsera, kunsthistorička 

Új szó, 19. júna 2000 

S nežnou dušou ako Pierot 

Attila Duncsák sa narodil roku 1940 v Užhorode. Na Vysokej umelecko-priemyselnej 

škole v Sankt Peterburgu vyštudoval odbor Umelecké 

sklo a keramika. Vystavoval na Ukrajine, v Ruskej federácii, na Slovensku, 

8

9 

v Českej republike, Maďarsku, Francúzsku a inde. Jeho diela sa nachádzajú 

v galériách a v súkromných zbierkach v krajinách západnej Európy, v USA 

a Kanade. Od roku 1982 žije a tvorí v Košiciach. 

Od apríla do júna tohto roku vystavoval výber z tvorby v Györi 

a v Komárne. Návštevníci sa mohli prechádzať medzi Loďou bláznov, Montmartrom, 

Snívaním, Sirénami, Rozprávkou a na chvíľu sa ocitnúť ďaleko od 

reálneho sveta, lebo aj tu platilo, čo o ňom napísal Lajos Arany: Korene 

jeho umenia siahajú až do detstva. Nielen jeho vlastného, ale do detstva nás 

všetkých. Do jediného obrazu koncentruje Casanovove Benátky i dnešný 

karneval, radosť zo života i z nočných potuliek, tajomstvá strážcov, minulú 

i súčasnú atmosféru pulzujúceho mesta na vode. Storočia sa tu stretávajú 

a objímajú, takže v snoch na obraze má všetko svoje miesto. A značnú silu 

tu má aj náladovosť. Spektrum jeho nálad je také široké, že ten udivujúci 

šat, do ktorého sú odeté masky i skutočnosť, ak by vedel rozprávať, povedal 

by o živote všetko, čo môže i mohlo vôbec byť pre človeka podstatné. Prihovára 

sa povznášajúcim umením, teplou ľudskosťou a bolestným, sebaironickým 

úsmevom. Snové maľovanie, bledá výpoveď. Oboje nás tu vítali. 

Sú také „bodky“ v živote človeka, zvykne vravievať Attila Duncsák 

s úsmevom, ktoré ťa posunú dopredu alebo odstavia nabok či zavedú tam, 

kam ani nechceš. Považuje za priazeň osudu, že mu do cesty priviedol 

známeho odborníka, profesora Fiodora Semionoviča Entelisa, vedúceho 

katedry technológie skla na technologickom inštitúte v Leningrade a prišiel 

do Užhorodu na dovolenku. Pozrel si obrazy mladého výtvarníka, 

a napriek tomu, že sa mu veľmi páčili, prehovoril ho, aby študoval sklo 

a keramiku. Pod jeho vedením vyrástlo mnoho veľkých sovietskych umelcov 

v tomto odbore. Mladý Attila prežil v Leningrade šesť veľmi zložitých, 

ale aj nádherných rokov. Predsa len kultúrne prostredie mesta – škola, najlepšia 

v celom Sovietskom zväze, stála na rohu Nevského prospektu, priam 

uprostred múzeí, divadiel, kín, baletných i koncertných sál, knižníc. Ak 

mal človek dva ruble, mohol v koncertnej sále vidieť a počúvať hudobných 

velikánov. Na druhej strane tu bola každému prístupná Ermitáž s unikátnymi 

umeleckými zbierkami Petra I. i fantastického úžitkového umenia. 

Samozrejme, vycestovať za hranice Sovietskeho zväzu bolo nemysliteľné. 

Priam zázrakom sa mu podarilo dostať do Prahy k príbuzným, kde si mohol 

pozrieť expozície českého skla. 

Osudovou „bodkou“ bol aj kamarát Viťa Pavlov, hlavný aranžér v Ermitáži, 

ktorý ho upozornil, že sa pripravuje veľká výstava Sklo všetkých čias 

a porota bude vyberať vhodné diela, nech donesie, čo má. Mal, veď práve 

dokončil diplomovú prácu, súpravy pohárov na whisky, vodu a víno do 

kajuty kapitána na veľkú loď, ktoré si sám navrhol a vyrobil v leningradskej 

sklárni za pomoci vynikajúcich majstrov. Bola to špecifická úloha, lebo 

poháre museli spĺňať estetické i funkčné kritériá. Porote sa páčili... „bolo to 

naozaj demokratické prostredie, že veľmi vrelo prijímali diela na výstavy aj 

od študentov. Postavil si sa do radu, komisia sa pozrela, ak bolo dielo dobré, 

nikomu neprekážalo, že si študent“. Pre chlapca z chudobného Užhorodu 

bolo neuveriteľné, keď vošiel do Ermitáže a vo vitríne sa leskli sklenené 

súpravy z jeho diplomovky. Pokračovanie tohto príbehu je skutočne rozprávkové. 

Časť týchto súprav kúpili pre samotného riaditeľa Ermitáže ako 

dar na jeho narodeniny, to sa nedalo odmietnuť. Ostatné si chcel nechať na 

pamiatku, ale osud to opäť zamiešal inak. V roku 1969 sa chystal vstúpiť do 

Zväzu výtvarných umelcov Sovietskeho zväzu, a preto pripravil v Užhorode 

výstavu svojej tvorby. Presne v tom istom čase nakrúcal medzi Užhorodom 

a Mukačevom legendárny Sergej Bondarčuk koprodukčný film 

s Talianmi o bitke pri Borodine a s celým štábom sa dostal aj na Duncsákovu 

výstavu. 

– V mojom skromnom byte niekto zaklopal a veríš-neveríš, pri dverách 

stojí Bondarčuk a za ním jeho štáb, Taliani i Rusi. Asi týždeň predtým som 

sa vrátil z plenéra vo Ľvove a v izbe som mal porozkladané veci, ktoré som 

tam za dva týždne vytvoril, vázy, misy a rôzne dekoratívne predmety. Pozval 

som hostí dnu a potom to už vyzeralo ako scéna z nejakého akčného filmu. 

Malá miestnosť plná ľudí, všetko brali do ruky, navzájom sa prekrikovali, 

že si berú toto a tamto, a Bondarčuk aj moje poháre, a keď som protestoval, 

len sa zasmial, začem tebe diplomnaja rabota, zdelaješ drugoje. Keď odišli, 

na stole zostalo toľko peňazí, koľko som dovtedy v živote nevidel a izba 

prázdna. Bondarčuk mi potom ponúkal pomoc, že som skvelý umelec 

a nemôžem sedieť v takom zapadákove, ako je Užhorod, že to zariadi na 

ústrednom výbore, aby som mohol cestovať za umením po svete, lenže ja

som už vtedy bol rozhodnutý, že v Sovietskom zväze nechcem zostať. Kultúra 

bola v takých mocenských rukách, že ak človek chcel prežiť, musel sa 

zaradiť, božechráň filozofovať a vyjadriť svoj názor. Zažil som na vlastnej 

koži, aký je rozdiel medzi skutočným umením a straníckym pohľadom na 

umenie. Vnútorne som sa s tým nemohol zmieriť. Videl som osobné tragédie 

umelcov, ktorí mali napríklad budapeštiansku alebo pražskú školu a po 

návrate domov sa doslova demoralizovali, tvorili socialistický realizmus, 

a skutočné umelecké diela tajne skladovali v pivniciach alebo na povalách, 

lebo sa ich báli verejne ukázať. Bolo to pre mňa veľké trápenie, hoci som bez 

problémov vystavoval sklo a keramiku a s potvrdením, že som vystavoval aj 

v Ermitáži, som mal všade otvorené dvere. 

Sedem rokov trvalo, kým sa Duncsákovci, už aj s dvoma synmi, mohli 

vysťahovať do Košíc, kde žil Attilov brat. Spočiatku pokračoval v monumentálnej 

tvorbe, robil keramické steny v rôznych objektoch. Čoskoro však 

vznikol cyklus obrazov Rozprávka o Košiciach z jeho potuliek po historických 

uličkách mesta, do ktorých zakomponoval vlastné zážitky a predstavy. 

Miluje intímne zákutia Košíc, kochá sa v starých dvoroch v centre mesta, 

hľadá si miesta, odkiaľ vidno veže kostolov. Rád sedáva v kostoloch, obdivuje 

vitráže, sochy, kamennú majestátnosť, premýšľa a filozofuje. Hlboké 

zážitky dostávajú rôzne podoby na jeho obrazoch. Námety jeho obrazov sú 

jedinečné a nezameniteľné meditatívnosťou tajomného priestoru a prelínaním 

sa s konkrétnymi postavami i vecami. V neopakovateľnom obrazovom 

priestore predkladá divákovi svoje životné skúsenosti i pocity. 

V roku 1986 sa mu prvýkrát, ešte so sovietskym pasom, podarilo dostať 

na západ. Jeho prvá cesta viedla, samozrejme, do Talianska, do Florencie, 

Benátok, Ríma. Pred Michelangelovými sochami stál so slzami v očiach, 

lebo nemohol uveriť, že to, čo vidí, je skutočnosť. Ten pocit nevie vypovedať 

ani po rokoch, keď človek celý život žije v presvedčení, že sa nikdy nedostane 

za hranice a odrazu je tu, slobodne sa prechádza a obdivuje najkrajšie 

umelecké diela. 

Trápi ho dramatická dilema, či tvoriť, žiť umením alebo tvoriť tak, aby 

si mohol aj zarábať. Na to nedal odpoveď zatiaľ nikto, ani Rembrandt, ani 

Picasso. Ak ti dá niekto objednávku, už nikdy nenamaľuješ obraz tak, ako 

keby si ho namaľoval slobodne a nezáväzne. A keď niečo vytvoríš a predáš, 

potom ti plače duša, prečo si to predal. Na otázku, kedy v sebe objavil vlohy 

na výtvarné umenie, odpovedá so srdečným smiechom, že neustále pochybuje, 

či ich vôbec doteraz v sebe objavil. 

– Keď si veľkú časť svojho života pozeral na ruské ikony, na talianske 

umenie, keď si denne dýchal atmosféru Ermitáže a Nevského prospektu, 

muselo to v tebe zanechať hlboké stopy. Teším sa, že som niečo v živote 

dokázal, v porovnaní s tým, čo už bolo vytvorené. A svoju dušu, to, ako si 

prežil celý život, predkladáš na svojich obrazoch. Vnútornú bohatosť života 

nemôžeš skryť, vidno ju v tvojom diele. 

Ako nežnú dušu Pierota. 

Marta Szattlerová 

Euroreportplus, jún – júl 2006 

„Zážitky zo sveta vyjadriť v obrazoch“ 


Vyznanie akademického maliara 

Narodil sa v Užhorode v roku 1940. V rodisku sa učil maľovať na päťročnej 

strednej umeleckej škole, v štúdiách neskôr pokračoval v Petrohrade 

(vtedajšom Leningrade), diplom získal z odboru keramika a sklárstvo. Po 

návrate do rodného mesta sa nemohol venovať svojmu odboru – v meste 

nebola ani továreň na keramiku, ani skláreň; iba z času na čas sa mohol 

zaoberať sklom, ak sa dostal do Ľvova alebo inam. Poldruha desaťročia 

pracoval doma, robil monumentálne práce. V osemdesiatom druhom sa so 

svojou rodinou presťahoval do Košíc. Keďže tu nemal možnosť vykonávať 

tieto práce, presedlal na maľovanie. Z niečoho totiž bolo treba žiť. 

– Odvtedy tu žijem, vystavujem. Po nežnej revolúcii, ale aj pred ňou bola 

možnosť cestovať do zahraničia. Podarilo sa mi dostať sa do takých múzeí, 

o ktorých som dovtedy iba sníval. I keď v Petrohrade je mnoho dobrých 

múzeí, stačí spomenúť Ermitáž. Tak som sa v tejto oblasti dostal v Petrohrade 

k obrovským možnostiam. Aj škola bola vynikajúca. 

10

Autoportrét, St.Peterburg, 1964 

Önarckép 

– Bolo príliš veľkou zmenou prejsť od skla k maliarstvu? 

– Vždy som maľoval, lenže v Užhorode som nikdy svoje maľby nevystavoval. 

V brežnevovskej dobe od človeka očakávali niečo iné, ja som to 

však nemal chuť maľovať. Po ukončení vysokej školy som vyučoval keramiku 

v tej istej maliarskej strednej škole, kde som voľakedy študoval aj ja. 

Vyučovanie je však osobitným poslaním, možno ho vykonávať iba s plnou 

oddanosťou, s deťmi je potrebné zaoberať sa neustále, to si vyžaduje celého 

človeka a na tvorbu nezostáva čas. Prestal som učiť, venoval som sa monumentálnej 

tvorbe, tá je však fyzicky náročná: miešať maltu, liezť na lešenie... 

Keď som sa prisťahoval sem, učiť som nemohol, pretože som nevedel dobre 

po slovensky. Po rusky hovorím na úrovni materinského jazyka, takže 

rozumiem slovanským jazykom. Teraz už ako-tak hovorím po slovensky, 

ale čítam a píšem iba ťažko. Celý život som bol na voľnej nohe. Čo som si od 

života vedel vydobyť, to bolo moje. Stále pracujem. Rád komponujem svoje 

sny, vkladám do obrazov zážitky, ktoré som nadobudol vo svete. 

– Aké sú vaše sny? 

– Myšlienky sa človeku zoraďujú v mozgu kolážovite, mnoho menších 

zážitkov, ktoré ho znepokojujú, alebo sa teší, ak videl niečo pekného. Od 

detstva mám rád ruské a talianske ikony, staré maliarstvo. Tieto dojmy – 

ak človek vystihne pravý moment tak, aby v nich bola sila – vytvoria obraz 

a vznikne dielo. Ak nie, môže začať odznova. Oveľa radšej maľujem svoje 

veci so slobodnou mysľou, než reprodukujem konkrétne motívy. 

– Máte obľúbené témy? 

– Mám, ale tie sú iba preto obľúbené, že ich prostredníctvom môžem prehovoriť: 

jeden anjel, pamiatka starej fresky... a z úlomkov niekedy vzniknú 

obrazy. Na prechádzkach v zahraničí si rád prezerám výklady, nie preto, 

aby som vošiel do obchodu a niečo si kúpil, ale preto, lebo výklady vypovedajú 

o dobe. Vidím na mladých ľuďoch značkové oblečenie a keď pozerám 

film s hercami v kostýmoch, nevšímam si dej, ale to, ako sú herci oblečení. 

Mám také „klamlivé “ záľuby, z tých skladám svoje obrazy. Keď som vonku 

v prírode a na konci čarovnej dediny vidím pekný domček, nezačnem ho 

maľovať, ale zapamätám si ho a keď bude treba, vyhrabem ho z pamäti. 

– Robíte si aj náčrty? 

– Náčrty robí človek stále. Nekreslím veľa, iba počas práce, ak treba, 

inak farbami možno rýchlejšie usporiadať všetko na plátne než ceruzkou. 

Maľujem temperovými farbami na drevovláknitú dosku. Ponáša sa to na 

starú techniku, na tempery nanesiem včelí vosk, takže obraz pôsobí ako 

olejomaľba. 

– S čím sa ťažšie pracuje: s temperami či olejom ? 

– S oboma možno namaľovať zlý obraz. Tempery sú ťažké preto, že 

dostávam do rúk vždy nové materiály, v obchode nemajú vždy ten istý 

materiál, zakaždým treba skúšať, či s ním dokážem vytvoriť to, čo chcem. 

Niekedy to nedokážem, lebo materiál nepustí. Dobrý je z toho hľadiska, že 

rýchlo schne. Olej je klasický materiál, je vždy rovnaký. Je však ťažší, pretože 

treba počkať, kým vyschne. Tempery za pol hodiny uschnú, alebo ich 

človek zoškriabe. Rád kladiem vrstvy, zbožňujem opracovávať povrch. 

– Štvrť storočia žijete v Košiciach. Aké boli začiatky? Ako vás prijala 

tunajšia umelecká spoločnosť? 

– V Užhorode som vychodil tvrdú školu. Nevstúpil som do žiadneho 

spolku. Radšej som sa túlal sám. Nerád som prosil, ani sa ponižoval. 

Na Zakarpatskej Ukrajine som bol členom Zväzu výtvarných umelcov 

a Umeleckého fondu. Na Slovensku prijali môj prestup. Sem-tam som 

vystavoval, v tom mi nebránili, ale o svoju existenciu som sa musel postarať 

sám. Nerozmaznávali ma, ale toľko som si dokázal vybojovať, že som 

mohol usporiadať výstavy spojené s predajom, aby som mohol vyžiť. Od 

vzniku Spoločnosti maďarských výtvarných umelcov SR som jej členom. 

Toto bola jedna z ciest, druhá – že som od deväťdesiatych rokov chodil 

do Maďarska na Hortobágsky medzinárodný umelecký tábor, kde som 

sa zoznámil s mnohými zaujímavými kolegami. Zahŕňa to aj francúzske 

kontakty, tam sme boli už viackrát. Tak som si našiel spoločenské vyžitie. 

Najradšej pracujem v tichosti doma. 

– Váš spoločenský život sa orientuje skôr na zahraničie, alebo skôr na 

domácich priateľov ? 

– Tu, v Košiciach, je spoločnosť takmer minimálna. Slovenskí kolegovia, 

je to celkom prirodzené, veď končili v Bratislave, majú svoj okruh známych, 

odtiaľ akosi vypadávam. Moja mladosť a moje styky, niekdajší kolegovia, 

spolužiaci, priatelia sú ďaleko, odpadli. Tu som akoby „kukučie mláďa“, ale 

11

nemôžem namietať, pretože mi nikto a nič nebráni v mojej tvorbe. 

– Možnosti vystavovať sú dostačujúce? 

– Teraz je to v Košiciach trochu ťažké, okolnosti sú macošské. Galéria 

nás príliš nehýčka. Udomácnila sa čudná koncepcia, celkom ultraliberálne 

názory. Nie som úplne abstraktný maliar, rád komponujem do svojich 

obrazov i figúry. Vlastne som už takmer konzervatívny, lebo človek starne. 

Nehodlám nasledovať dnešné trendy, pôsobilo by to smiešne, bolo by to 

také, ako keby som sa obliekol za osemnásťročného. Neznamená to, že sa 

človek neučí. Často chodím do Budapešti, snažím sa pozrieť každú výstavu, 

aby som si udržal ducha. Mám knihy, tie si prezerám, sledujem mladých, 

ich výstavy, súčasné smery, ale nechcem ich nasledovať. S mnohým nesúhlasím. 

Umenie je oveľa vážnejšia vec, nemožno sa s ním nezodpovedne 

zahrávať. 

– Ako prijímate kritiku kunsthistorikov? Súhlasíte s ich výkladom, prípadným 

vysvetľovaním? 

– Práca kunsthistorikov je neodmysliteľnou súčasťou kultúry. Je to 

absolútne intelektuálna činnosť, vyžadujúca si vysoké vzdelanie, schopnosť 

analýzy a zostavenia resumé. Sú znalcami období a štýlov, opatrovníkmi 

celoživotných diel, sú dušami a ochranármi múzeí a zbierok. Umelecká 

kritika, či rozbor a hodnotenie konkrétnej výstavy sú vtedy ozajstné, ak 

znalec sleduje vývoj umelca v priebehu jeho života, pozná jeho korene. 

Hodnotenie môže byť zdrvujúce alebo pochvalné, ale nech je podložené 

a konštruktívne. Pravdaže, každý má rád, ak o jeho umení hovoria s uznaním! 

Aj dvadsiate storočie zrodilo svojich veľkých umelcov v každom 

odbore, aj keď to bolo krvavé a temné storočie. Mojím súkromným názorom 

je (ani sa ho azda nepatrí vysloviť), že posledné dve desaťročia akoby 

sa vedome chceli dostať takmer k popieraniu umenia. Tuším príčinu, ale 

ju neprezradím. Z niektorých výstav tzv. súčasníkov sa odráža čačkavosť, 

duševná perverzita a nadutosť. A chápem, že niekto na vernisáži porozpráva 

rozprávku o kráľových nových šatách, ale tichý divák vidí iba tehly, 

rozsypaný piesok, prípadne príslušenstvo záchodu. Alebo na veľkých plátnach 

obrovské množstvo farieb. Podľa mňa je umenie najväčšou duševnou, 

citovou a manuálnou schopnosťou, ktorú dostal človek od Stvoriteľa. Čo je 

umením, je vždy súčasným, lebo takým je už po tisícročia. 

– Človek sa porovnáva ? 

– Akoby nie. Neustále. Porovnanie znamená vytriezvenie. Neslobodno 

si myslieť, že som namaľoval tri obrazy, aj ich vystavia, kúpia ich, „ej, ale 

som veľký“ umelec. Ak má niekto taký pocit, ten sa dávno vykoľajil. Vývoj 

je nekonečný a život je krátky. Starí majstri za svojho života vytvorili neuveriteľné 

diela. Ani nežili tak dlho ako my. Tak čo chcem potom ja? Nehovorím 

to preto, že by medzi nami neboli žijúci veľkí umelci. Ja napríklad 

obdivujem Brunovského, Kállaya. Ich celoživotné dielo je obdivuhodné. 

Každá jedna z ich medirytín má danteovskú hĺbku. Možno to dnes ešte 

nedoceňujú, ale to už je téma histórie umenia. Keď som v Budapešti, vždy 

navštívim múzeum umenia a pozriem si vždy ten istý obraz, hoci aj tisíckrát. 

– Ktorý je to obraz, čo si rád pozriete aj tisíckrát? 

– Napríklad Bruegelov. Kázeň sv. Jána Krstiteľa. Prezerám si dav a osobitne 

každú postavu. Každá postava je pekne namaľovaná: jej šaty, pohyb, 

takmer naivne krásna, maľovaná s obrovskou vierou. Bruegel je v umení 

úkazom. V Bruseli som videl veľkú časť jeho tvorby. Jej vzhliadnutie 

možno porovnať s osviežením sa v čistom potôčiku. Alebo obrazy El Greca 

v Budapešti. Maľoval veľkými ťahmi štetca, dynamicky. Závratné! Alebo je 

tam Goyov portrét pani Bermudezovej. Vždy som si ho pozrel ako starého 

známeho a vždy zisťujem: možno ho maľoval na objednávku, ale jemne, 

ako dych uložené ťahy štetcom... to je to, čo sa nemožno naučiť. To možno 

dostať iba od Pána Boha. 

– Závidíte vtedy, prečo sa vám nedarí namaľovať taký obraz? 

– Pravdaže. Človek máva tajné túžby. Bolo by dobré, keby som aj ja vedel 

takto maľovať, ale aj ich obdiv už dodá sily. Možno sa o to usilovať, ale 

nemožno to dosiahnuť. Môj svet je oveľa malichernejší, oproti tomuto som 

nikým. 

– Nie je vo vás veľká dávka malovernosti? 

– Dokážem oceniť tých, ktorí sa narodili pod priaznivými hviezdami, 

dokázali sa realizovať a boli naozaj veľkými talentmi. V každom štýle mám 

rád a cením si dobré, nech už ide o impresionizmus alebo barok. V Petrohrade 

sme mali hodiny histórie umenia a umeleckých remesiel v zadných 

12

13 

sálach Zimného paláca, v skladoch, kde sme mohli vziať do rúk a preskúmať 

všetko. O gréckych amforách nerozprávali iba všeobecne, ale konkrétne. 

Je to zážitok, ktorý dá človeku veľmi veľa. 

– Máte študentov? 

– Sú takí, ktorí hovoria, že sa učili u mňa, alebo odo mňa. Päť alebo 

šesť rokov som učil v Užhorode a za ten čas si niekoľko keramikov u mňa 

vyskúšalo svoje krídla, a sú takí, ktorí dozreli. Sú medzi nimi Rusi i Maďari, 

s niektorými udržujem kontakt. V Košiciach nemám študentov. 

– Vaše deti pokračujú v šľapajách otca? 

– Mám dvoch dospelých synov, obaja žijú v Budapešti. Mladší sa zaoberá 

počítačmi a reklamnou grafikou, štúdiá ukončil v Egeri, odbor kreslenie, 

anglický jazyk. Starší vyštudoval ekonomiku v Košiciach. Je mi ľúto, že ani 

jeden z nich sa nezaoberá výtvarným umením, ale nikomu by som neodporúčal 

toto povolanie. Začal som ho praktizovať v päťdesiatom treťom, 

odvtedy pracujem od rána do večera a nikam som sa nedostal. Toto by som 

mal očakávať od svojich detí? Nie je to také zamestnanie, ako keď úradník 

príde domov unavený, naobeduje sa a môže si vydýchnuť. Ja také čosi nepoznám. 

Človeku mozog pracuje aj v noci, že joj, nič som neurobil, nepodarilo 

sa mi to... alebo sa teší. Nie je to práca, ani poslanie, je to osud. 

– Voľakde je to predsa len poslanie! 

– Pravdaže. Ja som si ho vybral. Večer si človek ľahne s tým, že zajtra 

budem pokračovať a bude to určite lepšie. A ide to takto ďalej, kým ma 

neuložia do debny. Nemožno sa od toho odtrhnúť. Preto vravievam, že zaoberať 

sa umením je životu nebezpečné. Aké je krásne, také je tragické. 

– Čím sa zaoberal váš otec, že objavil váš talent a niečo preň urobil? 

– Otec bol maliar izieb čiže dekoratér. Reštauroval kostoly. Chcel ma 

zapojiť, ako dieťa som mu pomáhal a aby mi pokazil prázdniny, zobral ma 

so sebou na svoje pracovisko, nosil som vedrá, umýval štetce, nosil rebrík, 

potom ma naučil, ako treba pracovať so stierkou, sadrou, ako sa ťahá čiara. 

Pomaly ma zaúčal do remesla. Myslel si, že po skončení vysokej školy budem 

vedieť kresliť a budem maliarom izieb s vyšším vzdelaním. V päťdesiatom 

deviatom som ukončil maliarsku školu, dva roky som chodil do prípravky 

a robil som prijímacie skúšky v Petrohrade. Bolo veľa prihlásených, veď šlo 

o zväzovú školu. V sovietskom systéme existovala smernica, aby každý študoval 

v republike podľa príslušnosti. Nebolo ľahké sa tam dostať, ale keď 

som tam už bol, videl som, že možnosti sú oveľa väčšie, než by ma čakali 

v iných mestách. A Petrohrad nie je hocijakým mestom. Keď som sa vrátil 

z vysokej školy, už nemohla byť reč o tom, že budem pokračovať v otcovej 

profesii. Kúpil som malú pec a zaoberal som sa tvorbou keramiky. Po príchode 

do Košíc sme niekoľko rokov bývali v podnájme, a čo možno robiť 

v jednom rohu izby? Nanajvýš maľovať. 

– Po šesťdesiatke človek bilancuje, čo uskutočnil zo svojich plánov, čo sa 

mu podarilo a čo nie. Ste spokojný s výsledkom? 

– Takmer každý deň bilancujem. Že doteraz by sa bolo patrilo preukázať 

niečo. A už neostáva veľa času. Známy príklad: v pohári je voda do 

polovice. Je pohár napoly plný, či napoly prázdny? To je otázka. Po vojne 

sme boli biedni, žili sme v hroznej dobe. Bolo treba začínať všetko od nuly, 

nebol nikto, kto by pomohol. Od svojej rodiny som veľa čakať nemohol. Po 

ukončení vysokej školy som nemal nič, iba tri košele a kufor, s ktorým som 

prišiel domov, okrem toho izbu u rodičov. Ale keď porovnám svoju dávnu 

situáciu s dnešnou, mám niekoľko obrazov, mám čo jesť, môžem si dovoliť 

počúvať hudbu. Som slobodný človek, nikto ma nekomanduje. Preto som 

spokojný. Ale že som vytvoril niečo veľké, to nemôžem povedať. 

– Túžite po domovine, láka vás vaše rodisko? 

– Ak sa rozprávam s Užhorodčanmi, s tou hŕstkou zakarpatských Maďarov, 

ktorí sme boli izolovaní od sveta a ani teraz nás nik nechce, rozumieme 

si aj bez slov. Osud nás obrúsil na rovnakých. Vedeli sme sa tešiť aj tomu, čo 

dnes už dávno nepatrí medzi zázraky. 

– Ťažký osud bol na niečo dobrý: človek nemá neuskutočniteľné sny, 

príliš veľké nároky... 

– Áno. Ak si môžem kúpiť lepší kus oblečenia, veľmi si to viem vážiť. 

Viem sa tešiť tomu, že som videl Benátky, Rím, Paríž, Toledo. Je to maximum, 

čo som mohol dostať. A pravdaže, moja rodina: že už môžeme žiť 

v relatívne slobodnom svete, než tomu bolo v prekliatom raji. 

– Prijali ste slovenské občianstvo? 

– Bolo treba čakať päť rokov, kým sme sa zbavili sovietskeho občianstva 

a prijali sme československé. Potom sme sa automaticky stali slovenskými

občanmi. Jeden z našich synov je už maďarským občanom, druhý sa ním 

stane onedlho. Žijeme úplne ináč, než tí, ktorí sa narodili do slobodnej krajiny 

a žijú tam, kde sa narodili. Aj ja by som rád žil tam, kde som sa narodil, 

ale keď sa teraz vraciam... tí, ktorí tam voľakedy žili zostarli, pomreli, kto 

mohol, ušiel, emigroval, ak tam ešte je, zatrpkol. Zlomený, zbedačený, je 

v hroznom stave. Človek sleduje známe ulice, podchody, odkiaľ vychádzajú 

cudzí, staré budovy s patinou sú zničené, alebo prestavané s nevkusným 

prepychom. Aj to sa nachádza v človeku, keď maľuje. Obvyklé rozbité sny. 

– Cítite sa byť tunajším? Považujete Košice za svoj domov? 

– O tom sme už viackrát hovorili. Každoročne sa 1. novembra vraciame 

do Užhorodu, aby sme položili kvety na hroby našich predkov. A vtedy si 

kladieme túto otázku. Úprimnou odpoveďou je, že nikde nie sme a nikam 

nepatríme. Tam by sme sa nevrátili, lebo tam nemáme miesto, a tu –kto 

nás potrebuje? Aký vzťah má k nám naša stará domovina? Ale nesťažujem 

sa. Teším sa, že nás niekde strpia. Preto je dobrá táto profesia, o ktorej som 

povedal, že je ťažká. Kým žijem vo svojom svete, je môj, tak ho pretváram 

ako chcem. Je to kompenzácia za ten osud, ktorý v dvadsiatom storočí nebol 

iba môj. Mnohí, veľmi mnohí neprežili. Keď stojíme nad hrobom predkov, 

hovoríme si, ako dobre že nevidia, čím sa stali naše sny. 

Csilla Kopasz-Kiedrowska 

kunsthistorička 

Atelier č. 1/2006 

Attila DUNCSÁK, nositeľ Ceny SMVU za rok 1999 

Spoločnosť maďarských výtvarných umelcov Slovenska za desať rokov 

od svojho vzniku už štvrtýkrát udelila Cenu roka. V tomto roku padla 

voľba päťčlennej poroty na Attilu Duncsáka. Pre umelca je rok 2000 rokom 

jubilejným, 2. marca oslávil 60. narodeniny. 

Zakladajúci člen SMVU sa narodil v Užhorode. Po ukončení odboru 

sklárstvo – keramika na Vysokej škole umeleckého priemyslu v Petrohrade 

niekoľko rokov učil, resp. sa zaoberal monumentálnymi prácami, v roku 

1981 sa presťahoval do Košíc. Odvtedy sa venuje výlučne maliarstvu. 

Attila Duncsák je rozhľadený umelec, je vynikajúcim pozorovateľom. 

Jeho temperové obrazy vysokej úrovne odrážajú vírivý život v jeho zložitosti. 

Minulosť a súčasnosť je prítomná v spoločnom priestore, prelínajú sa. 

Teatrálny dojem umocňujú veľkolepá kompozícia a bohatosť farieb. Podľa 

neho je celý život jedným veľkým divadlom – a nevyjadruje to iba obrazmi 

s maskami, alebo autoportrétom pod názvom Komédia, ale aj uzavretý, 

javiskový ráz kompozícií. Skutočnosť, že sa zaoberal sklom a keramikou 

možno pociťovať najmä v technike jeho skorších obrazov, na nanášaní 

farieb. Možno práve tomu vďačíme za tú neobyčajnú plastickosť, ktorá 

dodáva obrazom priestorovosť. 

Attilovi Duncsákovi osud doprial vynikajúci zmysel pre humor. Jeho 

irónia je ochranným štítom, vďaka ktorému uniesol všetko to, čo mu okolnosti 

a život nadelili. Keďže aj v šesťdesiatke pracuje s takou intenzitou 

a pociťuje spoločenskú realitu ako doteraz, zíde sa mu táto láskavá irónia, 

odrážajúca sa v jeho dielach. 

Medzi súčasnými maliarmi zriedka nachádzame podobného figurálneho 

maliara, okrem nepochybných umeleckých kvalít zrejme i toto prispieva 

k tomu, že je Duncsák úspešným vystavovateľom. Samostatnú výstavu mal 

medziiným v Užhorode, v Prahe, Budapešti, Košiciach, Bratislave, Senci, 

Debrecíne. Zúčastnil sa na mnohých skupinových výstavách v Rusku, 

Francúzsku, Taliansku, Španielsku, Belgicku, Holandsku a Maďarsku. 

Rád sa zúčastňuje na zahraničných tvorivých táboroch, tak napr. na hortobágyskom 

je od r. 1991 takmer skalným účastníkom, ale viackrát pracoval 

v ukrajinských i francúzskych táboroch. 

Nášmu ocenenému umelcovi zo srdca blahoželáme a želáme mu veľa 

úspechov v ďalšej tvorbe. 

PhDr. Sz. Kinga Haltenberger 

kunsthistorička 

Atelier č. 2/2006, Komárno 

14

Szakmai szerkesztés: Eduard Szattler 

DUNCSÁK ATTILA 

15

MASZKOS IGAZSÁGKERESÉS 

Duncsák Attila művészetéről 

Modern festő. S ami ma nem annyira megszokott: figurális. Képeiben 

– mindenik táblán a reneszánsz szépség korunk izgalmával át van szellemítve 

– feszültség van. Összetöri a körülötte lévő világot, hogy expresszív 

indulattal újat teremtsen. Csak rá jellemzőt, a két világháború közötti kassai 

modernektől elrugaszkodván is egyedit. Amíg Jakoby Gyula „bohócvilága” 

a posztimpresszionistákhoz nyúlik vissza, Duncsák Attila expresszionista 

hevülete már egy Picasso utáni – az összetört reményeket „sebzett” figurák 

képében megjelenítő – korszak maszkos élet-halál táncát viszi a vászonra 

vagy farostra. 

Mintha a színház – kép a képben, álarc az álarcon – feledtetni tudná az 

emberiség egyetemes szenvedésélményét, semmissé tudná tenni a borzalmakat. 

Mintha a maskara – a Kárpátalja szívós megmaradás-harcát egy 

boldogabb élés felé fordítani igyekvő megannyi velencei lámpás – ítélkező 

jókedvében túl tudna lépni azokon a golgotákon, amelyek a kis és nagy 

közösséget (az eszme nevében összeterelt népeket) Szibéria és a gulágok 

jégpoklában akarták megfegyelmezni. 

Életútja magyarázná eme sanyarúan víg, a bohóc mindentudásával sarkaiból 

kifordított világ egyetlen életes terepen – a cirkusz porondján – való 

tobzódását? 

Duncsák Attila – a magyar képzőművész társadalom is fejet hajthat 

a hetvenéves alkotó előtt – Ungváron született (1940. márc. 2.) Az iparművészeti 

szakközépiskola festészet szakán érettségizett, majd 1961-től 

1967-ig a Szentpétervári Iparművészeti Főiskolán tanult, ahol üveg és 

kerámia szakon diplomát szerzett. Ez volt az a város – a barokk kultúra 

jellegzetes harangtornyában élő harang szólt –, amely múzeumaival, színházaival, 

hangversenytermeivel, zsongó művészeti életével fölszabadította 

képzeletét. Eme, a nyiladozó szellem értékrendjét fölöttébb meghatározó 

– látomásainak szabad utat engedő – metropolisznak köszönhető, hogy 

művészete abba az irányba fordult, amely jórészt a kárpátaljai festészetet 

nem jellemezte. 

Ne becsüljük le az ottani, leginkább a természeti képekben, táj- és 

népélet-ábrázolatokban megjelenő coleur locale kifejezésbeli tágasságát, 

érvényességét. Csakhogy Duncsákot ez nem elégítette ki. Üveg- és kerámiamunkáival 

– murális terveket is készített és kivitelezett – a helyi színt 

már egy általánosabb régióba emelte, mikor is az anyagba rejtett formavilág 

modern életérzések megszólaltatója volt. Jóllehet 1971-től a Szovjet Képzőművészek 

Szövetsége és a Képzőművészeti Alap tagjaként tevékenykedett 

– s ezáltal megbecsülése sem maradt el –, 1982-ben mégis (minthogy 

kopogtatására Magyarország nem nyitott ajtót) Kassára települt. Festészete, 

a régi-új szentpétervári élmény tudatos átélésével, ekkor kezdett kiteljesedni. 

Számára a szívós munkával eltelt bő negyedszázad elég volt arra, 

hogy művészete – nem is akármilyen karaktert mutatván – a halált kinevető 

bohóc mint igazságfaktor segítségével bizonyos modern létélmény: az 

emberbe bújt sátán és angyal közötti harc (vívódó eszmélet) szimbólumon 

túli kifejezőjévé váljék. 

Időjátékában az összetört idő drámai kolompja hallik, amely a tempera 

szerkezetére is kihatással van. Az Ungvár 1946 című nagy méretű táblakép 

(1996) szerencsétlenjeit: a propeller és a zárt kalitka mellett fölvillanó kalapos 

hölgyet, a babatündért, a semmibe kapaszkodó kezek és a nehézkedés 

törvényét legyőző kockák körtáncát ugyanaz a révület sodorja egymás 

mellé, mint a középkorból ideemelt – ám az a kottaállvány nem ez a kottaállvány! 

– Bolondok hajója (1991) hőseit, a cilinderes és félprofilba vágott 

férfimaszk mögött rejtező félelem tulajdonosát, a görcsös (levágott?) kézfejek 

és karok és a riadt, sötét Matisse-női álarc gazdáját, s nem utolsósorban 

az emlék által megszemélyesített, ám elvesző, rekvizitum-háttérként résnyire 

fölvillanó tájat. 

Ezek az élet- és halálmaszkok színtobzódó „szenvtelenséggel” adják 

tudtunkra – körforgásukat szinte csokorrá nemesíti a rejtezést érzelmi 

kapillárisok összhatásában megnyilvánuló indulat –, hogy az emberi test 

látványrészlegei (torz vagy torzított férfi s nő arc, mandzsettás fehér kézfej 

stb.) ugyanolyan organikus mezővé nőhetnek, mint valamely puszta vagy 

mező zöld jégmárvánnyá dermedő „kazettái” (ez utóbbinak Kokas Ignác 

volt a mestere). S a szerkezet valóban e felé mutat: a „halmozás” általi építkezés 

akár vertikális irányú, némelykor a diagonálisokat is megmozgató 

16

17 

(Bábszínház – 1994; A nagy mutatvány – 1998), akár tükör-játékkal a teret 

megnyújtó (Az én színházam – 2000; Bámészkodók – 1997) vagy éppenséggel 

horizontális dinamikájú (Hatalom – 1991;Külvárosi ikon – 1992), 

a jól kidolgozott részegységeknek (amelyek motívumgazdagsága ugyancsak 

a színházból, a maszkos játékokból származik) fontos szerepük van. 

Minthogy vonzzák egymást – ellentétben a kazettás mennyezetek historikus 

négyzeteivel-téglalapjaival –, aktivitásuk teret nyit. A hagyományos 

festői térformálást fölszabdalja. Nem annyira a groteszk, bár elmaradhatatlan, 

uralkodik az idődimenziókat arcjátékkal megidéző festményeken, 

hanem a műveltségi toposzokat – commedia dell’arte, Aba-Novák Vilmos-i 

vásári sokadalom, stb. – ugyanazon világ sarkainak láttató rejtélyesség. Az 

emlékező, a szinte érzéki módon megszólított izgalma innen is származik: 

nem tudhatni, hogy ki, melyikünk rejtezik a Leonardo „szárnyas biciklijét” 

zsinórpadlás-mértéknek elfogadó, többnyire az alak belső rezdüléseit 

is kivetítő (némelykor a stilizált önarckép vonásait sem letagadó) álarcok 

mögött. 

S az ecset expresszív mozgással – egyszer csaknem a miniatúrákra emlékeztető 

részletességgel, máskor ösztönszerű pászmákkal – viszi vászonra 

vagy farost táblára az alakok körforgásában megjelenített, visszahozhatatlan, 

mert csak eme piktúra teljességképében következetes időt. Az időt 

mint sorsmotort, mint történelmi rendezőt (Finálé – 1999; Sors – 2003). 

Még a Portré palettával (1999) – korábbi megnevezéssel Századvég – című 

festményen, eme kitárulkozó önarcképen is észlelni az idő effajta rétegzettségét, 

hiszen a fókuszban lévő alak, maga a festő is valóságos és históriai 

(mert csak a megfestett művön – kép a képben – létező) nemzedékek őrtornya. 

Van ebben a derűs nézésben bizonyos időn kívüliség, ugyanakkor 

a düreri-kondori kéz mint propeller gesztus értékű fölidézésével valaminő 

cselekvő alázat. 

André Chastel francia művészettörténész, a reneszánsz megszállott 

kutatója Fabulák, formák, figurák című könyvében többek között az írja 

a maszkról, hogy a feltámadása egy olyan tevékenység keretében történik, 

„mely félúton van élet és művészet között: a színjátszásban”. Ugyancsak 

a Maszk, maskarádé, mascarone című tanulmányban olvasható, hogy „az 

álarc, azon túl, hogy elengedhetetlen és többé-kevésbé hagyományos kelléke 

az ünnepnek, s mintegy ’argumentuma’ azoknak a témáknak, amelyek 

köré az ünnep szerveződik, még egy funkciót tölt be: rendes szokása szerint 

felszabadít a hagyományos kötöttségek alól”. 

Duncsák Attila „káoszának” mitologikus rendezettsége és megválogatott 

figuráinak – a bohócnak, a harlekinnek, a királynak, a polgári dámának, 

a piktornak, a reneszánsz szépségnek és korunk porcelán hidegségű 

arcot viselő maskaráinak – már említett körtánca azt sugallhatja, hogy ez 

a világ nevében önkereső rend (a művész játéka égi és földi hatalmakkal) 

átlép a hagyományon, a megszokott kultúrákon és viselkedésmódozatokon, 

hogy fölszabadítsa az emberben az akár saját kárára ítélkezőt. Tegyem 

hozzá, komikusi (vagy részleteiben a felé hajló) elemek alkalmazásával. 

Mindez természetesen csak félig igaz. Mert itt a rejtezés – mindnyájan 

a Chastel által is említett „XVIII. századi kurtizánok tekintélyének” 

őrzői s egyben irigylői vagyunk – egyúttal kitárulkozás is. Levetkezése – 

egy jobb kor eljövetel reményében – félelmeinknek. Ennyiből, ha szabad 

így mondani, hedonisták vagyunk. És a kassai festőművésszel ott táncolunk, 

egyensúlyozunk azon a kötélen, amelynek egyik végét Szentpétervár 

modernizált barokk tornyainak egyik fogja be, a másik pedig a reneszánszig 

visszanyúló, „szabad vegyértékű”. 

Fölfedezés, elrejtés? 

Éppen a huszadik és huszonegyedik század az – szomorú tapasztalat 

–, amely nem tud (vagy nem is akar?) szembenézni a saját maga teremtette 

golgotával. S amikor Duncsák a manézsra viszi – csak úgy szikrázik 

a száraz fűrészpor – a látomása által csak még valóságosabbnak tűnő alakokat 

(a kerekesszéken ülő lehet király, de igazsága csupán bábszínház), azt 

is tudatosítja bennünk, hogy Velence virágzó romlottsága – a szépség és 

öröm hajhászása mellett a kétarcúság – miként vált korunk béklyójává. Ha 

van, minden bizonnyal ez a chasteli fölfedezésnek óramutatónkat pörgető 

tanulsága. „Kedves paradoxon, hogy ugyanaz a kor fedezte fel és alkalmazta 

előszeretettel Velencében a bársony félarcot, amely arra való, hogy az arcot 

elleplezze, s egyszersmind kedvet csináljon felfedésére, tehát jól szolgálta 

a libertinus élvhajhászást, Így lelhetjük fel a kor erkölcsében ismét a maszk 

kettős funkcióját: elrejt és ’mássá’ tesz.’

Az erős fényű színek – a határozott vörösek, sárgák, barnák, kékek, 

zöldek – valósággal beragyogják a színpadot, álom és valóság között hullámoztatva, 

nem kevés harlekini révülettel, a jobbára figurális, sokszor az 

erős kontúroknak is jelentőséget tulajdonító ábrázolatok témáját. Ebből 

a lebegésből kitűnik, hogy Duncsák nem – vagy legalábbis nem abban 

az értelemben, ahogyan Kállai Ernő „hőseit”, Galimberti Sándort, Dénes 

Valériát és Bernáth Aurélt jellemezte – az életteljesség festője. Az életteljesség 

nála, hiába a maszkok sokasága és a leheletnyi drámával erezett öröm 

fölszabadító hatása, „halálteljességgel” van fűszerezve. (Más kérdés, hogy 

a megfeszített bohóc halála kelt-e bennünk akkora megtisztító fájdalmat, 

mint az Olajfák hegyén nemcsak tövissel átszúrt Krisztusé.) 

Ebből a csörgősipka ellenére is komoly – bármely színházi katarzissal 

fölérő, a fény-árnyék kontrasztját mutató – élveboncolásból (a drámai játék 

„dekoratív” külsőségei ugyancsak fölfedezhetők) mintha kiút volna a tompított 

színű, szinte az akvarell tulajdonságait hordozó képvilág felé való 

elmozdulás (Éden – 2007). S ezt kínálja a már-már nonfiguratív irányba 

hajló Repülés című triptichon (2001) és a „montázs-festészet” karakterét, 

a töredékességben leledző teljességet feszes szerkezetben rögzítő Édes élet 

(2003), Modern madár (2004), Séta (2004) s a 2005-ös Papírtáj, valamint 

a Pisanello lepkéje is. 

Nem gondolom, noha a kifejezés lehetőségei és a pszichikailag ellenőrzött 

módozatok végtelenek, hogy Duncsák Attilának új arcot kellene felvennie. 

Művészetének mozgatója az a maszkokon átszűrt, s ezáltal dinamikus 

karaktert kapó harlekini igazságkeresés, amelynek kiemelkedő letéteményesei 

– A döntés(1999), A nagy mutatvány, Az én színházam, Bolondok 

hajója, Maskarák (1999) – bármely nagy múzeum díszévé válnának. 

Spoločnosť maďarských výtvarných umelcov SR 

Zasadnutie v Komárne, 2000 

A Szlovákiai Magyar Képzőművészek 

Társaságának közgyűlése Komáromban 

Szakolczay Lajos 

irodalomtörténész, Budapest, 2009 

Új Szó, 2000. június 19. 

Duncsák Attila rákényszeríti a mozgó képekhez szokott mai nézőt 

a megállásra, képei olvasására 

Csendes kitartással álmodik 

Duncsák Attila az idén kerek évfordulót ünnepel – hatvanéves. Ez 

indokolta, hogy a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete Pozsonyban 

bemutassa egyéni kiállítását. Legutóbbi egyéni kiállítását 1991-ben volt 

alkalmam megrendezni Maskarák címmel, úgy a prágai, mint a pozsonyi 

Magyar Kulturális Központban. 

PhDr. Kubička Kucsera Klára 

művészettörténész 

Vystúpenie kunsthistorika Lajosa Szakolczayho 

na individuálnej výstave Siófok (MR), 20. 11. 2007 

Egyéni kiállításomon beszédet mond Szakolczay 

Lajos irodalom – és művészettörténész 

Kálmán Imre Kulturális Központ, Siófok 

Bár figyelemmel kísérem munkásságát, a csoportos kiállításokon csupán 

egyes alkotásait lehetett látni, így magam is kíváncsian vártam újabb munkáit. 

Az elmúlt kilenc év Duncsák kassai életének pont a fele, így nem 

elhanyagolható időszak. A végleges válogatásnál főleg újabb munkáit részesítettem 

előnyben, csupán néhány képét bemutatva a nyolcvanas évekből. 

Ez viszont szükséges volt, hogy összehasonlíthassuk művészetének állandó 

jeleit és kellékeit – mégpedig a változókhoz mérve őket. 

A kiállítás megnyitója előtt Szaszák György Kassai műtermek című 

könyvét mutatták be, melyben jelentős helyet foglal el a Duncsák Attila vallomását 

tartalmazó fejezet. Tudjuk, hogy a művész ungvári származású, 

és 42 éves korában döntött új hazájáról, Kassára való átköltözéséről. Ez 

a vallomás nagyon kemény élményeket és traumákat tár fel – a művésznek 

meg lett volna teljes joga sorsának tragikus jellegű felfogásához vagy egyszerűen 

a lázadáshoz. De az emberi lélek útjai nem ilyen kiszámíthatók – 

Duncsák egyrészt csendes kitartással megváltoztatta reális életét, másrészt 

ugyanolyan csendes kitartással megtartotta jogát az álmaihoz, egy megálmodott 

világhoz. Pontosan választom a szavakat, nem kitalált világról van 

itt szó, az álmodott világ nem kitalált, hanem történő és létező világ, lelkünk 

másik oldalának az élete. Néha sötétebb árnyoldala, néha viszont csak 

segítségével lehet elviselni az ébrenlét súlyát. Duncsák álmai egy európai 

lélek mélyebb kulturális rétegeiben játszódnak le, tele vannak jelentésekkel, 

18

S kolegami na medzinárodnom plenéri v meste 

Győr (MR). Pannonhalma – návšteva, 2004 

Kollégákkal a Győri Nemzetközi Művésztelepen. 

Látogatás Pannonhalmára 

Plenér, Saint Michel, Francúzsko, 1992 

Européennes de L’art en Thiérache Atelier 92 

Művésztelep, Saint Michel, Franciaország 

szimbólumokkal, asszociációkkal, melyeknek jó része érthető egy másik, 

európai kultúrájú ember számára. A való életben földrajzi szempontból 

főleg Velence és franciaországi tartózkodásai lettek meghatározóak számára. 

Ennek mélyebb okai is vannak – Duncsák felfogta annak a jelentőségét, 

hogy Kassán épült fel a – keleti irányban – legtávolabbi francia típusú 

katedrális,Velence viszont szimbólummá változott képein. 

Duncsák képeit szemlélve az első felszínes benyomás: egy óriási dinamikus 

kavargás, szinte káosz, mint közvetlenül a világ teremtése után vagy 

megszűnte előtt. Vagy az állandó teremtés folyamata ilyen? Aki megmarad 

ennél a felszínnél, nem értett meg sokat. Dinamizmusuk ellenére „álló” 

képekről van szó, és Duncsák rákényszeríti a mozgó képekhez szokott mai 

nézőt a megállásra, képei olvasására és a beléjük való hatolásra. Képeit 

a látható valóság és a képzelet, azaz a valóság felszín alatti létezése közötti 

feszültség jellemzi. Úgy tűnik, játékról van szó, de ez egy újabb csapda. 

Döntés című képén kockával játszanak a játékosok. A dolog csak addig 

játék, amíg az asztalra esik a kocka, abban a pillanatban el van minden 

döntve, és a játék orosz ruletté változik – a szabály az szabály, és be kell 

tartani, vége a véletlennek és vége a játéknak. Velence karneváljai nem csak 

Velencében játszódnak, az álarc mögé rejtőzés és annak groteszksége nemcsak 

képmutatás, hanem titokzatosság is és mindennapjaink velejárója. Az 

élet – Divina comedia, magunk vagyunk a nézők és a szereplők is. A festő 

nemcsak néz, hanem lát is bennünket – ezért festi önarcképeit bábukkal. 

Magára vállalja a valamikori udvari bohóc szerepét – az egyik szemével 

nevet, a másikkal sír –, a nevetésből hirtelen a legdöbbenetesebb komoly 

igazságokat mondja a szemünkbe, vállalva, hogy vagy egy marék aranyat, 

vagy rúgást kap ezért. Maskarák, bohócok, bolondok az egyik oldalon – 

a Szerződés, a Finále, az Önarcképek a másikon. 

Festészetében döntő nyomot hagyott az a tény, hogy kerámia és üveg 

szakon végzett a főiskolán. Habár képeit ma ecsettel alakítja, festészetének 

anyagkezelése és dinamikája emlékeztet az olvadt üvegmassza lávaszerűségére 

és színpompájára. (Ebben is megjelenik Velence és közeli szigettársa, 

Murano mint az üvegművészet felülmúlhatatlan hazája). Ez lehetett az 

oka annak is, hogy a temperát választotta festészete anyagának – ennél az 

anyagnál ugyanis jellemző a szín transzparens jellege, az áthatoló fény szerepe, 

az egymásbaolvadás, a tündöklés, a szín intenzitása. Mindez jelen van 

Duncsák képein. 

Duncsák megalkotta saját világát és azt mélyíti, tökéletesíti. Egyik legutóbbi 

jellemzésemben azt írtam róla, hogy formavilága az utóbbi években 

monumentálisabbá vált. Ez a folyamat tovább tart, és én pozitívnak tartom 

– témáinak jellege és drámaisága ezzel letisztul, beérik. Eddigi világa törvényszerű 

folytatásaként legújabb művei között absztrakt festmények 

tűnnek fel – a Virtuális tájak, a Jelek. 

Duncsák Attila azért telepedett le 1982-ben Kassán, hogy közelebb 

kerüljön Európához és kivívja helyét egy új hazában, melynek szerves része 

az itt élő magyarság is. Nem csak a mi befogadóképességünkön múlott, 

hogy ez valóra vált – Duncsák Attila ezért komolyan megdolgozott. Az idén 

a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága neki ítélte oda évi Nívódíját, 

Kassa pedig az otthonává vált. 

Ha egy hatvanéves művész jubileumi kiállítása alkalmából őszintén ki 

lehet jelenteni, hogy művészete főleg önnönmagához hasonlít és hogy saját 

világában még nagyon is képes új ajtókat nyitogatni, az felér egy gratulációval. 

Atelier, 2000, 2.szám 

Duncsák Attila a SzMKT 1999-es év Nívódíjasa 

A tíz éve alakult Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága immár 

negyedszer adta át Nívódíját. Idén Duncsák Attilára esett az öttagú zsűri 

választása. A Kassán élő festőművész számára a 2000. jubileumi év: március 

2-án volt 60. születésnapja. 

A SzMKT alapító tagja Ungváron született. A szentpétervári Iparművészeti 

Főiskola üveg-kerámia szakának elvégzése után éveken keresztül 

tanított, illetve murális munkákkal foglalkozott, miután 1981-ben Kassára 

települt. Azóta kizárólag festészettel foglalkozik. 

Duncsák Attila széles látókörű, kitűnő megfigyelőművész. Magas színvonalú 

temperaképein az élet kavarog a maga összetettségében. A múlt és 

19

jelen közös térben, egymáson átderengve van jelen. Nagyvonalú kompozíciói 

és színgazdagsága is hozzájárul a teátrális benyomáshoz. Szerinte 

az egész élet egy nagy színház – s ezt nemcsak álarcos képeivel fejezi ki, 

vagy a „Komédia” című önarcképével, hanem a kompozíciók zárt, színpadszerű 

jellegével is. Az, hogy üveggel és kerámiával foglalkozott, különösen 

korábbi festményeinek technikáján érződik, a festék anyagszerű felrakásán. 

S talán épp ennek köszönhető az a rendkívüli plaszticitás, amely képei térhatását 

adja. 

Duncsák Attilát a sors remek humorérzékkel áldotta meg. Iróniája az 

a védőburok, amelynek jóvoltából elviselte mindazt, amit az élet, a körülményei 

rámértek. Mivelhogy hatvanévesen is ugyanolyan intenzitással dolgozik 

és érzékeli a társadalmi valóságot, mint eddig, szüksége is van erre 

a szeretetteljes iróniára, amely alkotásain tükröződik. 

A kortárs művészek között ritka a hozzá hasonló figuralista festő, kétségtelen 

művészi kvalitásain kívül nyilván ez is hozzájárul ahhoz, hogy 

Duncsák sikeres kiállító. Egyéni kiállítása volt többek közt Ungváron, Prágában, 

Budapesten, Kassán, Pozsonyban, Szencen, Debrecenben. Nagyszámú 

csoportos kiállításon vett részt Oroszországban, Franciaországban, 

Olaszországban, Spanyolországban, Belgiumban, Hollandiában, Magyarországon. 

Szívesen vesz részt külföldi alkotótáborokon, így a hortobágyinak 

1991-től szinte törzstagja, de több alkalommal dolgozott ukrajnai és 

franciaországi táborokban is. 

A Nívódíjas művészünknek szívből gratulálunk és további sikeres 

munkát kívánunk. 

PhDr. Sz. Haltenberger Kinga 

Duncsák Attila,festőművész, kiállítása 

Budapest – Műemlékvédelmi Hivatal kisgalériája 

1995. február 24. 

Kedves Hölgyeim és Uraim! 

Tisztelettel üdvözlöm Önöket Duncsák Attila kiállításán. És különös 

örömmel üdvözlöm Duncsák Attila kassai festőművészt Budapesten, itt, 

a Műemlékvédelmi Hivatal kisgalériájában. 

Kérem, tekintsenek el attól, hogy belevágjak Duncsák Attila képeinek 

mélyebb elemzésébe, hiszen oly alapossággal ezeket a képeket nem ismerem, 

hogy ezt megtehessem. Mégis örömmel vállaltam a megnyitást, hiszen 

tudom, hogy Duncsák Attila kvalitásos művész, ugyanakkor a világnak 

olyan tájáról érkezett – Kassáról -, ami nekem is csaknem egy évtizeden 

keresztül otthonom volt..., és anyám és húgom ma is ott él a Fő utcában 

a Dóm tövében. Így érthető, hogy Kassára és környékére máig visszajárok. 

A Kálvária domb tövében, a Kölcsey utcai kertes villát már rég elplanírozták 

a buldózerek, emberré eszmélésem nagy cseresznyefájával együtt. De 

emlékük belém vésődött kitörölhetetlenül. De ez a sok évszázada polgáriasult 

város, egy megejtően szép városmaggal, Tinódi Lantos Sebestyén 

házával és Rákóczi sírjával, a Dómmal, legszebb középkori műemlékeink 

egyikével, meggyötörve háborúval és kitelepítésekkel, janicskálmáni 

megfogalmazásban a hontalanság éveiben, a jogfosztó benesi törvényeket 

követően – úgy tűnt, végérvényesen kifordult önmagából. Bár apám szerint 

csak álarcot öltött. Az álarc ezen a kiállításon is visszatérő téma. Egy 

esztelen ipartelepítés lehetőségeit kihasználva, északról rázúdult a városra 

vagy 150 ezer ember. A fenyvesek és brindza illatát hozták, és a városlakókkal 

megismerkedve elmerengtek: „Hogyhogy vannak itt magyarok is?“ 

Ebben a rácsodálkozásban nem voltak egyedül, hiszen iskolás csoportjaink 

kirándulásra átrándulva a határon túlra meglepetten kérdezték az ottani 

magyarokat:“Hol tanultak meg ilyen jól ezen a nyelven?“ Ismerjük az 

elhallgatás éveit, tudjuk, hogy mindez nem vicc, és nem is túlzás. Valóban 

álarcot viselt a világ is, és a látszatok érzése fontosabb volt a valóságnál. Azt 

a várost, melynek megpillantásakor Kazinczy a meglepetés gyönyörűségével 

felkiáltott, magasba nyúló blokkok százaival betonbilincsbe verték. De 

hát ismerjük ezt, s ilyen példákért nem is kell a határon túlra mennünk. 

Nálunk nem pusztán egy ipari civilizáció hordaléka szennyezte el belülről 

az embert, hozzájárult ehhez egy eszmerendszer tankos, kalasnyikovos 

diadala is. 

Néhány héttel ezelőtt az Új Művészet c. Folyóirat egy kérdőívet jutta- 

20

tott el néhány művészhez, akik kiállítottak az Ernst Múzeum „80-as évek“ 

c. tárlatán. Válaszomat egy megállapítással kezdtem: „A 80-as évek elején 

Lowry Burges a világ fáit egy palackba zárta.“ 

Ha palackba zárt fákról hallunk, az állítás abszurditása mellett valamiféle 

bűvészkedésre gondolunk, ahogy apró ágakat ügyeskednek be egy 

üveg belsejébe, és valami összetettebb formát – eltérő karakterű fákat 

raknak ki belőlük. De itt merőben másról van szó. Szokatlanabb és mégis 

természetesebb magatartásról. A világ legjellegzetesebb fáiból, az ausztráliai 

eukaliptuszoktól a tajgák fenyőiig – egy-egy csepp olajat tett be egy kis 

butelkába, melyet orrodhoz emelhetsz, tetejét lecsavarhatod, és érezheted 

illatát. Amikor Bostonban Lewry kezembe adta, jeleztem neki, hogy a fák 

illatával üzenetet kaptam otthonról, s meghatározó faként, a nagybetűs 

FAként, egy pillanatra gyermekkorom kassai cseresznyefája villant fel. 

A palackba zárt fáknál nem a kéz bámulatos bravúrja ámít, hanem a gondolatnak 

és az elvonatkoztatásnak egy olyan módja, mely nem a látvány 

keretein belül bűvöl el, hanem rejtettebb értékekkel – és ebben hasonlít egy 

képhez vagy egy dalhoz: érzékenységet követel és továbbélést, hogy teljes 

emberségünkre hasson. De közben eszközrendszere szinte határtalanná 

tágult. Valahol mögöttesként benne van a vizualitás alapja. Lowry Burges 

munkájában a fény illattá változott. Századunk vizuális lázadása eljutott 

oda, ahol már minden lehetségessé vált: a határtalanná vált szabadságba. 

Ez a szabadság, mely a képzőművész tevékenységét elvitte a vizuális abszurditásba, 

a látványon túlra, a vizuális művészetekre is visszahatott: új folyamatok 

kiteljesedéséhez járult hozzá. Új érzékenység született, minden újra 

lehetségessé vált. 

Duncsák Attila képeinél visszatérő téma a rejtőzés, az álac mögé 

bújás. Most én is Lowry Burges mögé rejtem, amit Duncsákkal és Kassával 

s létünkkel kapcsolatban el akarok mondani. A rejtőzés, de különösen 

az az álarc lehet játék, énünk empatikus kiteljesítése, karakterizálás vagy 

védőburok, de gyakoribb, hogy őszintétlenség, félrevezető szándék, a belső 

valóság, az önmagából kifordult világ jelzése. Duncsák elsősorban erre 

érez rá. Korunkban felerősödött egy ökológiai aggodalom. Ez az aggodalom 

elsősorban a természetet félti. De egyre többen döbbennek rá az ember 

belső elszennyeződésének veszélyeire s a szennyeződés méreteire. Ma 

már nélkülözhetetlen kultúrökológiáról, sőt humánökológiáról beszélni. 

Duncsák művészete valahol ezzel a folyamattal rokonítható. Europer. 

Munkái folytatását jelentik egy magas szintű kassai polgári hagyománynak, 

mely e századra visszatekintve Máraival és Jakoby Gyulával jelezhető. 

Azt a palackpostát, amit ezzel a kiállítással nekünk átadott, kinek-kinek 

magának kell felbontani, önmagának,mint lényegi üzenetet. 

Köszönöm a türelmüket. 

Csáji Attila, festőművész, Budapest 

A mélyreszántó evokáció 

A gyermekkorig nyúlnak művészete gyökerei. Nem feltétlenül a sajátjába: 

mindnyájunkéba. Ősmeleg lélekkuckóba, amit a gyermeki szív tisztaságával 

élők örökre megőriznek. A gyermekszemű, „a császár meztelen” 

igazságát kimondani képes ember minden korok szennyes világával szemben 

őriz valami értékeset, ami csak az övé. Az akril- és temperaképek 

mélyén ott rejtezik ama kísérő és felnőtt voltunkban is kísértő, biztonságot 

nyújtó lélekotthon, ahová boldog kevesek látnak csak be, amelyiknek 

valódi melegét csak gyermeklelkűek érzik igazán. Művészete másik eredője, 

az ikonvilág gondolatisága szintén munkál a képek mélyén: a gyermeki 

ámulat és tisztaság olyan értelemben párosul nála a szakralitással, mint 

Adynál. A „Mindenki szent, ki életet nyer” gondolatával él, s minden létező 

szentségét vallja. A kidobott bábuk s más, haszontalan kacatnak tűnő, ám 

valaha az élet melegét jelentett rekvizítumok megelevenednek e kompozíciókon: 

színeket és formákat összhangzatba hozó, térkitöltő képein táncot 

járnak az elhagyott rongybábuk, kérik az élet jogát. E dallamfoszlányt meg 

igazán csak azok fogják, akik felvették az utca kövéről a kidobott babát, 

s örizték, míg lehetett. Mert kincs volt: gyermekszívű lények összetartozásjelképe, 

kicsi rongy-amulett. Amint József Attila göröngye tarka gyöngy, 

mégha csámpás is... 

A történelmi korokat megelevenítő képeken a művész előjáratja a megélt 

21

élményeinek mély rétegeit is. Azt jeleníti meg: az emberben miképp él 

a világ, miképp munkálnak együtt a megtanultak s a megéltek, amelyeket 

az idő- és képzeletrétegek egymásra gyűrtek. A játékbábuktól a mesék 

ábrázolta barna árnyalású bamba behemótokon – amilyeneket a nagykorú 

értelem fonák tekintetével a valóságban is bőséggel láthatunk -, torz, csekély 

agyú, ám világhatalmú döntnökökön át a nagy zöld ruhás, egyszerű 

életbölcsekig vagy az élet alatti balkáni káoszig, illetve a gyönyör vágyat 

keltő, áttetsző szépségekig, ochidea illatú fehér szerelemig. Az igazi szépséget, 

igazságot soha meg nem látó „felnőttektől” a „Kis Hercegekig”. Ugyanígy 

egymásra montírozódnak a terek. 

Ezeket az élményköröket rendezi harmonikus, érett kompozíciókba. 

Egyetlen képbe sűríti Casanova Velencéjét s a mai karnevált, az életörömöt 

s éji kéjutazást, ólomkamrák őrizte titkokat, a lüktető víziváros múlt s mai 

hangulatát. Századok ölelik egymást s adnak itt randevút, úgy, hogy a képre 

álmodásban minden a helyén van. S megidéző erejű a hangulatiság is: olyan 

széles a hangulati tere, hogy a maszkok és a valóság e hökkentő játékmezeje, 

ha beszélni tudna, mindent elmondana az életről, ami lényegszerű lehet 

s lehetett valaha is az ember számára.A szelíd tisztaságvágy a temperamentumos 

ünnepigenléssel, az ünnepi létérzés a köznapokat is fenséges életre 

csókolással alkot szimbiózist. Az árnyalt fehér és vajsárga sötétebb tónusú 

színekkel társul, a sápadt fehér körül színkavalkád játszik. A hajdani nagy 

csábítót magához öleli egy mai maszknő, egy idei ifjú táncos mögött végigterül 

a 18. század. Jelezve: él bennünk a múlt, s anélkül, hogy hagynánk 

magunkat általa elnyeletni, együtt kell látnunk magunkra találásunk érdekében 

idő és tér hangzatait. Az emberlényeget kutatja. A „ki vagy te?”, „ki 

vagyok én?” ismeretelméleti magasságaiban faggatózik – a földön járva. 

Emelkedett művészettel szól – s meleg emberséggel, fájdalmas s öniróniával 

társított mosollyal. A világ befogadásának kényszere s annak a hitnek 

az ereje fűti, hogy egyszer meglátjuk egymást a maskarák mögött, egyszer 

előtűnik a valódi énünk. S egyszer megismertetnek az igazak. Álomszerű 

szerkesztés, ébrenlétbeli mondandó. Éber álmainkat nem szoktuk unni, 

amint éji álmunk is lehet izgalmas. Itt mindkettő ránk köszön. 

Atelier, 2006, 1. szám 

„Képekbe önteni a világról szerzett élményeket” 

Duncsák Attila festőművész vallomása 

Arany Lajos, 

újságíró, Debrecen 

Plenér, Hortobágy (MR), 1999 

Kimono, darček od japonského kolegu 

Ajándék kimonó egy japán kollégától 

Hortobágyi Alkotótábor 

Ungváron született 1940-ben. Helyben festeni tanult az ötéves középfokú 

művészeti szakiskolában, majd tanulmányait Szentpétervárott (akkor 

még Leningrádban) folytatta, kerámia és üveg szakon szerzett diplomát. 

Szülővárosába visszatérve nem maradhatott meg a szakmájánál – a városban 

nem volt sem kerámia-, sem üveggyár, csak hébe-hóba tudott üveggel 

foglalkozni, ha eljutott Lembergbe vagy máshová. Másfél évtizedig dolgozott 

otthon, murális munkákat vállalt. Nyolcvankettőben családostul 

Kassára költözött. S minthogy ott nem volt lehetősége murális munkákat 

végezni, áttért a festészetre. Mert valamiből meg kellett élni. 

– Azóta itt élek, kiállítok. A rendszerváltás után, de már előtte is – lehetőség 

adódott külföldre utazni. Sikerült eljutnom olyan múzeumokba, 

melyekről csak álmodtam. Bár Szentpétervárott rengeteg jó múzeum van, 

elég csak az Ermitázst említeni. Óriási lehetőséghez jutottam ilyen téren 

Szentpétervárott. Az iskola is nagyon jó volt. 

– Túl nagy váltás volt az üvegről áttérni a festészetre? 

– Mindig is festegettem, csak Ungváron soha nem állítottam ki festményeket. 

A brezsnyevi időkben ott mást vártak el az embertől, azt meg 

nem nagyon kívántam festeni. Főiskola után kerámiát tanítottam ugyanabban 

a festő-középiskolában, ahol valaha én tanultam. De a tanítás külön 

hivatás, csak teljes odaadással lehet művelni, a gyerekkel állandóan foglalkozni 

kell, s ez lefoglalja az embert, az alkotásra nem jut idő. Abbahagytam 

a tanítást, murális munkákat csináltam, az viszont fizikailag nehéz: maltert 

keverni, állásokra mászni... Amikor ideköltöztem, nem taníthattam, mert 

nem tudtam tökéletesen szlovákul. Anyanyelvi szinten beszélem az oroszt, 

azon keresztül értem a szláv nyelveket. Most már beszélek valamennyire 

szlovákul, de írni-olvasni nehezen tudok. Szabadúszó voltam egész életem- 

22

Výstava prác z Voloveckého medzinárodného 

plenéru v Užhorodskej krajskej galérii. 

Kolegovia: Marion Ilku, Madarászné Kathy, 

Margit a Peter Földessy, Užhorod, 1988 

Kiállítás az Ungvári Területi Képtárban a Volóci 

Nemzetközi Művésztelep munkáiból 

Ilku Marionnal, Madarászné Kathy Margittal 

és Földessy Péterrel 

ben. Amit az élettől ki tudtam harcolni, annyi az enyém. Állandóan dolgozom. 

Szeretem megkomponálni az álmaimat, képekbe önteni a világban 

szerzett élményeimet. 

– Milyenek az álmai? 

– Az embernek kollázsszerűen sorakoznak a gondolatai az agyában, több 

kis élmény, amely nem hagyja nyugodni, vagy örül neki, ha valami szépet 

látott. Gyerekkorom óta szeretem az orosz meg az olasz ikonokat, a régi 

festészetet. Ezek a benyomások – ha az ember jól választja meg a pillanatot, 

úgy, hogy erő legyen benne – képpé állnak össze, s létrejön a mű. De ha 

nem, kezdheti elölről. Sokkal jobban szeretem szabadon gondolkodva megfesteni 

a dolgaimat, mint konkrét motívumokat átmásolni. 

– Vannak kedvenc témái? 

– Vannak, de azok is csak azért kedvencek, mert rajtuk keresztül tudok 

szólni: egy angyal, egy régi freskó emléke…, s a töredékekből néha összeállnak 

a képek. Külföldön járva szeretem bámulni a kirakatokat, nem azért, 

hogy bemenjek és vegyek valamit, hanem mert a kirakatok a kor kifejezői. 

Látom a fiatalokon a márkás ruhákat, s ha kosztümös filmeket nézek, nem 

a cselekményre figyelek, hanem arra, hogyan vannak felöltözve a szereplők. 

Vannak ilyen „megtévesztő” hobbijaim, ezekből állítom össze a képeimet. 

Ha kint vagyok a természetben, és egy tüneményes falu végén meglátok egy 

szép kis portát, nem állok le megfesteni, de megjegyzem, s ha kell, előszedem 

az emlékeimből. 

– Vázlatokat se készít? 

– Vázlatokat az ember állandóan csinál. Én nem sokat rajzolok, csak 

munka közben, ha kell, egyébként a színekkel hamarabb el lehet rendezni 

mindent a vászon felületén, mint ceruzával. Temperával festek, farostlemezre. 

Ez egy kicsit hasonlít a régi technikára, a temperát méhviasszal 

befedem, így olyan, mint egy olajfestmény. 

– Mivel nehezebb dolgozni: olajjal vagy temperával? 

– Rossz képet lehet csinálni ezzel is, azzal is. A tempera annyiból nehéz, 

hogy állandóan új anyagok kerülnek a kezembe, nincs folyamatosan 

ugyanaz az anyag a boltban, mindig ki kell próbálni, hogy meg tudom-e 

vele csinálni azt, amit szeretnék. S néha nem tudom, mert az anyag nem 

engedi. Annyiból jó, hogy gyorsan szárad. Az olaj klasszikus anyag, mindig 

ugyanaz. Viszont nehezebb, mert meg kell várni, míg megszárad. A tempera 

fél óra alatt megszárad, vagy lekaparja az ember. Szeretek rétegeket 

felrakni, imádom megdolgozni a felületeket. 

– Negyed évszázada él Kassán. Milyen volt a kezdet? Hogyan fogadta 

(be) az itteni művésztársadalom? 

– Ungváron kemény iskolát jártam ki. Semmilyen viszálykodásba nem 

mentem bele. Inkább magányosan kóboroltam. Nem szerettem se kérni, 

se alázkodni. Kárpátalján tagja voltam a Képzőművészeti Szövetségnek 

és a Művészeti Alapnak. Szlovákiában átigazoltak. Kiállítgattam, ebben 

nem gátoltak, de az egzisztenciát magamnak kellett megteremtenem. Nem 

nagyon kényeztettek el, de annyit ki tudtam magamnak harcolni, hogy 

rendezhettem eladással egybekötött kiállításokat, hogy meg tudjak élni. 

Amióta megalakult a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaság, azóta 

tagja vagyok. Ez volt az egyik út, a másik, hogy már kilencventől jártam 

Magyarországra, a Hortobágyi Nemzetközi Művésztelepre, ahol sok érdekes 

kollégával ismerkedtem meg. Ez kiterjedt a franciaországi kapcsolatokra, 

ott jártunk többször is. Így megtaláltam magamnak a társaslény-létet. 

Különben szeretek itthon csendben dolgozni. 

– A társaslény-lét külföldre irányul vagy itthoni barátokra? 

– Itt, Kassán szinte minimális a társaság. A szlovák kollégáknak – érthető 

módon, hiszen Pozsonyban végeztek – megvan a saját ismeretségi 

körük, ebből valahogy kiesek. Az én fiatalságom meg a kapcsolataim, a volt 

kollégák, iskolatársak, barátok messze vannak, elmaradtak. Kakukkfióka 

vagyok itt, de nem szólhatok semmit, mert senki nem gátol a munkában. 

– A kiállítási lehetőségek kielégítőek? 

– Az egy kicsit most nehéz Kassán, mostohák a körülmények. A galéria 

nem nagyon kényeztet el bennünket. Furcsa koncepció, teljesen ultraliberális 

nézetek uralkodtak el. Nem vagyok teljesen absztrakt festő, szeretek figurákat 

beépíteni a műveimbe. Tulajdonképpen már-már konzervatív vagyok, 

mert az ember öregszik. A mai trendeket nem akarom követni, ez nevetségesen 

hatna, olyan volna, mintha tizennyolc évesnek öltöznék. Ez nem azt 

jelenti, hogy az ember nem tanul. Gyakran járok Budapestre, igyekszem 

minden kiállítást megnézni, hogy egy kicsit tartsam magamban a lelket. 

23

Könyveim vannak, azokat forgatom, figyelem a fiatalokat, a kiállításaikat, 

a mai irányzatokat, de én ebbe nem akarok belemenni. Mert sok mindennel 

nem értek egyet. Sokkal komolyabb dolog a művészet, mint hogy azzal 

könnyelműen lehetne játszadozni. 

– Hogyan fogadja a művészettörténészek kritikáját? Egyetért a fejtegetéseikkel, 

esetenként a belemagyarázásaikkal? 

– A művészettörténészek munkássága elengedhetetlen része a kultúrának. 

Abszolút intellektuális, magas műveltséget és elemző, összegző 

készséget megkövetelő tevékenység. Korok, stílusok ismerői, életművek 

ápolói, a múzeumok, gyűjtemények lelkei és megőrzői. A műkritika vagy 

egy konkrét kiállítás elemzése és méltatása pedig akkor igazi, ha a szakember 

végigkíséri egy művész fejlődését az élete folyamán, ismeri a gyökereit. 

Az elemzés lehet elmarasztaló vagy dicsérő, de legyen megalapozott 

és építő szándékú. Persze, hogy mindenki szereti, ha elismerően méltatják 

a művészetét! A huszadik század is megszülte a saját nagy művészeit 

minden műfajban. Pedig eléggé véres és sötét évszázad volt. Magánvéleményem 

(nem is illik talán elmondani), hogy az utóbbi két évtized mintha 

tudatosan el akart volna jutni a művészet tagadásáig. Sejtem az okát, de 

azt nem árulom el. A gagyi, a szellemi perverzió és a laza nagyképűség 

köszön vissza némely úgynevezett kortárs kiállításon. És megértem, hogy 

a megnyitón valaki elmondja a mesét a király új ruhájáról, de a jámbor néző 

csak téglákat, szétszórt homokot, esetleg egy vécé kellékeit látja. Vagy nagy 

vásznakon rengeteg festéket. Szerintem a művészet a legnagyobb szellemi, 

érzelmi és manuális képesség, amit az ember a teremtőjétől kapott. Ami 

művészet, az mindig kortárs, mert évezredek óta az. 

– Az ember viszonyítja magát? 

– Hogyne. Állandóan. A viszonyítás kijózanít. Nem szabad azt hinni, 

hogy csináltam három képet, ki is állítják, meg is veszik, „hűdenagy” 

művész vagyok. Ha valaki ilyet érez, az rég kisiklott. A fejlődés végtelen, 

és az élet rövid. A régi mesterek egy élet alatt hihetetlen alkotásokat hoztak 

létre. És nem is éltek olyan hosszan, mint mi. Akkor mit akarok én? Ezt nem 

azért mondom, mintha ma nem volnának köztünk elég nagy művészek. Én 

például imádom Brunovskýt, Kállayt. Bámulatos életmű az övék. Minden 

egyes rézkarcuk dantei mélységű. Lehet, ezt ma még nem értékelik, de ez 

már a művészettörténet része. Ha Pesten vagyok, mindig elmegyek a Szépművészetibe, 

megnézem ugyanazt a képet, akár ezerszer is... 

– Melyik az a kép, amelyet ezerszer is megnézne? 

– Például Brueghelét. Keresztelő Szent János prédikációja. Nézem 

a tömeget és külön-külön a figurákat. Minden egyes figura szépen megfestve, 

a ruhája, a mozdulata, szinte naivul gyönyörű, óriási hittel van festve. 

Brueghel tünemény a művészetben. Brüsszelben láttam a munkásságának 

nagy részét. Azt látni olyan, mint egy tiszta patakban megmártózni. Vagy 

Pesten El Greco képei. Nagy ecsetvonásokkal, dinamikusan festett. Szédület! 

Vagy ott van Goyától a Bermudezéné portréja. Mindig megnéztem, 

mint egy ismerőst, és mindig megállapítom: lehet, megrendelésre festette, 

de a leheletfinoman odatett ecsetvonások…ez az, amit nem lehet tanulni. 

Ezt a jó Isten adja valakinek. 

– Ilyenkor irigykedik, hogy nekem miért nem sikerül ilyen képet festene–? 

– Persze. Az embernek vannak rejtett vágyai. Jó lenne, ha én is tudnék 

így festeni, de már megcsodálni, az is erőt ad. Törekedni lehet erre, de elérni 

nem. Az én világom sokkal kicsinyesebb, ehhez képest senki vagyok. 

– Nincs magában egy nagy adag kishitűség? 

– Tudom értékelni azokat, akik jó csillagzat alatt születtek, meg tudták 

magukat valósítani, és tényleg nagy tehetségek voltak. Minden stílusban 

szeretem és értékelem a jót, legyen az impresszionista vagy barokk. Szentpéterváron, 

a művészettörténeti és iparművészeti órákat a Téli Palota hátsó 

termeiben, a raktárakban tartották, ahol kézbe lehetett venni és megvizsgálni 

mindent. A görög vázákról nem általában beszéltek, hanem konkrétan. 

Ez olyan élmény, amely sokat ad az embernek. 

– Vannak tanítványai? 

– Vannak, akik azt mondják, hogy nálam vagy tőlem tanultak. Öt vagy 

hat évet tanítottam Ungváron, azalatt néhány keramikus gyerek nálam 

próbálgatta a szárnyait, és vannak, akik kiforrottak. Orosz is, magyar is 

van köztük, néhányukkal tartom a kapcsolatot. Kassán nincsenek tanítványaim. 

– A gyerekei folytatják édesapjuk hivatását? 

Na vernisáži výstavy sochára 

Pála Kőho Felsőzsolca (MR), 20. 8. 2009 

Kő Pál szobrászművész felsőzsolcai kiállításának 

megnyitóján 

Ozdobné umelecké práce 

v Základnej umeleckej škole s kolegom 

Imrichom Égerházim, Hajdúhadház (MR), 1995 

Égerházi Imre kollégával: 

pannófestés a Hajdúhadházi Általános 

és Művészeti Iskola részére 

24

Na fotografii Attila Csáji a Ferenc Papp, kultúrny 

zástupca Samosprávy Felsőzsolca 

A siófoki Kálmán Imre Kulturális Központban rendezett 

egyéni kiállításomat Csáji Attila festőművész 

nyitotta meg. 

A képen Csáji Attilával és Papp Ferenc felsőzsolcai 

kultúrigazgatóval 

S manželkou Máriou pri preberaní ceny 

v Przemysli na Trienále maľby, 9. mája 2009 

Feleségemmel Mariskával a Przemysl – i festészeti 

Triennálé díjkiosztásán Lengyelországban 

– Két felnőtt fiam van, mindketten Budapesten élnek. A fiatalabbik számítógépes 

és reklámgrafikával foglalkozik, Egerben végzett rajz és angol 

szakon. Az idősebbik Kassán végzett a közgazdaságin. Sajnálom, hogy 

egyikük sem foglalkozik képzőművészettel, de senkinek sem ajánlom ezt 

a szakmát. Én ötvenháromban kezdtem, azóta csinálom reggeltől estig, és 

sehol nem tartok. Ezt várjam el a gyerekeimtől? Ez nem olyan elfoglaltság, 

mint amikor egy tisztviselő hazajön fáradtam, megeszi az ebédjét és kifújhatja 

magát. Nálam ilyen nincs. Az embernek éjszaka is jár az agya, hogy, 

jaj de rossz, hogy nem csináltam semmit, nem sikerült, kezdhetem elölről, 

vagy örülök... Ez nem munka, nem is hivatás, hanem sors. 

– Valahol mégiscsak hivatás! 

– Hát persze. Én választottam. Az ember este azzal fekszik le, hogy 

holnap folytatom, és biztosan jobb lesz. És ez így megy, amíg bele nem tesznek 

egy ládába. Ettől nem lehet elszakadni. Azért mondom, hogy művészettel 

foglalkozni életveszélyes. Amilyen gyönyörű, olyan tragikus. 

– Az édesapja mivel foglalkozott, hogy felismerte a tehetségét és tett is 

érte valamit? 

– Apám szobafestő volt, vagyis dekoratőr. Templomokat restaurált. Be 

akart engem vonni, segítettem neki gyerekként, és hogy elrontsa a szünidőmet, 

magával vitt a munkahelyére, vödröket hordtam, kimostam az ecseteket, 

behoztam a létrát, aztán megtanított, hogyan kell spaklival, hogyan 

kell gipsszel dolgozni, hogyan kell vonalat húzni. Lassan betanított erre 

a szakmára. Azt hitte, ha elvégzem a festőiskolát, fogok tudni rajzolni, és 

magasabb képzettségű szobafestő leszek. Ötvenkilencben elvégeztem a festőiskolát, 

két évig előkészítőbe jártam, majd felvételiztem Szentpétervárott. 

Nagy volt a tülekedés, lévén az szövetségi főiskola. A szovjet rendszerben 

az volt az irány, hogy mindenki a saját köztársaságágban tanuljon. Nem 

volt könnyű bejutni, de amikor már ott voltam, láttam, hogy a lehetőségek 

sokkal nagyobbak, mint amilyenek más városban vártak volna rám. És 

Szentpétervár nem akármilyen város. Amikor visszajöttem a főiskoláról, 

már szóba se jöhetett, hogy apám szakmáját folytassam. Vettem egy kis 

kemencét, és kerámiával foglalkoztam. Amikor átjöttünk Kassára, néhány 

évig albérletbe kényszerültünk, és egy szoba sarkában mit lehet csinálni? 

Legfeljebb festeni. 

– Az ember hatvanon túl összegzi az életét, sorra veszi, mit valósított 

meg a terveiből, mi sikerült, mi nem. Ön elégedett az eredménnyel? 

– Szinte mindennap számvetést készítek. Hogy mostanáig illett volna 

felmutatni valamit. És már nincs sok idő. Ismert példa: van egy pohár, félig 

vízzel. Félig üres a pohár, vagy félig tele van? Ez a kérdés. A háború után 

nyomorszintre kerültünk, rettenetes korszakban éltünk. A nulláról kellett 

kezdeni mindent, nem volt senki, aki segítsen. A családomtól nem sokat 

várhattam. Miután elvégeztem a főiskolát, akkor sem volt semmim, csak 

három ingem meg egy bőrönd, amivel hazajöttem és az anyáméknál egy 

szoba. De ha összehasonlítom a régit a mai helyzetemmel? Van jó néhány 

képem, van mit ennem, megengedhetem magamnak, hogy zenét hallgassak. 

Szabad ember vagyok, nem dirigál senki. Ezért elégedett vagyok. De 

hogy valami nagyot létrehoztam volna, azt nem mondhatom. 

– Honvágya van? Visszahúzza a szülőföld? 

– Ha az ungváriakkal beszélek, ezzel a maroknyi kárpátaljai magyarral, 

akik el voltunk zárva a világtól, és most se kellünk senkinek, fél szóból 

megértjük egymást. A sors hasonlóvá csiszolt bennünket. Tudtunk olyasminek 

is örülni, ami manapság már régen nem számít csodának. 

– A nehéz sors jó is volt valamire: nincsenek az embernek megvalósíthatatlan 

álmai, túl nagy igényei… 

– Igen, ha én vehetek magamnak egy jobb ruhadarabot, azt nagyon 

meg tudom becsülni. Annak örülök, hogy láttam Velencét, Rómát, Párizst, 

voltam Toledóban. Ez a legtöbb, amit kaphattam. És persze a családom: 

hogy már viszonylag szabadabb világban élhetünk, mint az az átkos paradicsom 

volt. 

– Felvették a szlovák állampolgárságot? 

– Öt évig kellett várni, amíg megszabadultunk a szovjet állampolgárságtól, 

és felvettük a csehszlovák állampolgárságot. Utána automatikusan szlovák 

állampolgárok lettünk. Egyik fiunk már magyar állampolgár, a másik 

most fogja megkapni. Trianon nyolcvanvalahány éve sújtja a családunkat. 

Nagyapáim, hazatérve az első világháborúból, már nem Magyarországon 

találták magukat. Mi azóta bizonygatjuk, hogy élünk, hogy kik vagyunk. 

A szobámban a plafonig érnének azok az igazolványok és bizonylatok, ame- 

25

lyeket életünkben begyűjtögettünk. Szabadidőnkben ezzel szórakoztunk. 

Trianon olyan sátáni dolog, amilyen szerintem még nem volt a világtörténelemben. 

Teljesen másképp élünk, mint azok, akik szabad országba születtek 

és a mai napig ott laknak, ahol születtek. Én is szívesen laknék ott, 

ahol születtem, de amikor most visszamegyek…, akik hajdanán ott éltek, 

megöregedtek, meghaltak, aki tudott, elmenekült, emigrált, vagy ha még 

ott van, akkor meghasonlott. Összetört, elszegényedett, szörnyű állapot 

van. Az ember figyeli az ismerős utcákat, kapualjakat, ahonnan nem jön ki 

csak idegen, a régi patinás épületek tönkretéve vagy csicsásan átépítve. Ez is 

benne van az emberben, amikor fest. A szokásos összetört álmok. 

– Most már itteninek érzi magát? Kassát otthonának tartja? 

– Ezt többször megbeszéljük. Minden november elsején visszamegyünk 

Ungvárra, hogy az őseink sírjára virágot tegyünk. Ehhez is vízumot kell 

kiváltani. És akkor feltesszük magunknak ezt a kérdést. Az őszinte válasz 

az, hogy sehol nem vagyunk, és sehová nem tartozunk. Oda már nem mennénk 

vissza, mert nincs helyünk, itt pedig kinek kellünk? Az óhaza hogyan 

viszonyul hozzánk? De azért nem panaszkodom. Örülök, hogy megtűrnek 

valahol. Ezért jó ez a szakma, amelyről az imént azt mondtam, hogy 

milyen nehéz. Amíg a saját világomban élek, az az enyém, úgy alakítom, 

ahogy akarom. Ez a kompenzáció azért a sorsért, amely nemcsak az enyém 

a huszadik században. Sokan, nagyon sokan nem élték túl. Amikor az 

őseink sírjánál állunk, az mondjuk, jó, hogy nem látják, mivé lettek ábrándjaik. 

Kopasz-Kiedrowska Csilla, művészettörténész 

„Kép-viselők” 

Kopócs Tibor könyvéből 

Ars poetica 

Nagyképűség lenne saját ars poeticámról filozofálni. Még hiányzik 

a teljes életmű... és még élek... Az élet gyakran magától is felvillant dolgokat, 

melyek művészi hitvallás kialakítását, sőt ütközését inspirálják csodálatos 

módon.1989-ben egy szép nyári reggelen Párizsban, a Pompidou 

Kultúrközpont nyitására vártunk. Bámészkodtam. Az olajfinomítóra 

emlékeztető, csupa rikító színű cső- és acéllemez-kultúrkatedrális, a posztmodern 

építészet híres alkotása előtti téren egy békés utcai komédiás társaság 

produkálta magát. Pantomimek, tornászok, bohócok, táncosok – egy 

Fellini-filmből kimaradt varázslatos részlet... – látványa, egy parányi nosztalgia 

az óriási téren, az agresszív, harsány, geometrikus épületelemek előtt. 

Lehet, hogy a látvány csak engem fogott meg ennyire, de a két „ars poetica” 

különbözősége kölcsönösen fokozta egymás hatását. A modern épület és 

a romantika, sőt a kölcsönhatásba „művészileg” magam is belekeveredtem. 

Megállt mellettem egy szürke, jelentéktelen ember – talán hajléktalan –, 

kopott ruhájú, szakállas, az arca kissé gótikus jellegű. Hóna alatt egy kisszéket, 

kezében egy cirádás képkeretet és egy kalapot szorongatott. Leült 

a székre, a kalapot a lába elé helyezte, a képkeretet pedig az arca elé, és mozdulatlanná 

merevedett..., kinézett a képkeretből a „mű”.Bizonyára ősrégi 

kéregető trükkről van szó, de ott, Párizsban ez maga volt a művészi téma. 

Az arc a keretben – a portré – teljesen megváltozott, és a „kéregetőművész” 

nagy hatással volt rám. Ez már valamiféle ars poetica…Lefotóztam, otthon 

aztán megfestettem a jelenetet, és egy év múlva a prágai Magyar Kultúra 

Házában rendezett kis tárlaton kiállítottam. Már a megnyitón elkelt 

a „rámás ember”. Mai napig bánom, hogy eladtam, azonban az én párizsi 

hajléktalanom azóta is ott néz ki a keretből egy budapesti lakás falán. Sajnálom, 

hogy nem dobtam semmit a kalapjába, ő viszont élményt nyújtott 

nekem, sőt még némi pénzmagot is hozott a konyhára a „rámás emberem”... 

Mindezt azért írtam le, mert meggyőződésem, hogy csak az az alkotás sikerülhet 

igazán, az van hatással a nézőre is, amely a művész lelkéből fakad. 

Ebből tud mitológiát teremteni, és ez magával hozza a formai megoldást is. 

Isten óvjon mindenkit a divatos trendektől, ha nem a lényéből fakadnak, ha 

nem magában hordta ki őket! Utak, módok, megoldások egy adott korszak 

művészetében... ARS POETICA. 

Duncsák Attila 

Kassa, 2004 

26

Z biografie Attilu Duncsáka 

Narodil sa 2. marca 1940 v Užhorode. Maturoval na Strednej umeleckej 

priemyslovej škole – odbor maliarstvo, neskôr od roku 1961 bol študentom 

petrohradskej Vysokej školy umeleckého priemyslu. Diplom získal 

z odboru sklárstvo a keramika v roku 1967. Baroková kultúra Petrohradu, 

jeho umelecký život, múzeá mali naňho obrovský vplyv. Relatívne slobodná 

atmosféra vysokej školy a vynikajúci pedagógovia sa stali určujúcimi v jeho 

ďalšej tvorbe. 

Od roku 1967 žil a pracoval v Užhorode. V roku 1971 sa stal členom 

Zväzu sovietskych výtvarných umelcov a Výtvarného fondu. Pravidelne 

sa zúčastňoval na skupinových výstavách zakarpatských umelcov so svojimi 

sklárskymi a keramickými prácami, ale z poverenia Fondu navrhoval 

a robil aj monumentálne práce. 

V roku 1982 sa so svojou rodinou presťahoval do Košíc. V roku 1983 ho 

prijali do Zväzu slovenských výtvarných umelcov. Od príchodu do Košíc sa 

venuje hlavne maľbe. 

V Košiciach mal niekoľko samostatných výstav, okrem toho vystavoval 

v Užhorode, v Prahe, Bratislave, Debrecíne a v Budapešti. Na kolektívnych 

výstavách sa zúčastnil na Ukrajine – v Kyjeve, v Rusku – v Petrohrade 

a v Moskve, okrem toho vo francúzskom Saint Micheli, Hirsone a Bessanse, 

v Španielsku na ostrove Tenerife, v holandskom Gorinchene , v hlavnom 

meste Belgicka – Bruseli, v poľských mestách Przemysl a Rzesów 

a v Rumunsku. Je členom Spoločnosti maďarských výtvarných umelcov 

SR. Jeho práce sú zastúpené v užhorodskej a košickej galérii, v zbierkach 

Maďarskej galérie súčasníkov v Dunajskej Strede, v súkromných zbierkach 

vo viacerých krajinách západnej Európy, v Kanade a Spojených štátoch 

amerických. 

Ocenenia 

1997 – 1. cena za maliarstvo na výstave Medzinárodných umeleckých 

táborov ZV Ukrajiny, Ivano-Frankovsk 

2000 – Pamätná medaila Tibora Boromiszu, Debrecín 

Cena roka 1999 – Spoločnosť maďarských výtvarných umelcov Slovenska 

2009 – Silver Quadrangle, International Painting Triennial of Carpathian 

Region, Przemysl – 3. cena 


Jasuschova 12 

040 23 Košice 

tel.: 00 421 55 6438 425 

e-mail: attila@duncsak.com 

www.duncsak.com 

Biography in Brief 

Attila Duncsak was born on March 2 1940 in Uzhgorod, Ukraine. In 

1967, after graduating from Vocational Secondary School of Visual Arts 

(Painting Major), he attended St. Petersburg Academy of Craft and Design 

and received a degree in Glass and Ceramics. 

’St. Petersburg’s baroque culture, the city’s cultural life and museums 

had a great influence on me. The school’s relatively free atmosphere and my 

outstanding teachers determined my whole future career’ - he claims. 

From 1967 he lived and worked in Uzhgorod. In 1971 he became 

a member of the Alliance of Soviet Artists and the Fine Arts Foundation 

and was frequently taking part in group exhibitions of Sub-Carpathian 

artists mainly with his glass and ceramics works. He also did several mural 

works as Fine Arts Foundation assignments. 

In 1982 he moved to Kosice, Slovakia with his family and in 1983 was 

admitted to the Alliance of Slovak Artists. Since then he has been living 

in Kosice; he is mainly engaged in painting. He has had several personal 

exhibitions in Kosice and also in Uzhgorod, Prague, Bratislava, Dunajska 

Streda, Komarno, Budapest, Debrecen and Győr. He has taken part in 

group exhibitions in Kiev (Ukraine), Moscow and St. Petersburg (Russia), 

Saint Michel, Hirson and Bessan (France), Tenerife (Spain), Gorinchen 

27

(Holland) and Brussels (Belgium). 

He has been member of the Assosiation of Hungarian Artists in Slovakia 

since it was founded. His works are present in art galleries in Kosice 

and Uzhgorod, in the Contemporary Hungarian Art Gallery of Dunajska 

Streda and they can also be found in personal collections in many European 

countries, Canada and the USA. 

Awards 

1997 – International Art Camps Exhibition, 1st Prize in Painting (Ivano-Frankovsk, 

Ukraine) 

2000 – Boromisza Tibor Medallion (Debrecen, Hungary) 

2000 – Assosiation of Hungarian Artists in Slovakia, 1999 Firs-Class 

Award of Merit 

2009 – Silver Quadrangle International Painting Triennial of Carpathian 

Region, 3rd prize (Przemysl, Poland) 

Duncsák Attila 

festőművész 

Életrajz 

1940. március 2-án született Ungváron. 

Az Ungvári Iparművészeti Szakközépiskolában festészet szakon érettségizett, 

majd 1961-től a Szentpétervári Iparművészeti Főiskola diákja volt. 

Üveg és kerámia szakon szerzett diplomát 1967-ben. Saját bevallása szerint 

Szentpétervár barokk kultúrája, művészeti élete és múzeumai nagy hatással 

voltak rá. A főiskola viszonylag szabad légköre és kiváló tanárai egész 

további munkásságát meghatározták. 

1967-től Ungváron élt és dolgozott. 1971-ben a Szovjet Képzőművészek 

Szövetsége és a Képzőművészeti Alap tagjává választották. Rendszeresen 

részt vett a kárpátaljai művészek csoportos kiállításain, főleg üveg és kerámia 

munkáival, de az Alap megbízásából murális munkákat is tervezett és 

kivitelezett. 

1982-ben családjával Kassára költözőtt, majd 1983-ban felvették a Szlovák 

Képzőművészek Szövetségébe. Azóta főleg festészettel foglalkozik. Több 

önálló kiállítása volt Kassán, valamint Ungváron, Prágában, Pozsonyban, 

Dunaszerdahelyen, Komáromban, Budapesten, Debrecenben és Győrött. 

Csoportos kiállításokon vett részt többek között Ukrajnában – Kijevben, 

Oroszországban – Moszkvában és Szentpéterváron, valamint a franciaországi 

Saint Michelben, Hirsonban és Bessanban, Spanyolországban Tenerife 

szigetén, a holland Gorinchenben és Belgium fővárosában, Brüsszelben. 

A Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának tagja annak 

megalakulása óta. Munkái szerepelnek az ungvári és kassai képtárak és 

a Dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria gyűjteményeiben, úgyszintén 

magángyűjteményekben Nyugat-Európa számos országában, Kanadában 

és az Egyesült Államokban. 

Díjak 

1997 – Nemzetközi Művésztelepek Kiállításának Festészeti 1. díja, Ivano-Frankovszk, 

Ukrajna 

2000 – Boromisza Tibor Emlékérem,Debrecen 

2000 – a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának 1999. évi 

Nívódíja 

2009 – Silver Quadrangle International Painting Triennial of Carpathian 

Region – Przemysl, Lengyelország , III. Fődíj 

Spoločná výstava s grafikom M. Johanidesom 

a keramikom L. Švantnerom vo výstavnej sieni 

ZSVU v Košiciach, 1986 

Kurátorka výstavy kunsthistorička Eva Dušenková 

Közös kiállításunk M. Johanides grafikusművésszel 

és L. Svantner keramikussal a Kassai 

Képzőművészek Kiállítótermében 1986 – ban. 

A kiállítást Eva Dušenková művészettörténész 

nyitotta meg 

28

Egyéni kiállítások 

Individuálne výstavy 

Študijná cesta po severnom Francúzsku s kolegamivýtvarníkmi 

I. Égerházim, J. Horváthom, 

Gy. Madarászom a E. Penovácom, 1994 

Tanulmányúton Észak-Franciaországban 

1994 – ben Égerházi Imre, Horváth János, 

Madarász Gyula és Penovác Endre festőkollégákkal 

1969 – Ungvár, Területi Képtár 

Užhorod, Krajská galéria 

1985 – Kassa, Szakszervezetek Háza 

Košice, Dom odborov ROH 

1986 – Kassa, Képzőművészeti Szövetség Galériája 

Košice, Galéria ZVU 

1991 – Kassa, Kelet-szlovákiai Jakoby Gyula Galéria 

Košice, Východoslovenská galéria J. Jakobyho 

1991 – Prága, Magyar Kulturális Központ 

Maďarské kultúrne stredisko v Prahe 

1992 – Debrecen, Kölcsey Galéria 

1992 – Ungvár, Területi Képtár 

Užhorod, Krajská galéria 

1993 – Szenc, Kultúra Háza 

Senec, Dom kultúry 

1995 – Budapest, Országos Műemlékvédelmi Hivatal kisgalériája 

2000 – Dunaszerdahely, Kortárs Magyar Galéria 

Galéria SMU, Dunajská Streda 

2000 – Pozsony, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete 

Bratislava, Kultúrny inštitút Maďarskej republiky 

2001 – Kassa, Kelet-szlovákiai Galéria 

Východoslovenská galéria, Košice 

2004 – Kassa, Löffler Béla Múzeum 

Múzeum Vojtecha Löfflera, Košice 

2005 – Felsőzsolca, Bárczay Kastély 

2006 – Győr, a Városi Könyvtár Galériája 

2006 – Komárom, Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma 

Múzeum maďarskej kultúry a Podunajska v Komárne 

2007 – Siófok, Kálmán Imre Kulturális Központ Galériája 

2010 – Kassa, Keletszlovákiai Galéria 

Košice, Východoslovenská galéria 

2010 – Debrecen, Mű – Terem Galéria 

Debredcin, Mű – Terem Galéria 

Válogatott csoportos kiállítások 

Výber z kolektívnych výstav 

1967 – Leningrad, Ermitáž, Výstava skla všetkých čias 

1968 – 1982 Krajské a zahraničné členské výstavy Zakarpatského zväzu 

výtvarníkov Ukrajiny 

1980 – Z tvorby zakarpatských výtvarných umelcov, Dom umelcov, 

Moskva 

1983 – Kolektívna výstava ZSVU, Košice 

1984 – Členská výstava, Východoslovenská galéria, Košice 

1985 – Diela východoslovenských výtvarných umelcov, Československé 

kultúrne a informačne stredisko, Berlín 

Členská výstava, Dom KVP v Košiciach 

Šarišské múzeum v Bardejove 

1986 – Attila Duncsák – Milan Johanides – Ladislav Švantner 

Výstavná sieň ZSVU v Košiciach 

Členská výstava, Východoslovenská galéria v Košiciach 

Attila Duncsák – Miroslav Radev: Z tvorby, Vlastivedné múzeum, 

Trebišov 

1987 – Z tvorby východoslovenských výtvarníkov, Vs. galéria, Košice 

Prešovský výtvarný salón 87 

Človek dneška a jeho svet, Prešov, Galéria 

1988 – Súčasna krajinomaľba na východnom Slovensku, 

Východoslovenská galéria, Košice 

Bratislavský salón 88 

Zo zbierky Vs. galérie – výstava v Užhorode 

1989 – Človek v meste, Tatranská galéria 

Členská výstava 89, Východoslovenská galéria, Košice 

1990 – Predajná výstava, Praha, Dielo FVU 

Predajná výstava, Košice, Salón 90, Vs. galéria 

Výstava s predajom, Košice, Dielo FVU 

29

1991 – Veľká retrospektíva, Zo zbierok Východoslovenskej galérie k 40. 

výročiu jej vzniku 

Salón 91, Košice, Župný dom, Praha, Bratislava 

1992 – 21 ene SALON D’AUTOMNE, Hirson, Francúzsko 

1993 – Cesty, Východoslovenské múzeum, Košice 

1994 – A Hortobágyi Alkotótábor kiállítása, Debrecen, Aranybika Szálló 

Kassa, Magyar Művészet Hete, premontrei rendház 

1995 – Exposición Enero, Universidad La Laguna Tenerife, Spanielsko 

Debrecen, DOTE Galéria – St. Michel (Fr.) Művésztelep kiállítása 

Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága, Komárom, Jókai 

Múzeum 

SMVU v Slovenskej republike, Komárno, Jókaiho múzeum 

1996 – SzMKT tagsági kiállítása, Pozsony, a Magyar Köztársaság Kulturális 

Intézete 

Členská výstava SMVU, Kultúrny inštitút Maďarskej republiky 

1997 – SzMKT csoportos kiállítása, Esztergom, Vármúzeum 

Členská výstava, Hradmúzeum, Esztergom 

1997 – SzMKT Pozsony, Más realitás – Iná realita, Umelecká beseda, Bratislava 

1997 – SzMKT kiállítása, Más realitás, Dunaszerdahely, Kortárs Magyar 

Galéria 

SMVU, Iná realita, Dunajská Streda, Galéria súčasného maďarského 

umenia 

1998 – Výstava medzinárodného plenéru maľby 

Kultúrne stredisko Bessans (Savoya, Francúzsko) 

Z tvorby východoslovenských výtvarných umelcov XX. storočia, 

Košice, Východoslovenská galéria 

1999 – A Hortobágyi Alkotótábor kiállítása, Hatvan, Hatvani Galéria 

Výstava vs. umelcov XX. storočia, Šarišská galéria v Prešove 

Civis Nemzetközi Művésztelep kiállítása, Hajdúszoboszló, Városi 

Galéria 

Gorinchem, Holandsko, Galéria Miestneho úradu 

10 éves a SzMKT, Komárom, Jókai Múzeum 

10 rokov SMVU, Komárno, Jókaiho múzeum 

2000 – SzMKT megalakulásának 10. évfordulója alkalmából rendezett 

jubileumi kiállítás, Dunaszerdahely, Kortárs Magyar Galéria 

10 rokov SMVU, GSMU, Dunajska Streda 

SzMKT tagsági kiállítás, Budapest, Magyarok Háza 

Vác, MTESz Pest megyei kiállítóhelyisége 

Kecskemét, Cifra Palota Díszterme 

Členská výstava SMVU 

Naturalizmus – realizmus – verizmus – válogatás a KMGA 

gyňjteményéből, Dunaszerdahely 

Výber zo zbierky Galérie SMVU v Dunajskej Strede 

2001 – Duncsák Attila és Földessy Péter kiállítása, Debrecen, Mű-Terem 

Galéria 

Obrazotvornosť, spoločnosť Atelier, Komárno, Galéria národov 

Vs. galéria Košice – Sárospataki Képtár De Facto II, spoločná 

výstava, Sárospatak 

Határok nélkül – a Hortobágyi Nemzetközi Művésztelepen készült 

alkotásokból, Budapest, Vármegye Galéria 

The Helen Day Art Center, Vermont, USA, Képek egy könyvben 

2002 – Francia impressziók – képek a művésztelepről 

Debrecen, Déri Múzeum és az Alliance Francaise 

2003 – Jel és szimbólum, SzMKT tagsági kiállítás, ART-MA Galéria, 

Dunaszerdahely 

Znak a symbol, členská výstava SMVU, Galéria ART-MA, D. 

Streda 

2004 – Tisztelgés március 15. előtt, Egyházgelle, Községi Hivatal 

Győri Nemzetközi Művésztelep munkáiból, Győr, Napóleon Ház 

Dunaszerdahelyi KMG gyűjteményeiből, Győri Városi Művészeti 

Múzeum 

Zo zbierky Galérie SMU v Dunajskej Strede, Győr 

2007 – Premostenie – Áthidalás 

Slovenská výtvarná únia + SzMKT, členská výstava, Umelecká 

beseda, Bratislava 

Súčasné slovenské umenie (Regióny), Cobalt International Gallery, 

Brusel 

European Comission, Berlaymont Building in Brussels 

2008 – Kárpátok Tavasza – 1. Nemzetközi Festészeti Triennálé, Rétközi 

30

Múzeum, Kisvárda 

Súčasné východoslovenské výtvarné umenie 2008, Vs. galéria, 

Košice 

2009 – Silver Qudrangle, International Painting Triennial of Carpathian 

Region, Przemysl, Krosno, Arad, Debrecen, Košice 

Művésztelepek 

Plenéry 

1980 – Jaszinya, Kárpátalja – Jasiňa, Zakarpatská oblasť 

1984 – Lubló, Szlovákia – Stará Ľubovňa, Slovensko 

1988 – Volóc, Kárpátalja – Volovec, Zakarpatská oblasť 

1992, 1993, 1994 – Kamjanka, Kápátalja 

Kamjanka, Zakarpatská oblasť 

1991 – 2000 évente Hortobágyi Alkotótábor, Magyarország 

ročne Hortobágy, Maďarsko 

1995 – Abádszalók, Magyarország – Abádszalók, Maďarsko 

1992, 1994, 1996 – St.Michel, Franciaország 

St.Michel, Francúzsko 

1997, 1999 – Hajdúszoboszló, Magyarország – Hajdúszoboszló, Maďarsko 

1998 – Bessans, Savoya, Franciaország – Bessans, Savoya, Francúzsko 

2000 – Berekfürdő, Magyarország – Berekfürdő, Maďarsko 

Murális munkák 

Monumentálne práce 

1976 – Etnográfia, kerámia faliképek, Zsdenijevo, turistaszálló, Kárpátalja 

Etnografia, keramické dielo, Ždenijevo, Zakarpatská oblasť 

1978 – A repülés története, ungvári repülőtér – vitrázs, 64 m2 

Dejiny letectva, Užhorod, letisko 

1979 – Kárpáti motívumok, Kárpáti Szanatórium, Munkács – kerámia 

falikép 

Karpatské motívy, keramické dielo, sanatórium Karpaty, Mukačevo 

1982 – Munka és művészet, Ungvár, Szakszervezetek Klubja, velencei 

mozaik, 82 m2 

Práca a umenie, Užhorod, Klub ROH, benátska mozaika, 82 m2 

1984 – Fák, madarak, Szvidnyik, virágüzlet, kerámia falikép, 12 m2 

Stromy, vtáci, Svidník, kvetinárstvo, keramické dielo, 12 m2 

1988 – Labdajátékok, Kassai Sportcsarnok, kerámia falikép, 26 m2 

Hry s loptou, fasáda Športovej haly, Košice, keramika, 26 m2 

Bibliográfia – Bibliografia 

Könyvek, tanulmányok 

Knihy, údaje 

Izobrazityelnoje Isszkusztvo Zakarpattya 

Szovjetszkij Hudozsnyik, Moszkva, 1969 

Borisz Szmirnov: Hudozsnyik o prirode vescsej,Leningrad, 1970 

Arany Lajos: Ihlet a rónán, A Hortobágyi Alkotótábor, Debrecen, 1996 

Komiszár János: Újra „szóla” paraván 

Műterem mikrofonközelből, Debrecen 1999 

Kubička Kucsera Klára: Képünk 

Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága, AB-ART 1999 

Szaszák György: Kassai műtermek, AB-ART 2000 

Komiszár János: Színes paletta, Debrecen 2004 

Kopócs Tibor: 113 kortárs arcképe, Komárom 2005 

Enciklopédiai adatok 

Encyklopedické údaje 

KORTÁRS MAGYAR MŰVÉSZETI LEXIKON 

Enciklopédia Kiadó, Budapest 1999, 507. old. 

RÉVAI ÚJ LEXIKONA 

Babits Kiadó 2000, V. kötet Cza – D, 870. old. 

KI KICSODA KASSÁTÓL – PRÁGÁIG? 

Babits Kiadó 1993, 95. old. 

SZLOVÁKIAI MAGYAR KI KICSODA 

AB-ART KIADÓ, Pozsony 2001, 67. old. 

WHO IS WHO V SLOVENSKEJ REPUBLIKE, 1. vydanie, 2003, str. 113 

31

Folyóirat és újságcikkek 

Články v časopisoch a dennej tlači 

Duncsák Attila, A Hét Galériája, Szaszák György, Hét 29., 1984. 7. 13. 

Válaszokat keresve 

Szaszák György, Duncsák Attila festményeiről, Új Szó, 1985. 6. 4. 

Kimagaslott a titokzatos Kiállítás,SándorAnna, Nő 50., 1986. 12. 9. 

Az emlékezés hajóján, Szigeti László, Nő 33., 1989. 8. 8. 

Csak semmi erőszak, Szigeti László, A Nő Évkönyve, 1990 

Egy művész a Hortobágyi Alkotótáborból, AranyLajos, 

Hajdú-Bihari Napló, 1991. 3. 7. 

Netúži po svetskej sláve, Košický Večer, 14. 8. 1991 

Maskarák – és ami mögöttük van 

Tárlatnyitó Pozsonyban, Szaszák György, Új Szó, 1991. 9. 13. 

Kiállítás Hírmondó, Pozsony, Hét 41., 1991. 10. 11. 

Arcok, maszkok, maskarák, jelmezek 

Dr.Éles Csaba műkritikus, Hajdú-Bihari Napló, 1992. 3. 12. 

Teáter zsittyá – verniszázsi, Noviny Zakárpáttyá, 1992. 4. 29. 

Színház az egész világ, Barát Mihály, Kárpáti Igaz Szó, 1992. 5. 8. 

Szürrealizmus a pusztán, Tárczy Péter, Hajdú-Bihari Napló, 1996. 3. 4. 

A mélyreszántó evokáció – Hortobágyi Alkotótábor 

Arany Lajos, Debrecen, Ihlet a rónán, 1996 

Diela (ne)súčasné, Východ, 30. 6. 1998 

Boldogok, akiknek szülőföldjük a hazájuk 

Zsebik Ildikó, Vasárnap, 1999. 1. 1. 

Csendes kitartással álmodik 

PhDr. Kubička Kucsera Klára, Új Szó, 2000. 6. 19. 

Egy másik kincs a napszítta síkon 

Arany Lajos, Hajdú-Bihari Napló, Kultúra, 2000. 2. 22. 

Jubileumi kiállítás – 10. éves a SzMKT 

Kecskeméti Képtár, Új Művészet, Budapest, 2000, 6.zám 

A művészet nem ismer határokat, Zsebik Ildikó, Szabad Újság 2001 

Duncsák Attila festőművész, Névjegy, Új Szó, 2002. 2. 22. 

Duncsák Attila, Kárpáti Igaz Szó Galériája, 2002. 12. 21. 

Műteremről műteremre, Komiszár J., Debrecen, Körkép, 2003. 5. 23. 

Elnehezülő szárnyú angyalok, Szaszák György, Új Szó, 2004. 4. 8. 

Nechcem maľovať len to, čo vidím, Korzár, 20. 5. 2004 

Az emlékezet törött tükrei, Juhász Katalin, Új Szó, 2004. 5. 25. 

Álarcok mögött, Juhász Katalin, Tudósítás, Új Szó, 2005, február 

Duncsák kiállítás a kastélyban, Zsolcai Hírmondó, 3. szám, 2005. 2. 11. 

Hogyan telik a nyár Duncsák Attila kassai festőművésznél 

Havasi Péter, Kassai Figyelő, 2005. 7 – 8. 

Kassai Képek, Kultúra, Magyar Nemzet, 2005. 2. 10. 

Művészetről és valóságról, Új Szó, 2006. 3. 13. 

Szeretem megkomponálni az álmaimat, Győri Szalon, 2006. 5. 2. 

Napi kulturális ajánlat, Kisalföld, Győr, 2006. 5. 8. 

A festett bábszínház szabadsága, Új Szó, 2006. 5. 25. 

Marta Szattlerová: S nežnou dušou ako Pierot 

Euroreportplus, Bratislava, jún – júl 2006 

Beáta Hybáčková: Zázračná moc, Život, 20. 11. 2006 

A. Nitkulincová: Košickí výtvarníci očarili Brusel, Korzár, 9. 4. 2007 

Svojimi obrazmi veľa hovorím, Korzár, 23. 10. 2007 

A trianoni trauma nehezékei és egyebek, Bécsi Posta, 2008. 3. 2. 

Bornemisza Péter Társaság 

A. Nitkulincová: Výtvarníkov z východu ocenili v Przemysli 

Korzár, Kultúra, 23. 5. 2009 

ATELIER művészeti folyóírat 

1999/2, 2000/2, 2001/4, 2004/3, 2005/1, 2006/1, 2007/5, 2008/2, 2009/2 

Televíziós adások 

Televízne programy 

MTV2 (Korzó), 1995 március 

DUNA TV, 1995 április 

STV 2 (Galéria), júl, 2004 

HÍR TV, 2005 február 

Miskolci TV, 2005 február 

32

Benátky, 1987 

Velence 

Ateliér, 1985 

MŰterem

Svadobná cesta, 1986 

Nászút

Výklad I, 1986 

Kirakat I

Divadlo, 1986 

Színház

Ikona z periférie, 1992 

Külvárosi ikon

Canal Grande, 1988 Pláž, 1989 

Tengerpart

Komédia, 1989

Loď spomienok, 1984 

Emlékek hajója

Rozhodnutie, 1989 

A döntés 

Múza, 1996 

Múzsa

Autoportrét s paletou, 

1999 

Önarckép palettával 

Rozprávka, 1998 

Mese

Karneval, 1992 

Karnevál

Snívanie, 1995 

Álmodozás 

Moje divadlo, 2000 

Az én színházam 

Infantka, 2006 

InfánsnŐ

Bábkové divadlo, 1994 

Bábszínház 

Autoportrét s bábkami, 

1988 

Önarckép bábukkal

Výklad III, 2000 

Kirakat III 

Maškary, 1998 

Maskarák 

Finále, 1999 

Finálé

Kolotoč, 1985 

Körhinta

Kankán, 1996 

Kánkán 

Výklad IV, 2002 

Kirakat IV

Ateliér s Henrichom, 1995 

Műterem Henrikkel 

Loď bláznov, 1991 

Bolondok hajója

Mesto, 1983 

Város

Krajina z konca storočia, 

1997 

Századvégi táj

Stretnutie s anjelom, 1991 

Találkozás az angyallal

Raj, 2007 

Éden 

Madona, 1997 

Madonna

Výlet, 2002 

Utazás 

Na územi sirén, 1991 

Szirének földjén

Moc, 1990 

Hatalom 

Vyhodené bábky, 1991 

Kidobott bábuk

Svätec, blázon a žena II, 1996 

A szent, a bolond és a nő II 

Ráno v ateliéri, 1996 

Reggel a Műteremben

Večerné nábrežie, 1998 

Esti Tengerpart, 

Sirény, 1996 

Szirének

Dohoda, 1991 

Szerződés

Maliar, 1991 

A festő

Košická novela I, 1993 

Kassai novella I

Košická novela II, 1993 

Kassai novella II

Signály I, 1999 

Jelek I

Signály II, 1999 

Jelek II

Prasknuté zrkadlo, 2006 – Törött tükör

Sladký život, 2003 

Édes élet

Motýľ Pissanella, 2006 

Pisanello lepkéje

Babička, 1962 

Nagyanyám 

Užhorod, 1963 

Ungvár

Autoportrét, 1965 

Önarckép

www.duncsak.com

Attila Duncsák

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?