Attila Duncsák

Könyveim vannak, azokat forgatom, figyelem a fiatalokat, a kiállításaikat,
a mai irányzatokat, de én ebbe nem akarok belemenni. Mert sok mindennel
nem értek egyet. Sokkal komolyabb dolog a művészet, mint hogy azzal
könnyelműen lehetne játszadozni.
– Hogyan fogadja a művészettörténészek kritikáját? Egyetért a fejtegetéseikkel,
esetenként a belemagyarázásaikkal?
– A művészettörténészek munkássága elengedhetetlen része a kultúrának.
Abszolút intellektuális, magas műveltséget és elemző, összegző
készséget megkövetelő tevékenység. Korok, stílusok ismerői, életművek
ápolói, a múzeumok, gyűjtemények lelkei és megőrzői. A műkritika vagy
egy konkrét kiállítás elemzése és méltatása pedig akkor igazi, ha a szakember
végigkíséri egy művész fejlődését az élete folyamán, ismeri a gyökereit.
Az elemzés lehet elmarasztaló vagy dicsérő, de legyen megalapozott
és építő szándékú. Persze, hogy mindenki szereti, ha elismerően méltatják
a művészetét! A huszadik század is megszülte a saját nagy művészeit
minden műfajban. Pedig eléggé véres és sötét évszázad volt. Magánvéleményem
(nem is illik talán elmondani), hogy az utóbbi két évtized mintha
tudatosan el akart volna jutni a művészet tagadásáig. Sejtem az okát, de
azt nem árulom el. A gagyi, a szellemi perverzió és a laza nagyképűség
köszön vissza némely úgynevezett kortárs kiállításon. És megértem, hogy
a megnyitón valaki elmondja a mesét a király új ruhájáról, de a jámbor néző
csak téglákat, szétszórt homokot, esetleg egy vécé kellékeit látja. Vagy nagy
vásznakon rengeteg festéket. Szerintem a művészet a legnagyobb szellemi,
érzelmi és manuális képesség, amit az ember a teremtőjétől kapott. Ami
művészet, az mindig kortárs, mert évezredek óta az.
– Az ember viszonyítja magát?
– Hogyne. Állandóan. A viszonyítás kijózanít. Nem szabad azt hinni,
hogy csináltam három képet, ki is állítják, meg is veszik, „hűdenagy”
művész vagyok. Ha valaki ilyet érez, az rég kisiklott. A fejlődés végtelen,
és az élet rövid. A régi mesterek egy élet alatt hihetetlen alkotásokat hoztak
létre. És nem is éltek olyan hosszan, mint mi. Akkor mit akarok én? Ezt nem
azért mondom, mintha ma nem volnának köztünk elég nagy művészek. Én
például imádom Brunovskýt, Kállayt. Bámulatos életmű az övék. Minden
egyes rézkarcuk dantei mélységű. Lehet, ezt ma még nem értékelik, de ez
már a művészettörténet része. Ha Pesten vagyok, mindig elmegyek a Szépművészetibe,
megnézem ugyanazt a képet, akár ezerszer is...
– Melyik az a kép, amelyet ezerszer is megnézne?
– Például Brueghelét. Keresztelő Szent János prédikációja. Nézem
a tömeget és külön-külön a figurákat. Minden egyes figura szépen megfestve,
a ruhája, a mozdulata, szinte naivul gyönyörű, óriási hittel van festve.
Brueghel tünemény a művészetben. Brüsszelben láttam a munkásságának
nagy részét. Azt látni olyan, mint egy tiszta patakban megmártózni. Vagy
Pesten El Greco képei. Nagy ecsetvonásokkal, dinamikusan festett. Szédület!
Vagy ott van Goyától a Bermudezéné portréja. Mindig megnéztem,
mint egy ismerőst, és mindig megállapítom: lehet, megrendelésre festette,
de a leheletfinoman odatett ecsetvonások…ez az, amit nem lehet tanulni.
Ezt a jó Isten adja valakinek.
– Ilyenkor irigykedik, hogy nekem miért nem sikerül ilyen képet festene–?
– Persze. Az embernek vannak rejtett vágyai. Jó lenne, ha én is tudnék
így festeni, de már megcsodálni, az is erőt ad. Törekedni lehet erre, de elérni
nem. Az én világom sokkal kicsinyesebb, ehhez képest senki vagyok.
– Nincs magában egy nagy adag kishitűség?
– Tudom értékelni azokat, akik jó csillagzat alatt születtek, meg tudták
magukat valósítani, és tényleg nagy tehetségek voltak. Minden stílusban
szeretem és értékelem a jót, legyen az impresszionista vagy barokk. Szentpéterváron,
a művészettörténeti és iparművészeti órákat a Téli Palota hátsó
termeiben, a raktárakban tartották, ahol kézbe lehetett venni és megvizsgálni
mindent. A görög vázákról nem általában beszéltek, hanem konkrétan.
Ez olyan élmény, amely sokat ad az embernek.
– Vannak tanítványai?
– Vannak, akik azt mondják, hogy nálam vagy tőlem tanultak. Öt vagy
hat évet tanítottam Ungváron, azalatt néhány keramikus gyerek nálam
próbálgatta a szárnyait, és vannak, akik kiforrottak. Orosz is, magyar is
van köztük, néhányukkal tartom a kapcsolatot. Kassán nincsenek tanítványaim.
– A gyerekei folytatják édesapjuk hivatását?
Na vernisáži výstavy sochára
Pála Kőho Felsőzsolca (MR), 20. 8. 2009
Kő Pál szobrászművész felsőzsolcai kiállításának
megnyitóján
Ozdobné umelecké práce
v Základnej umeleckej škole s kolegom
Imrichom Égerházim, Hajdúhadház (MR), 1995
Égerházi Imre kollégával:
pannófestés a Hajdúhadházi Általános
és Művészeti Iskola részére
24