Arról a nyugtalanságról kellene írnom, amely idôrôl idôre meglátogat. Furcsa madárként a vállamra telepszik, és károg bele a fülembe, hogy nem jó. Van itt valami körülöttem, ami NEM JÓ! Ezt sugalmazni egy Szûz jegyû nônek több mint veszélyes. Mert ha nem jó, akkor meg kell javítani, rendbe kell hozni. Úgy hirtelen, gondolkodás nélkül, zsigerbôl. Ehhez viszont tudnom kellene, mirôl károg a madaram: a saját életemrôl, vagy talán a világot kellene megváltani? Csakhogy én erre egyáltalán nem vagyok hajlandó. Unalmassá válna, elveszne az, amiért érdemes élni, a sokszínûség, ha belepiszkálnék a világ dolgaiba, és minden az általam felállított rend szerint mûködne. Szóval, nem váltjuk meg a világot. De mi legyen a mi kis környezetünkkel? Nos, az érintettek még a gondolatra is hangosan tiltakoznak. Nem lehet ôket figyelmen kívül hagyni. Azt mondják, hogy hagyjam ôket békén. Különben is, ha meg akarom reformálni a környezetemet, avval az ô életterükbe avatkozom bele, és akkor szégyelljem magamat, mert én vagyok a zsarnok. Nagy kár, de én zsarnok sem akarok lenni! Nesze neked, nyugtalanság madara! Fogalmam sincs, mit lehet vele kezdeni, mert azért azt valljuk meg, ragaszkodó egy jószág. Csak ül a vállamon, és konokul hajtogatja a magáét. El kellene kergetni, csakhogy akkor harcolnom kellene vele. Harcolni valamivel, ami nem megfogható, csak egy érzés! Kipróbáltam, nem használnak a praktikáim nála: a madaram csak ül a vállamon és óbégat, hogy tegyek végre valamit, mert ez így nem jó. Meglátom, baj lesz ebbôl. Én is olyan vagyok, mint a többi, aki nem csinál semmit, csak döglik egész nap és hagyja, hogy a világ menjen a maga feje után. Szerintem menjen csak, amerre akar, az ilyesmire nem érek rá. Arról már nem is beszélek, hogy mennyire zokon venném, ha mondjuk, fordított esetben a világ akarna engem megváltoztatni. Madaram ekkor véget nem érô monológba kezd, hogy vegyem már tudomásul, az egyéni példamutatás mennyire fontos dolog. Egyre hangosabban kárál, én meg érzem, ahogy az ingerültség szétárad az agyamban. Pattognak kifele a kemény szókövek. Aztán, mint a vulkán, úgy tör ki belôlem a fortyogó indulat, elborítja, és arra kényszeríti a családtagjaimat, hogy látványosan nekifogjanak valami házimunkának. „Már megint rajta van az ötperc” – mondják. Én egy kicsit ilyenkor szégyenkezem, de inkább nem, mert ekkora már a madár teljesen a befolyása alá von, és olyan kényszerképzeteim támadnak, hogy mások is nyugodtan dolgozhatnak, nem csak én. Hát ezért neveztem el ôt „Ötperc”-nek, mert hogy rajtam van az ötperc, és a családomra gyakorolt hatása is csak öt percig tart, már ami a munkát illeti. Tegnap volt egy remek ötletem. Amikor szokásos módon a vállamra telepedett és mondta, csak mondta a magáét, én egyszerûen leültem a teraszon, lábamat feltettem a másik a székre, és békésen sziesztázni kezdtem. Mit mondjak? A meglepetéstôl elnémult, és gyanakodva pislogott rám. Talán azt remélte, hogy ez most itt a nagy átverés, és mindjárt gúnyos kacajra fakadhat. Én azonban nem szóltam semmit, hanem a legnagyobb nyugalommal leszedtem a vállamról, és az asztalra raktam. Szemébe néztem, amitôl zavarba jött és felrakta fekete keretes szemüvegét, azon keresztül vizslatott tovább. Igazán nem szokott ilyen bánásmódhoz. Én, hogy fokozzam a helyzet jelentôségteljességét, hirtelen elôrántottam a legfényesebb lélekjelenlétemet, és mint egy pecsétet, az orra alá dugtam. – Na, most mondd, hogy mit akarsz! – szóltam rá szigorúan. – Öt percet – felelte, és meglepetésemre emlékmorzsákat szedegetett elô tarisznyájából. Néhány ember képe merült fel. Olyanoké, akiket nem láttam már nagyon hosszú ideje, hogy jó lenne velük találkozni, megkérdezni, mint élnek, mire emlékeznek a közös múltunkból. Azon tûnôdtem, vajon mennyire biztos, hogy azonosan gondolunk egymásra? Ha ez így van, akkor most egymás emlékei vagyunk. – Nem akarnád esetleg személyesen megkérdezni ôket? – fordultam a madaram felé. – Jó ötlet! – sikította, és lomhán a levegôbe emelkedett. – Mindjárt jövök – nyugtatott meg. – Öt perc! KRITIKÁK: 2010. 04. 14. Könyvajánló – Ballonyi Vigh Nóra: Választ várók (Rekreátor Magazin – Lenhardt Ibolya (www.rekreator) „A holnapok rendíthetetlenül ballagnak felénk, tarisznyájukban az elkövetkezendô kérdésekkel és gondolatokkal. És mi csak tûndhetünk, van-e befolyásunk az eseményekre…” – fogalmazza meg Ballonyi Vigh Nóra könyvében életünk egyik legfontosabb kérdését. A könyv életképek sorozata, dátumokkal, mégpedig olyan helyzeteké, amelyet egy három tizenéves fiú édesanyja vetett papírra. Körülöttük kutya, macska, degu, barna varangyosbéka, kert, tenger, természetszeretet, életigenlés, egymás megértése és hatalmas nevetések. Amikor valami baj történik, akkor megáll egy pillanatra a hangos zsivaly, mintha jégbe dermedne a kacagás… A szerzô mélyérzésû kislányként csodálkozik rá a természet szépségeire, szeretne forogni a tavaszi réten, hogy a haja és ruhája röpködjön körülötte. Közben pedig gondoskodik a családról, és figyel az ismerôsökre. Együtt várja Ágival a titkos hódoló újabb és újabb rózsáit, szívecskéit, és döbbenten veszi tudomásul, hogy Ágit egy nôi hang mindennek lehordja. Végül persze megoldódik a titok, pedig mennyivel érdekesebb volt hinni a titokzatos M-ben… Ballonyi Vigh Nóra szereti és megtalálja a csodát mindenben és mindenkiben, mert nyitott szívvel éli mindennapjait. A kamrában megbújó egér is megmenekül, nem a macska ebédje lesz, hanem elviszik a fiúk a Rákospatakhoz. Ebben a családban nagyon szép példát kapnak útravalóul a gyermekek. Még a tárgyakat is személyként tiszteli a szerzô, egy Teri-pohár – amely véletlenül került hozzá, nem lehet tudni ki volt az a bizonyos Teri – mégis jut neki a szeretetbôl, és amikor eltörik, kellôképpen meggyászolják… Ballonyi Vigh Nórának nem okoz gondot „beszélgetni” halott édesapjával, megoldani az „idegen virágok” titkát, amikor édesanyja panaszkodott, hogy valaki rendszeresen visz virágokat a sírra. Minden nagyon bonyolult és végül minden egészen egyszerûvé válik, ahogy a szerzô kézbe veszi, szeretgeti, dolgozik rajta. Néha úgy érzi az olvasó, hogy igazi varázsló aki minderre képes. Valóban varázsló, hiszen egyszerre csodálatos édesanya, író és ember. Aki szeretné megismerni ôt, olvassa el ezt a könyvet, amelybôl rengeteget tanulhat életrôl, szeretetrôl, jóságról! B A L L O N Y I V Í G H N Ó R A 35
B A R N A A N D R Á S BARNA ANDRÁS F E S T Ô – G R A F I K U S 1171 Rákoscsaba, Vannay József u. 2. Telefon: 06-1-258-7980 • Hitvallásom: aki adni tud az a leggazdagabb! Ember ki szétosztja kincsét, tudását az a legnagyobb magvetô. • Erdélyben születtem, Szilágyságban, Zilajon 1944. február 25-én. • Iskoláimat Abaújszántón, Encsen, Budapesten végeztem. Díszítôfestést, majd táblaképfestészetet tanultam. Kiváló tanáraim voltak, Orosz László, Emerici György, Tóth Ferenc, Takács Tamás festômûvészek. • Tagja vagyok a Mûvészet és Barátai Egyesületnek. Alapító tagja a Csabai Mûvészeti Szalonnak és a Lakiteleki alkotó, nemzetközi mûvésztábornak. Illusztrációim több irodalmi alkotás díszítô eleme. • Képeim Erdélyben, Svédországban, Ausztriában, Ausztráliába és Amerikában is megtalálhatók. • Igyekszem nyitott szemmel és szívvel járni a világban, vázlatfüzettel a kezemben, melyben azonnal rögzítem a számomra megkapó látványt, hogy aztán apró mozaikokként, megjelenjenek a képeimen. • Önálló kiállítóként 1986 óta állok a nagyközönség elé. • FONTOSABB KIÁLLÍTÁSAIM 1986. Csepel, Kultúrház 1996. Országos képzômûvészeti kiállítás Mosonmagyaróvár 1997. Zsobok, Erdély 1997. Kolozsvár, Törökvágási Református lelkészi hivatal. 2000. Budapest, Magyarok Háza Világszövetsége 2000. Budapest Kereskedelmi és Iparkamara 2003. Rákoscsabai Közösségi Ház 2004. Rákoscsabai Közösségi Ház 2008. Rákoshegyi Közösségi Ház 2009. Csaba ház, Rákoscsabai Közösségi Ház 14
Change language