proba

ÉN, BÁTHORY ERZSÉBET (részlet)
Az utamat addig kemény munka tarkítja, tudtam, de
gyakorta figyelmeztem környezetemet, lestem minden
jelét a tekintélynek, melyet a sors rám szabott, és lázadtam
minden olyasfélétôl, ami ez ellen mûködött. Nagyasszony
leszek, ennek megfelelôen kellett egyre jobban láthatóan
cselekednem. Parancsaimat határozottan adtam ki, követeltem
immár, és nem kértem. Különbözô papírokat
kellett átall néznem, melyeken jussom lett felsorolva
egyesével. Hosszú sora volt ez a betûknek, több ezer
gunyhós jobbágyot jelentett, több várat, mezôt, erdôt,
legelôt, hozzájuk tartozó lábasjószágok garmadát, házakat
Pozsonyban, Bécsben, sok-sok apró ingóságot, melyek
közvetlen személyemhez kötôdtek, vagy csak a várakban
vártak rám, mint megfelelô gazdájukra.
– A varannói vár Nádasdy Ferenc hitveséé – jelentette
ki anyámasszony többször még éltében, de hallottam már
a Drugeth vagyon sorsáról, az is a mi háztartásunkat
gyarapítja majdan. Férjuram lesz mindezek kezelôje, én,
mint asszony, a napi feladatokat látom el, bár azt sem
lehet kevesellni. Olyan udvarok irányítása, melyek tele
léhûtôkkel, különféle cselédekkel, kemény dolog még egy
olyan munkához szokott úrnônek is, mint én vagyok.
Hozzátehetem, mindig is van olyan személy, aki tohonya,
lusta, vagy éppen hanyag, nem törôdöm. Ezek fenyítése,
nevelése is az én feladatom lesz. Szokás szerint ütni-verni
kellett kelmüket, hogy megfelelôen cselekedjenek. Szóból
nem értô siserehad, bár néha látni gyûlöletet szemükben,
mégis a deres idônként használatba lett véve, minden igazi
szokást figyelmezve, csak így lehetett rend. Itt az idô,
már zöldült a természet, az illatok is jelezték, hamar
kivirul a táj. Május lesz röpke két hét alatt. Nyolcadika,
a nap, mely esküvômre terveztetett, már itt állt elôttem,
szinte csak kezemet kellett kinyújtani, és elveszek az
események zivatarában. Készen álltak a szekerek, holnap
hajnalban indulunk a varannói várba. Nehéz szívvel
hagyom itt ezt a lápos-mocsaras vidéket, a nyári erôteljes
fûszeres illatokat, melynek leheletére csak a lápvilág
képes. Ez volt a védelem is, éjszakáim nyugodalma függött
tôle, a halk neszezés altatott, és a vízi madarak rikácsolása
ébresztett. Napba néztem, talán látom majd lápnélküli
jövômet, de csak vakított a fény, hiába vártam estérôl
estére a mocsári boszorkányok jelzéseit is, nem történt
semmi, amitôl okosabb lehetnék. Csendesen búcsúztam
hát, már régen lobogtak a gyertyafények szobámban, de
még mindig a jeleket lestem. Feküdtem vánkosomon,
szinte moccanni sem mertem, csak úgy összekucorogva,
nehogy elriasszak valamit, vagy rosszat tegyek, olyat mely
a búcsú perceit mérgezi. Pendelyem alá nyúlnék szívesen,
megérintsem mi vár Nádasdyra, de félek, mit utolsó este
tapasztalnék, elvenné minden erômet. Így hát lassan
elszenderedtem, mint a gyertyák leégett kanóca. Próbáltam
bújni a való elôl, legalább addig, míg a hajnali vöröslô
ég, és a megszokott neszek nem ébresztenek.
P.
S
Z
A
B
Ó
M
Á
R
I
A
3