teljes - Protestáns Teológiai Intézet

Az Erdélyi Református Egyházkerület
a Királyhágómelléki Református Egyházkerület
és az Evangélikus–Lutheránus Egyház
hivatalos lapja
Száznegyedik évfolyam
2011. szeptember–október 4–
5

Alapítás: 1907
Kéthavonta megjelenő teológiai tudományos folyóirat
Kiadja az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa
FŐSZERKESZTŐ
Dr. ADORJÁNI ZOLTÁN
email: adorjani@proteo.hu, tel.: 0744–989–052
FELELŐS SZERKESZTŐ
Dr. BUZOGÁNY DEZSŐ
email: buzogany@proteo.hu, tel.: 0744–254–208
MUNKATÁRSAK
Dr. Geréb Zsolt
Dr. Kolumbán Vilmos József
Dr. Kovács László Attila
Dr. Molnár János
Dr. Pásztori-Kupán István
SZERKESZTŐBIZOTTSÁG
THEOLOGIA BIBLICA
Dr. Bolyki János (a Magyar Tudományos Akadémia doktora)
Dr. Herczeg Pál (Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara – HU)
Dr. Marjovszky Tibor (Debreceni Református Hittudományi Egyetem – HU)
THEOLOGIA PRACTICA
Dr. Fekete Károly (Debreceni Református Hittudományi Egyetem – HU)
THEOLOGIA SYSTEMATICA
Dr. Szűcs Ferenc (Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara – HU)
Dr. Fazakas Sándor (Debreceni Református Hittudományi Egyetem – HU)
HISTORIA ECCLESIÆ
Dr. Dienes Dénes (Sárospataki Református Hittudományi Akadémia – HU)
Dr. Ferenc Postma (Vrije Universiteit Amsterdam – NL)
ISSN 0254-4458
Szerkesztőség és kiadóhivatal: 400079 Kolozsvár, Király utca (str. I. C. Brătianu) 51. sz.
Telefon: 0264-592-453
Bankszámla: BCR Cluj – RO66RNCB0106026604570001
Megrendelés: e-mail: iratterjesztes@reformatus.ro
Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza
Készült az Erdélyi Református Egyházkerület Misztótfalusi Kis Miklós
Sajtóközpontjának nyomdájában

2011. SZEPTEMBER–OKTÓBER
5. SZÁM
CIV. ÉVFOLYAM
EURÓPAI KULTURÁLIS KINCS
ÉS ANYANYELVŰ ISTENTISZTELET.
375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
II.
ELŐADÁSOK
Dávid István: Öreg graduál és zenepedagógia .................................................................................................471
Fekete Károly: Az Öreg graduál teológiai tanulságai és üzenetei mai istentiszteleti életünk számára...............480
Bódiss Tamás: Liturgikus alkalmak a gyülekezetben ......................................................................................488
Zalatnay István: Napszaki áhítatok a budapesti Erdélyi Gyülekezetben..........................................................497
Kovács László Attila: A gregorián ének helye és szerepe az istentiszteleti zenében.............................................503
Hans Uytenbogaardt: Werdegang und Aufnahme des Gottesdienstbuches der Protestantischen Kirche
in den Niederlanden, insbesondere der liturgischen Gesängen und des Stundengebets.......................................507
Irene Mildenberger: Ökumenische Stundengebete.............................................................................................515
Jakabffy Tamás: Az énekelt zsolozsma: az ökumenikus közeledés nagy lehetősége ............................................527
Ralph Kunz: Die historische Einordnung der Gregorianik-Renaissance im 20 Jahrhundert und die Rezeption
der Tageszeitenliturgie im Umfeld der Gesangbuchrevision in den 1990er Jahren in der Schweiz ...........................532
FÜGGELÉKEK
1. Vespera az Öreg graduál alapján. Összeállította Karasszon Dezső és Fekete Csaba .........................543
2. Prima (reggeli éneklés). Összeállította Sógor Csilla.....................................................................................550
3. Ökumenikus zsolozsma – vespera. Összeállította Jakabffy Tamás ............................................................555
4. Pénteki vespera – Predigerkirche, Zürich.........................................................................................................561
Benkő Tímea: A konferencia kiértékelése .........................................................................................................565

Reformed Review – Reformierte Rundschau – Revue Réformée
EUROPEAN CULTURAL TREASURE AND MOTHER TONGUE
CHURCH SERVICE. THE OLD GRADUAL IS 375 YEARS OLD. II.
EUROPÄISCHE KULTURSCHÄTZE UND GOTTESDIENST
IN MUTTERSPRACHE. DAS GROSSE GRADUAL IST. 375 JAHRE ALT.
II.
TRÉSOR CULTUREL EUROPÉEN ET CULTE DANS LA LANGUE
MATERNELLE. L’ANCIEN GRADUEL A 375 ANS. II.
PAPERS
VORTRÄGE
EXPOSÉS
István Dávid: The Old Gradual and Musical Paedagogy
Große Gradual und die Musikpädagogik
L’Ancien graduel et la pédagogie musicale ....................................................................................................471
Károly Fekete: The Theological Lessons and Messages of the Old Gradual
for Our Contemporary Liturgical Life
Theologische Lehren und Botschaften des Großen Graduals für unser heutiges gottesdienstliches Leben
Les expériences et messages théologiques de l’Ancien Graduel pour notre vie liturgique contemporaine.............480
Tamás Bódiss: Liturgical Heritage and the Modern Church
Liturgisches Erbe und die heutige Kirche
L’héritage liturgique et l’Église moderne........................................................................................................488
István Zalatnay: Daily Prayers in the Transylvanian Reformed Congregation in Budapest
Gebetstunden in der Siebenbürgischen Reformierten Gemeinde in Budapest
Prières quotidiennes dans la Paroisse Transylvaine de Budapest.....................................................................498
László Attila Kovács: The Place and Role of Gregorian Hymns in Liturgical Music
Ort und Funktion der gregorianischen Gesänge in der gottesdienstlichen Musik
Le lieu et l’emploi du chant grégorien dans la musique liturgique...................................................................503
Hans Uytenbogaardt: Liturgical Hymns and Vespera in the Dutch Dienstboek and in the Practice
of Protestant Churches in Holland
Werdegang und Aufnahme des Gottesdienstbuches der Protestantischen Kirche in den Niederlanden,
insbesondere der liturgischen Gesängen und des Stundengebets
Des chants liturgiques et la liturgie des heures dans le Dienstbioek Néerlandais et dans la pratique
des paroisses de l’Église Protestante Néerlandaise .........................................................................................507
Irene Mildenberger: Ecumenical Daily Prayers
Ökumenische Stundengebete
Prières quotidiennes œcuméniques..................................................................................................................515
Tamás Jakabffy: The Sung Prayer, as a Possibility of Ecumenical Rapprochement
Das gesungene Stundengebet, als Chance der ökumenischen Annäherung
La prière quotidienne chanté: la grande possibilité d’un rapprochement œcuménique .......................................527
Ralph Kunz: The Historical Categorisation of the Gregorian Renaissance in the Twentieth Century
and the Reception of the Daily Prayers During the Hymnary Revision in the 1990s in Switzerland
Die historische Einordnung der Gregorianik-Renaissance im 20 Jahrhundert und die Rezeption
der Tageszeitenliturgie im Umfeld der Gesangbuchrevision in den 1990er Jahren in der Schweiz
La catégorisation historique de la renaissance grégorienne dans la 20éme siècle et la réception
des prières quotidiennes pendant la révision de Psautier (1990) en Suisse......................................................532

APPENDICES
ANHÄNGE
ANNEXES
1. Vespera According to the Old Gradual. Compiled by Dezső Karasszon and Csaba Fekete
1.Vesper nach dem Großen Gradual. Zusammengestellt von Dezső Karasszon und Csaba Fekete
1. Vêpres selon de l’Ancien graduel. Rédigé par Dezső Karasszon et Csaba Fekete ...................................543
2. Prima (Morning devotion). Compiled by Csilla Sógor
2. Prima (Morgengesang). Zusammengestellt von Csilla Sógor
2. Prima (chant du matin). Rédigé par Csilla Sógor .......................................................................................550
3. Ecumenical Vespera. Compiled by Tamás Jakabffy
3. Ökumenische Stundengebete –Vesper. Zusammengestellt von Tamás Jakabffy
3. Vêpres œcuménique. Rédigé par Tamás Jakabffy........................................................................................555
4. Vespera each Friday – Predigerkirche Zürich
4. Vesper jeden Freitag in der Predigerkirche Zürich
4. Vêpres chaque vendredi – Predigerkirche Zürich .............................................................................................561
Tímea Benkő: The Old Gradual is 375 Years Old. An evaluation of the Conference
Das Große Gradual ist 375 Jahre alt. Auswertung der Konferenz
L’Ancien Graduel a 375 ans. Une évaluation de la conférence..................................................................565

Európai kulturális kincs
és anyanyelvű istentisztelet.
375 éves az Öreg graduál
II.

Dávid István *
Nagykörös
Öreg graduál és zenepedagógia
Das Große Gradual und die Musikpädagogik. Zusammenfassung
Der Inhalt der alten kirchlichen Inventare dokumentiert
eine Anordnung der liturgischen Ausstattung
im Kirchenraum, die bis heute die besondere Bedeutung
des Gesangs für die damalige Kirche bezeugt:
Von der Gruppe der Schüler umringt, stand der Leiter
der liturgischen Musik und des Gemeindegesangs in
der Mitte des liturgischen Raumes. Auf zahlreichen
Gemälden und Zeichnungen gibt es Darstellungen, auf
denen singende Kinder im Zentrum des liturgischen
Geschehens in der Mitte der Gemeinde stehen. Was
und wie sie gesungen haben, darüber bietet uns das
Große Gradual zuverlässige Angaben. Im Vorwort des
Graduals spricht auch der Verfasser, der Bischof Geleji,
über die Bedeutung des Singens in der Gemeinde; daraus
geht deutlich hervor, dass diese Ausgabe auch mit
einer pädagogischen Absicht verbunden war.
Das damalige Schulwesen hatte die Schule der Kirche
zugeordnet; so vollzog sich das Kenenlernen der Musik primär in der Kirche in Form von Liturgie
und innerhalb der Vorbereitung des Kinderchores für den kirchenmusikalischen Dienst im
Gottesdienst. Neben dem gelesenen und verkündeten Wort war damals auch dessen gesungene
Form noch selbstverständlich und anerkannt. Die Schüler haben die Liturgie täglich gesungen
und dafür regelmäßig musikalische Sätze eingeübt. Diese Praxis hatte zu dem erstaunlichen Erfolg
geführt, dass die Schüler musikalische Fertigkeiten und Fähigkeiten, insbesondere ein besseres
Gehör, erworben hatten, als wir heute mit unseren modernen Methoden erzielen können.
Die heute wieder von vielen ersehnte Zusammenarbeit der Schule mit der Kirche wäre anhand
der ehemaligen kirchenmusikalischen Praxis durchführbar. Die Interpretation und Wiedereinführung
der Sätze des Großen Graduals oder ähnlicher Quellen ist eine einzigartige Möglichkeit,
die besonders im kirchlichen Schulwesen so natürlich sein sollte, wie die Pflege der Muttersprache
oder die Kenntnis der Literatur. Aber sowohl die Muttersprache als auch die Kenntnisse in
Literatur hat man nicht in der Stille, stumm mit der Erlernung der Buchstaben oder des Lesens
erworben. Genauso sollte man auch die mehrhundertjährigen Noten des Graduals mit Klang erlernen
und als immer wieder erlebbare, auch die liturgische Erneuerung bewirkende Musik im
gottesdienstlichen Leben der Kirche wieder einführen. Das ist die beste und wirkungsvollste Me-
* Dávid István orgonaművész a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karának
tanszékvezető tanára, a Nagykőrösi Református Egyházközség orgonaművész-kántora. 1972-ben végzett
a Kolozsvári Zeneakadémián. Tanulmányait külföldi mesterkurzusokon folytatta J. E. Köhler és Jean
Guillou tanítványaként (Weimar, Rotterdam, Alpe d’Huez). Európa számos országában hangversenyezett.
Orgonatörténeti kutatási munkái és 1996-ban Erdély műemlék orgonáiról írt díjnyertes könyve nevét
organológusként is ismertté tették. Szakmai irányítása alapján épült újjá a nagykőrösi református templom
orgonája. 2002-ben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Tanszékén doktorált (Erdély
XVIII. századi orgonaépítészete és hatása a magyar református egyházban). A Dunamelléki Református Egyházkerület
orgonafelügyelője és a Doktorok Kollégiuma Egyházzenei Szekciójának elnöke.

472 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
thode des Erlernens unserer reformierten „musikalischen Muttersprache“. Denn das Große Gradual
ist eine reine Quelle wie das Volkslied und sein Text ist heilig - so wie der der Heiligen
Schrift, woraus er entlehnt wurde. Die Melodien des Großen Graduals sollten deshalb dieselbe Rolle
in dem musikalischen Leben der Kirche spielen, wie im Musikunterricht der weltlichen Schulen
unserer Zeit die Methoden von Kodály und Bartók haben.
Schlüsselwörter: Das Große Gradual, Musikpädagogik, Bischof István Geleji Katona, Kinderchor,
kirchenmusikalischer Dienst im Gottesdienst.
A
z Öreg graduál korában készült templomi leltárakból tudjuk, hogy a berendezések
olyan térbeli elhelyezést mutattak, melyek mai napig az egyházi éneklés
egykori liturgiai fontosságát jelzik: a liturgikus tér központi részén állt az ének vezetésével
megbízott felelős személy, iskolás gyerekek között. Egy 1693-as sepsiárkosi adat
szerint
„[…]cserfa lábakon festékesen épült kettős chórus egyikében lévén a pulpitus,
holott az éneklő mesterek a tanuló gyermekekkel együtt szoktak ülni.” 1
Ugyan későbbi, de pontosabb helyzetleírást ad egy 18. sz-i feljegyzés:
„A prédikállószék előtt […] tarkásan festett pulpitus […] ezen pulpitus körül az
éneklő mester és gyerekek hellye különös rekesztésben, e megett a miniszterek
borulószéki […]” 2
Íme a hirdetett és énekelt Ige egységének természetes kifejeződése egy egyszerű leltárszövegben.
Számos korabeli képzőművészeti alkotás ábrázolja ugyanezt: éneklő
gyerekek a templomi gyülekezet körében, a liturgia történéseinek, folyamatának helyén.
A fejlődés, a haladás akkor válik hitelessé, ha mer a múltból táplálkozni. Mai törekvések
összevisszaságában követendőnek és szinte modernnek érezhetjük e több évszázados
szövegek megfogalmazott tanácsait, liturgiai, templom-építészeti és nem utolsósorban
pedagógiai vonatkozásaikban egyaránt.
Arról pedig, hogy mit és miként énekeltek egykor, maga az Öreg graduál és annak az
egyházi év szerint rendezett csaknem 800 tétele tanúskodik. Már címlapján olvasható a
fontosabb műfajok megjelölése:
„[…] ékes rhytmusú hymnusokkal, próphétai lélektől szereztetett szent Soltárokkal,
örvendetes nótájú Prosakkal, és több sok nemű, született nyelvünkre fordittatott
lelki Ditséretekkel és esztendőtszakai templumbéli kegyes Caeremoniákkal
tökélletesen meg töltetett öreg GRADVAL”.
Előszavában a szerző-szerkesztő, Geleji püspök kitér az éneklés fontosságára, így
egyértelművé válik, hogy e kiadvány pedagógiai céllal is készülhetett. Ilyen vonatkozásban
is van mit tanulnunk elődeinktől. A püspök igen szükségesnek és fontosnak
tartja a közös éneklést:
„[…] az Gyülekezetben szabad, sőt szükséges is légyen, még az asszony népeknek
és leányzóknak is énekelniek. Mert nem arról kell az Sz. Pálnak ama tilalmát
érteni: »Az asszonyi állatok, az Gyülekezetekben hallgassanak, mert nem enged-
1 Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok. Kriterion, Bukarest 1977, 220.
2 Püspöki vizsgálati jegyzőkönyv Bölön, 1789. Kelemen Lajos: i. m. 216. és 269.

DÁVID ISTVÁN: ÖREG GRADUÁL ÉS ZENEPEDAGÓGIA 473
tetett meg nékiek, hogy ott szóllyanak«, 1. Cor.14. 34. hanem tsak a prédikállásról.
Felette ditséretes és szép szokás tehát az jól rendeltetett ecclésiákban,
főképpen az Keresztyén Német, Frantzuz, Anglus, Belga nemzettségek között,
hogy öszveséggel, mindnyájjan, kitsintől fogván nagyig, gyönyörüséges egygyező
zengéssel mind egy tactuson énekelnek a szent Gyülekezetben, mellyel némünémüképpen
az egekben megditsőült és immár győzedelme után triumphaló
Ecclésiának állapattyát ábrázolják az mellyben is az boldogok, az Istennek
közönségessen mind valamenyin vagynak, énekelnek. Bár mi is ezt tselekednők
az mi Gyülekezetinkben, az minthogy tselekeszszük is részszerint.” 3
Erélyesen szorgalmazza ezért a kántoroknak és az iskolák diákjainak művelését, hogy
az éneket vezetni tudják:
„Az mi Deákinknak penig, ha többet nem is, de annyit szükségesképpen kévántaték
az Musikához érteniek, hogy az kotánból vagy clavisokból, az lineákhoz
képest ottan megtudhatnák magoktól is akármelly Psalmusnak, Prosának, Antiphonának
és egyéb ceremoniáknak notájukat, hogy igy az mondásban mind egy
huron pendülne az szavok, s ne huznák vonnák, ide s tova, az mint szokták.”
A többszólamú templomi éneklést így ítéli meg:
„Az szájjal vagy szóval való ditsőitésnek is két nemei vagynak, mert az vagy Figurás,
avagy penig Simplex. Az Figurás éneki tisztelet az mikor az éneklők, nem
mind tsak azon egy tonuson és tenoron viselik szavokot, hanem mind más más
különbözőn, legalább hat félén im ez Syllabák szerint: Ut, re, mi, fa, szo, la, az
mellyet köz néven az vékonyabb és fentebb járó tonustól Discantnak neveztek.
Ezt én magában nem otsárlom, mert igen szép és mesterséges, bölts találmány,
az hét Deáki Arsok között egygyik, de az templumokhoz és az Isten szolgálathoz
szintén olyan illetlennek és haszontalannak állitom és állatom lenni, mint az
szerszámos musicát, vagy orgonázást.”
Íme a szigorú ítélet, melyben – mai szóhasználattal élve – a szolfézs viszont mint
igen szép és bölcs találmány jelenik meg.
A korabeli iskolarendszer a templom mellé rendelte az oktatást, így a zenével való
ismerkedés is elsősorban a liturgiában és az arra való előkészületek alkalmával történt.
Az olvasott és hirdetett Ige mellett annak énekelt formája is természetes és elfogadott
volt. A liturgia naponkénti megtapasztalása és megélése, a szükséges zenei betétek illő
megtanulása, rendszeres megszólaltatása olyan hallás kialakításához, készségek és képességek
elsajátításához, biztos zenei alapok lefektetéséhez vezetett, melyhez hasonlót
vagy annál jobbat a mai modern – vagy annak mondott – irányzatok sem voltak képesek
kialakítani, túlszárnyalni. Ebben a folyamatban válik egyértelművé a közmondás
évszázados igazsága: „a gyakorlat teszi a mestert” – ma is, ahogy egykor tette.
A mai zenepedagógiai értekezések sorra kiemelik a fokozatosság elvét és annak
szükségességét. A kisgyermekkor zenei nevelési anyagát a pentaton karakterű, kevés
hangterjedelmű, egyszerű szövegű gyermekdalok, mondókák, népi gyermekjátékok adják.
Forrai Katalin ezt írja:
3 Geleji Katona István: Ajánló szózata az Öreg Graduálhoz. Nagykőrösi Ek. Lvt.

474 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
„Ha a gyermek megszerzi az öt pillérhang intonálásának biztonságát, könnyen
melléjük illeszti majd a félhangot, akár felülről akár alulról.” 4
Ezek szerint az egyszerű ötfokú antifóna dallamok, illetve variánsai alkalmasak lehetnek
egy-egy Bibliából idézett mondat, azaz aranymondás megtanítására, rögzítésére. Logikus
a következtetés, hogy a hitoktatás alkalmával sem feledkezhetünk meg az életkori
sajátosságokról. Református kisdiákjaink zenei nevelése során tehát mindez fokozottan
érvényes, ugyanakkor egyházi iskoláinkban más elvárások is vannak. Szöveg tekintetében
annak fontosságát, érthetőségét és biblicitását kell szem előtt tartanunk és hangsúlyoznunk.
A gyakran fellelhető „átdolgozások”, izzadságszagú és tragikomikus, olykor „egyháziasított”
tandalok helyett graduáljaink révén olyan – az idő által már kipróbált – zenei
anyaghoz nyúlhatunk, amely egyrészt megfelel az egyházzene hármas követelményének,
azaz szent, egyetemes és művészi, ugyanakkor viszont magyar és európai is egyben. A
zenei ízlésformálás tehát jó úton haladhatna. Kodályt idézve:
„[…] az egyszerű zsoltár és antifona dallamok rokonsága egy bizonyos fajta
magyar daltípussal nyilvánvaló, és megengedi az egyszerre indulást párhuzamos
úton.” 5
A szöveg és dallam egysége szintén alapvető követelmény kellene legyen.
„Éveken keresztül problémát jelentett a pedagógusok és tankönyvírók számára,
hogy számos témakörben nincs megfelelő szövegű, kis hangterjedelmű gyermekdalanyag.”
6
Némelyek a szövegek átköltésével próbáltak segíteni ezen, mely gyakorlatról Kodály
viszont szigorúan vélekedik:
„[…] megengedhetőnek tartom azzal a feltétellel, hogy tehetséges ember írja, és
költészet legyen ami létrejön.”
Egyházzenei oktatásunk, éppen az értékes előzmények okán, mentesülhetne a „minden
áron újat írni”, vagy a „haladni kell a korral” hamis kényszere alól. Az utóbbi időben
gyakran találkozunk a bibliai „új tömlő – új bor” félreértelmezésével, vagy szándékosan
félremagyarázott megközelítésével. Jobb a régi! Ez is benne van a könyvek
könyvében. 7
A templom és iskola összekapcsolása korszerű igények alapján, paradox módon
éppen a történelmileg dokumentálható, egykori hiteles egyházzenei gyakorlat révén
lenne megvalósítható. Az Öreg graduál és korabeli hasonló források írott zenei anyagának
értelmezése és ilyen irányú alkalmazása – különösen egyházi oktatásunk számára –
rendkívüli lehetőség, amelynek újrafelfedezése és hasznosítása olyan természetes kellene
hogy legyen, akárcsak irodalmunk ismerete és anyanyelvünk ápolása. De amint ez
utóbbi sem történhet csendben, pusztán a betűk megismerésével és a néma olvasás elsajátításával,
a többszáz éves kottaképnek is élő hangzássá, ismételten újra megélhető
zenévé, a liturgia megújulását segítő élő, csobogó vízzé kell válnia. Református zenei
4 Forrai Katalin: Ének az óvodában. Zeneműkiadó, Budapest 1974, 27.
5 Kodály Zoltán: Zene az óvodában. In: Bónis Ferenc (szerk.): Visszatekintés I. Zeneműkiadó, Budapest
1974, 133.
6 Forrai Katalin: i. m. 26.
7 Lk 5,39: És senki, a ki ó bort iszik, mindjárt újat nem kíván, mert azt mondja: Jobb az ó. (Károli) Aki pedig
óbort ivott, az nem akar újat, mert ezt mondja: Az óbor a jó. (Új fordítás)

DÁVID ISTVÁN: ÖREG GRADUÁL ÉS ZENEPEDAGÓGIA 475
anyanyelvük elsajátításának tehát ez a legjobb és leghatékonyabb eszköze: tiszta forrás,
akár a népdal, és szent, akár a Biblia szövege. Az Öreg graduál dallamai – sok esetben
maga az énekelt Biblia – több évszázad múltával tehát ugyanazt a célt szolgálhatják,
mint Kodály és Bartók zenéje napjainkban.
Ellenvéleményekkel is bőven találkozunk:
„A reformáció nyilván nem egy csapásra változtatta meg az egyházi élet minden
mozzanatát […] miként ugyanazt a templomot vették birtokba református eleink,
amelyre korábban misére jártak, és a freskók sem egyik napról a másikra
tűntek el a falakról, úgy a dallamok is éltek tovább, noha új tartalmat hordoztak
[…] Az éneklés protestáns arculata a teológiai viták kísérő jelenségeként rajzolódott
ki, ezt a fejlődési vonalat visszafelé átlépni legfejjebb kultúrtörténeti
szempontból tartom jónak, de nem liturgiai és főként nem hitoktatási szempontból.”
8
Valóban? Az idézet számomra egy nemrégen olvasott dolgozatot juttat eszembe a
bögözi református templom falképei, mint hitoktatási segédeszköz témakörben. Úgy
vélem, jelenleg inkább a „freskók” kibontásának, restaurálásának és nem lemeszelésének,
elfedésének idejét éljük – műemlékvédelmi és szellemi vonatkozásban egyaránt!
Vagy ez is egy újabb kultúrharc része lenne egyházunkban? Az említett bögözi vonatkozású
írás a református gyerekek értelmét jó irányba nyitogatta, igen helyesen. Egyházzenei
öntudatunk ezek szerint még nem jutott el arra a szintre, mely a képi, építészeti
érték-őrzés területén – Istennek hála – már évtizedek óta megvalósult.
Ma egy-egy falusi egyházgondnok – a gyülekezetének történeti értékeit magyarázva
– büszkén és tudatosan vállalja azt, amit elődeink ránk hagyományoztak: a román stílusú
építészetet, a Szent László legenda falkép-sorát, vagy a kazettás mennyezet naivan
népies alakjait, virágmintás ornamentikáját.
Az is természetes, hogy az ócsai, somlyóújlaki vagy a bögözi középkori templomokban
rendszeresen református istentisztelet van, időnként (ha a protokoll is úgy kívánja)
akár a Gyulafehérvári Székesegyházban emlékezünk annak református időszakára.
Liturgiánk és annak zenei alkotóelemei viszont messze lemaradtak az értékkövetés
tekintetében: generációk cseperednek fel ilyen irányú, későbbi személyiségüket
meghatározó élmények és tapasztalatok nélkül. Ennek orvoslására ma az egyházi iskoláknak
van a leginkább esélyük, de a történelmi lehetőség elmulasztásáért is őket terheli
a felelősség.
„Vegyük komolyan a gyermeket!”– figyelmeztet Kodály – mert „a gyermeknek a
legjobb éppen [csak] elég jó”. 9 Fontoljuk meg Kodály szavait, talán jó esélyünk lenne a
jövőre nézve, hiszen az Öreg graduál is ilyen: a legjobb, éppen csak tanítani kellene!
Táblázat
A következő táblázat szemelvényeket tartalmaz az Öreg graduálban lévő liturgikus
műfajokból, javaslatokat ad e tételek szolmizációs gyakorlására, természetesen relatív
és nem abszolút megoldással. A hangkészletben félkövérrel jelzett hangok a dallampélda
kezdőhangjának szolmizációs elnevezését adják, a zárójelben lévők pedig alsó
8 Az idézett dokumentumrészlet habilitált teológiai tanár írása. A mai protestáns egyházakban sajnos
nem tekinthető elszigetelt magánvéleménynek.
9 Kodály Zoltán: i. m. 111.

476 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
váltóhangot jelölnek. A táblázat végén az ÖG-ra vonatkozó oldalszámok és a Protestáns
graduál 10 kiadvány sorszámozásai segítenek eligazodni.
Hangkészlet Cím Műfaj ÖG PG
1. 3 trichord do-re-mi
Gyógyíts meg minket
responzórium 222a 70
fa-szo-la
Úristen
do-re-mi-fi-szo Könyörülj rajtunk
2.
antifona 1a 129
fa-szo-la-ti-do Úr Isten
3. 5 pentachord la-ti-do-re-mi Ha Te meg nem tartasz antifona 210a 141
4.
5.
6.
(szo)-la-ti-do-re-mi
szo-la-ti-do-re-mi
do-re-mi-fa-szo-la
do-re-mi-fa-szo-la
szo-la-ti-do-re-mi
7. (fa)-szo-la-ti-do-re-mi
8.
9.
6 hexachord
E világnak fényessége
(Veni redemptor gentium)
Irgalmazz nékünk Úr
Isten (Kyrie puerorum)
Bölcsek látván a csillagot vittek
Uruknak
himnusz 90a 97
litánia 271a 84
antifóna 450a 64
Jövel teremtő Szentlélek és
himnusz 129a 117
híveiddel (Veni creator Spiritus)
(szo)-la-ti-do-re-mi-fa Keresztyének örvendezzünk himnusz 83a 82
do-re-mi-fa-szo-la-ti
szo-la-ti-do-re-mi-fi
10. 7 hétfokúság (ti)-do-re-mi-fa-szo-la-ti
11.
do-re-mi-fa-szo-la-ti-do
Dicsőség és dicséret tenéked
(Gloria, laus et honor)
Immár a nap felvirradván
(Új világosság)
A teremtő Atya Isten és
megváltó Fiú Isten
A táblázat dallampéldái 11
introitus 75a 74
himnusz 1a 13
benedicamus 171a 17
10 Protestáns graduál, szemelvények a 16–17. századi protestáns graduálok anyagából. ReZeM Budapest 1996.
11 A dallampéldák kottaképei előtt a PG sorszámai.

DÁVID ISTVÁN: ÖREG GRADUÁL ÉS ZENEPEDAGÓGIA 477

478 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL

DÁVID ISTVÁN: ÖREG GRADUÁL ÉS ZENEPEDAGÓGIA 479

Fekete Károly *
Debrecen
Az Öreg graduál
teológiai tanulságai és üzenetei
mai istentiszteleti életünk számára
Die theologischen Lehren und Botschaften des Grossen Graduals
für unser heutiges gottesdienstliches Leben. Zusammenfassung
E
Die theologischen Lehren des Grossen Graduals sind folgende:
Reichtum an Gattungen, Wichtigkeit des Kirchenjahres,
bewusste Gestaltung der gottesdienstlichen Einheit,
Gleichgewicht der gebundenen und freien Elemente, Benützung
des vollständigen Psalmbuches im Gottesdienst, Gemeinschaftscharakter
des Gottesdienstes, Gemeindecharakter
und gemeinsame Aktivität. Diese Faktoren sind heute so aktuell
geworden, dass der Liturgische Ausschuss des Generalkonvents
mit deren Erwägung begonnen hat, indem er die von
ihm formulierten liturgischen Grundprinzipien mit dem Titel:
Reformierte vor dem Throne der Gnade veröffentlicht hat.
Schlüsselwörter: Das große Gradual, Liturgie, Gattungen, Kirchenjahr,
innere Einheit des Gottesdienstes, gebundene und
freie Elemente, gottesdienstliche Benützung des Psalmbuches,
Gemeinschaftscharakter des Gottesdienstes, Gemeindecharakter,
gemeinsame Aktivität.
mostani konferencia exponált teológiatörténeti pillanat, mert segít szélesebb
körben terjeszteni, hogy a magyar református teológiatörténet és liturgiatörténet
nem tehet úgy, mintha nem lett volna múltunkban meghatározó módon jelen a
graduálok korszaka. Miközben a tudományos kutatások szintjén megtörtént az áttörés és
* Dr. Fekete Károly (Kisvárda, 1960) a Debreceni Református Hittudományi Egyetem tanszékvezető
egyetemi tanára. A Debreceni Református Teológiai Akadémián szerzett teológusi-lelkészi oklevelet és már
segéd-, illetve beosztott lelkészi szolgálata alatt (1988–1992) megkezdte oktatói tevékenységét. Doktori címet
1995-ben nyert a Kolozsvári Protestáns Teológián (Makkai Sándor gyakorlati teológiai munkássága). A gyakorlati
teológián belül végzett kutatómunkájának területei: homiletika és retorika, liturgika és egyházzene, gyülekezetpedagógia
és a tanító igehirdetés, neveléstörténet, teológiatörténet, a hitvallások teológiája, valamint orgona-
és hangszertörténet. Lap- és folyóiratszerkesztési, valamint óraadói (debreceni Liszt Ferenc Zeneművészeti
Főiskola – egyházzenei szak; Kolozsvári Protestáns Teológia) tevékenysége mellett több szakbizottság
tagja. Számos tanulmány mellett a következő könyvek szerzője: Jakab apostol levelének magyarázata. Kálvin Kiadó,
Budapest 1994; Makkai Sándor gyakorlati teológiai munkássága. (Dissertationes Theologicae 3.), Debrecen
1997 és Kolozsvár 2000; Egyházunk egyik ébresztője: Makkai Sándor. Kálvin Kiadó, Budapest 2001; Szigethy Gyula
emlékezete. Debrecen 2003; Tudománnyal és a hit pajzsával. Válogatott Makkai-tanulmányok. Kolozsvár 2008;
Példázatos szavak – életes példák. Kálvin Kiadó, Budapest 2008; A Barmeni Teológiai Nyilatkozat. Vezérfonal a dokumentum
tanulmányozásához. Kálvin Kiadó, Budapest 2009. 2004-ben Károli Gáspár-díjjal, 2005-ben pedig
Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki.

FEKETE KÁROLY: AZ ÖREG GRADUÁL TEOLÓGIAI TANULSÁGAI ÉS ÜZENETEI… 481
folyik a protestáns graduálok újra felfedezése, feldolgozása, értékelése, 1 addig az egyházi
közvélemény szintjén még mindig ott tartunk, hogy ezek az eredmények alig-alig mentek
át a köztudatba. Pedig semmiképpen sem szégyellni való hagyományelem ez, hanem
számon tartandó érték. Karasszon Dezső a Synopsis Gradualis című tanulmányában egészen
odáig megy, hogy kimondja és bizonyítja a következő, eddig elhallgatott evidenciát:
„a reformációkorabeli istentiszteleti éneklés alapkönyve a graduál (és nem a
kancionálé) volt.” 2
Eljött az idő, hogy a zenetudományi eredmények nyomán, a teológiai oktatásban is és
a lelkipásztori körökben is korrigáljuk azt a több évtizedes hamis beidegződést, amely a
16–17. század reformátori és óprotestáns istentiszteletét egy szimplifikált, lényegétől
megfosztott történetként tartja számon. A valóság sokkal komplexebb volt. Amiket tendenciózusan
ellentétként mutattak be (pl. szertartási ének kontra gyülekezeti ének), azok
évtizedekig megfértek a gyülekezetekben egymás mellett. Ezért az első tanulság és üzenet az,
hogy egyházunkban magától értetődővé (evidenciává) kell válnia a graduál-kutatás történeti tényeinek.
Fontos feladat a graduálok történeti kutatása, tudományos feldolgozása, hangzó rekonstruálása
és pontos megszólaltatása. De ezek mellett – a liturgika és a himnológia
tudománya szempontjából és református identitástudatunk erősítése érdekében is – ki
kell mondanunk néhány olyan elvi-teológiai tanulságot, ami ma is megszívlelendő és
kapaszkodókat ad megújulásra érett istentiszteleti életünk számára. A teljesség igénye
nélkül lássunk néhányat ezek közül!
1. Az Öreg Graduál anyaga és a korai protestáns istentiszteleti műfajok gazdagsága
Az Öreg graduál anyaga a korai protestáns istentiszteleti műfajok gazdagságát dokumentálja.
A régebbi korokban több istentiszteleti műfaj volt. A 16–17. századi református
graduálok tanúsága szerint legalább ötféle istentiszteletet ismertek és műveltek
az óprotestáns főistentiszteleten kívül is: a matutinumot (virrasztást), a laudest (hajnali
dícséretet), a prímát (reggeli áhítatot), a vecsernyét (esti áhítatot) és a completoriumot
(lefekvés előtti napzáró könyörgést). Vagyis, az ún. főistentisztelet melletti mellékistentiszteletek
napszaki áhítatformákat kínáltak. A nyugati testvéregyházak ma is
többféle rendet kínálnak fel, amelyek különböző célkitűzéseket fogalmaznak meg az illető
istentiszteleti műfajjal szemben. 3
Az Öreg graduál arra ösztönöz bennünket, hogy az egyműfajúság helyett igyekezzünk megteremteni
egy gazdagabb, változatosabb istentiszteleti műfaj-palettát. Napjainkra a nem kifejezetten istentiszteleti
alkalmak is, még a bibliaórák is a vasárnapi istentisztelet lerövidített formája szerint alakultak. Mivel
minden alkalmunk istentisztelet-jellegű, ezért semmi sem igazán istentisztelet-jellegű. Nincs választék
igazából a híveink számára, mert bár az elnevezés változik, de lényegében minden egyforma. A hétköz-
1 Ld. Czeglédy Sándor, Csomasz Tóth Kálmán, Fekete Csaba, Ferenczi Ilona, H. Hubert Gabriella,
Karasszon Dezső, Papp Anett, Dávid István, Kurta József és mások tanulmányait.
2 Karasszon Dezső: Synopsis Gradualis. A gregorián énekek és a magyar református istentisztelet. In: G.
Szabó Botond (szerk.): Egyház és művelődés. Fejezetek a reformátusság és a művelődés XVI–XIX. századi történetéből.
Kiadja a Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Nagykönyvtár. Debrecen 2000, 179. A tétel bizonyítását
ld. különösen: 179–186. Vö. még Fekete Csaba: Graduál és református istentisztelet. In: G. Szabó
Botond (szerk.): Egyház és művelődés. Fejezetek a reformátusság és a művelődés XVI–XIX. századi történetéből. Kiadja
a Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Nagykönyvtár. Debrecen 2000, 207. skk.
3 Pl.: a svájci egyházak napszaki liturgiáját mutatja be Hans-Jürg Stefan: Német-Svájc református egyházainak
liturgia-reformja a XX. század második felében. In: Református Egyház 2006/5, 113–116.

482 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
napok áhítat-formáinak megújulása, mássága, változatossága, segíthetne megvédeni a vasárnap délelőtti
istentisztelet stabilitását, hogy az ne essen áldozatul egyes lelkipásztorok kísérletező-újítgató, változtatni
akaró törekvéseinek. A mérce ne a minimalizálás legyen, hanem a sokszínű, tartalmas istentiszteleti
életre ösztönzés, amely visszahathat az egyéni hitélet és kegyességi formák gyakorlására is. Ehhez a
többműfajúsághoz a Geleji Katona Istvánék megreformált mellékistentiszteleti áhítat formáinak teológiai
hangsúlyai, krisztológiai irányultsága és doxologikus felfogása bátorítást adhat.
2. A meder fontossága, az egyházi év komolyabban vétele
A szertartási éneklés hagyományának folytatását a hazai korai reformáció idején
több szempont magyarázza, de a helyes rend (ceremonia) iránti igény kiemelkedően jelen
van ezek között a szempontok között. A vasárnap jellegét meghatározó bibliai igék
és énekrend közös üzenetének harmonikus kiaknázására törekedtek. Mire hívja fel ez a
mederben tartottság a mai liturgus figyelmét?
Ravasz László már évtizedekkel ezelőtt megfogalmazta az alábbiakat:
„Az igehirdetőnek tudnia kell, hogy bár nálunk szabad textusválasztás van és
minden perikópát elvből elvetünk: az egyházi év, mint az üdvtörténetnek s egyszersmind
az üdvrendnek idői vetülete, kötelességünkké teszi, hogy egy egész
évre igehirdetői tervet dolgozzunk ki s ezt évenként úgy állítsuk össze, hogy bizonyságtételünk
mindig új, friss, gazdag és változatos legyen.” 4
A protestáns ember az Isten dicsőítése, a közös ima és ének mellett vallásos eligazításért
kezdett járni a templomba. A 19–20. század fordulójára a templom osztályteremmé
változott, s az istentisztelet a hasznos ismeretek elsajátításának helyévé lett. Valami
megint elveszett az istentisztelet lényegéből, pedig az ember belső és legmélyebb
szükséglete a Szent Istennel való találkozás átélése. A megkülönböztetés a hétköznapoktól,
a mindennapoktól, a profántól. A transzcendencia megélése jelenti a különlegest,
egyfajta kollektív kikapcsolódást (vagy bekapcsolódást). Isten közelében, a közös
áhítatban felülkerekedhetünk önmagunkon és szorongásainkon. A közös ima, ének, a
szertartás, a látvány ünnepélyessége és szépsége együttesen idézik elő azt az áhítatot,
amely ezeken keresztül elősegíti az egyéni, szubjektív beleélést is. A racionális indíttatású,
újabb kori református istentisztelet megfosztotta híveit az ilyen kollektív élménytől,
amely megszabadít saját kételyeinktől.
Manfred Josuttis 5 szerint az istentisztelet jelentősége abban van, hogy kivezet a társadalomból
a Szentséges világába. Megállapítja, hogy a protestáns istentisztelet nagy hátránya,
hogy túlságosan racionalista, pontosan szabályozott, semmi váratlan nem történhet
benne. Előnye azonban, hogy nincs helye benne sem az Istennel szembeni mágiának,
sem az emberekkel szembeni manipulációnak. Ugyanakkor a protestáns istentisztelet
szimbolikusan szegény. A zene szimbólum-rendszere sokat javíthat ezen a helyzeten.
Ünnepet tanulni és ünnepelni tanulni: hirdeti a közelmúlt – főként – német liturgikai
szakirodalma. Isten és ember találkozásának kerete az istentisztelet, ahol nem manipulált
élmény-istentisztelet zajlik, nem isteni színjáték, hanem a Szent behatolása az ember világába.
A több győzelme, a nagyobb, az egészen más, az igényeket támasztó, rám is számító Isten
térdre kényszerítő magasztossága. Micsoda istentisztelet és micsoda találkozás az ilyen!
4 Ravasz László: Istentiszteleti Rendtartás a Magyar Református Egyház számára. Az Országos Zsinat 1929. évi
550. számú határozatával megállapított szöveg reviziójának tervezete. Kézirat gyanánt. Budapest 1950, 14.
5 Manfred Josuttis: Die Einführung in das Leben. Gütersloh (1996) 2004, 85–101.

FEKETE KÁROLY: AZ ÖREG GRADUÁL TEOLÓGIAI TANULSÁGAI ÉS ÜZENETEI… 483
Napjainkban, egy olyan korban, amikor összekeverednek a munkanapok és az ünnepek,
amikor szétzilálódnak az ünnepi tartalmak, amikor strukturálatlan az idő, akkor
még fontosabb kötelessége az istentiszteleti életnek, hogy őrizze és jelezze az idő
strukturáltságát. Az egyházi év nemcsak az üdvtörténeti ünnepekkel, hanem a vasárnapok
rendjével is mederbe tereli az életünket, igehirdetésünket, szolgálatunkat.
Még egy igehirdetői szempontra is figyelnünk kell. Református talajon, ahol évszázadokig
vagy a lectio continua, és/vagy a szabadon választott textus határozta meg az
igehirdetést, a reggeli istentiszteletek megszűnésével és a Bibliaolvasó Kalauz szerinti vasárnapi
textusválasztással igazából megtört ennek a hagyománynak a folyamatossága.
Tulajdonképpen a Bibliaolvasó Kalauz – nevéhez méltóan – nem prédikációs vezérfonal.
Az olvasás szempontjából lectio continua, de annak az igehallgatónak, aki csak vasárnap
találkozik az ún. „napi igével”, olyan, mintha egy sajátos perikópa-rendből kerülne elé a
textus. A református igehirdetési gyakorlatban ezért sokan rendre, mederre, prédikációs
vezérfonalra vágyunk. Ennek a jele ez az új orgánum is, jóllehet még előttünk (reformátusok)
áll egy nagy horderejű és minden lelkipásztort érintő, széleskörű eszmecsere,
amelynek a végén újra állást kell foglalni a mértékadó textusválasztási mód/módok mellett.
Ennek során nem vehetjük el a református írásmagyarázat örökségét, amely a tota
scriptura elvét mindig tiszteletben tartotta, s nem szelektált, rangsorolt, válogatott az igék
között, hanem vallotta, hogy a Szentlélek minden igeverset felhasználhat az Isten akarata
közlésére. Ez az alapelv a perikóparendek esetében sérül. A textusválasztás módozatainak
tudatos teológiai szempontú újragondolása semmiképpen nem spórolható meg!
3. Az istentisztelet belső egységének tudatos alakítása
Geleji Katona István a Graduál előszavában tudatja, hogy a szerkesztés és korrigálás
mellett saját alkotású szövegei is gazdagítják a gyűjteményt, amelyekről nem kis
büszkeséggel állapítja meg:
„némellyeket magam elmémmel szerzettem hozzá, mint az minden Vasárnapokra
való Responsoriakot, Versiculusokot és Benedictiokot, avagy az egész éneklést bé
rekesztő Áldásokot, az mellyekben az egész esztendőt által való Evangeliumoknak
summájokot és velejeket rhythmusonként rövideden fontos szókkal bé foglaltam,
az mellyek soha még eddig egy Graduálban sem láttattak, mert ugya(n)
nem-is vóltak. Olvasd meg őket az Graduál végén, 6 s úgy tégy ítéletet felőlök, és
valamig te szépbeket és jóbbakot nem írsz, addig soha ne ócsároljad.” 7
Teológiai szempontból azért izgalmasak Geleji rövid, tömör négysorosai, mert ezekbe
sűrítette be az adott alkalom teológiai summáját. Bár a responsorium, a versiculus és a
benedictio rövid liturgiai elemek, mégis az istentisztelet teológiai egységének fontos pillanatai,
mert mindegyiknek a szövege szorosan kapcsolódott az evangélium üzenetéhez.
A bibliaolvasást és magyarázást követte a responsorium breve, mint válaszének, átvezető
énekelt könyörgés volt a versiculus (párvers) többnyire bibliai idézetet szólaltatott
meg, a benedictio (az áldásra adott válaszének) szövege kapcsolódott az aznapi
evangéliumhoz és a responsoriumhoz, ill. az antifónához.
6 Második rész, 224–264.
7 Geleji Katona előszavát közli: H. Hubert Gabriella: A régi magyar gyülekezeti ének. Universitas Könyvkiadó
Budapest 2004, 416–446. Az idézett sorok: 443.

484 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
K. W. de Jong holland liturgiatörténész Öreg graduálról írt tanulmányában hívja fel a
figyelmet arra, hogy Geleji Katona nagy súlyt helyezett az istentisztelet tanulságos és érthető
voltára, az általa írt graduális énekekben ennek megfelelően a didaktikus elem uralkodik.
(Hubert Gabriella utal erre a tanulmányra). 8 Ezek Geleji teológiai lényeglátását, értelmező
és summázó képességét tükrözik. Sokkal jobban szem előtt kell tartani a liturgiai
elemek közötti egységet, hogy az istentisztelet egészének legyen egy íve.
Willfried Engemann ezt írja: a liturgia tehermentesíti a prédikátort, hogy minden
igényt a prédikációval fedjen le. 9 A prédikáció kategóriája a liturgiai kontextusban című fejezetben
10 az alábbi hét pontban összegzi Engemann a gondolatait:
1. Biztosítani kell a prédikáció és a liturgia két különböző kommunikációs módjának
összefüggését.
2. A liturgiai kontextusba helyezett prédikáció által válik a prédikáció a prédikátor
és a gyülekezet közös ügyévé.
3. A liturgia tartalmi propriuma segíti a prédikátort abban, hogy a kommunikációs
folyamatként értelmezett istentiszteletet mint egységet fogja fel és kezelje.
4. A liturgia ne épüljön a prédikációba, hanem adjon ahhoz meditációs kereteket.
5. Minél inkább tiszteletben tartjuk a liturgiai elemek önállóságát, annál inkább válik
a prédikáció az istentisztelet egyik, vagy részcéljává. Ezzel kivédhető a prédikáció
túlhangsúlyozása, ami az istentisztelet-felfogás torzulásához vezet: „istentisztelet azért
van, hogy én prédikáljak […].”
6. Ha a liturgia nem vész anakronizmusba, akkor a liturgia az, ami a konkrétum jelenlétét
az alapvetőben juttatja kifejezésre. Az égető aktuális kérdésekre bizonyosságot
adó, alapvető válaszokat közvetít a keresztyén gyülekezet kétezer éves tapasztalatából.
7. A liturgiában az Istenre és az emberre vonatkozó részek nem elhatárolódnak,
hanem egységet alkotnak. A gyülekezetnek szüksége van a liturgiára, hogy a hitét az istentiszteleten
kifejezésre tudja juttatni, hogy a múlt, a származás és a jövő dialógusában
találja meg a saját identitását.
4. Az istentisztelet egésze teremtse meg a kötött és a szabad elemek egyensúlyát
Az Öreg graduál itt is tükröt tart elénk. A jelenlegi református istentisztelet ki van
szolgáltatva a lelkipásztor diszponáltságának, illetve indiszponáltságának. Az állandó
kötött rész és az istentisztelet kötött elemei függetlenek a lelkipásztor lelki állapotától.
A Méliusz által kimondott óvást – „libere et non sub jugo – szabadon és nem iga
alatt” – kiszakították kontextusából, és annyira félreértelmezték, hogy mára (főként az
anyaországban) alig van kötött elem a református istentiszteleten. Újra egyensúlyba kell
hozni a kötött és szabad elemeket.
Cullmann szerint az őskeresztyénségben a Lélek szabadsága és a liturgia kötött jellege
együttesen szolgálta a gyülekezet építését. Pál mindkét elemet az oivkodomh, alá rendelte,
így egyrészt a kötött részek nem szegényítették el az istentiszteletet, de nem is tették élettelenné,
másrészt a szabad elemek nem okoztak anarchiát és kizárták a szektásodás ve-
8 H. Hubert Gabriella: Geleji Katona István versiculusai és a perikóparend. In: Magyar Egyházzene VI.
(1998/1999), 252. Vö. Jong, K. W. de: Een gereformeerd graduale. In: Jaarboek voor Liturgieonderzoek IV.
(1998), 159–160.
9 Engemann, W.: Einführung in die Homiletik. Francke, Tübingen/Basel 2002, 414.
10 Uo. 420–421.

FEKETE KÁROLY: AZ ÖREG GRADUÁL TEOLÓGIAI TANULSÁGAI ÉS ÜZENETEI… 485
szélyét. 11 Kálvinnál és a reformáció korának istentiszteleti gyakorlatában újra egymásra
találtak a szabad és a kötött elemek, a szabad és a kötött imádságok. A két típusú elem
egészséges aránya ma is segíthet kiegyensúlyozottságot munkálni istentiszteleteinken.
5. A teljes zsoltárkönyv istentiszteleti használata
A teljes zsoltárkönyv istentiszteleti használatának axióma-jellegéhez nem férhet
kétség. Az Öreg graduál egészéből is kiemelkedik a kifejezetten liturgikus célra készült,
„grandiózus, komplett magyar Psalterium”. 12 Ráadásul a prózazsoltároknak ez a teljes
gyűjteménye akkor látott napvilágot, amikor már majd egy emberöltővel korábban,
1606-ban Szenci Molnár Albert közreadta strófikus-rímes genfi zsoltárkönyvét.
Geleji Katona István az Öreg graduál előszavában egyaránt említi is a zsoltározás
kótás (recitált prózazsoltárok éneklése) és köznótájú (strófikus zsoltározás) formáját,
amelyek megférnek nála egymás mellett. Az előszóban többek között így ír Geleji Katona
a zsoltárokról:
„Mert az Sóltár könyv, ollyan mint egy kazdagon minden orvosságokkal poltzonként
meg rakott patika, ugy mint mellyben minden fele lelki háboruk, probák, kísértetek,
és casusok (szerencsétlenségek) ellen kész orvosságok, vigasztalások, intések,
és tanitások, jelen vagynak: Mellyekből mind az bóldog és kedves, s-mind penig az
bóldogtalan, és kedvetlen, ellenkező, állapatokban, mint s-hogy kellessék kinek kinek
akar mi rendbéli embernek-is magát viselni, meg tanulhattya[…].” 13
Érdemes mellé tenni Kálvin szavait az 1537. évi Cikkelyek (Articles…) második
szakaszából, ahol a zsoltáréneklés jelentőségéről adta elő gondolatait Kálvin:
„A zsoltárok arra késztetnek, hogy szívünket Istenhez emeljük, és arra buzdítanak,
hogy magasztaló szavakkal hívjuk segítségül és dicsőítsük szent nevét.” 14
Kálvin a genfi zsoltárok istentiszteleti bevezetésével szintén az istentisztelet doxologikus
struktúráját erősítette meg. A zsoltárokkal tovább bővült a bibliai szövegek istentiszteleti
jelenléte. Az énekszövegek elsődleges alapjai Kálvin számára a Szentírás
énekei és hitvallási szakaszai voltak, amik nem egyszerűen a prédikációra adott válaszokként
jelentek meg, hanem bennük Isten Igéje szólalt meg, hogy igazolja, erősítse,
tágítsa és elmélyítse Isten üzenetét, ahogyan Kálvin mondja:
„sem jobb, sem Isten dicsőítésére alkalmasabb énekeket nem találhatunk, mint a
Dávid zsoltárait, amelyekre maga a Szentlélek tanította meg őt. Amidőn tehát ezeket
énekeljük, bizonyosak lehetünk abban, hogy e szavakat maga Isten adja szánkba,
mintha csak ő maga énekelne bennünk önnön dicsőségét magasztalva.” 15
11 Oscar Cullmann: Urchristentum und Gottesdienst. Zürich 1944. 2. kiadása 1950.
12 Karasszon Dezső: Synopsis Gradualis. A gregorián énekek és a magyar református istentisztelet. In:
G. Szabó Botond (szerk.): Egyház és művelődés. Fejezetek a reformátusság és a művelődés XVI–XIX. századi történetéből.
Kiadja a Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Nagykönyvtár. Debrecen 2000, 177.
13 Geleji Katona előszavát közli: H. Hubert Gabriella: A régi magyar gyülekezeti ének. Universitas Könyvkiadó
Budapest 2004, 416–446. Az idézett sorok: 441.
14 Idézi Pierre Pidoux: Vom Ursprung der Genfer Psalmweisen. Gotthelf Verlag Zürich. Separatdruck aus
der Zeitschrift Musik und Gottesdienst. Nr. 2/1984, 2.
15 Kálvin János 1543-ban megjelent Genfi Zsoltárkönyvének előszava. In: Psalterium Ungaricum. Szenci
Molnár Albert zsoltárfordításai a genfi zsoltárok dallamaira. Közreadja: Bólya József. MRE Zsinata. Bu-

486 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
A zsoltáros kegyesség a református identitástudat része, amely azt a teológiai üzenetet
hordozza, hogy a zsoltárok mindenkori értékmérői a református gyülekezeti
imádságnak és éneklésnek.
6. Az istentisztelet közösségi jellege, gyülekezetszerűség és a gyülekezeti aktivitás
Az istentisztelet közösségi jellege, a gyülekezetszerűség megvalósulása és a gyülekezeti
aktivitás kérdése érdekes megvilágítást kap Geleji előszavából, amely Pál igéit értelmezi.
A protestáns ortodoxia a gyülekezet aktivitását úgy akarta elérni, hogy a tiszta,
világos tanítás anyanyelvűségével elérje az érteni – egész belsővel követni – és így bekapcsolódni
az istentisztelet folyamatába.
7. Liturgiai érzék kifejlesztése és liturgiai ismeretek számonkérése
Geleji Katona István liturgiai felkészültsége kapcsán még egy pedagógiai üzenetről
is szót kell ejtenünk. A Graduál-használathoz elengedhetetlen volt a lelkipásztor liturgiai
felkészültsége. Ma ebben híjával találtatunk!
A teológiai oktatásban a liturgika lexikális anyagának átadásán túl nagy gondot kell
fordítani a biztos és tiszta liturgiai érzék kialakítására, amely a váratlan istentiszteleti
szituációkban és a meghökkentő emberi kérések közepette sem adja fel a keresztyén
istentisztelet lealkudhatatlan sarokpontjait. Ebben központi szerepe van az elvek megtanítása
mellett az elmélyült, kreatív kegyességre nevelésnek.
A liturgika-oktatás felelősségét manapság csak növeli a szekularizmus újabb hullámának
erőteljes és szívós jelenléte. A liturgika-oktatás előtt áll az a nehéz feladat, hogy
kiigazítsa a megbicsaklott, olykor felszínes egyéni kegyességből származó formai és
műfaji zavarokat, és hogy ránevelje a lelkipásztorokat az istentiszteleti rend betartására.
8. Az egyházzenész és a lelkipásztor szakmai közössége
Geleji nem árulja el annak a kántornak a nevét, aki segített neki az Öreg graduál kottázásában,
de köszönete nyilvánvaló. Ugyanakkor tud olyan kántorokról, akik
„ha nem tudatlanságoktol-is, de restségektől vagyon, hogy a Templumon kívől,
az Schloában, az Deákságot, és gyermekséget az éneklésben nem gyakorollyák,
és az notákra meg nem tanittyák, hanem az Chorusban tsak néki kezdik, s-
azonban az Deákság utánnok zendülvén, ha magok jól tudnák-is, az szájokból
ki vonszák, melly miatt gyakorta igen disztelen, és az halgatok előtt kedvetlen
éneklést tésznek. Erre nézve avagy el kellene inkább az kotás énekeket hagyni, s
tsak egy tonuson járó köz notájuakkal élni […] avagy az Cantorok felől kellene
nagyobb gondviselésnek lenni […].” 16
A szakmai kompetenciájának határaival tisztában lévő gyülekezeti lelkipásztor tud
igazán felelőse és munkálója lenni a gyülekezeti alkalmak ékes rendjének, s így terjedhet
ki sáfársága az egyházzene területére is. Akkor a legjobb sáfár, ha erre a területre is
dapest 2003. 9. Ebből a felismerésből született meg Kálvin szerkesztésében 1539-ben Strasbourgban az
Aulcuns Psaumes et Cantiques mis en chant című első énekeskönyv, amelyben 18 zsoltár és 3 ének (Simeon
éneke, a Tízparancsolatot és az Apostoli Hitvallást feldolgozó ének) látott napvilágot.
16 H. Hubert Gabriella: A régi magyar gyülekezeti ének. Historia Litteraria 17. Univeritas Könyvkiadó.
Budapest 2004, 429–430.

FEKETE KÁROLY: AZ ÖREG GRADUÁL TEOLÓGIAI TANULSÁGAI ÉS ÜZENETEI… 487
szakképzett, felkészült munkatársat választ. A gyülekezeti team-munka egyik meghatározó
alakjává kell válnia újra a kántornak, az egyházzenésznek, aki teológiai szempontból
lehet, hogy laikus, de a maga szolgálati területén képzettséggel rendelkező szakember.
Ezt felismerve, a lelkipásztornak kötelessége küzdeni gyülekezetében, egyházában
az egyházzenei dilettantizmus ellen. A lelkipásztor istentiszteleti felelőssége ezzel nem
csökken, de a megvalósítás és a kivitelezés terhe így nem csak az ő vállát nyomja.
Befejezés
Azok a tanulságok, amelyek itt megfogalmazódtak, nem teoretikus felvetések, hanem
annyira időszerűek, hogy mindegyikük átgondolása megkezdődött a Generális
Konvent Liturgiai Bizottsága által megfogalmazott liturgiai alapelvek közreadásával,
Reformátusok a kegyelem trónusa előtt címmel.
Felhasznált irodalom:
Czeglédy Sándor: Megifjodó öreg graduálok. In: Confessio 1978/4, 68–78.
Engemann, W.: Einführung in die Homiletik. Francke, Tübingen/Basel 2002.
Fekete Csaba: Graduál és református istentisztelet. In: G. Szabó Botond (szerk.): Egyház és művelődés.
Fejezetek a reformátusság és a művelődés XVI–XIX. századi történetéből. Kiadja a Tiszántúli
Református Egyházkerületi és Kollégiumi Nagykönyvtár. Debrecen 2000, 207–351.
Ferenczi Ilona: Kísérlet a liturgia egységesítésére az Erdélyi Fejedelemségben (a 17. század első
felében). In: Magyar Egyházzene I. (1993/1994), 21–30.
H. Hubert Gabriella: A régi magyar gyülekezeti ének. Historia Litteraria 17. Univeritas Könyvkiadó,
Budapest 2004.
H. Hubert Gabriella: Geleji Katona István versiculusai és a perikóparend. In: Magyar Egyházzene
VI. (1998/1999) 251–258.
Jong, K. W. de: Een gereformeerd graduale. In: Jaarboek voor Liturgieonderzoek IV. (1988) 151–182.
Karasszon Dezső: Synopsis Gradualis. A gregorián énekek és a magyar református istentisztelet.
In: G. Szabó Botond (szerk.): Egyház és művelődés. Fejezetek a reformátusság és a művelődés
XVI–XIX. századi történetéből. Kiadja a Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi
Nagykönyvtár. Debrecen 2000.
Kálvin János 1543-ban megjelent Genfi Zsoltárkönyvének előszava. In: Psalterium Ungaricum.
Szenci Molnár Albert zsoltárfordításai a genfi zsoltárok dallamaira. Közreadja: Bólya József.
MRE Zsinata. Budapest 2003.
Manfred Josuttis: Die Einführung in das Leben. Gütersloh (1996) 2004, 85–101.
Oscar Cullmann: Urchristentum und Gottesdienst. Zürich 1944. 2. kiadása 1950.
Pidoux, Pierre: Vom Ursprung der Genfer Psalmweisen. Gotthelf Verlag Zürich. Separatdruck aus
der Zeitschrift Musik und Gottesdienst. Nr. 2/1984.
Ravasz László: Istentiszteleti Rendtartás a Magyar Református Egyház számára. Az Országos Zsinat
1929. évi 550. számú határozatával megállapított szöveg reviziójának tervezete. Kézirat gyanánt. Budapest
1950.
Stefan, Hans-Jürg: Német-Svájc református egyházainak liturgia-reformja a XX. század második
felében. In: Református Egyház 2006/5, 113–116.

Bódiss Tamás *
Budapest
Liturgikus alkalmak a gyülekezetben
Liturgisches Erbe und die heutige Kirche. Zusammenfassung
Die Erkennung des Grossen Graduals und die Neuerweckung
der alten liturgischen Formen sind Ereignisse der
letzten zwanzig Jahre. Heute können wir die Bedeutung dieses
Graduals wohl besser beurteilen und in weiteren Bereichen
verbreiten. Das ist das Thema meines Vortrags. Ich glaube,
dass das kirchenmusikalische Erbe der früheren Jahrhunderte
unseren heutigen Gottesdienst und unsere Kirchenmusik erneuern
kann.
Kirche und Gemeinde brauchen Liturgie und Ordnung
für die Anbetung und das Glaubensbekenntnis in Gemeinschaft.
Viele Reformierte sind aber einer gebundenen Ordnung
abgeneigt. Sie brauchen mehrere Gelegenheiten sich daran
zu gewöhnen. Wie kann man die alten Tagesgebete in unser
Gemeindeleben einführen? Zunächst brauchen wir dazu eine
Beispielsammlung und bei der Multiplikation müssen wir gut
aufpassen, dass die Tagesliturgie in ihren entsprechenden
Kreis eingesetzt wird. Außerdem brauchen wir für das Singen mehrere Wahlmöglichkeiten von
verschiedenen Schwierigkeitstufen. Für die Unterstützung meiner Behauptungen habe ich drei
Beispiele.
Nach der Entdeckung der mittelalterlichen, lateinischen Gregorianik, ist im 20-sten
Jahrhundert für den Gebrauch der pfarrkirchlichen Chöre ein einfacheres, muttersprachliches,
liturgisches Liedgut zustande gekommen. Auf anglikanischen Gebieten leben parallel
neben einander die Katedralchöre und die pfarrkirchlichen Gemeindechöre, sie ergänzen und
helfen sich gegenseitig. Ein neuer und wichtiger Teil des heutigen Gesangbuchs der deutschsprachigen
reformierten Kirche in der Schweiz ist die Tagesliturgie geworden. Es werden in vielen
Kirchen und Gemeinden regelmäßige, (monatliche oder wöchentliche) Abend-, Morgen-, oder
Mittagsandachten mit mehreren Gesängen, Gebeten in gebundener Form gehalten. Die alte
Abendliturgie (die Vesper) hat sich in unserm Land während der letzten 20 Jahre verbreitet. Zusammen
mit ihrer Verbreitung kann man die Vielfältigkeit und auch die Erscheinung einfacherer
Formen erfahren. Außer der musikalischen Qualität des Singens ist es sehr wichtig die Form der
verschiedenen Teile (Wechselgesänge, Bewegungen) zu beachten.
Schlüsselwörter: Gradual, Altarsgesang, heutige Praxis, Dialog, Responsorium, Schola, Evensong,
Gottesdienst, Tagesgebet, Gesangbuch, Vesper, Psalmgottesdienst.
* Bódiss Tamás a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzene Tanszékének tanára.
DLA doktori címet 2005-ben szerzett Az 1948-as énekeskönyv a református egyházi éneklés történetében című
disszertációjával. Kezdeményezésére és művészeti vezetése alatt indult 2006-ban a budapesti Kálvin téri
templomban a havi rendszerességű vesperák (zsoltáros istentiszteletek) sorozata. 2010 óta e templom
kántora és egyházzenei igazgatója. Az elmúlt negyedszázadban sokféle egyházzenei feladatot végzett a Református
Egyházzenészek Munkaközösségének titkáraként, a Magyar Egyházzenei Társaság elnökségi tagjaként,
illetve a Magyarországi Református Egyház egyházzenei előadójaként. Saját írásain és előadásain
túl közreműködésével jött létre számos egyházzenei kiadvány, konferencia és más zenei esemény.

BÓDISS TAMÁS: LITURGIKUS ALKALMAK A GYÜLEKEZETBEN 489
K
onferenciánk első napjának előadásaiból is nyilvánvalóvá vált, hogy az 1636-
os Öreg Graduál vitathatatlanul a magyar református egyházi éneklés csúcspontját
jelenti. A köztudat azonban teljesen másképp látja ezt. Ennek egyik fő oka,
hogy a gyülekezeti énekléssel és a liturgiával kapcsolatos ismereteket máig egy 61 évvel
ezelőtti könyv határozza meg, melyben ezt olvassuk:
„Az Öreg graduál valóban nagyszabású kísérlet volt egy több okból tarthatatlan
irány megmentésére és ezért nagy történeti értéke ellenére is csak a magyar reformáció
ó-liturgiai irányának zárókönyvét látjuk benne.” 1
Az értékelés Csomasz Tóth Kálmán tollából való, aki a legkevésbé hibáztatható e
mondatért, hiszen csak könyvének megjelenése után, az 50-es évek elején kezdődött
meg a hazai gregoriánkutatás, melynek keretében később Bárdos Kornéllal együtt éppen
ő kapott lehetőséget arra, hogy a protestáns graduálok kutatását elkezdje. 2 Sajnáljuk,
hogy a liturgiával és a graduálokkal kapcsolatos későbbi eredményei és gondolatai
az egyházi sajtóban nem kaptak kellő hangot. 3
Az Öreg graduál kutatásával kapcsolatos eredmények jó része az utóbbi 20 évben
született, így korábban természetesen nem lehetett ismert az a rengeteg adat sem, melyek
a graduál 17–18. századi, sőt – jórészt Kurta Józsefnek köszönhetően – 19. századi
használatát is bizonyítják. 4 Az utóbbi évtizedek felfedezései nyilvánvalóvá tették,
hogy e liturgikus könyvnek kulcsszerepe volt a szertartási énekek továbbterjedésében,
használatában és továbbélésében.
Jogos azonban a mai egyházzenész, kántor vagy lelkipásztor kérdése: jelenthet-e az
Öreg graduál megismerése és feltámasztása a mai egyházi énekgyakorlat számára is előrelépést?
Előadásom erre a kérdésre igyekszik választ keresni.
Kutató és gyakorló egyházzenészként úgy látom, hogy a múlt egyházzenei értékei
bármilyen áttételesen is, de megtermékenyíthetik a mai istentiszteleti gyakorlatot, főképpen
annak zenei részét. Liturgia és gyülekezeti éneklés kapcsolatával foglalkozott
2008-ban a Pásztor János emlékére rendezett budapesti konferencián tartott előadásom,
5 melyben többek között megállapítottam, hogy a gyülekezetnek szüksége van a liturgiára,
de a megállapítás fordítottan is igaz: a liturgiának gyülekezetre van szüksége.
A liturgia kötött jellege biztosítja, hogy abban a közösség együttesen szólalhasson meg,
ehhez azonban meghatározott rend és kötött szövegű imádságok, énekek kellenek. 6
1 Csomasz Tóth Kálmán: A református gyülekezeti éneklés. Budapest 1950, 142.
2 Bárdos Kornél – Csomasz Tóth Kálmán: Az Eperjesi graduál. Zenetudományi Tanulmányok VI. Budapest
1957. Újabb megjelenése in: Bódiss Tamás (szerk.): Hagyomány és haladás. Csomasz Tóth Kálmán válogatott
írásai születése 100. évfordulójára. Budapest 2003, 371. skk.
3 A Hagyomány és haladás című tanulmánykötetben a Huszár Gál úrvacsorai liturgiájáról 1955-ben közzétett
kitűnő tanulmányán kívül csupán három egyéb, részben töredékes és életében nem publikált, liturgiával
foglalkozó tanulmányt tudtunk közzétenni. Az írásokat a tanulmánykötet 292–335. oldalán olvashatjuk.
4 Kurta József: Az Öreg Graduál századai Erdélyben. Erdélyi Református Egyházzenei Füzetek 8. Kolozsvár
2002.
5 Írásos formája: Confessio XXXV, 89–96, valamint Magyar Egyházzene XVII.
6 Előadásomban kifejtettem, hogy a közösség megszólalása dialógus, responzórikus vagy antifonális formában
jelenhet meg.
A dialógus az istentisztelet alapvető eleme, Isten és ember közötti párbeszéd, mely valójában a lelkipásztor
és a közösség között zajlik. Ma az úrvacsorai ágendában vagy keresztelési szertartásban van jelen,

490 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
Nekünk, reformátusoknak azonban meglehetősen idegen a kötött liturgia. Úgy
érezzük, a Lélek áradását gátolja a kötöttség. Így hát a gyülekezet, mivel hallhatóan
csak kötött rendben szólalhat meg, csendben marad, hallgatja, legfeljebb „magában
mondja” a lelkipásztor imádságát. Nincs hallható válasza arra, mert nincs responzórikus
imádság, a hosszas szabad imádságra pedig nem mondja az „Ámen”-t. Erdélyben
más a helyzet, több a kötött elem: a kötött szövegű bűnvalló imádságot és a rendtartásban
állandó elemként szereplő hitvallást is együtt mondja a gyülekezet.
Mindnyájan tapasztaljuk, hogy sokan idegenkednek a párbeszédes (responzórikus)
elemekben gazdagabb istentisztelettől, mert eltér a megszokott rendtől. A református
igehallgató megszokta az igehirdetés 20 perces (vagy hosszabb) időtartamát. Megszokta,
hogy ez alatt biztosan nem kell semmit tennie, csak csendben, nyugodtan ülni, hiszen
az igehirdetést követő éneket úgyis hosszan fogják bemondani, amire lesz még
idő ráhangolódni. A zsoltározós liturgia azonban, melyben egymás után következnek a
néha szokatlan formájú, rövid sorokból álló antifónák, zsoltárok és egyéb énekek, eltér
ettől a megszokott ritmustól. Az első alkalommal résztvevő talán nem is tudja hirtelen
a lényeget megragadni a sok újdonság miatt. Rendszeres résztvevőként azonban ismerőssé
válnak a dallamok, követhetőbb lesz a sorrend, hozzá lehet szokni annak belső
ritmusához is éppen úgy, ahogyan saját napi életünk diktálta időbeosztásunkhoz is
előbb-utóbb hozzászokunk és ily módon sajátunkká válik.
Fordítsunk a kérdésen és próbáljunk választ keresni arra: szükséges és lehetséges-e
az Öreg graduálból megismert liturgiát gyülekezeti alkalommá tenni? Van-e köztes út,
vagy csak a mai hagyományú istentiszteleti rend és a régi reformátori hagyomány létezik,
átmenet nélkül?
Meg vagyok győződve arról, hogy az énekes liturgikus rendek egyházunk istentiszteleti
életébe való integrálásához szükséges a gyakorlati szempontokat is szem előtt tartó
és segítő, megfelelő alternatívákat felkínáló példatár, mégpedig két okból is.
1. Nem várhatjuk, hogy mindenki eljuthat a liturgiai ismeretek ama fokára, amely az
Öreg graduál olvasásához és használatához szükséges.
2. Az alternatívák kidolgozása és megadása nemcsak a szerényebb képességű együttesek
bekapcsolódását segíti, de lehetőséget ad a liturgikus tételek fokozatos bevezetésére,
e mellett a graduáltételek énekeskönyvi párhuzamaira is rávilágít, igazolva azok
létjogosultságát.
Az alábbiakban három különböző egyházzenei környezetből vett példával szeretném
bemutatni, hogyan jelenik meg és viszonyul egymáshoz a liturgikus egyházzenei
gyakorlat több síkja.
de a prédikációs istentiszteleti formában is helyet lehet ennek az elemnek találni pl. az igeolvasásra adott
közös gyülekezeti válasz formájában. (pl: – Mondjunk áldást az Úrnak. – Istennek legyen hála.)
A responzórikus jelleg adott szöveg állandó visszatérésére épül (pl. – Urunk, hallgass meg minket) az
imádság szakaszai közé beépülve. Az imádkozó kéréséhez ezzel a mondattal kapcsolódik a teljes gyülekezet,
mintegy magáénak vallva az elhangzott kérést, hálaadást, könyörgést.
Az antifonális jelleg szakaszonként váltott olvasást/éneklést jelent. Zsoltárok vagy más bibliai szakaszok
versenkénti váltakozásában valósulhat meg, de gyülekezeti ének strófánkénti váltakozása is ide sorolható
a Kolossé levél szellemében: mondjatok EGYMÁSNAK zsoltárokat, dicséreteket, lelki énekeket.

BÓDISS TAMÁS: LITURGIKUS ALKALMAK A GYÜLEKEZETBEN 491
Párhuzamok
1. A mai magyar katolikus egyházzenében a középkori latin gregorián mellett ott az
átlagos képességű plébániai szkólák részére kidolgozott magyar nyelvű, egyszerűbb
dallamú, de a teljes egyházi évre alkalmazható gregorián repertoár.
A múlt század ötvenes éveiben Rajeczky Benjámin vezetésével kezdődött el a középkori
kéziratos kódexek zenei értékeinek feltárása. A megismert liturgikus zenei
kincs megszólaltatására Szendrey Janka és Dobszay László 1970-ben életre hívta a
Schola Hungaricát, mely hamarosan évenként készítette széleskörű érdeklődéstől kísért
hanglemezeit. (Elterjedtségére jellemző, hogy a magyar gregoriánum lemezeivel
református lelkipásztor-nagybátyám vidéki parókiáján találkoztam.)
Ugyanezen évtizedben született meg a templomi liturgikus-énekes szolgálatot végző
szkóla-mozgalom is. Már a mozgalom elején számot kellett vetni azzal, hogy a lelkes,
ámde létszámban és zenei-kottaolvasási tudásban többnyire szerény képességű
plébániai együttesek a Schola Hungarica lemezein szereplő – kezdetben főként a magyar
középkori hagyományt tartalmazó – latin nyelvű, igényes gregorián tételek csak
kis részét tudnák elsajátítani és repertoáron tartani. Számukra egy egyszerűbb – ugyanakkor
zeneileg régebbi rétegből való, de anyanyelvűvé formált – liturgikus énekkincset
kellett megteremteni. Ez a gregorián ősrétegéhez visszanyúló, egyszerűbb formaidallami
jegyeket hordozó, magyar nyelvű (Dobszay László szóhasználatával: „kis gregorián”)
alkotja a nyolcvanas évek elején megszületett katolikus Éneklő Egyház énekeskönyv
egyik jelentős új rétegét. 7
A protestáns graduálokban található tételek zömmel éppen a könnyebb „kis gregorián”
körébe tartoznak. A fentiek párhuzamaként mégis szükségesnek látszik, hogy a
reformáció értékes, de ma liturgiájában és zeneiségében egyaránt idegennek és bonyolultnak
tűnő zenei világát a gyülekezetekhez, az érdeklődő karnagyokhoz és kántorokhoz
– módszertanilag és metodikailag átgondoltan, könnyebb alternatívákat is felkínálva
– megpróbáljuk közelebb vinni és így gyülekezeti szinten is használhatóvá tenni.
2. Hasonló rétegződést figyelhetünk meg az anglikán egyházzenében is. Mint ismeretes,
a magyar protestáns graduálkincs létrejöttével nagyjából egy időben született
meg az angol egyház reggeli (Matins) és esti (Evensong) kórusliturgiája. A VIII. Henrik
alapította kórusiskolák (köztük a világhírű King’s College) és az angol katedráliskórusok
több évszázados folyamatos kórusgyakorlata tartja fenn ezt a – jelentőségében
a mi Öreg graduálunkhoz hasonló – hagyományt, mely nemcsak az anglikán egyházzene
alapja, de egyben az angol zeneélet meghatározó eleme is. Ugyanaz illik rá,
mint – konferenciánk címe szerint is – az Öreg graduálra: „európai kulturális kincs és
anyanyelvű istentisztelet”.
A professzionális szinten éneklő katedrális kórusok mellett számos amatőr gyülekezeti
énekkar működik országszerte. Több alkalommal is kint járva tapasztaltam, hogy a
gyülekezeti kórusok és a laikus egyházzenészek számára fontos minta és viszonyítási
pont a vezető énekkarok napi énekes szolgálata annak ellenére, hogy a gyülekezetekben
ennek a zenei kincsnek és minőségnek nyilvánvalóan csak töredékét tudják megvalósítani.
Szoros és élő a kapcsolat a hivatásos és az amatőr szint között. A széles bázison folyó
egyházzenei (orgonista-, kórusénekes- és karnagy-) képzést a Salisbury-i székhelyű
7 Részletesebben ld. Dobszay László: A gregorián mozgalom harminc éve Magyarországon. In: Magyar
Egyházzene I. (1993/1994), 387–397.

492 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
Royal School of Church Music szervezi a hivatásos egyházzenészek bevonásával laikusoknak,
tanfolyami és kurzusjelleggel. (Bővebb információk: www.rscm.com) Egy ilyen
énekes napot is meglátogattunk legutóbbi tanulmányi utunkon 2010 tavaszán Londonban,
ahol laikus kórustagokkal dolgozott többek között a St. Paul katedrális karnagya.
Az angol példa ismét azt erősíti, hogy az Öreg graduál liturgikus éneklésének magas
szintű, igényes gyakorlatát nekünk is meg kell tartanunk, de a gyülekezeti használat
számára egyszerűbb formákat is ajánlani kell.
3. A harmadik példa svájci református környezetbe vezet, ahol 1998-ban jelent meg
az új német nyelvű református énekeskönyv. Az új énekeskönyvről és a körülötte zajló
komoly himnológiai-liturgikai munkáról számolt be a 2002-ben Pápán rendezett egyházzenei
konferencián e munka egyik központi személyisége: Hans-Jürg Stefan svájci
református lelkész. 8
Svájcban, de más európai református területeken sem volt az Öreg graduálhoz hasonló
korabeli egyházzenei gyakorlat és hagyomány, a svájci reformátusok a 20. század végén
mégis fontosnak látták, hogy a napi áhítatok liturgikus formáit református környezetben
is meggyökereztessék. Az énekeskönyv Gottesdienst im Tageskreis feliratú fejezete foglalja
magába a reggeli, déli, esti és késő esti áhítatok énekes-szöveges anyagát. A zenei anyag
néhány gregorián eredetű antifónán és himnuszon kívül – a mai kor lehetőségeihez és
igényeihez igazodva – csak strófikus énekeket tartalmaz, nyilvánvalóan a napszaki áhítatok
legegyszerűbb formája szerint. Hans-Jürg Stefan szerint az új énekeskönyv segítséget
és bátorítást adott a gyülekezeteknek saját ezirányú liturgikus törekvéseikben.
„Azok a református gyülekezetek, melyek évek, sőt évtizedek óta – általában elkötelezett
egyházzenészek kezdeményezéséből – rendszeresen tartanak napszaki
imákat, most vállalkozásukban igazolva látják magukat, és a jelentősen kibővített
repertoár (énekek, zsoltárok, kánonok stb) formai és tartalmi sokszínűségéből
eleven gyakorlatot alakíthatnak ki”
– jellemezte előadónk az énekeskönyv napszaki liturgiáinak hatását. Az előadásból
azt is megtudtuk, hogy a helyi viszonyokhoz és lehetőségekhez képest több szinten él ez
a gyakorlat. A berni Münsterben csaknem 5 évtizede jól képzett énekkar vezeti a szombat
délutáni vesperákat. A kórust 1962-ben alapította Martin Flämig, a drezdai
Kreuzchor egykori világhírű dirigense. Hasonló, professzionális szintű kántorátus működik
a zürichi Predigerkirchében is. 9 A magasabb színvonalú, igényes műzenei feladatokat
is megvalósítani képes kórusokon kívül a napszaki liturgikus áhítatok szélesebb
körben is ismertté váltak. Egyes gyülekezeti kórusok havi rendszerességgel iktatnak be
hétköznap esti énekes imádságokat szolgálati rendjükbe, több esetben a hétközi kóruspróbával
kombinálva. Az említett előadás alkalmával ezek különböző zenei anyagába is
bepillantást nyerhettünk. Az egyszerűbb formák és zenei anyag ellenére a liturgia minden
lényeges eleme itt is a „helyén van”, még akkor is, ha az első rész esetleg egyetlen zsoltár
énekléséből – vagy csak felolvasásából és ahhoz kapcsolódó gyülekezeti énekből – áll, a
8 Hans-Jürg Stefan: Német-Svájc liturgia-reformja a XX. század második felében. Zsoltár X. 9–16. Interneten:
http://silver.drk.hu/zsoltar.
9 E két magas színvonalú kórus ma Evangelische Singgemeinde néven működik egyetlen vezető karnagy
irányítása alatt. A két nagyvárosban végzett liturgikus szolgálatokon túl koncertekkel, hangversenykörutakkal
és lemezfelvételekkel lépnek a szélesebb nyilvánosság elé. 2004-ben Magyarországon is jártak.
További részletek és teljes évi programrend található honlapjukon: http://www.kantorei.ch.

BÓDISS TAMÁS: LITURGIKUS ALKALMAK A GYÜLEKEZETBEN 493
Magnificat helyén pedig egy általános dicsérő ének vagy kórusmű képviseli a hálaadás
hangjait. 10
Két évtized hazai tapasztalatai
A következőkben rövid áttekintést szeretnék adni, hogyan vert gyökeret a
graduálok liturgiai gyakorlata Budapesten az utóbbi két évtizedben? Itt is megfigyelhető
a mai lehetőségekhez és fogadókészséghez igazodó alkalmazkodás, a liturgiai és a
zenei egyszerűsödés olyan fokozatai, melyek azonban megőrzik az eredeti keretet és
lényeget. Fel kellett ismerni, hogy a graduálok zenei és liturgikus világát úgy tudjuk a
mai gyülekezethez közel vinni, ha annak elemeit számára ismerős közeghez – tehát az
énekeskönyvhöz – kapcsoljuk.
Az elmúlt két évtizedben, kezdetben alkalmi jelleggel, később egyre több helyen
rendszeressé váltak a graduálok tételeiből összeállított vesperák. Kezdetben a Magyar
Protestáns Közművelődési Egyesület keretén belül alkalmilag, több helyszínen, majd
később a budavári evangélikus templomban szervezte Ferenczi Ilona a vesperákat.
A Zeneakadémia Egyházzenei Tanszékének első angliai tanulmányútját (1995) követően
jött létre a Fővárosi Kántorátus, melynek protestáns tagozataként indult el a
kelenföldi evangélikus templomban a vesperák heti rendszerességű sorozata. Ennek liturgiai
és zenei rendjének kialakításában magam is részt vettem. A graduálok anyagán
kívül angliai tapasztalatainkra is támaszkodtunk, így a liturgikus tételek mellett helyet
kapott a polifon kórusének, az orgonajáték és a gyülekezet aktív bekapcsolódását segítő
gyülekezeti ének is. Ezzel a lehetőségek határait figyelembe vevő, mégis igen változatos
zenei-liturgiai forma jött létre, mely a gyülekezeti befogadást segítette, de nem
kellett lemondani a zenei igényességről sem. 11
A kelenföldi vesperák nyomán elfogadottá vált, hogy a graduálhimnuszt gyülekezeti
ének is helyettesítheti, de a napszaki liturgiák több tételében is használhatjuk a gyülekezeti
énekeskönyvet. Ilyen az Uram Isten siess invokáció, melyet – a hiányzó első három
szakaszt Huszár Gál komjáti graduáljából pótolva – gyülekezeti énekként énekelhetünk,
liturgikus és gyülekezeti ének szerves egymásba fonódását, egységét segítve.
Természetesen a zsoltárokat is énekelhetjük gyülekezeti ének formájában. A három
zsoltár egyikeként már az evangélikus jellegű kelenföldi vesperákon is helyet kapott a
genfi forma. Református környezetben (az utóbbi évtizedben elindult budafoki vesperákban
is) az arány megfordult: inkább két genfi zsoltár közé illeszkedett be egy recitált
zsoltár. Olyan is gyakran előfordult, hogy a legelső helyre verses magyar zsoltárdicséret
(zsoltárparafrázis) került, majd a második (recitált) zsoltárt követően a Goudimel-féle
váltóversszakokkal gazdagított genfi forma zárta a vespera zsoltáros részét. A Zene-
10 Az Öreg graduál-konferencián Ralph Kunz előadása is megerősítette azt, hogy milyen fontos a napszaki
áhítatok Sitz im Lebenjének felismerése. Egyházzenész létemre úgy vélem, hogy a gyülekezeti hitélet
és az egyéni kegyesség elmélyülése szempontjából fontosabb ennek felismerése, mint a zenei megvalósítás
makulátlansága.
11 Sokak számára ismert, de foglaljuk röviden össze: a vesperás első részének meghatározó része a –
kezdő invokációt követő – zsoltárimádság, melyet az igeolvasás és protestáns szokás szerinti prédikáció
követ. A második rész inkább dicsérő jellegű. A responsoriumot és himnuszt követően rövid versiculus
vezet az imádságos-könyörgéses szakaszt indító Magnificat-hoz. Ezt követik a különféle imádságok, melyet
(az angol gyakorlat hatására sok helyen) a Miatyánk előtt beillesztett motetta (szabadon választott kórusmű)
zár, majd áldással és a benedicamus éneklésével fejeződik be a liturgia.

494 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
akadémia Egyházzenei Tanszékének Officia academica – kiadványa szerint 12 a tanszéki
évnyitókon és évzárókon a recitált és a genfi zsoltár további érdekes egymásba kapcsolódása
valósul meg, amikor a gregorián psalmust ugyanazon genfi zsoltár valamely kiválasztott
verse keretezi. (Kis változtatással akár egyszerű gyülekezeti gyakorlat is válhat
ebből: amikor a bibliai zsoltár felolvasását követheti ugyanazon genfi zsoltár egy
vagy több verse, mintegy kiemelve a választott zsoltár főbb gondolatait.)
A református vesperás legegyszerűbb zenei formája is tanszéki keretben született
meg. Immár évtizedes szokás szerint a budapesti Zeneakadémia egyházzenei tanszékén
szervezett közös istentiszteletei: adventben az új evangélikus liturgia szerinti főistentisztelet,
január első napjaiban latin karácsonyi matutinum, majd harmadikként nagyböjti
vagy húsvéti időben református vesperás. Bár a hallgatók képesek a díszesebb graduáltételek
megszólaltatására, mégis a legegyszerűbb formát választottuk, amelyben minden
lehetséges tételt a református énekeskönyv anyagából vettük. Olyan énekrend született
így, mely egy átlagos gyülekezetben sem lehet elriasztó. Ha ugyanis az invokáció, a zsoltárok
és a himnusz helyén szereplő gyülekezeti ének mellett a verses Magnificat is genfi
dallamon hangzik el, a kórusnak, illetve az éneklő gyülekezetnek csupán a kis tételeket
(responsorium, versiculus, benedicamus, valamint az invokáció bevezető könyörgései)
kell megtanulni graduális formában. E rövid, könnyű tételek már 2006-ban megjelentek
a Berkesi Sándor szerkesztette, Kárpát-medence szerte elterjedt ifjúsági énekeskönyvben
13 éppen azért, hogy minél többek számára ismertté váljanak.
Ezen az alapon indult a budapesti Kálvin téri templomban öt éve a havonta elhangzó
vesperások (zsoltáros istentiszteletnek nevezett) sorozata is. Kezdetben az
énekeskönyvi énekek többszólamú váltóversszakainak megtanulása volt a kórus legfőbb
feladata, az antifónákat és egyéb összekötő jellegű liturgikus tételeket csak szólisták
énekeltek. Fél év – vagyis 5–6 alkalom – után már a kórustagoknak is ismerőssé,
megszokottá vált az új liturgikus forma. Kezdték megérezni, melyek az állandó és a
változó elemek, ezek milyen viszonyban vannak egymással, sikerült az istentisztelet –
zsoltároktól a Magnificatig tartó – ívét nemcsak a kórussal, de az éppen szolgáló lelkésszel
is éreztetni. (Az érintettség jelei jól érezhetők a lelkipásztor záró imádságában,
annak szóhasználatában, jellegében.) Mindezeken túl a gyülekezet is elfogadta ezt a
havi rendszerességgel ismétlődő istentiszteleti formát, melynek énekrendje – a prédikációtól
függetlenül – mindig az egyházi év aktuális időszakához igazodik.
Végül meg kell említenünk, hogy a budapesti Erdélyi Gyülekezetben teljesen laikus
környezetben, egyetlen énekes-kántor vezetésével zajlanak napi rendszerességgel a reggeli
és déli áhítatok graduál és énekeskönyvi énekekkel vegyes liturgikus rend szerint.
Alternatívák és néhány szempont
Felmerülhet ezek után a kérdés, vajon meddig szabad, meddig lehet a liturgiát egyszerűsíteni?
Szerintem fontos, hogy annak minden lényeges eleme megmaradjon és a liturgia –
a zsoltároktól a Magnificat hálaadásáig feszülő – íve sértetlen maradjon.
Korábban említettem, hogy a strófikus formában énekelt fő részeket összekötő –
vagy bevezető – rövidebb graduáltételek megtanulása még a gyülekezet számára sem el-
12 Officia academica. Ökuménikus zsoltáros imaórák gregorián, graduál, és többszólamú tételekkel. Közreadja
Merczel György. Budapest 2005.
13 Az Úrnak zengjen az ének. Ifjúsági énekeskönyv. Budapest 2006, 340–344.

BÓDISS TAMÁS: LITURGIKUS ALKALMAK A GYÜLEKEZETBEN 495
érhetetlen. Példa erre a budafoki gyülekezet, ahol a vesperást rövid énektanítás előzi
meg. Bár a kis tételeknek nagyrészt összekötő, tagoló szerepük van, a figyelmes résztvevőnek
azonban az is feltűnik, hogy mennyire személyessé teszik, elmélyítik a mondanivalót.
Éppen az énekek egymást követő sorozata teszi lehetetlenné, de szükségtelenné
is azok konferálását. A rendszeresen résztvevő gyülekezeti tagok egyre ismerősebbnek
érzik a liturgiát, mely által az istentisztelet új formáját tapasztalhatják meg.
Úgy vélem, az Öreg graduál gazdag öröksége a nagy felelősség mellett sok lehetőséget
ad kezünkbe. Figyelembe kell vennünk azonban a mai zenei megvalósítás határait
is, melyet nagyrészt a gyülekezetek befogadókészsége határoz meg. Részletekig ható
gondos mérlegelés szükséges annak eldöntéséhez, hogy mi az, ami elősegíti és mi az,
ami akadályozza e liturgikus kultúra meggyökerezését?
Eddig jórészt csak a zenei elemekről volt szó, pedig egy énekes istentiszteletnek
számos más összetevője is van. Igaz, ezekről a részletekről a graduálok nagyon szűkszavúan
tájékoztatnak bennünket. Csupán részleges, illetve közvetett információink
vannak arról, hol és hogyan helyezkedett el a deákok kórusa, hogyan irányította azt a
kántor, pontosan mit énekelt a kórus és mit a gyülekezet stb? Volt-e bármiféle helyváltoztatás
– bevonulás, felállás-leülés stb. – a liturgia során?
Mindezeket és más egyéb kérdéseket – a korabeli információktól függetlenül is –
nekünk magunknak kell eldöntenünk az adott templomtér és a mai gyülekezeti szokások
figyelembevételével. Átvehetünk más felekezetekben már bevált vagy alkalmazott
szokásokat, ha azok beilleszthetőnek és hasznosnak tűnnek.
Tapasztalataim alapján befejezésül néhány fontos szempontra szeretném felhívni a
liturgiát vezetők és éneklők figyelmét.
1. Az istentisztelet ünnepélyességét fokozza, ha az egyes részek megakadás, fölösleges
szünetek nélkül, egymásba kapcsolódóan követik egymást. Az ehhez szükséges
mozgásokat pontosan el kell tervezni és „beütemezni”, a bevonulástól, leülésektőlfelállásoktól
kezdve a hangadásokig, az igeolvasók, imádkozók és más szolgálattévők
helyváltoztatásáig.
2. Igen fontos a liturgikus kórus és a karnagy elhelyezkedése, melyben lehetőleg el
kell kerülni, hogy az énekkar a gyülekezettel szemben foglaljon helyet. Ez ugyanis azt
jelenti, hogy itt most ők vannak a középpontban. Református templomaink jellemző
elrendezésénél a legjobb és leggyakrabban meg is valósítható, hogy a kórus a gyülekezethez
képest oldalvást – általában a presbiteri padokban, az úrasztala, illetve a szószék
felé tekintve – foglal helyet. Itt a gyülekezet is jól látja, de az elhelyezkedés azt is kifejezi,
hogy az úrasztala és a rajta elhelyezett Szentírás áll a középpontban. A kórushoz
hasonlóan a karnagy sem kerülhet központi helyre, különösen, ha az az úrasztala (más
felekezeteknél az oltár) irányában van. Legjobb, ha kicsit oldalvást állva vezeti a kórus
énekét.
3. Az is a koncertszerű jelleget erősíti, ha a liturgia során a kórus végig áll, a gyülekezet
pedig végig ül. Természetes, hogy a kórus egy-egy igényesebb motettát vagy kórusművet
felállva énekel, de ha a zsoltárba vagy más énekbe a gyülekezetet is be akarja
kapcsolni, akkor ezt az egységes viselkedéssel is tanácsos alátámasztani. (Anglikán
templomokban a Magnificat és Nunc dimittis éneklésekor közben a gyülekezet a kórussal
együtt feláll, ezzel fejezi ki, hogy kapcsolódik a kórus énekben mondott imádságához.)
4. A liturgia egyik legősibb eleme az alternatim (vagy más szóval antifonális) éneklés.
A váltakozó éneklés egyszerű eszközökkel tagolja és teszi változatossá a sokstrófás

496 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
éneklést is, a többszólamú feldolgozás pedig a művészi és spirituális szintet emeli, inspirálva
a gyülekezet énekét is. Az egyszerűbb graduáltételek és contrapunctus simplex
típusú énekfeldolgozások éppen elég és változatos feladatot rónak egy gyülekezeti kórusra,
az alternatim éneklés pedig igazi éneklő közösséggé formálja a gyülekezetet.
Sokan hangoztatják, hogy református istentiszteletünknek és a belőle fakadó lelkiségnek
meg kellene újulni. Elfelejtik azonban, hogy az igazi megújulási mozgalmak
mindig „re-formációval”, vagyis a múltból táplálkozó megújulással jártak együtt. Tévednek
tehát, akik az újdonságokban vagy a mai kor zenei stílusának átvételében vélik
megtalálni a megújulás titkát. A fent említett példákkal és tanácsokkal bátorítani szeretnénk
a gyülekezeti énekkarokat, hogy a régi szokások felelevenítésével és mai lehetőségekhez
alkalmazásával saját környezetükben teremtsék meg a napszaki énekes áhítatok
mai formáit. Svájci testvéreink tapasztalata szerint akik ilyen alkalmakon részt
vesznek, megtapasztalják, hogy az állandó imaidők milyen jótékony hatással vannak, és hogy „az
imádkozás ritmusa” belső erőket szabadít fel, valamint tápláló csöndre, az élet Forrásához vezet
el. 14 Kívánjuk, hogy ezt minél többen nálunk is megtapasztalják.
Az egyházi éneklés és a műzene szerepéről és jelentőségéről további alapelvek olvashatók
a Generális Konvent Liturgiai Bizottságának füzetében. 15 Reménységünk,
hogy a készülő Istentiszteleti Példatár – a svájci reformátusok énekeskönyvéhez hasonlóan
– még több segítséget és inspirációt nyújt majd a gyülekezeti énekes-liturgikus
alkalmak elterjedéséhez.
Felhasznált irodalom
Az Úrnak zengjen az ének. Ifjúsági énekeskönyv. Budapest 2006, 340–344.
Bárdos Kornél – Csomasz Tóth Kálmán: Az Eperjesi graduál. Zenetudományi Tanulmányok
VI. Budapest 1957. Újabb megjelenése in: Bódiss Tamás (szerk.): Hagyomány és haladás.
Csomasz Tóth Kálmán válogatott írásai születése 100. évfordulójára. Budapest 2003, 371. skk.
Bódiss Tamás: Liturgia és gyülekezeti éneklés. In: Magyar Egyházzene XV. (2007/2008), 2, 167–
174. Ld. még in: Confessio XXXV. (2008), 2, 89–96.
Csomasz Tóth Kálmán: A református gyülekezeti éneklés. Budapest 1950.
Dobszay László: A gregorián mozgalom harminc éve Magyarországon. In: Magyar Egyházzene I.
(1993/1994), 387–397.
Fekete Károly (szerk.): Reformátusok a kegyelem trónusánál. A magyar református istentisztelet megújulásának
teológiai alapelvei. Budapest 2010, 25–29. Ld. még www.reformatus.hu.
Hans-Jürg Stefan: Német-Svájc liturgia-reformja a XX. század második felében. Zsoltár X. 9–16.
http://silver.drk.hu/zsoltar.
Kurta József: Az Öreg graduál századai Erdélyben. Erdélyi Református Egyházzenei Füzetek 8.
Kolozsvár 2002.
Officia academica. Ökuménikus zsoltáros imaórák gregorián, graduál, és többszólamú tételekkel. Közr.:
Merczel György. Budapest 2005.
14 Hans-Jürg Stefan: Német-Svájc liturgia-reformja a XX. század második felében. Zsoltár X. 11.
15 Fekete Károly (szerk.): Reformátusok a kegyelem trónusánál. A magyar református istentisztelet megújulásának
teológiai alapelvei. Budapest 2010, 25–29. Digitálisan is elérhető: www.reformatus.hu.

Zalatnay István *
Budapest
Napszaki áhítatok a budapesti
Erdélyi Gyülekezetben
Gebetstunden in der Siebenbürgischen Reformierten Gemeinde
in Budapest. Zusammenfassung
In der Budapester Gemeinde der Siebenbürgischen Reformierten
Kirche sind seit vier Jahren Tagesandachten (am Morgen, einmal während
des Tages und am Abend) ständige Teile des liturgischen Lebens
geworden. Der Vortrag möchte den hierher geführten Weg präsentieren.
Die Initiative kam einerseits von theoretischer Seite: Nach dem
Jahre 1990 spielte die am meisten von Kirchenmusikern und Liturgiegeschichtlern
angeregte Neuentdeckung der so -genannten altprotestantischen
ungarischen Liturgietradition eine wichtige Rolle, aber
auch die sprachphilosophischen liturgischen Forschungen des Pfarrers
der Gemeinde trugen dazu vieles bei. Praktischerseits war es wichtig
die einzigartige Situation der Gemeinde in Betracht zu nehmen.(Die
Siebenbürgische Gemeinde als eine exterritoriale Gemeinde ist in Kontinuität
mit der Flüchtlingmission, die von Géza Németh, einem der wichtigsten protestantischen
Oppositionellen, halblegal für die aus der Ceauşescu-Diktatur flüchtenden Leute gegründet wurde.)
Seit einem Jahrzehnt werden in der Gemeinde die ganze Nacht hindurch dauernde, die vergessene
liturgische Tradition vielseitig nutzende Osternvigilien gehalten. Die „neue“ Erlebniswelt mit neuen
Mitteln bei diesen festlichen Angelegenheiten ist zu liturgischem Alltagsleben geworden. Wie z.B.
seit der Adventzeit 2007 die – prinzipiell täglich drei, praktisch meistens zwei – eingeführten Tagesandachten.
Das Liturgiesystem enthält jährlich wiederkehrende, drei tägliche Andachten mit vorgeschriebener
Liturgie (abgesehen von der kurzen Predigt und von einem Teil des Gebets) Die vorgeschriebenen
Teile ändern sich wöchentlich. Die wichtigsten Prinzipien in der Zusammenstellung
dieser Liturgie waren:
– Die Geltendmachung charakteristischer Züge der reformierten Theologietradition und der
Glaubenserfahrungen des ungarischen Protestantismus. (So existiert z.B. eine selbstständige kirchliche
Jahreszeit von Mitte August bis Mitte Oktober, wo der Gedanke der providentia generalis im
Mittelpunkt steht; ein Gedanke ,der für die ungarische reformierte Kirche außerordentlich wichtig
war , – anders als in Westeuropa – da die Kirche überwiegend aus Bauerngemeinden bestand . Ähn-
* Dr. Zalatnay István (sz. 1960), az Erdélyi Gyülekezet lelkésze a Budapesti Református Theologiai
Akadémián (jelenleg Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara) szerzett teológiai és lelkészi
oklevelet (1984, 1985). 1991-ben filozófia tanári oklevelet szerzett az ELTE-n, majd pedig ugyanitt doktori
címet (2004). 1985–1986-ban a Genfi Egyetem ösztöndíjasa volt. 1990–1991-ben kormányfőtanácsosi
tisztet töltött be, 1992-ben az Észak-atlanti Közgyűlés Nemzetközi Titkárságának (Brüsszel) meghívott
kutatója, 1992–1994-ben pedig a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnökhelyettese. 2003 és 2011 között
a Pápai Református Teológiai Akadémia Rendszeres Teológiai Tanszékén volt óraadó tanár, majd
docens, 2009 és 2011 között pedig rektorhelyettes is. 1997-től a Johannita Lovagrend (Balley Brandenburg)
tiszteletbeli, 2007-től jogi lovagja; 1998–2002-ben az Illyés Közalapítvány kuratóriumi, 2001–2002-
ben pedig az MTV Közalapítvány kuratóriumi tagjaként is tevékenykedett.

498 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
licherweise gibt es eine kirchliche Jahreszeit mit dem Gedanken im Mittelpunkt: Gott als Herr der
Geschichte, mit folgenden Gelegenheiten: Der 23. Oktober 1956, Tag der Ungarischen Revolution,
Reformationstag, Allerheiligentag bis zu dem letzten Sonntag des Kirchenjahrs.
– Die Liturgie enthält vorgeschrieben beinahe das ganze Material des aktuellen reformierten
Gesangbuchs (dessen größter Teil in den meisten Gemeinden sonst nicht gesungen wird).
– Wahlmöglichkeit ist doch möglich: das heißt z.B., dass die Psalmenrecitation nach der alten
Tradition angeregt ist, aber es ist doch wechselbar mit Genfer Psalmen des aktuellen Gesangbuchs.
– In der Strukturierung der Liturgie sind folgende Prinzipien am wichtigsten: das Kirchenjahr
die Tageszeit und die Woche.
– In den Lesungen dieser Liturgie folgt man dem offiziellen Bibelleseführer der Reformierten
Kirche in Ungarn und teilweise den evangelischen Losungen. Auch sonst will diese Liturgie als eine
erweiterte Form des Bibelleseführers dienen.
Diese Andachtsliturgie wird seit zwei Jahren auch an der Theologischen Fakultät in Pápa benutzt.
Schlüsselwörter: Gebetstunde, Siebenbürgische Reformierte Gemeinde in Budapest, Liturgie.
N
agy öröm számomra, hogy ezen az illusztris fórumon a gyülekezetemben
négyéves múltra visszatekintő napszaki áhítatokról beszélhetek. Némi töprengés
után arra jutottam, hogy nem annyira szinkronikus, mint inkább diakronikus
bemutatásra fogok törekedni. Nem próbálom részleteiben bemutatni ezt a liturgiát,
mert egyrészt ehhez kevés lenne az idő és jóval bőségesebb anyag olvasható róla a Magyar
Egyházzene 2009–2010/3-as számának 259–298. oldalain. Másrészt viszont tanulságos
lehet megismerni azt az útat, amely ennek a liturgiának a létrejöttéhez vezetett, s
amelynek azt remélem, egy gyülekezet körén túli jövője is van.
Először tehát el szeretném mesélni, hogy hogyan jutott el egy budapesti református
lelkész és gyülekezet addig, hogy ilyen áhítatok is részeivé váljanak liturgikus életének.
Persze nagyon illetlen dolognak tűnik, hogy valaki egy gyülekezet életére irányuló kérdésre
válaszolva nem kis részt a saját életéről kezdjen beszélni. Csakhogy az a valóság, hogy
a liturgiai megújulásnak azt a vonulatát, amellyel itt foglalkozunk, ma legtöbbször pontosan
ez jellemzi: egy-egy lelkész – és talán még gyakrabban nem lelkész – mély hitbeli
meggyőződés által indíttatva megpróbál talpalatnyi földet találni egy, a ma általánostól jelentős
mértékben eltérő hitmegélés, egyéni és közösségi hitgyakorlat számára.
Önmagában is igen figyelemreméltó ez a tény. Különösen protestáns talajon fontos
ezt hangsúlyozni. Nem az történik, hogy a keresztyén élet más dimenzióiban életre kelő
megújulás egyszer majd valamiképp a liturgiában is jelentkezik, hanem az, hogy ez a
megújulás kiváltképpeni módon a liturgiához kapcsolódva, az által bomlik ki. Ez azt
jelenti, hogy az egyház életét mindenkor jellemző „semper reformari”-nak megkérdőjeleződik
egy sokak számára magától értetődőnek tűnő paradigmája. Úgy tűnik, a Lélek
szuverenitásához az is hozzátartozik, hogy más irányból fújjon, mint ahogyan azt várnánk,
hogy más (sor)rendben érvényesüljön megújító ereje az egyház életében.
Fontos hangsúlyozni azt is, hogy itt egy olyan jelenségről van szó, amely az egész
nyugati keresztyénségben megfigyelhető. Arról az alapvető tapasztalatról és reményről
van szó, amely az egyház útkeresésében döntő jelentőségűnek tartja a már-már elfeledett
liturgiai múlt „újra-kivirágzását”. Nem kétséges: ezzel letagadhatatlanul útkereszteződéshez
érkezünk. Mert létezik a megújulás reményének egy más útja is, egy népszerűbb
és könnyebben követhető útja: az, amely attól várja az életnedvek újraindulását,
ha a környező világ eszközrendszerét, módszereit, stílusát veszi át az egyház.

ZALATNAY ISTVÁN: NAPSZAKI ÁHÍTATOK A BUDAPESTI ERDÉLYI GYÜLEKEZETBEN 499
Vannak, akik szerint ez hatékonyabbá fogja tenni az egyház szolgálatát. És vannak,
akik szerint ez által elvész az üzenet. Az egyik nézet szerint az a legnagyobb baj, ha az
egyház nem elég korszerű, ha nagyon más, mint a világ. A másik szerint az, ha elveszíti
lényegét, az, ha nem eléggé más, mint a világ. A liturgiai megújulás említett vonulatával
szimpatizálók – tudva, vagy nem tudva – ez utóbbi utat választották.
Így hát, illik–nem illik, kénytelen vagyok arról beszélni, hogy hogyan jutottam el én
magam a 21. század első évtizedében olyan gondolatokra, hogy kezdeményezzem gyülekezetemben
a magyar óprotestáns liturgiai hagyományból inspirálódó napszaki áhítatok
bevezetését. Egyúttal ez alkalom arra is, hogy kifejezzem köszönetemet azoknak,
akik nélkül ez nem történhetett volna meg, mindenekelőtt két egyházzenésznek.
A graduálos énekeskönyvekkel és az ehhez kapcsolódó egész liturgiai hagyománynyal
való első találkozásom több mint egy évtizeddel ezelőtt történt, amikor is egy előadást
hallottam erről Papp Anette frissen végzett egyházzenésztől. Ez akkor számomra
elsősorban meglepő volt: csodálkoztam, hogy ennyire más volt nemzedékeken
keresztül hitbeli őseink liturgiai gyakorlata, vagyis kifejezésmódja és – lehetetlen volt le
nem vonnom a következtetést – jelentős részt belső világuk, hitük valósága, annak legintimebb
rétegei is.
Érthető, hogy ennek következtében elkezdtem érdeklődni e téma – nem is pusztán
a konkrét óprotestáns hagyományok, hanem általában a liturgika – iránt. Lassan megérlelődött
bennem a felismerés, hogy az a teológiai diszciplína, amit a mi teológiai felfogásunk
és oktatásunk valahol a legutolsó helyre tesz, ami olyasmi, mint a gimnáziumokban
a torna és az ének, keresztyén emberként és teológusként is egész egyedi és
intenzív módon hoz kapcsolatba a legfontosabbal.
Sajátos helyzetemből adódott, hogy ez lelkészi szolgálatomban is valósággá válhatott.
Erről a következőt érdemes tudni: a budapesti Erdélyi Gyülekezet a 80-as évek
nagy erdélyi menekülthulláma nyomán jött létre. Megboldogult elődöm, Németh Géza
a drámai időkben sok ezer menekültön segítő missziói munkát indított el. A rendszer
megváltozása után ezeknek az embereknek egy része továbbra is együtt akart maradni
gyülekezetként. Csakhogy ez nem területi alapon, hanem egyedi személyes döntés
alapján létrejött gyülekezet lett, amelynek tagjai gyakorlatilag Budapest egész területéről,
sőt agglomerációs környezetéből jönnek. A legtöbben nem hetente, hanem inkább
havonta, vagy még ritkábban. Sőt, éppen a nagyünnepeken pedig, ha lehet, hazautaznak
Erdélybe. Ezért hamarosan fölvetődött az, hogy ennek a sajátos közösségnek
olyan kiemelt alkalmakra van szüksége, amelyek különösen is intenzív együttlétet, élményt
jelentenek. Egy külön Erdélyi Halottak Napja és a húsvét utáni második vasárnapokon
tartott egész napos nagy erdélyi találkozó mellett ilyenként jött létre a teljes
éjszakás húsvéti vigília.
Szinte váratlanul abban a helyzetben találtam magam, hogy Bódiss Tamás egyházzenésszel
és két lelkésztársammal ott ülünk a lelkészi hivatalban és szinte elvarázsolt
állapotban állítjuk össze ennek az éjszakának a több mint hatórás anyagát: szövegeket
és énekeket a teljes keresztyén múlt anyagából – és ennek karakteres elemeként az
óprotestáns magyar liturgiai hagyományból. Már az első alkalom is mély és újszerű élményt
jelentett. Itt most csak címszavakban utalhatok rá, hogy mi mindent. Például az
időérzékelés megváltozását; azt, hogy nem egy látott, közeli határig terjed az éneklés,
az ima, amihez percről percre közelebb kerülök, és ami egy kicsit mindig arra ösztönöz,
hogy elérni akarjam, hogy szaladni kezdjek, hanem kitágul az idő és szinte magá-

500 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
ba öleli az embert. Lelassulok, de érzékenyebbé válok. Ezerszer mondott szavak, hangok
összehasonlíthatatlanul mélyebb értelmet nyernek el.
Azután: nem én vagyok az ura annak, ami történik, nem én viszem oda azt, hanem
az vár rám. Hisz egy óráig, ha megfeszülök, lehetséges mindenre figyelnem; 10 órán
keresztül ez lehetetlen. Én és mindannyian válunk inkább részévé annak, ami magába
fogad.
Azután: mint említettem, az általunk összeállított anyag igen sokszínű: az énekanyagból
ugyan hiányzik a keleti hagyományé, de a szövegekben még az is megjelenik:
a 2. századtól a 20. századig egyházatyák, szerzetesek, reformátorok, teológusok, költők
egyaránt. Káprázatos sokszínűsége gondolatoknak, érzéseknek, hangulatoknak, stílusoknak
– és mégis mindez egy és ugyanazon Krisztusról szól.
A továbbgondolkodásban kétség kívül fontos szerepe volt annak, hogy ezekben az
években dolgoztam filozófiai doktori disszertációmon, amelynek témája ortodox, tridenti
katolikus és református liturgikus szövegek filozófiai elemzése volt. Ennek egyik
vonatkozása különösen is fontossá vált. A magam részéről igen inspirálónak találtam a
John Austin és John Searle nevéhez fűződő ún. beszéd-aktus elméletet. Ez a felfogás a
nyelvi megnyilvánulásokat mint cselekvéseket elemzi. Szakít azzal a hagyománnyal,
amely szerint a nyelv csak tükrözi a valóságot, s ezzel szemben azt állítja, hogy azt létrehozza,
alakítja is azt. Volt azonban ennek a felfogásnak egy számomra zavarba ejtő
eleme is. Eszerint ugyanis létezik a nyelvnek egy nem-igazi, egy parazita használata is:
az, amikor a színész mond egy szöveget, vagy amikor nyelvet tanulunk (Es regnet – esik
az eső; es regnet – esik az eső.). Akkor, ugye, nem a saját szándékunknak megfelelően cselekszünk,
hanem felmondunk valamit. De hát nem pontosan ugyanezt tesszük-e, amikor
kötött liturgiai szöveget mondunk? Csakhogy az az állítás, hogy a liturgia végzésekor
valamilyen nem igazi nyelvhasználat történne, hogy az nem lenne a szöveg
mondójával olyan intenzív, valóságos kapcsolatban, mint a hétköznapi megnyilvánulások
esetében – hát ez tökéletesen ellentmondott egész lelkészi élettapasztalatomnak.
Ezen elmélkedve jutottam arra a felismerésre, hogy valóban igaz: a liturgikus
nyelvhasználat olyan, mint a nyelvtanulás. De nem mint egy idegen nyelvé, hanem
mint az anyanyelvé. Ma már nem kétséges: a gyermek nem egy meglévő világot tanul
meg leírni a beszédtanuláskor, hanem a világ azzal együtt, sőt azon keresztül születik
meg számára. Ugyanez történik a vallásban is, és kiváltképpen a liturgiában. Csakhogy
míg a természetes anyanyelvben különösen a dolgok, tárgyak, az alapvető cselekvések
neveit és összefüggéseit tanuljuk meg, pontosabban azok a szavak megtanulásán keresztül
születnek meg bennünk, addig a liturgikus szövegekben az igazi, nagy összefüggések,
az életünket, az eseményeket értelmezhetővé tevő intellektív formákat, történeteket
tanuljuk meg. Pontosabban: annak megfelelően fog a világ megszületni,
összeállni a számunkra, amilyen liturgiát elsajátítunk, amelyik vérünkké lesz.
Ehhez pedig már nyilvánvalóan nem elégségesek a kiemelt alkalmak nagy élményei.
Ezt meg kell tanulni; be- és újragyakorolni szükséges. Kicsit ugyanúgy, ahogy a sportolónak
a megfelelő mozdulatokat. Vagyis: arra lenne szükség, hogy az a sajátos liturgikus
világ, amelyet a vigíliákon élünk meg, a mindennapoknak is részévé váljon.
Itt megint csak fontos szerepe volt az Erdélyi Gyülekezet néhány sajátosságának. A
gyülekezet központjában 1992 óta működtet betegszállást budapesti gyógykezelésre
érkező határon túliak számára. Nekik minden reggel tartottunk áhítatot – persze korábban
a ma megszokott roppant „puritán”(?) liturgiával. Tehát adva volt a napi alkalom;
annak liturgiája lett kibővítve, átalakítva, kötöttebbé téve, továbbá az énekanyagot

ZALATNAY ISTVÁN: NAPSZAKI ÁHÍTATOK A BUDAPESTI ERDÉLYI GYÜLEKEZETBEN 501
egészítettük ki az evangélikus egyház akkor kiadott Gyülekezeti Liturgikus Könyvében
található graduálos anyaggal.
Elvileg az is világos volt, hogy amit keresünk, az igazából nem más, mint „a nap
megszentelése” a maga többszöri alkalmával. E tekintetben az vált fontos gyakorlati körülménnyé,
hogy a központunkban dogozó 6–7 munkatárs önmagában is megfelelő kis
közösség egy napközi áhítathoz. Esti alkalmakról inkább akkor lehetett szó, amikor –
különösen nyári időszakban – különböző programok, konferenciák, tanfolyamok, táborozások
szoktak lenni központunkban. Ennek megfelelően fogalmazódott meg a feladat
úgy, hogy napi három áhítat számára és egy teljes évre állítsunk össze liturgikus anyagot.
Először 2007 adventjében tartottunk áhítatot az új liturgia szerint. Ezt évről évre
formáltuk tovább, mindig adventtől kezdődően, így tehát most a negyedik évben járunk.
Időközben, 2009 őszétől reggeli és újabban esti áhítatokon is használjuk ezt a liturgiát
a Pápai Református Teológia életében is. Ezekben a hetekben van előkészületben
a teljes évet felölelő négy füzet elsőjének nyomtatott kiadása, amely bármely
magyar református hívő számára akár személyes kegyességben is használható liturgiát
(imádságos rendet) kínál. A kiadvány tudatosan az egyházunkban használatos Bibliaolvasó
Kalauz bővített formája kíván lenni.
Az időkeret nem enged meg többet, mint hogy címszószerűen utaljak néhány olyan
szempontra, amely meghatározta ennek a liturgiának az összeállítását. Egy mutatvány
rész (A reggeli közös imádság rendje epifánia idejében) megtekinthető:
1. Ez a liturgia három napszaki áhítatot feltételez: reggelit, egy napközit és estit. Az
anyag teljes évet ölel fel, amelynek kötött részei évről évre ismételhetők.
2. A liturgia jelentős része – a mai magyar református gyakorlatnál jóval nagyobb
mértékben – kötött. Nem kötött természetesen maga az igehirdetés, amelyet a napi három
áhítat legalább egyikénél feltételez, valamint az imádságos rész legalább egy eleme.
3. A kötött részek meghatározásánál döntő szerepe egyrészről az egyházi évnek van,
másrészről a napszaknak.
4. A liturgia határozottan törekszik kifejezetten a református, illetve sajátosan a magyar
református hittapasztalatból és hitfelfogásból származó szempontok érvényesítésére: így az
egész összeállításban érezhető egy erőteljes dogmatikai rendszerező szempont, s így jelenik
meg az egyházi évben a magyar református hagyományból táplálkozó „A természetet
uraló Isten tiszteletének ideje” (az újkenyéri és újbori hálaadás alkalmaira támaszkodva),
valamint „A történelmet uraló Isten tiszteletének ideje” (az ’56-os
forradalom napjától kezdődően az egyedüli protestáns egyháztörténeti jellegű ünnepen,
reformáció napján és halottak napján keresztül az év utolsó, örökkévalóságra kitekintő
vasárnapjáig).
5. A bibliai olvasmányoknál és az imádságos anyagnál is alkalmazkodik a Bibliaolvasó
Kalauzhoz, az előbbinél hozza az Evangélikus Útmutató (az ún. Losung) fő anyagát is.
6. Tartalmazza a teljes egész psalteriumot: a genfi zsoltároknak a ’48-as énekeskönyvben
található egész anyagát, tovább az Evangélikus Gyülekezeti Könyv antifónás, recitált
zsoltárait.
7. Megtalálható benne a ’48-as énekeskönyv nem zsoltár énekeinek nagy többsége,
kivéve bizonyos alkalmakhoz kötött énekeket, valamint a stílusában az alapanyagtól
nagyon elütő, főleg 19. századi énekanyagot. Így e liturgia használata azzal jár, hogy az
énekeskönyv anyagának több mint 90%-a válik lelki táplálékká (a gyülekezeti gyakorlatban
ma ez átlagosan az énekanyag kb. egynegyede, a szövegnek kb. 10%-a.)

502 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
8. Lehetővé teszi a liturgia bizonyos alternativitását két értelemben: egyrészt a zsoltároknál
ott, ahol első helyen recitált zsoltár szerepel, helyette jelzi a genfi zsoltár éneklésének
lehetőségét és fordítva is (vagyis nem csak azon kevesek számára használható,
akik valamennyire otthonosak a zsoltározás régi formájában is). Másrészt az első helyen
szereplő javaslat szerinti hosszabb – lehetőség szerint összes verssel való – éneklés
alternatívájaként megjelenik kevesebb – az értelmi összefüggést lehetőleg fenntartó
válogatás alapján adódó és a ma szokásosnál még így is valamivel több – vers eléneklésének
lehetősége.
9. A liturgia alapvetően heti rendet követ. Különösen is fontos ez az énekmeghatározásnál:
részben gyakorlati okok (könnyebb megtanulás), részben pszichikai
okok (elmélyültebb megértés a többszöri énekléssel) miatt.
Napszaki áhítatok a budapesti Erdélyi Gyülekezetben. Vázlat
Az Erdélyi Református Egyház Budapesten működő gyülekezetében négy éve a liturgikus
élet részét alkotják a naponta megtartott reggeli, napközi és esti áhítatok. Az
előadás az ehhez vezető utat mutatja be.
A kezdeményezésnek részben elméleti háttere volt: egyrészt az ún. óprotestáns liturgiai
hagyomány – különösen egyházzenészekhez, történészekhez kapcsolódó – újrafelfedezése
1990 után, másrészt a gyülekezet lelkészének nyelvfilozófiai-liturgikai kutatásai.
Gyakorlati szempontból meghatározó jelentőségű a gyülekezet sajátos helyzete
volt. (Az Erdélyi Gyülekezet a ’80-as évek végén Romániából Magyarországra menekültek
segítésével foglalkozó segítő misszióból jött létre exterritoriális gyülekezetként.)
Egy évtizede tartanak az elfeledett liturgiai hagyományt gazdagon használó, teljes éjszakás
húsvéti vigíliákat. Az egyedi ünnepi alkalom újszerű eszközrendszerének és élményvilágának
a liturgiai élet állandó elemévé tételét jelentette 2007-ben a napszaki
áhítatok bevezetése.
Az igehirdetéstől és részben az imádságtól eltekintve kötött liturgiájú áhítatok
évente ismétlődő rendben, napi három áhítat rendjét tartalmazzák. A liturgia összeállításában
fontos szempontok voltak:
– A református teológiai szemlélet és sajátosan a magyar protestáns hittapasztalat érvényesítése
(pl. a jórészt paraszttársadalomként létezett magyar reformátusság számára
különösen fontos gondviselő Isten gondolatának, illetve a természet mint teremtett világ
kérdésének egy külön egyházi időszak meghatározó gondolatává tétele);
– A liturgia majdnem a teljes egész mostani magyar református énekeskönyv anyagát
előírt énekként tartalmazza (benne a teljes psalteriumot);
– Teret kap ugyanakkor az alternativitás: ösztönzi a régi hagyomány alapján a recitált
zsoltáréneklést, de mindenütt kiválthatóvá teszi azt a mai énekeskönyvben szereplő
genfi zsoltárokkal;
– A liturgia tagolásában három szempont érvényesül: a) az egyházi év; b) a napszak;
c) elsősorban az énekanyagban a heti rend;
– Az olvasmányok rendjében az egyház bevett Bibliaolvasó Kalauzát és részben
az Evangélikus Útmutatót követi. Ily módon egyszerre használható külön gyülekezeti
alkalmak liturgikus könyveként és a bevett imádságos könyv kibővített változataként.
Ez a liturgia részben bevezetésre került a Pápai Református Teológia istentiszteleti
életében is.

Kovács László Attila *
Nyíregyháza
A gregorián ének
helye és szerepe az istentiszteleti zenében
Ort und Funktion der gregorianischen Gesänge
in der gottesdienstlichen Musik. Zusammenfassung
Das Große Gradual ist ein schöner und wertvoller Schatz der Protestanten in Siebenbürgen.
Darauf dürfen wir mit gutem Grund stolz sein. Aber wir sind leider nur auf das gedruckte Gradual
stolz wie auf eine historische Reliquie. Von seinem Inhalt, seinem wahren Wert wollen viele überhaupt
nichts wissen. Vielmehr will man im Gardual eine potentielle Gefahr für den gemeinsamen
Gesang der Gemeinde sehen. Doch gibt es auch heute noch bedeutende Spuren des gregorianischen
Gesangs in der liturgischen Praxis der Protestanten in Siebenbürgen. Die Choralpassion spielt
immer noch in allen drei protestantischen Kirchen eine Rolle: in der reformierten Gemeinde in
Bánffyhunyad , bei der evangelischen Gemeinde in Kiskapus und als Pflichtdienst am Karfreitag in
den unitarischen Kirchen. Die Gottesdienstordnungen der ungarischsprachigen Lutheraner enthalten
viele gregorianische liturgische Gesänge, sowie auch Gesänge mit gregorianischen Zügen.
Die Gregorianik ist plastisch, flexibel und offen. Viele aber, die entweder für die Gregorianik
plädieren oder sich gegen diese Praxis äußern, gehen mit ihr sehr steif um. Sie befürworten oder
verwerfen Regeln wie versteinerte Formen. Diese von beiden Seiten praktizierte Steifheit ruft die
Spannung um die Gregorianik hervor.
Die gottesdienstliche Musik hat drei wesentliche Grundformen: die Gregorianik, die polyphone
Kunstmusik und den Gesang der Gemeinde. Sowohl die gregorianischen Gesänge als auch die gottesdienstliche
Musik der Gemeinde stellt die Beständigkeit gegenüber der Predigt dar, die immer in
einer bestimmten Zeit, in einer bestimmten Situation und zu einer bestimmten Gemeinde spricht.
Die gregorianischen Gesänge dagegen bauen eine Brücke über die Jahrhunderte, über verschiedene
Grenzen der Gemeinden und der Kirche. Sie verbinden uns mit denen, die uns vorausgegangen
sind, mit denen, die in weiten Entfernungen von uns leben, und auch mit der Generation der Gläubigen
in der Zukunft.
Die römisch-katholische Kirche hält die Gregorianik für die eigentliche gottesdienstliche Musik,
die heilig, formal untadelig und universal sein soll. Die Protestanten haben die gleichen Eigenschaften
in dem Gesang der Gemeinde entdeckt. Der Gesang der Gemeinde ist außerdem geeignet,
ihn mit der ganzen Gemeinde gemeinsam singen zu können. Für Protestanten stellt also der gottesdienstliche
Gesang der Gemeinde die wichtigste und unverzichtbare Form der Kirchenmusik dar.
Das ist das Minimum. Wirklich reiche, erbauliche Liturgie ist nur die, die neben den Gemeindeliedern
auch die gregorianischen liturgischen Gesänge in den Gottesdienst mit einbezieht, und wo,
wenn die Bedingungen dafür gegeben sind, auch die polyphone Kunstmusik ihren Platz findet.
Schlüsselwörter: Großes Gradual, die Gregorianik, die polyphone Kunstmusik, der Gesang der
Gemeinde, Liturgie.
* Dr. Kovács László Attila (Hosszúfalu-Fűrészmező, 1958) nyíregyházi evangélikus lelkész (2008-tól),
orgonaművész és zeneszerző a Kolozsvári Protestáns Teológián szerzett lelkészi oklevelet (1982), ugyanitt
oktatott evangélikus rendszeres teológiát és egyházi zenét (1986–2008) és volt az ennek a teológiának rektora
(1998–2002). Orgonálni Treiler Gábortól és Benedek Kálmántól tanult, és 1982-től rendszeresen tart orgonakoncerteket.
Erlangeni tanulmányai után (1997), a Kolozsvári Protestáns Teológián szerzett doktori címet
(Az evangélikus istentisztelet zenei elemeinek rendszeres-teológiai alapvetése).

504 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
A
z Öreg graduál az erdélyi protestánsok szép
és értékes öröksége. A mi örökségünk,
amire méltán lehetnénk büszkék. De csak a nyomtatott,
nagy graduálra, mint történelmi relikviára vagyunk
büszkék, tartalmáról, igazi értékéről viszont
sokan hallani sem akarnak, mintha az ördögtől sugallt,
hitvallásellenes, pápista szörnyűség volna, amitől
óvni kell az igaz hitű reformátori gyülekezeteinket.
Nagy veszélyt jelent gyülekezeteinket graduál-ismeretekkel
terhelni, annak énekeit bemutatni. Ezzel
ugyanis tönkrevágjuk gyülekezeti éneklésünket.
Elnézést kérek ezekért a kifejezésekért, de kb.
ilyen fogadtatásra számíthat a graduáléneklés mai
gyülekezeteinkben. Én mindig azt hittem, ennek a
graduálellenes feszültségkeltésnek az okai az egyházzenei
műveltségben szűkölködő lelkész-szolgatársaim, akik számára a legnagyobb
egyházzenei értéket közkedvelt ébredési énekeink jelentik, azok közül is a „hallelujahvalcerek”.
Most azonban az egyházban, egyházért fáradozó néhány tiszteletre méltó
zenetanár testvéremet parafrazáltam, akik szerint nem szabad a teológus ifjúságot és
kántorainkat graduálénekléssel megfertőzni, vagy akik szerint egy korálnak csak egyetlen
hiteles orgonaletétje létezik és punktum! Kb. így állunk, ilyen „előkelő helye” van a
gregorián éneknek a protestánsoknál, pontosabban az erdélyi reformátusoknál.
Vannak azért biztató megnyilvánulások is. Ismert tény, hogy a bánffyhunyadi reformátusok
megőrizték a passió-éneklés hagyományát. A kiskapusi evangélikusoknál is
él a passió-éneklés hagyománya. Mindkét hagyomány az Öreg graduálra vezethető viszsza.
Az erdélyi unitáriusoknál viszont él egy stilizált gregorián passió, amely eredete bizonyára
az Öreg graduálra vezethető vissza. Ezt nagypénteken kötelező végigénekelni az
unitárius gyülekezetekben.
Az erdélyi magyar evangélikusok énekes vasárnapi, ünnepi istentiszteleti rendje és
vesperája sok gregoriánszerű elemet tartalmaz. Ezek az énekes istentiszteleti rendek élnek,
ezeket szeretik a gyülekezetek. Elgondolkodtató viszont, hogy ezek a gregoriánszerű
énekes liturgián felnőtt gyülekezetek is alig-alig tudnak megbarátkozni a graduáléneklés
gondolatával. Új gregoriánszerű liturgikus éneket, új zsoltártónust az ismert kéthárom
tónuson kívül megtanítani nekik szinte lehetetlen vállalkozás. Ellenállásba ütközik.
Ugyanakkor új gyülekezeti énekek tanulására a legtöbb gyülekezet nyitott.
E különös jelenségnek talán az az oka, hogy híveink a már megszokott néhány gregoriánszerű
éneket ugyanolyan éneknek érzik, mint az azonos szerkezetű versszakokból
álló gyülekezeti éneket! Úgy éneklik a gregorián tételeket, mintha a magyarországi
evangélikusok énekverses rendjét énekelnék, amelyben az ordinárium énekeit egy-egy
gyülekezeti énekvers helyettesíti.
A gregorián ének szokatlanul képlékeny és rugalmas. Hordozza a liturgikus szöveget.
Annak alázatos szolgája. Alkalmazkodik hozzá. Nem érzelgős, nem önmagáért,
dallamiságáért van, hanem egyszerűen hordozza a liturgikus szöveget. Ezt rugalmassággal,
természetességgel teszi. Éppen ezért nem befejezett, lezárt zenei művekből áll
össze, hanem állandóan fejlődik, alakul, idomul. Ebből a megfontolásból én igazi gregorián
éneknek tekintem nemcsak a középkori latin nyelvű gregorián-korált, hanem

KOVÁCS LÁSZLÓ ATTILA: A GREGORIÁN ÉNEK… AZ ISTENTISZTELETI ZENÉBEN 505
minden gregoriánszerű, nép nyelvére alkalmazott, sőt a kor ízlése szerint dallamilag
deformált, tehát akár a modális hangrendszerből is kilépő, de a gregorián lelkületét
mégiscsak őrző liturgikus éneklést. Szokatlanul képlékeny és rugalmas ez az ének.
Ezzel szemben mi, akik a gregoriánt éltetni szeretnénk, vagy ellenezni szoktuk, nagyon
merevek vagyunk. És éppen ez, a mind két oldalról tapasztalható merevség gerjeszti
körülötte azt a feszültséget, meg nem értést, amivel lépten-nyomon szembe találjuk
magunkat.
A gregorián éneklés szorgalmazói ugyanis egy ideális állapotot tartanak szemük
előtt, szabályok sokaságához ragaszkodnak mereven. Régi graduálokból előásott tételeket,
megkövesedett istentiszteleti rendeket akarnak életre kelteni. Így csupán muzeális
értékek bemutatása lesz egy-egy vesperásból, de nem élő istentisztelet. Ez esetben a
zenei szakszerűség és történelmi hűség valóban elsőrendű követelmény. Nem csoda
tehát, hogy ezek az alkalmak hosszas bevezető útmutatással terheltek, amely útmutatásból
a gyülekezet jelentős része semmit sem ért.
Az ellenzők pedig eleve előítéletekkel viszonyulnak a gregoriánhoz, és mereven ragaszkodnak
olyan másképpen szabályozott énekléshez, amelyet sajátjuknak és természetesnek
éreznek. Merevség mindkét oldalról, pedig a gregorián végtelen rugalmasságot
és nyitottságot rejt magában.
Istentiszteleti zenénknek három lényeges összetevője van. Ha megjelenésük kronológiai
sorrendje szerint vesszük őket számba, az első helyen a gregorián áll. Gyökerei,
kezdetei minden bizonnyal visszanyúlnak az ószövetségi zsoltározásra.
Kb. Kr. u. 1000 körül jelentkezik a többszólamúság az európai zenekultúrában, ezzel
együtt a tudatos zeneszerzés. Megjelenik az istentiszteleten a gregorián mellett a
polifon műzene. A kórus- és orgonairodalom legszebb alkotásai istentiszteleti célra készültek.
A többszólamú zeneművek csupán kiegészítik a gregorián tételeket, tehát hozzáadódnak
a liturgia gregorián elemeihez, jóllehet, adott esetben helyettesíthetik is
azokat. Elsősorban additív módon, de szubstitutív módon is megjelenhetnek az istentiszteleten
a többszólamú zeneműalkotások.
A reformáció hozza magával a gyülekezeti éneket/népéneket/protestáns korált
(egyik kifejezés sem jó!). Bár voltak előzményei, mégis Luthert tekinthetjük a gyülekezeti
ének atyjának. A gyülekezeti ének közösségi ének. Izostrófikus szerkezete mellett
elveszti azt a messzemenő rugalmasságot, amit a gregorián ének rejt magában. Szövege
sem liturgikus szöveg, hanem zsoltárparafrázis, vagy versbe szedett prédikáció Isten
nagy tetteiről. Ez a gyülekezeti ének lett a protestánsok legfontosabb, sok esetben az
egyetlen istentiszteleti zenéje, mind a vasárnapi/ünnepi istentiszteleten, mind a reggeli
vagy esti imaórákon. A liturgia szerves részévé nőtt a gyülekezeti ének.
A gregorián átöleli és hordozza a liturgia válaszadó és megszólító elemeit egyaránt.
A gyülekezeti ének csak a válaszadó elemek egy részét uralja.
A gregorián éneknek, a gyülekezeti éneknek is elsősorban magasztaló szerepe van:
sacrificium laudis. Elsődleges feladata mellett azonban igehirdető, tanító funkciót is
betölt. A gregorián esetében gondoljunk az olvasmány-recitációkra. A reformátori gyülekezeti
ének pedig Isten nagy tetteiről szóló, versbe szedett, koncentrált prédikáció.
Nos, ha ezeket az énekeket a prédikációhoz mérjük, akkor megállapíthatjuk: Míg a
prédikáció feladata elsősorban az, hogy az „itt és most” helyzetre alkalmazza Isten igéjét:
adott időben, adott helyzetben, adott gyülekezethez szól, addig a gyülekezeti ének
és a gregorián átível évszázadokon, gyülekezeti és országhatárokon. Az állandóság és
egyetemesség megtestesítői az istentiszteleten. Ezek az énekek összekötnek bennünket

506 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
a hitben előttünk élő ősökkel, a szomszédos, de még a határokon túl élő gyülekezetekkel
és hittestvéreinkkel is, mert ők is ugyan ezeket az énekeket énekelték, énekelik, és
reméljük, fogják még sokáig énekelni utódaink is.
X. Pius pápa egyházzenei motu propriója szerint
„az egyházi zenének a lehető legtökéletesebb fokban kell fölruházva lennie ama
tulajdonságokkal, melyek a liturgiának sajátjai, milyenek név szerint a szentség
és a formák kifogástalansága, amiből harmadik tulajdonsága következik, az egyházi
zene egyetemessége.” (I.2)
Az istentiszteleti zenének tehát szentnek kell lennie, még előadásmódjában is, valódi
művészetnek és egyetemesnek kell lennie. Ezeket a tulajdonságokat a római katolikus
egyház a gregorián énekben találta meg a legteljesebben, de jelen lehet a klasszikus
polifóniában is. Ennél fogva megérdemli, hogy helyet kapjon a liturgiában, ahol a
szükséges eszközök lehetővé teszik. (II.4)
Messzemenően azonosulni tudok ezekkel a gondolatokkal, nyilván azzal a kiegészítéssel,
hogy én a reformátori gyülekezeti éneket legalább annyira szentnek, formailag
kifogásolhatatlannak és egyetemesnek érzem, mint a gregorián éneket. Ezenfelül pedig
messzemenően gyülekezetszerű is, tehát a legalkalmasabb arra, hogy azt a egész gyülekezet
ajkára vegye. Éppen ezért számomra a gyülekezeti ének jelenti a legfontosabb,
elmaradhatatlan istentiszteleti zenét. Az a liturgia viszont, amelyik csak a gyülekezeti
éneknek ad helyet, nagyon szegényes. Gazdag és építő, lelket felemelő liturgia csak az
lehet, amelybe a gyülekezeti ének mellett a gregorián ének is beépül, s ahol van rá lehetőség,
ott a polifon műzene is szerves részévé nő a liturgiának.
Időközben a gyülekezeti ének, illetve a népének a római katolikus liturgia részévé
nőtt. Az egyetemesség jegyében ideje volna, hogy a gregorián ének a protestáns istentiszteletet
is gazdagítsa. Erről tudtak valamit az Öreg graduálos eleink. Sokat tanulhatnánk
tőlük. A kérdés csak az, hogy megbecsüljük-e örökségünket, értékeinket, amit
ránk hagytak az ősök, vagy inkább a tetszetős, álmodern amerikai divatot majmoljuk.

Hans Uytenbogaardt *
Kampen
Werdegang und Aufnahme
des Gottesdienstbuches der Protestantischen Kirche
in den Niederlanden, insbesondere der liturgischen
Gesängen und des Stundengebets
Zusammenfassung
Das Gottesdienstbuch der PKN 1 ist entstanden als
Unterstützung bei der Entwicklung eines gemeinsamen
Gottesdienstes als Fundament unter einem gemeinsamen
Kirche-Sein der drei in 2004 vereinigten Hervormde,
Gereformeerde und Lutherischen Kirchen. Zuerst wird
ein kurzes Übersicht gegeben über die Werdegang des
Gottesdienstbuches. Darin sind sowohl die Ordnungen
für den Gottesdienst, und das Stundengebet (Teil I) zu
finden als die Kasualien (Teil II). Die Verbindungen und
Unterschiede zwischen die Reformierte und Lutherische
Tradition und ihre Einverleibung in der ökumenischen
Tradition (BEM-report des World Council of Churches)
werden angedeutet.
Inhalt und Form des ökumenischen Gottesdienstformes
werden besprochen. Insbesondere die Lutherische
liturgischen Reformen und Resultate der Liturgischen
Bewegung in den Hervormde und Gereformeerde
Kichen, als Fundament der liturgischen Gesänge, so wie die Beispielsweise auch im
Dienstboek-I sind enthalten. Die liturgischen Gesänge werden dann nach ihrer Gestalt und
Funktion in der Liturgie näher besprochen.
Die Rezeption der liturgischen Gesänge in den Gemeinden hängt zusammen mit der
Rezeption des Liedbuches 1973 2 und die Entwicklung der Singbewegung vor allem in den
Lutherischen und der Hervormde Kirchen. Auch die parallele liturgischen und vor allem
kichenmusikalischen Entwicklungen in der Römisch-Katholischen Kirche in den Niederlanden
und die Grundlegenden Verbindungen mit der Ausbildung der Kirchenmusiker beider Kirchen
ist dabei nicht zu übersehen. Die Stellung wird vertreten, das in den Gemeinden wo sich der
Feier des Gottesdienstes seit den siebziger Jahren des 20. Jahrhunderts in einem ökumenischen
Rahmen hat entwickelt und wo dazu eine Kantorei und aktive Kirchenmusiker ein wesentlicher
* Hans Uytenbogaardt (geb. 1942), Emeritus Pfarrer der Protestantischen Kirche in den Niederlanden
(PKN). 1971–1989: Gemeindepfarrer; 1979–1989: Mitglied des Ausschusses für die Kirchenmusik der
Nederlandse Hervormde Kerk; 1979–1998 Dozent Liturgik am ökumenischen Niederländischen Institut
für Kirchenmusik/Konservatorium in Utrecht; 1983–1989: Vorsitzender des gemeinsamen Ausschusses
für die Liturgie der drei „Samen op Weg-kerken“; 1989–2005: Sekretär des Ausschusses für die Liturgie
und Dozent Liturgik am Theologischen Seminar „Hydepark“ der PKN.
1 Dienstboek – een proeve – van de Protestantse Kerk in Nederland, Deel I: Schrift – Maaltijd – Gebed, 1998;
deel II: Leven – Zegen – Gemeenschap, 2004.
2 Liedboek voor de Kerken. Psalmen en Gezangen voor de Eredienst in kerk en huis aangeboden door de
Interkerkelijke Stichting voor het Kerklied, ‘s Gravenhage/Leeuwarden 1973.

508 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
Anteil an die Liturgie haben, die liturgischen Gesänge grundlegend in irgendeiner Weise Eingang
gefunden haben. Schätzungsweise handelt es sich dann um etwa ein Drittel bis die Hälfte der
sämtlichen Gemeinden der PKN. Im neu zu erscheinenden Gesangbuch (das die PKN
zusammen mit noch drei anderen protestantischen Kirchen in 2012 wird veröffentlichen)
nehmen die liturgischen Gesänge einen organischen Platz ein.
Der zweite Hauptteil des ersten Bandes des Gottesdienstbuchs ist als Gebrauchsbuch für das
tägliche Beten zu Hause und in Gemeinschaft gedacht. Es enthält Ordnungen und Gebete für
das tägliche Gebet. Diese folgen der Struktur des Tagzeitengebets. Sie werden sowohl für das
Gebet in der Gruppe, als auch, in einer vereinfachten Form, für den persönlichen Gebrauch
angeboten. Die Psalmen bilden das Herz der Gebetszeiten. Zum ersten Mal werden in einem
protestantischen Dienstbuch in den Niederlanden die Psalmen in ihrer nicht bereimten Form
angeboten. Es gibt auch eine Anzahl von Psalmtönen, nach denen die Psalmen und Cantica
rezitiert werden können. Jeder Psalm hat zwei vertonte Antiphonen. Für die Cantica wurde eine
Anzahl Antiphonen, die sich auf dem Kirchenjahr basieren, vertont. Neben einem Psalmenplan
gibt es auch einen Leseplan für einen Zyklus von zwei Jahren. Mehr noch als der erste Teil ist
dieser Abschnitt gekennzeichnet durch viele Gebete für sehr verschiedene Situationen. Diese
Gebete machen das Dienstbuch erst zu einem echten Gebetsbuch. Von diesem Teil des
Dienstboek-I gilt das es in sehr vielen Gemeinden und Gruppen benutzt wird bei der Gestaltung
von Gebetsfeier in der z.B. Advents- und Quadragesima-Zeit, aber vor allem auch in kleinen
Gruppen oder bei Versammlungen.
Schlüsselwörter: Liturgie, Ökumene, Psalm, Stundengebet.
D
1. Liturgische Bewegung und Gottesdienstbuch –
Werdegang als Aufnahme
as Gottesdienstbuch der PKN 3 ist zugleich das Ende einer langen Entwicklung
als das Beginn einer neuen Situation: die Vereinigung dreier
Kirchen: zwei Reformierte und eine Lutherische. Um der Neubeginn und die Aufnahme
in seinem Kontekst verstehen zu können ist es notwendig das wir uns mit der
Vorgeschichte und mit dem Werdegang des Gottesdienstbuches befassen.
Die Vorgeschichte lässt sich nur verstehen in Zusammenhang mit der Liturgischen
Bewegung seit den Anfängen des 20. Jahrhunderts. Wichtig ist dabei zu bedenken das
die anglikanische Liturgische Bewegung einen großen Einfluss auf reformierte Theologen
hatte und die Deutsche Liturgische Bewegung auf die Lutherische Theologen.
Beide trafen sich in den 50. Jahren als sowohl die Nederlandse Hervormde Kirche als
die Evangelisch-Lutherische Kirche ein Gottesdienstreform durchführten.
Wichtiger noch für unser Thema ist, dass die Liturgisten aus beiden Kirchen zusammen
mit Kirchenmusiker und Dichter sich bemüht haben die Ergebnisse der
Liturgischen Bewegungen nach Form und Inhalt zu „übersetzen“ in einer Gottesdienstform
die das althergebrachte Ordinarium wieder herstellte. In der Lutherischen
Kirche wurde das die offizielle Forma in ihrer Gottesdienstbuch von 1955. In der
Hervormde Kerk war es Anfangs ein Nebenstrom die sich z.B. manifestierte in inoffiziellen
wochentliche Gottesdienste in sogennanten „Brutstätten“. Die wichtigsten
waren die „Nocturnen“ in Amsterdam. Dichter und Pfarrer Willem Barnard, Kirchenmusiker
Frits Mehrtens und Liturg, Theologe und Pfarrer Tim Overbosch fingen mit
3 Dienstboek – een proeve – van de Protestantse Kerk in Nederland. Deel I: Schrift – Maaltijd – Gebed, 1998;
deel II: Leven – Zegen – Gemeenschap, Zoetermeer 2004. www.dienstboek.nl

HANS UYTENBOGAARDT: WERDEGANG UND AUFNAHME DES GOTTESDIENSTBUCHES… 509
Eucharistiefeiern an, bei denen Schrift und Herrenmahl verbunden wurde. In diesen
liturgischen Brutstätte wurde eine Verbindung geschaffen zwischen den jüdischen
Wurzeln, dem frühchristlichen Gottesdienst und der breiten katholischen Liturgietradition.
Diese „Nocturnen“ waren nicht nur eine Quelle von neuen Gesänge, sie sind
auch eine Quelle für Neuvertonungen von Ordinariumsgesängen geworden. 4
Dazu kommen dann auch noch die intensiven Verbindungen mit den Römisch-
Katholischen Liturgisten und Kirchenmusiker im Niederländischen Sprachgebiet
(inklusiv Flandern also) die im Anlauf und im Spur des zweiten Vatikanischen Konzils
die Gottesdiensterneuerungen zur Hand genommen hatten, sehr oft in Kontakt – und
noch immer übrigens – mit ihren protestantischen Kollegen.
Diese liturgisch-kirchenmuskalische-dichterische Gründerzeit der 50. und 60.
Jahren wurde in den beiden reformierten und in der Lutherischen Kirche befestigt mit
der Publikation eines neuen gemeinsamen Gesangbuches in 1973 5 und ein ökumenisches
Ordinarium Onze Hulp 6 . Viele neue Lieder aus den Nocturnen sind in diesem
Gesangbuch enthalten und die Ordinariumsetzungen haben ihren Weg ins Gottesdienstbuch
gefunden. Die Publikation des Gesangbuches hat einen großen Widerhall
in den protestantischen Kirchen erfunden und ist den damaligen sechs teilnehmenden
Kirchen 7 breit aufgenommen.
Man könnte diese Entwicklungen zusammenfassen mit der Charakterisierung dass
die Liturgie sich vor allem entwickelt hat als Gemeinschaftsliturgie, mit einer sehr
expressiven interaktiven Form, die versucht die transdescendenten und transascendenten
Akzenten mit einander zu verbinden. Theologisch-liturgisch gesagt, hat die ökumenisch
gestaltete Liturgie einen stark anamnetischen und epicletischen Charakter. In
dieser Hinsicht wurde der Lima-Report der Weltrat der Kirchen 8 sehr willkommen
geheißen als eine Befestigung der schon längst im Gang gesetzten Entwicklungen.
In diesem Klima ist in den 80. und 90. Jahren das Gottesdienstbuch der PKN
entstanden als Unterstützung bei der Entwicklung eines gemeinsamen Gottesdienstes
als Fundament unter einem gemeinsamen „Kirche-Sein“ der drei in 2004 vereinigten
Hervormde, Gereformeerde und Lutherischen Kirchen.
Die erste und wichtigste Frage für die Redaktion des Gottesdienstbuches war, wie
sich die calvinistisch-reformierte – und in geringerem Masse die lutherische – Tradition
zur Ökumene verhielt. Die drei damals Gemeinsam-auf-dem-Weg-Kirchen 9 hatten
immerhin den Lima-Report zum Ausgangspunkt für ihre eigene Erneuerung erkoren.
10 Es handelt sich in dieser Diskussion um das Verhältnis von „lehrendem“ und
„feierndem“ Gottesdienst zueinander. 11 Resultat dieses Prozesses ist, dass im neuen
Gottesdienstbuch von 1998 nicht zwei Ordnungen für den Sonntagsgottesdienst an-
4 Vgl. Boendermaker, J. P.: De eerste dag vieren, liturgie voor gemeenteleden, werken met ,Dienstboek, een proeve’.
Zoetermeer 1999, 68–77.
5 Liedboek voor de Kerken, 1973.
6 Onze Hulp, een gemeenteboekje. Amsterdam 1978
7 Nederlandse Hervormde Kerk (NHK), Gereformeerde Kerken in Nederland (GKN), Evangelisch-
Luhterse Kerk (ELK) in het Koninkrijk der Nederlanden, Remonstranste Broederschap, Algemene
Doopsgezinde Sociëteit, Nederlandse Protestantenbond Die NHK, GKN und ELK sind die drei in 2004
zur Protestantse Kerk in Nederland (PKN) vereinigten Kirchen.
8 Baptism, Eucharist, Ministry. Geneva, 1982.
9 Samen op Weg-kerken.
10 Dienstboek I, V–VII; 1–7.
11 Ebd. 4.

510 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
geboten werden, sondern nur eine mit verschiedenen Varianten. Dies um deutlich zu
machen, dass es Unterschiede und Akzenten gibt, aber nicht in fundamentaler Hinsicht.
Wir sprechen heute von einer „eher reformierten“ und einer „eher ökumenischen“
Tradition. In beiden Traditionen geht es um Facetten derselben Identität.
2. Liturgische Gesänge
Kommen wir jetzt zu den liturgischen Gesängen (LG) 12 die im Gottesdienstbuch
enthalten sind. Es handelt sich dabei um Ordinariumsätze, Akklamationen, Wechselgesänge,
usw., die ihren Platz finden in dem Gefüge der Liturgie, die ich als eine interaktive,
expressive Gemeinschaftsfeier beschrieben habe. Die liturgischen Gesänge
sind also mit die wichtigsten Möglichkeiten der feiernde Gemeinde sich in ihrem
Rollenverhältnis zwischen z.B. Vorgänger und Gemeinde, oder zwischen die Gemeinde
in ihrer Gegenseitigen Bezogenheit aus zu drücken. Sie finden ihren Platz und
Funktion sowohl im Ordinarium als im Proprium des Haputgottesdienstes, aber auch
im Stundengebet. Es betrifft Responsorien, Akklamationen, Refraine, Antiphone und
Wechselgesänge.
Der Werdegang und die Aufnahme dieser liturgischen Gesänge hängt engstens
zusammen mit den liturgischen Entwicklungen der Gründerzeit. Das heisst, dass der
Lutherische Gottesdienstreform in den 50. Jahren und die Brutstätten der 50. Jahre,
der Schwerpunkt bilden in der Entwicklung der LG. In diesen beiden Kreisen sind die
Ansätze für Werdegang und Aufnahme zu suchen. Die Lutherische Kirche hat sehr
energisch der Liturgiereform grade auch in ihrer kirchenmusikalischen Gestalt durch
geführt.
Insbesondere der Name von einem Musiker muss dabei genant werden: Willem
Mudde. Sein Wirken ist stark von der deutsch-lutherischen Kirchenmusikpraxis inspiriert.
Komponisten wie Ernst Pepping, Siegfried Reda, Hugo Distler und Hans
Friedrich Micheelsen schufen Musik, welche aus der Liturgie hervorgegangen war.
Willem Mudde hat die lutherische Kirchenmusik in den Niederlanden nach deutschem
Modell eingerichtet. Er hat eine Kantoreipraxis auf die Füße gestellt und die Musik als
ein integrierter Bestandteil der Liturgie eingeführt. Erfolg: eine in großen Teilen gesungene
Liturgie, mit vielen responsorien und Wechselgesänge 13 . Damit hat die
Lutherische Kirche einen Einfluss gehabt die in den Niederlanden weit über ihre
eigene Grenzen hinausreicht, und der damit ein Fundament unter der gemeinsamen
Gottesdienstordungen der PKN bildet.
Die Brutstätten funktionierten besonders im Kreis der Nederlandse Hervormde
Kerk (NHK). Mehrere Komponisten haben sich bemüht die Notwendigen LG neu zu
vertonen. Sie trafen sich seit den 60. Jahren in dem Ausschuss für die Kirchenmusik
der NHK. Seitdem ist eine Tradition entstanden von Arbeitswochen für Kantoreimitglieder
und andere Gemeindeglieder, Ausgaben von neuer Kirchenmusik und vor
allem in ständige Ausbildung von Amateurkirchenmusiker. Diese Bewegung verfolgt
sich bis auf dem heutigen Tag. Exemplarisch für diese Bewegung ist der Name von
Willem Vogel. Als er im vorigen Jahr, 80 Jahre alt, starb, hinterließ er eine kirchemusikalisch
liturgische Nachlassenschaft über mehr als fünfzig Jahren. Schon im
Liedboek voor de Kerken von 1973 sind etwa 20 Melodien von ihm erhalten. Aber
12 Dienstboek I, 521–760., 961–1090.; Dienstboek II, 37–45 (Einleitung über Musik in der Liturgie).
13 Dienstboek van de Evangelisch Lutherse Kerk, 1955/1992.

HANS UYTENBOGAARDT: WERDEGANG UND AUFNAHME DES GOTTESDIENSTBUCHES… 511
seine produktivste Zeit brach erst danach an, als er Kantor-Organist an der Oude
Kerk in Amsterdam war. Als einziger niederländischer Kirchenmusiker schrieb er
einen vollständigen Jahrgang Evangelienmotetten. Seine Zusammenarbeit mit Pfarrer
Sytze de Vries brachte viele neue Lieder, Liturgischen Gesänge und Psalmbearbeitungen
hervor. Durch seine nicht nachlassende kompositorische Arbeit hat Willem
Vogel einen großen Beitrag an das kirchenmusikalische Geläut geleistet. Seine klassische
bis gemäßigt-moderne Klangsprache ist beinahe beispielhaft für die protestantische
Kirchenmusik in den Niederlanden. In seinen Kompositionen behält Vogel
immer seine Zielgruppe – die Durchschnittskantorei – im Auge. Dies resultiert in
nicht immer gleich überraschender, aber immer gut singbarer Musik. 14
Ordinarium 4 15 aus den LG im Gottesdienstbuch der PKN ist davon ein Beispiel.
Dieses sogenannte ‚Gemeinde Ordinarium’ kann ohne Kantorei durch die ganze
Gemeinde gesungen werden und steht jetzt ungefähr Nummer 1. auf der Liste von
populären LG. Dieses Ordinarium ist auch ein gutes Beispiel für die Verbindung
zwischen Werdegang und Aufnahme. Die Alte Kirche in Amsterdam ist bis jetzt eine
Brutstätte wo Liturgen und Kirchenmusiker 16 zusammen arbeiten und von wo aus die
Produktion an Lieder und LG seinen Weg ins Land findet. Wir sehen hier einer der
wichtigsten Voraussetzungen für die Durchsetzung von liturgischen Erneuerungen:
die Zusammenarbeit von Pfarrer en Kirchenmusiker. Das ist nicht nur der Fall dort
wo hochqualifizierte Musiker sind angestellt in sogenannten Hauptkirchen – wir kennen
in den Niederlanden eigentlich keine „Hauptkirchen“ – sondern das gilt umso
mehr in den einfachen primären Verhältnissen von kleinen Ortsgemeinden.
Ein gutes Beispiel dafür sind die Gradualpsalmen. Vor den liturgischen Reformen
waren die total unbekannt im protestantischen Bereich. Durch die Querverbindingen
zwischen protestantischen und römisch-katholischen Liturgen und Kirchenmusiker
sind die mit dem neuen Lektionar in der Andacht gerückt als eine Möglichkeit dass die
Gemeinde selbst die Psalmen direct in in der Biblischen Art und Weise unbereimt in
Wechselsang singen könnte. Willem Vogel ist der erste gewesen der diese Möglichkeit
exploriert hat. In diesem Spur sind dann auch die für die Römisch-Katholische
Gottesdienst neu erarbeitete „Antwortpsalme“ in der Protestantischen Kirche eingeführt.
Es gibt jetzt viele Gemeinden wo diese unbereimten Psalmen im Wortgottesdienst
einen eigenen Beitrag der Gemeinde an der Verkündigung des heiligen Schriftes
bilden.
Der Werdegang der LG hat sich so entwickelt, dass wir in der Redaktion versammelt
und geprüft haben was in der kirchlichen Praxis irgendwo sein Existenzrecht
erwiesen hat. Diese Folgenreihe von unten nach oben ist unsrer Meinung nach
grundlegend für die Aufnahme und Durchsetzung.
Wesentlich ist schließlich auch die Verbindung mit der Ausbildung van der schon
erwähnten Amateurkirchenmusiker. Die hat unter Anderem dazu geleitet dass viele
Kirchenmusiker ihre eigene Sätze für die eigene Ortsgemeinde und Kantorei komponieren.
Einerseits zerbröckelt das die Gemeinsamkeit der Kirche, anderseits stimuliert
das die spezifischen Möglichkeiten der eigenen Ortsgemeinde zu explorieren. In
14 Z.B. Vogel, Willem: Evangeliemotetten voor het kerkelijk jaar, 1980; Vogel, Willem – de Vries, Sytze:
Voor de kinderen van Korach. Dramatik und liturgischer Gestalt der Psalmen. Übersetzung und Vertonung. Fünf
Ablieferungen seit 1987.
15 Dienstboek I, 548–551.
16 Der jetzige Kantor ist Christiaan Winter der mit mehreren Liturgen zusammen arbeitet.

512 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
eine Kirche die, so wie unsere PKN die dezentral organisiert ist, ist das eine wichtige
Voraussetzung für die Aufnahme der Liturgiereforme im eigenen Glaubensleben der
Gemeinde.
3. Das Stundengebet
Eines der Hauptanliegen des Gottesdienstbuches ist dass es nicht nur in der
Kirche funktioniert, sondern auch im Leben der Gemeindeglieder. Der zweite Hauptteil
des ersten Bandes 17 ist darum als Gebrauchsbuch für das tägliche Beten zu Hause,
Privat und in Gemeinschaften gedacht. 18 Es enthält Ordnungen, (Vertonungen von)
Psalmen und Cantica, Gebete für das tägliche Gebet. Diese folgen der Struktur des
Tagzeitengebets. Sie werden sowohl für das Gebet in der Gruppe, als auch, in einer
vereinfachten Form, für den persönlichen Gebrauch angeboten. Auch hier gilt
gewissermaßen das was hier zusammengebracht ist, gewachsen ist in kleineren Kreisen
unserer Kirche. Vor allem unter denjenigen die sich kümmern um das spirituelle Leben
der Gemeinde. Das ist eine Bewegung die sich seit mehr als dreißig, vierzig Jahre
entwickelt hat in der ökumenischen Breite von unseren Kirchen. Sehr viele Gemeindeglieder
besuchen regelmäßig Kloster, oder verbinden sich sogar als Oblat oder
dritter Ordensmitglied an Kloster oder Kommunität. So wie überall in Europa gibt es
auch bei uns mehrere protestantische Kommunitäten, die ihr Tagesgebet halten. Aber
auch in den Gemeinden wächst das Bedürfnis an Gebetstunden in der Form vom
Stundengebet. Z.B. in der Advents-, Quadragesima- und Osterzeit werden in vielen
Gemeinden einmal oder mehrmals in der Woche Vesper abgehalten. Man folgt dann
fast überall das Muster des klassischen Stundengebets.
Die Psalmen und Cantica 19 bilden das Herz der Gebetszeiten. Zum ersten Mal
werden in einem protestantischen Dienstbuch in den Niederlanden die Psalmen in
ihrer nicht bereimten Form angeboten.
Neben den Liturgen haben auch hier die Kirchenmusiker einen großen Anteil gehabt.
Katholische und Protestantische Musiker aus dem Kreise des Niederländischen
Instituts für Kirchenmusik haben zusammen in Anklang mit der katholischen klösterlichen
Praxis in den Niederlanden und Flandern die musikalische Gestaltung der
unbereimten Psalmen betreut.
Sie entwickelten eine Anzahl von Psalmtönen, nach denen die Psalmen und Cantica
rezitiert werden können. Jeder Psalm hat zwei vertonte Antiphonen. Die Antiphonen
der Psalmen sind den Psalmen selbst entnommen. Für die Cantica wurde eine
Anzahl Antiphonen, die sich auf dem Kirchenjahr basieren, vertont. Neben einem
Psalmenplan gibt es auch einen Leseplan für einen Zyklus von zwei Jahren, dass wir
teilen mit der Alt-Katholischen Kirche. Mehr noch als der erste Teil ist dieser Abschnitt
vom Gottesdienstbuch gekennzeichnet durch viele Gebete für sehr verschiedene
Situationen. Diese Gebete machen das Dienstbuch erst zu einem echten
Gebetsbuch.
Anliegen sowohl der Liturgische Gesänge als auch des Stundengebets 20 ist dass sie
in Verbindung stehen mit der Sprache und Bilder der heiligen Schrift und von der
17 Dienstboek I, 949–1186 (Het dagelijks gebed, getijden en huisdiensten).
18 Ebd. 1151–1184 (Einleitung).
19 Ebd. 1005–1090., 1174–1176.
20 Dienstboek I, 1182–1185.

HANS UYTENBOGAARDT: WERDEGANG UND AUFNAHME DES GOTTESDIENSTBUCHES… 513
Gemeinde selbst in den Mund genommen werden können. Das ist ein hohes Ziel das
Recht tut an das christliche Adagium das die Gemeinde, zusammen und jeder für, die
heilige Schrift im Herzen tragen wird und öffentlich aussagt und das sie anderseits
konfrontiert wird mit einer Praxis wo sie die Sprache der heiligen Schrift und ihre
Bilder nicht verbinden kann mit dem eigenen Alltag. Trotzdem haben wir den Eindruck
das auch dieses Teil des Gottesdienstbuches in vielen Gemeinden benutzt wird
als Unterlage aber auch als Quelle für das gemeinsame Gebet in mehreren Gestalten.
4. Entwicklungen der Aufnahme
Während meines Vortrags habe ich mehrmals unterstrichen dass der Werdegang
und die Aufnamhe des Gottesdienstbuches der PKN nicht getrennt werden können.
Wenn Sie sich im Inhaltsverzeichnis 21 die Namen der Mitarbeiter anschauen, dann
werden Sie bemerken dass es etwa fünfzig Namen betrifft. Es sind alle in der Praxis
amtierende Pfarrer, Liturgen, Musiker und Dichter. Sie haben in vielen
Arbeitsgruppen das Material aus vielen Gemeinden gefunden, geprüft, geordnet. Es
betrifft in fast allen Fällen Material das in eigenen Ortsgemeinden benutzt wurde. Nur
wo es keine Vorlagen gab von Gebete, Musik oder Ordnungen die wir gerne im
Stundenbuch aufnehmen wollten haben die Betreffenden gefragt sie neu zu schreiben.
Diese Arbeitsform ist grundsätzlich für die Aufnahme. Durch die große konfessionelle
Verschiedenheit unserer Kirche, haben wir den Eindruck das die Liturgischen
Gesänge als Teil der ökumenisch-protestantischen Gottesdienstordung in irgendeiner
Form funktioniert in etwa mehr als die Hälfte der Ortsgemeinden aber fast überall im
spezifischen Pastorat in Krankenhäuser und anderen Pflegeanstalten. Ursache davon
ist dass dieses Pastorat meistens ökumenisch ist Gestaltet und dass der progressive
Teil der Römisch-Katholischen Geistlichkeit unser Gottesdienstbuch lieber benutzt
als ihr eigenes Messbuch und Rituale Romanum. In den Kommentaren aus dem
Liturgischen Fachgebiet ist das Dienstbuch vor allem als eine Verbindung zwischen
der protestantischen und katholischen Tradition gewertet. In diesem Sinne hat die
Aufnahme einer ihrer Ziele erreicht: ein Brücke zwischen Traditionen zu bauen. 22
Weiter an derselben Brücke in der PKN zu bauen ist eine anstrengende Aufgabe.
In jedem Fall werden die liturgischen Gesänge einen organischen Platz einnehmen im
neu zu erscheinenden Gesangbuch, das die PKN zusammen mit noch drei anderen
protestantischen Kirchen in 2012 wird veröffentlichen. 23 Neue Herausforderungen
stehen an: Wie sollen wir auf die Impulse der evangelischen Christen, die eine starke
Strömung in unserer Kirche bilden, reagieren? Wie gehen wir mit ihren Forderung
nach „Songs of Praise“ und einer viel spontaneren, niederschwelligeren Form von
Gemeindezusammenkünften um? Es scheint, dass wir in Bezug auf den Gottesdienst
eine „Gründerzeit“ abschließen und in eine neue Phase eintreten, worin das freikirchliche
Engagement das Zepter führt. Neben der heilsamen Vielfarbigkeit, wecken
diese Bewegungen auch die Angst vor Zersplitterung in Kirche und Liturgie. Durch
die starke Betonung des örtlichen Gemeindeseins in der reformierten Tradition steht
die Einheit der Kirche als ein Ganzes stark unter Druck. Das Verhältnis von Kirchesein
in ökumenischer Hinsicht und lokalen Eigenheiten verlangt nach neuer Ref-
21 Ebd. 1276.
22 Lukken, Gerard, o.c.; Joosse, Ko, o.c.
23 Liedboek, zingen en bidden in huis en kerk, erwartet in 2012.

514 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
lektion. Dabei sollte immer die alte Regel lex orandi constituat legem credendi die
Richtschnur sein: in der Liturgie der Kirche wird ausgedrückt, was sie glaubt und
umgekehrt ist ihr Zeugnis mit Wort und Tat eine Quelle für die Liturgie. Es geht bei
dieser Wechselwirkung um den gelebten und erlebten Zusammenhalt im Kirchesein.
Die Dynamik in der Entwicklung des Gottesdienstes soll davon Zeugin sein.
Literatur
Offizielle Publikationen
Baptism, Eucharist, Ministry. Geneva 1982.
Dienstboek – een proeve – van de Protestantse Kerk in Nederland. Deel I: Schrift – Maaltijd – Gebed,
1998; deel II: Leven – Zegen – Gemeenschap, Zoetermeer 2004. www.dienstboek.nl
Liedboek voor de Kerken. Psalmen en Gezangen voor de Eredienst in kerk en huis aangeboden door de Interkerkelijke
Stichting voor het Kerklied. ‘s Gravenhage/Leeuwarden 1973.
Liedboek, zingen en bidden in huis en kerk. Erwartet in 2012. www.liedboek.nl
Onze Hulp, een gemeenteboekje. Amsterdam 1978.
Lehrbücher
Oskamp, Paul – Schuman, Niek (red.): De weg van de Liturgie, tradities, achtergronden, praktijk. Zoetermeer
1998 / 4 e druk 2008.
Barnard, Marcel – Schuman, Niek (red.): Nieuwe wegen in de liturgie, de weg van de liturgie – een vervolg.
Zoetermeer 2002.
Weitere Literatur
Boendermaker, J. P.: De eerste dag vieren, liturgie voor gemeenteleden, werken met ‚Dienstboek, een proeve’,
Zoetermeer 1999.
Joosse, Ko: Le manuel de culte de l’Église Protestante aux Pays-Bas: Une étappe dans la renouveau liturgique,
Questions Liturgiques. Louvain, vol. 87, 2006/3, 179–195.
Lukken, Gerard: Het nieuwe Dienstboek van de Samen op Weg-kerken, een onvervangbare
weg voor de oecumene. In: Praktische Theologie, Nederlands Tijdschrift voor pastorale wetenschappen,
Zwolle, Jg. 2000/1, 3–23.
Tongeren, Louis van (red.): Liturgie op maat, vieren in het spanningsveld van eenheid en veelkleurigheid.
Heeswijk 2009.
Velden, M. J. G. et. all.: Als wij samenkomen, liturgie in de gereformeerde traditie Zoetermeer 2000.

Irene Mildenberger *
Leipzig
Ökumenische Stundengebete
Zusammenfassung
Was macht ein Stundengebet zu einem ökumenischen
Stundengebet? Sind nicht alle Stundengebete
in vielerlei Hinsicht bereits ökumenisch?
Die Tradition der Stundengebete reicht sehr weit
zurück, darum finden sich solche Gebete in allen historischen
Kirchen im Osten wie im Westen. Auch
die Grundelemente der Stundenliturgie, das Psalmgebet,
die Lesung der Heiligen Schrift und das Gebet,
stimmen in den unterschiedlichen Traditionen überein.
Noch enger ist die Übereinstimmung innerhalb
der westlichen Kirchen. Das gilt nicht nur für die historischen
Ordnungen, sondern auch für Neuentwicklungen
bzw. Wiederentdeckungen aus der Geschichte
der Kirche. Vergleicht man aktuelle liturgische Bücher
verschiedener protestantischer Kirchen (z.B.
Lutheraner, Anglikaner, Methodisten, Presbyterianer)
so entdeckt man neue Gemeinsamkeiten, die sich so
zwar nicht in der Liturgia Horarum der römischkatholischen
Kirche finden, wohl aber auch in katholischen
Entwürfen, die für das Stundengebet in den Gemeinden bestimmt sind (z.B. ein Luzernar
zum Beginn der Vesper oder die Danksagung für die Taufe.
Wir beten also nach Ordnungen, die eine große Übereinstimmung aufweisen – können wir
das auch gemeinsam tun? In der innerprotestantischen Ökumene ist das normalerweise völlig
unproblematisch. In der Gemeinschaft mit der Orthodoxie können gemeinsame Gebetsgottesdienste
problematisch sein – wie sich z. B. vor wenigen Jahren im ÖRK zeigte. Die Römisch-
Katholische Kirche hingegen hat das gemeinsame Stundengebet ausdrücklich erlaubt (vgl. insbesondere
das Ökumenische Direktorium).
Wie sieht ein solches ökumenisches Stundengebet aus? Ein erfolgreiches Beispiel für ein
evangelisch-katholisches Projekt war das „Kleine ökumenische Stundengebet“ auf dem Ökumenischen
Kirchentag in München 2010. Daraus lassen sich Anregungen für den Alltag in
Gemeinden wie bei ökumenischen Zusammenkünften gewinnen.
Schlüsselwörter: die Tradition der Stundengebete, Ökumenische Stundengebete, das „Kleine
ökumenische Stundengebet“.
* Pfarrerin Dr. Irene Mildenberger, geboren 1961, Studium der evangelischen Theologie in Erlangen und
Heidelberg. Promotion im Fach Praktische Theologie in Heidelberg (mit einer predigt- und liturgiegeschichtlichen
Arbeit zum 10. Sonntag nach Trinitatis). Vikariat und Gemeindepfarramt in der Evangelisch-
Lutherischen Kirche in Bayern (in Nürnberg, Ingolstadt und Fürth). Seit 2002 wissenschaftliche Geschäftsführerin
des Liturgiewissenschaftlichen Institutes der Vereinigten Evangelisch-Lutherischen Kirche
Deutschlands (VELKD) bei der Theologischen Fakultät der Universität Leipzig. Ab 1.1.2012 Pfarrerin am
Augustinerkloster in Erfurt.

516 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
I
m Stundengebet können wir heute schon gemeinsam Kirche sein. So stand es als Überschrift
auf den Postkarten, die zum „Kleinen Ökumenischen Stundengebet“
beim zweiten Ökumenischen Kirchentag im Mai 2010 in München einluden. Das
konnten die Teilnehmer der Stundengebete auch in ihren Gebetsheften nachlesen:
„Herzlich willkommen im ökumenischen Stundengebet! […] Im Stundengebet wird
die Einheit der Kirche real. Gemeinsam in den Lobpreis Gottes einstimmen und
Fürsprache für die Welt halten, das sind zentrale Lebensvollzüge der Kirche. Durch
die gegenseitige Anerkennung der Taufe können wir im Stundengebet schon heute
gemeinsam Kirche, gemeinsam Leib Christi sein.“
Ein hoher Anspruch – formuliert von Achim Budde, dem Initiator dieses Projektes,
das u. a. von der VELKD mit ihrem Liturgiewissenschaftlichen Institut, vom katholischen
Deutschen Liturgischen Institut in Trier, der Bildungsstätte Burg Rothenfels
sowie von je einer katholischen und evangelischen Schwesterngemeinschaft vor
Ort getragen war. „Ökumenische Basis-Liturgie. Das Stundengebet als Chance gelebter
Ökumene“, so hat Achim Budde einen Aufsatz überschrieben, in dem er diesen
Anspruch begründet. 1
Doch bevor wir den Blick in die Gegenwart und die – hoffentlich gemeinsame,
ökumenische – Zukunft richten, ist die Rückschau in die Geschichte nötig. Ich
möchte im Folgenden zeigen, dass die Basis dieser „ökumenischen Basis-Liturgie“
bereits in den ersten Jahrhunderten der Kirche liegt. Das Stundengebet reicht bis in
die Anfänge der Geschichte des Christentums zurück, in die Zeiten vor der
Entwicklung der späteren großen Liturgiefamilien und der ersten Kirchenspaltungen.
Auch wenn es sich dann in den Liturgiefamilien des Ostens und des Westens später
unterschiedlich ausgeprägt hat, lässt sich die gemeinsame Basis erkennen.
So werde ich in aller Kürze die Entstehung des Stundengebetes in den ersten
Jahrhunderten der Kirche (1.1), die Elemente dieser Gottesdienste, die die verschiedenen
Kirchen miteinander teilen, (1.2) und die gemeinsame Struktur der Stundenliturgie
in den Kirchen des Westens darstellen (1.3). In einem zweiten Teil will ich über die
Wiedergewinnung des Stundengebetes als Gemeindegebet (2.1) und neue Entwicklungen
in der westlichen Ökumene sprechen (2.2). Ich frage drittens nach der offiziellen
Möglichkeit ökumenischer Stundengebete (3.1) und stelle das Projekt auf dem ökumenischen
Kirchentag in München dar (3.2), um dann abschließend kurz zu zeigen,
welche Anregungen davon für das Miteinander der Kirche in den Gemeinden und bei
besonderen Anlässen ausgehen können.
1. Das Stundengebet in der Geschichte der Kirche(n)
1.1. Die Entwicklung des Stundengebetes in den ersten Jahrhunderten
Eine Vorbemerkung: Die Erforschung der Liturgiegeschichte der ersten Jahrhunderte
ist in den letzten Jahren neu in Fluss gekommen. Viele alte Annahmen wurden
1 Budde, A.: Ökumenische Basis-Liturgie: Das Stundengebet als Chance gelebter Ökumene. In:
Hilberath, B. J. et al. (Red.): Ökumene des Lebens als Herausforderung der wissenschaftlichen Theologie. Beiheft zur
Ökumenischen Rundschau 82. Verlag Otto Lembeck, Frankfurt a. M. 2008, 93–115. Vgl. außerdem
Achim Buddes Habilitationsschrift: Budde, A.: Gemeinsame Tagzeiten: Motivation – Organisation – Gestaltung
(erscheint voraussichtlich 2011 im Verlag Kohlhammer in Stuttgart).

IRENE MILDENBERGER: ÖKUMENISCHE STUNDENGEBETE 517
in Frage gestellt. Deutlich wurde dabei: Die Entwicklung geht von einer Vielfalt aus,
die sich nach und nach vereinheitlicht, und nicht umgekehrt. Was sich später als
Mainstream durchgesetzt hat, war also oft nicht von Anfang an einflussreich bzw. ist
z. T. Ergebnis einer Verschmelzung verschiedener Traditionslinien. 2
Schon die Bibel belegt verschiedentlich das mehrmals tägliche Gebet der Gläubigen.
So betet Daniel 3mal am Tag (Daniel 6,11, vgl. auch Psalm 55,18), der Beter
des 119. Psalms 7mal, dazu in der Nacht (Psalm 119,164+62). Die Christen in Jerusalem
beten täglich im Tempel (Apg 2,46), die sechste (Apg 3,1) und die neunte
Stunde (Apg 10,3) werden erwähnt, auch Gebete in der Nacht (Apg 16,25). Daneben
gibt es die Aufforderung zu unablässigem Gebet (1 Thess 5,17) und ständiger Wachsamkeit
(1 Petr 5,8; Mt 25,13).
Die Didache ordnet an, dreimal am Tag das Vaterunser zu beten (8,2–3). Der
Hinweis auf drei Gebete findet sich im 2. und 3. Jahrhundert häufiger, dazu kommt
ein Gebet in der Nacht. Die Gebetszeiten waren wohl in ländlichen Gebieten eher an
den natürlichen Tageslauf gebunden (Sonnenaufgang, Mittag, Sonnenuntergang). In
den Städten wurde die Unterteilung des Tages in vier Abschnitte nach römischem
Brauch öffentlich ausgerufen, es lag nahe, die Gebete dann an den so markierten und
herausgehobenen Zeiten (3., 6. und 9. Stunde) zu verrichten. Im 3. Jahrhundert zeigt
sich eine Verbindung beider Zeiteinteilungen, was zu fünf Gebetszeiten am Tag führt,
dazu einem nächtlichen Gebet (so bei Cyprian; vgl. auch die Traditio Apostolica, Kap.
41, die sogar zwei nächtliche Gebete kennt, um Mitternacht und zum Hahnenschrei). 3
Es handelt sich hierbei um das Gebet einzelner – gegebenenfalls auch von Ehepaaren
oder kleinen Gruppen und Hausgemeinschaften – nicht um öffentliches Gebet. Dennoch
ist das Gebet, wie Paul Bradshaw betont, keine Privatsache. Wichtigste Elemente
sind der Lobpreis Gottes und die Fürbitte. Schriftlesungen – für die man Bücher
gebraucht hätte – gehören normalerweise nicht dazu, auch Psalmen nur manchmal. 4
Erst im 4. Jahrhundert, nach dem Ende der Verfolgungszeit, werden gemeinsame
öffentliche Gebete möglich – sie finden im Alltagsleben normalerweise nur morgens
und abends statt. Ausgewählte, zur Tageszeit passende Psalmen werden Teil des
Gebetes (morgens Psalm 148–150, oft auch Palm 63 und der Bußpsalm 51; abends oft
Psalm 141, wegen des 2. Verses). Zum Abend gehört außerdem ein Luzernar, also ein
feierliches Anzünden oder Ehreinbringen des Lichtes, oft von einem Gebet begleitet,
ein Ritus, der schon in der Traditio Apostolica, Kap 25, erwähnt wird, dort allerdings
2 “First … the further one digs into the primary sources, the more it is diversity rather than uniformity
which is encountered in the first centuries. Second, what has been perceived as the mainstream practice
of early Church is in many instances often a later development or adaption of earlier traditions, and
what were dismissed as seemingly local aberrations are frequently in reality ancient practices that exerted a
much more powerful influence on the rest of Christian antiquity than was formerly supposed.” Bradshaw,
P. F.: The Search for the Origins of Christian Worship: Sources and Methods for the Study of Early Liturgy. Oxford
University Press, 2. Auflage Oxford 2002, 191.
Ich beziehe mich in meinen historischen Darstellungen im Folgenden in vielem auf die Erkenntnisse
von Paul Bradshaw, vgl. neben dem genannten Band: Bradshaw, P. F.: Reconstructing Early Christian
Worship. SPCK, London 2009, dort insbesondere Kapitel 7 und 8, 101–131; sowie Bradshaw, P. F. (Red.):
A Companion to Common Worship, Volume 2. Alcuin Club Collections 81. SPCK, London 2006, darin 1–11
zur Geschichte des Stundengebets.
3 Vgl. Bradshaw: The Search (s. Anm. 2), 175 f.
4 Tertullian berichtet vom Psalmgebet besonders frommer Christen in De Oratione 27.

518 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
nicht im Zusammenhang mit dem Stundengebet. 5 Im Zusammenhang mit dem
Lichtritus steht auch der Licht-Hymnus Phos hilaron, „Freundliches Licht“, der bis
heute festes Element des orthodoxen Abendgebetes ist. 6 Lobpreis und Fürbitte sind
weiter zentrale Elemente. Man spricht hier vom so genannten Kathedraloffizium, das im
Idealfall von der ganzen Gemeinde gebetet wurde – heutige Entwicklungen greifen
vielfach wieder auf Elemente dieser Gebete zurück.
In den Städten entwickelten sich zudem städtische Mönchsgemeinschaften, die
neben den zwei Kathedralgebeten die übrigen Gebetszeiten aus den ersten Jahrhunderten
miteinander praktizierten. 7
Daneben gibt es die ganz andere Praxis des unablässigen Gebetes. Die frühen
Wüstenmönche in Ober- und Unterägypten greifen sie auf. Im Zentrum steht hier die
ständige Schriftmeditation, vor allem die Meditation der Psalmen. Diese werden fortlaufend
in der biblischen Reihenfolge rezitiert, es schließt sich jeweils ein Gebet an.
Es geht hier zentral nicht um Lobpreis Gottes und Fürbitte für die Welt, sondern um
die eigene spirituelle Entwicklung und das Vertrautwerden mit der Heiligen Schrift.
(Dies ist das so genannte Monastische Offizium.)
1.2. Die gemeinsamen Elemente des Stundengebets
Diese verschiedenen Entwicklungslinien haben sich dann gegenseitig befruchtet
und vermischt. Am Ende dieser Entwicklung steht das klassische östliche wie westliche
Stundengebet.
Wichtigstes gemeinsames Element sind die Psalmen, die nicht mehr als Schriftlesung,
sondern als Gebet verstanden werden. Auch andere biblische Cantica (in der
Orthodoxie Oden) werden gebetet, die bedeutsamsten sind die aus dem Lukasevangelium,
Magnificat, Benedictus und Nunc Dimittis. Dazu kommen biblische Lesungen
und Gebete, außerdem Hymnen, also nichtbiblische Lieder, deren Entwicklung sich
allerdings im Westen und Osten unterschiedlich gestaltet.
1.3. Das Stundengebetes in den westlichen Kirchen
Im Folgenden beschränke ich mich auf die westliche Tradition, die später auch das
Stundengebet der reformatorischen Kirchen geprägt hat. Es bildet sich die Zahl von
sieben Gebeten am Tag und einer Nachtwache heraus (Vigil bzw. Matutin, Laudes/
Morgengebet, Prim, Terz, Sext, Non, Vesper/Abendgebet, Komplet/Gebet vor dem
Schlafengehen). Diese Ordnung findet sich so schon in der Benediktsregel, sie wurde
nicht nur für Mönche, sondern für alle Kleriker verbindlich.
Die Grundstruktur besteht aus Psalmen, (Kurz-)Lesung und Gebet, dazu ein Eingang
und Abschluss. Der Hymnus findet seinen Platz teilweise zu Beginn, teilweise nach
Psalmodie oder Lesung. Laudes, Vesper und Komplet enthalten zudem die Cantica
Evangelica (Benedictus, Magnificat und Nunc Dimittis).
5 Weitere grundlegende Informationen zum Luzernar bei: Budde, A.: Lucernarium. In: RAC 23
(2010), 570–596.
6 Vgl. zur Aufnahme dieses Hymnus in der Westkirche Schulz, F.: Lumen Christi: Der altkirchliche
Vespergesang Phos hilaron. Zur westkirchlichen Rezeption: Forschung – Übertragung – Musikfassung.
In: Jahrbuch für Liturgik und Hymnologie 23 (2004), 11–48.
7 Vgl. Bradshaw: The Search (s. Anm. 2), 176–178.

IRENE MILDENBERGER: ÖKUMENISCHE STUNDENGEBETE 519
Dieser Grundstruktur folgen noch heute nicht nur die Tagzeitengebete der
römisch-katholischen Kirche, sondern auch der protestantischen Kirchen. Die Struktur
ist ein verbindendes, ein ökumenisches Element. Wer sich in der Tradition einer
Kirche zu Hause fühlt, findet sich anderswo zumindest zurecht.
Bevor wir uns der Gegenwart zuwenden können, müssen wir noch kurz über die
reformatorische Entwicklung im 16. und 17. Jh. sprechen. 8 Martin Luther reduziert
schon in seiner ersten Schrift zum Gottesdienst 1523 die Zahl der Gebete auf zwei,
eines am Morgen, eines am Abend. 9 Eine genauere Ordnung entwirft er 1526. 10
Hauptelement ist für ihn die Verkündigung des Wortes Gottes, also Lesung und
Auslegung. Ihr geht Psalmgesang voraus, es folgt morgens das Benedictus oder das Te
Deum, abends das Magnificat, danach Vaterunser, Gebet und Abschluss.
Mette und Vesper werden hier also zu den werktäglichen evangelischen Gottesdiensten,
die im Prinzip (und zumindest am Sonntag) für die ganze Gemeinde gedacht
sind. Allerdings sind dann meist die Schulen die Träger dieser Gebete, die dadurch
pädagogisiert werden. Die Elemente des Stundengebets und später diese Werktagsgottesdienste
überhaupt verlieren sich im Laufe der Zeit immer mehr. 11
In der Anglikanischen Kirche verläuft die Entwicklung einerseits ähnlich, andererseits
doch auch ganz anders. Auch Thomas Cranmer reduziert für das „Book of
Common Prayer“ von 1549 die Zahl der Gebetszeiten auf zwei, wobei im Morgengebet
Elemente aus Matutin bzw. Vigil, Laudes und Prim verbunden sind, im Abendgebet
Elemente aus Vesper und Komplet. Bestimmend werden die Rezitation der
Psalmen (alle 150 in einem Monat) und die fortlaufende Lesung der Bibel (AT einmal
im Jahr, NT dreimal). 12 Die Gebetszeiten waren für die Geistlichen verbindlich und
blieben öffentliche Gottesdienste, die die Gemeinde mindestens am Sonntag mitfeierte.
In den Kathedralen und den großen Colleges wird der Evensong noch heute
täglich gesungen. Die BBC überträgt seit 1926 jede Woche einen Evensong live. 13
2. Die Wiedergewinnung und Weiterentwicklung des Stundengebets
als gemeinsames Gebet
2.1. Liturgische Bewegung, Liturgiereform und das Stundengebet
In der lutherischen Kirche gab es schon im 19. Jh. Ansätze, das Stundengebet
wiederzugewinnen. Hier ist vor allem Wilhelm Löhe zu nennen. Wohl von ihm, aber
8 Für die Lutherische Entwicklung immer noch grundlegend: Goltzen, H.: Der tägliche Gottesdienst:
Die Geschichte des Tagzeitengebetes, seine Ordnung und seine Erneuerung in der Gegenwart. In:
Müller, K. F. et al. (Red.): Leiturgia: Handbuch des evangelischen Gottesdienstes, Band 3. Johannes Stauda-Verlag,
Kassel 1956, 99–296, darin der Abschnitt B. IV. zum Stundengebet in der Kirche der lutherischen
Reformation, 187–223.
9 Luther, M.: Von ordenung gottis diensts ynn der gemeine (1523), WA 12, (31–34) 35–37.
10 Luther, M.: Deudsche Messe vnd ordnung Gottis diensts (1526), WA 19, (44–71) 72–113, dort 79 f.
11 Vgl. neben Goltz (s. Anm. 8) auch: Vogel, I.: Die Tagzeitenliturgie. In: Schmidt-Lauber, H.-C. et al.
(Red.): Handbuch der Liturgik: Liturgiewissenschaft in Theologie und Praxis der Kirche. Vandenhoeck & Ruprecht,
Göttingen 3. Auflage 2003, 268–284, 274 f.
12 Vgl. den knappen Überblick bei Bradshaw, Companion (s. Anm. 2), 7–9.
13 „Choral Evensong is aired twice weekly – live at 4pm on Wednesday and repeated at 4pm Sunday.
Choral Evensong was first broadcast on Thursday 7 October 1926 live from Westminster Abbey and has
been broadcast weekly on BBC Radio ever since.“ So die Auskunft auf der Internetseite des BBC:
http://www.bbc.co.uk/programmes/b006tp7r, (abgerufen am 21.7.2011).

520 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
vor allem auch von der Anglikanischen Kirche beeinflusst fanden sich in amerikanischen
lutherischen Büchern schon seit dem Ende des 19 Jh. Ordnungen für ein
Morgen- und Abendgebet. 14
Für die evangelische Liturgische Bewegung des 20. Jahrhunderts (ich beschränke
mich hier jetzt auf den deutschsprachigen Raum) war das Stundengebet ein wichtiges
Anliegen. Zu nennen ist u. a. die Hochkirchliche Vereinigung, die Kirchliche Arbeit
Alpirsbach und die Berneuchener Bewegung. 15 Es ging dabei einerseits um das Gebet
der jeweiligen Gruppen, es gab aber auch Ansätze, dieses Gebet in die Gemeinde zu
tragen. So wurde das Stundengebet nach dem 2. Weltkrieg dann auch in liturgische
Bücher aufgenommen, Ordnungen fanden sich in manchen Ausgaben des Evangelischen
Kirchengesangbuchs (EKG) aus den fünfziger Jahren, 1960 erschien die
Lutherische Agende II (Gebetsgottesdienste), wenn auch nur als Entwurf. Hier findet
sich reicheres Material zur Gestaltung von Stundengebeten. 16
Auch die katholische liturgische Bewegung versuchte, neben einer Erneuerung des
Breviergebetes, das Stundengebet für die Gemeinde wiederzugewinnen, so wurden in
der ersten hälfte des 20. Jahrhunderts deutsche Ordnungen, vor allem für Vesper und
Komplet, veröffentlicht. Wichtige Zentren waren dabei das Stift Klosterneuburg und
das Oratorium in Leipzig.
Dennoch schuf auch die große Reform des Stundengebetes nach dem Vatikanum
II kein echtes Gemeindegebet, die Liturgia Horarum blieb überwiegend eine Ordnung
für Kleriker und Ordensgemeinschaften. 17 Allerdings sind in Jahrzehnten nach der
Liturgiereform neue gemeindegemäße Ansätze und Formen entstanden. Zu nennen
sind hier vor allem die Arbeiten von Paul Ringseisen (Morgenlob und Abendlob). 18
2.2. Das Stundengebet in aktuellen Liturgischen Büchern protestantischer Kirchen
Wie ein Blick in die aktuellen liturgischen Bücher zeigt, hat das Stundengebet
inzwischen in vielen protestantischen Kirchen neu seinen Platz gefunden. Hierbei
finden sich parallele Entwicklungen und Formen in unterschiedlichen Kirchen. Ich
nenne einige Beispiele.
Reformierte Tradition
Das reformierte Gesangbuch der Schweiz (1998) enthält Ordnungen für Morgengebet,
Mittagsgebet, Abendgebet und Nachtgebet. 19
14 Vgl. dazu: Pfatteicher, Ph. H.: Commentary on the Lutheran Book of Worship: Lutheran Liturgy in Its Ecumenical
Context. Augsburg Fortress, Minneapolis 1990, 348.
15 Vgl. hierzu die Hinweise und Literaturangaben bei: Dahlgrün, C.: Stundengebet II. Praktischtheologisch.
In: TRE 32 (2001), 276–280, 277.
16 Agende für Evangelisch-Lutherische Kirchen und Gemeinden: Band 2: Die Gebetsgottesdienste (Zur Erprobung
bestimmter Entwurf), Lutherisches Verlagshaus, Berlin 1960.
17 Vgl. zur katholischen Entwicklung Gerhards, A.: Stundengebet I. Geschichte. In: TRE 32 (2001),
268 – 276, 275 f.
18 Ringseisen, P: Morgen- und Abendlob mit der Gemeinde: Geistliche Erschließung, Erfahrungen und Modelle.
Herder Verlag, Freiburg 1994, Neuausgabe 2002. Dazu sind 2000–2004 zweimal drei Bände mit
Gottesdienst-Entwürfen erschienen, jeweils ein kleinerer Band für die Hand der Gemeinde und ein
Dienstebuch, in dem sich zusätzliches Material für Vorsänger/in und Vorbeter/in findet: Ringseisen, P.
et al.: Morgenlob – Abendlob: Mit der Gemeinde feiern. Promultis, Planegg 2000–2004.
19 Vgl. hierzu den Beitrag von Ralph Kunz in diesem Heft: 532–542.

IRENE MILDENBERGER: ÖKUMENISCHE STUNDENGEBETE 521
Auch das Book of Common Worship der amerikanischen Presbyterianer (1992) 20
enthält Ordnungen für vier Gebetszeiten am Tag. Dazu kommt eine spezielle Auferstehungsvigil
(Vigil of the Resurrection) für den Samstagabend, mit Lesung eines Auferstehungsevangeliums
und einer Danksagung für die Taufe. Das Abendgebet kann mit
einem Luzernar, einer Lichtfeier, beginnen. Und für jede Gebetszeit ist der Abschluss
mit einem Friedensgruß möglich, den die Mitfeiernden untereinander tauschen.
Die beiden zuletzt genannten Elemente finden sich in vielen Bücher wieder. Das
Luzernar entstammt der alten Kathedralvesper des 4. Jahrhunderts (vgl. oben 1.1). Der
Friedensgruß bzw. Friedenskuss geht nach Bradshaw sogar noch weiter in die Geschichte
zurück. 21
Auch das niederländische Dienstboek een Proeve (Band 1, 1998), eine Unionsagende
der inzwischen vereinigten Reformierten und Lutherischen Kirchen, enthält
Ordnungen für Morgengebet, Mittagsgebet, Abendgebet und Komplet. Beim
Abendgebet findet sich auch eine Form (am späteren Abend), die mit einem Luzernar
beginnen kann und auch einen Weihrauchritus zu dem alten Abendpsalm 141 enthält.
Auch hier also ein Rückgriff auf das 4. Jahrhundert. Daneben gibt es einfachere
Ordnungen für das Gebet allein oder in kleinen Gruppen. 22
Anglikanische Tradition
Ich habe bereits darauf hingewiesen, dass es im anglikanischen Book of Common
Prayer (BCP) seit 1549 immer ein Morgen- und Abendgebet gab. Veränderungen an
dieser Ordnung, die in der Version des BCP 1662 im Prinzip bis heute Gültigkeit hat,
bezogen sich zuerst auf die Lese- und Psalmordnung sowie auf größere Auswahlmöglichkeiten
für Texte und Hymnen. Inzwischen enthalten die Bücher aber auch ganz
neue Ordnungen und weitere Gebetszeiten neben dem Morgen- und Abendgebet.
Das Book of Common Prayer der Episcopal Church (USA 1979) erlaubt Variationen
in den klassischen Ordnungen. Zudem enthält es ein Mittagsgebet und die
Komplet, außerdem einen Abendgottesdienst mit Luzernar sowie „Daily Devotions“
für Einzelne und Familien. 23
Auch das kanadische Book of Alternative Services (1985) 24 bleibt noch relativ eng
am klassischen Schema des BCP, allerdings mit vielen Variationsmöglichkeiten. Das
20 Book of Common Worship, prepared by The Theology and Worship Ministry Unit for the Presbyterian
Church (U.S.A.) and the Cumberland Presbyterian Church. Westminster John Knox Press, Lousville,
Kentucky, 1993.
21 Vgl. Bradshaw: Reconstructing (s. Anm. 2), 107 f.: “Even the concluding ritual seems to have undergone
a transformation: whereas formerly the participants at a Christian prayer-gathering apparently exchanged
a kiss with one another as ‘the seal of prayer’, the cathedral office ends instead with an imposition
of hands by the presiding minister on each of the worshippers – a further illustration of
ecclesiological shift which had taken place.” Dieser Friedenskuss findet sich bei Tertullian, De oratione 18.
Vgl. auch Bradshaw: Companion 17: „DP [= Common Worship: Daily Prayer. IM] also allows the Peace to
be exchanged at the end of any order […] Although many may be surprised to experience this corporate
act of fellowship outside the context of the Eucharist, the invitation, ‘Let us offer one another a sign of
peace, God’s seal on our prayers’, alludes to Tertullian’s description of the Peace as ‘the seal of prayer’
and therefore an appropriate conclusion to any office.”
22 Vgl. zu diesem Buch den Beitrag von Hans Uytenbogaardt in diesem Heft : 507–514.
23 The Book of Common Prayer and Administration of the Sacraments and Other Rites and Ceremonies of the
Church: According to the use of The Episcopal Church. The Seabury Press, New York 1979.
24 The Book of Alternative Services: of the Anglican Church of Canada. Anglican Book Centre, Toronto 1985.

522 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
Abendgebet kann aber ein Luzernar enthalten oder auch am späteren Abend die
Elemente der Komplet betonen. Dazu gibt es Ordnungen für ein Mittagsgebet und
wie im später erschienenen Buch der amerikanischen Presbyterianer die Auferstehungsvigil
am Samstagabend.
Die Church of England hat 2000 ihr neues Gottesdienstbuch, Common Worship,
veröffentlicht, der Extraband zum Stundengebet (Common Worship: Daily Prayer)
erschien 2005. 25 Hier finden sich nun – neben den Ordnungen des BCP, die ja
weiterhin in Geltung bleiben – große Veränderungen und neue Elemente. Es gibt vier
Gebete am Tag mit vielfältigen Anpassungsmöglichkeiten an das Kirchenjahr, dazu
besondere Elemente, die eingefügt werden können. Das Gedächtnis der Auferstehung
ist hier dem frühen Sonntagmorgen zugewiesen, neben dem und analog zum Luzernar
am Abend gibt es auch einen Lobpreis für Christus in der Eröffnung des Morgengebetes
(The Acclamation of Christ at the Dawning of the Day), außerdem vielfältige
Danksagungen und Gebete, die den normalen Gebetesabschluss der Tagzeiten ersetzen
können. 26 Auch hier kann jedes Stundengebet mit dem Friedensgruß abgeschlossen
werden. Die Psalmen in Daily Prayer sind mit Antiphonen und Psalmkollekten
versehen.
Methodistische Tradition
Auch das United Methodist Book of Worship (USA, 1992) hat vier Ordnungen für
Tagzeitengebete, wobei das Abendgebet ein Luzernar und die Möglichkeit zu einem
Weihrauchritus enthält. Auch diese Gebetszeiten können mit einem Friedensgruß
schließen. 27
Lutherische Tradition
Wie bereits erwähnt finden sich im Nordamerikanischen Luthertum schon seit
Ende des 19. Jh. zumindest Morgen- und Abendgebet, angelehnt an die anglikanische
Ordnung des BCP, in den liturgischen Büchern. 28 Der Aufbruch hin zu einem
erneuerten Stundengebet begann schon im Lutheran Book of Worship (LBW) von
1978. Dort wird zusätzlich eine Komplet, ein Luzernar am Abend, und am Ende des
Morgengebets die Möglichkeit eines Paschal Blessing mit Taufbezügen und Oster-
25 Common Worship: Services and Prayers for the Church of England. Church House Publishing, London
2000. Common Worship: Daily Prayer. Church House Publishing, London 2005. Vgl. für die Entwicklung
hin zu Common Worship auch den Vorläufer: The Alternative Service Book 1980: Services authorized for use in
the Church of England in conjunction with The Book of Common prayer. Hodder & Stoughton et al., London et al.
1980. Wichtig wurde zudem der Band der anglikanischen Franziskaner: Celebrating Common Prayer: A version
of The Daily Office SSF. Mowbray, London 1992.
26 Thanksgiving for the Word; Thanksgiving for Holy Baptism; Thanksgiving for the Healing Ministry
of the Church; Thanksgiving for the Mission of the Church; Prayers for the Unity of the Church;
Prayers at the Foot of the Cross.
27 The United Methodist Book of Worship. The United Methodist Publishing House, Nashville 1992.
28 Vgl. unter anderem: Common Service Book of the Lutheran Church. Authorized by The United Lutheran
Church in America. The Board of Publication of The United Lutheran Church in America, Philadelphia
1917; sowie: Service Book and Hymnal of the Lutheran Church in America. Authorized by the Churches cooperating
in The Commission on the Liturgy and The Commission on the Hymnal. Augsburg Publishing
House et al., Minneapolis et al. 1958.

IRENE MILDENBERGER: ÖKUMENISCHE STUNDENGEBETE 523
evangelium angeboten. Wie in anderen Büchern wird das Psalmgebet jeweils mit einer
Psalmoration abgeschlossen – auch das ein Rückgang auf alte Traditionen. 29
Evangelical Lutheran Worship (ELW), das 2006 erschienene Gottesdienst- und
Gesangbuch, enthält darüber hinaus die Möglichkeit einer Danksagung für die Taufe
im Morgengebet und wieder den Friedensgruß als möglichen Abschluss aller Gebete.
Außerdem ist hier auch in der Gemeindeausgabe der gesamte Psalter – eingerichtet
zum Singen – abgedruckt, im LBW stand er vollständig nur in der Ausgabe der
Pfarrer. 30
Der Vollständigkeit halber muss hier auch das Evangelische Gesangbuch (EG) der
evangelischen Landeskirchen in Deutschland, Österreich und Elsass erwähnt werden,
das in der Stammausgabe von 1993 vier Stundengebete und ein Taizé-Gebet enthält. 31
Verglichen mit den Englischsprachigen Büchern ist das Material allerdings sehr knapp.
Die Gebete sind zum Singen eingerichtet, enthalten aber jeweils nur einen Psalm und
nur bei Gebeten und Lesungen für die verschiedene Wochentage Variationsmöglichkeiten.
Auch die genannten neueren Elemente wie Danksagung für die Taufe und
Luzernar fehlen völlig.
2009 hat die Vereinigte Evangelisch-Lutherische Kirche Deutschlands eine Handreichung
für die Feier der Vesper am Sonnabend mit Wochenschluss und Sonntagsbegrüßung
veröffentlicht. Hier findet sich zumindest für diesen Anlass reichlich
Material, einschließlich eines Luzernars. 32
Es ist hoffentlich auch in diesem Kurzüberblick 33 deutlich geworden: Auch bei
diesen Neuaufbrüchen können wir von der Ökumene des Stundengebetes sprechen.
Die Ordnungen verbindet, dass sie für Gemeinden und nicht nur für Klerus und
geistliche Gemeinschaften gedacht sind. Die neuen Gestaltungsmöglichkeiten sind in
Wirklichkeit zum großen Teil ein Rückgriff auf das 4. Jahrhundert (Luzernar,
Weihrauchritus, Psalmkollekten, Auferstehungsvigil, Friedensgruß). Und sie finden
sich entsprechend auch in katholischen Veröffentlichungen, die für das Gebet der
Gemeinde gedacht sind.
3. Das Kleine Ökumenische Stundengebet
auf dem 2. ÖKT in München
3.1. Kirchliche Regelungen für das gemeinsame Beten
Bisher war nur von gemeinsamen – und damit in gewissem Sinne ökumenischen –
Ordnungen die Rede. Können wir nach diesen Ordnungen nun auch gemeinsam, ökumenisch,
beten?
29 Lutheran Book of Worship. Prepared by the churches participating in the Inter-Lutheran Commission
on Worship. Augsburg Publishing House et al., Minneapolis et al. 1978.
30 Evangelical Lutheran Worship. Augsburg Fortress, Minneapolis 2006.
31 Insgesamt gibt es 15 verschiedene Regionalausgaben dieses Gesangbuches. Zwei Landeskirchen
haben die Stundengebete nicht in ihre Ausgabe aufgenommen, die Reformierte Kirche und die
Evangelische Kirche der Pfalz.
32 Wochenschluss und Sonntagsbegrüßung: Handreichung zu Agende II, Die Gebetsgottesdienste für
evangelisch-lutherische Kirchen und Gemeinden. Im Auftrag der Kirchenleitung und der Generalsynode
herausgegeben vom Amt der VELKD, Hannover 2009.
33 Man könnte hier für den deutschsprachigen Raum z. B. noch die Deutschen Altkatholiken und die
Schweizer Christkatholiken mit ihren relativ neuen Gesangbüchern anführen.

524 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
Für den größten Teil der protestantischen Ökumene ist das überhaupt kein
Problem. Zwischen vielen Kirchen besteht offizielle Kirchengemeinschaft. Andere
haben Eucharistische Gastfreundschaft untereinander vereinbart – da ist das gemeinsame
Stundengebet selbstverständlich auch möglich.
Wie steht es zwischen den Protestanten und der römisch-katholischen Kirche?
Stundengebet braucht keine Amtsträger für die Leitung, es kann nach katholischem wie
evangelischem Verständnis problemlos ohne Ordinierte gefeiert werden. So stellt sich
die Amtsfrage nicht. Darüber hinaus lädt das Ökumenische Direktorium (1993) 34 ausdrücklich
dazu ein, an den Stundengebeten verschiedener Kirchen aktiv teilzunehmen.
„Wenn ihre Gastgeber es ihnen vorschlagen, können“ katholische Teilnehmer dabei
„eine Lesung übernehmen oder predigen.“ (Nr. 118) Katholische Geistliche dürfen „die
Kleidung und die Insignien ihres kirchlichen Amtes tragen.“ Umgekehrt gilt:
„In einer katholischen liturgischen Feier können die Amtsträger der anderen
Kirchen und kirchlichen Gemeinschaften den Platz einnehmen und die liturgischen
Ehren empfangen, die ihrem Rang und ihrer Aufgabe entsprechen,
wenn dies als wünschenswert angesehen wird.“ (Nr. 119)
Das bedeutet, ein katholischer Geistlicher kann das Stundengebet in einer
evangelischen Kirche leiten und umgekehrt.
Komplizierter ist die Gemeinschaft mit den Orthodoxen Kirchen. Ich beschränke
mich hier auf die Diskussion innerhalb des Ökumenischen Rates der Kirchen (ÖRK)
und dabei auf den Abschlussbericht der Sonderkommission zur orthodoxen Mitarbeit
im ÖRK aus dem Jahr 2002. 35 Dort ist festgehalten: Wegen des engen Zusammenhangs
von Gottesdienst und Ekklesiologie soll es keinen „Ökumenischen Gottesdienst“
(ecumenical worship) geben. „Der Begriff ‚ökumenischer Gottesdienst’ hat zu
Verwirrung über die ekklesiale Qualität solcher Gottesdienste, den ekklesiologischen
Status des ÖRK und den Grad der tatsächlich erreichten Einheit geführt. Aus diesen
Gründen wird der Begriff ‚ökumenischer Gottesdienst’ nicht benutzt werden.“
Vielmehr wird vorgeschlagen und in einem Anhang genauer ausgeführt, dass es
einerseits „Konfessionelle gemeinsame Andacht“ (confessional common prayer) und
andererseits „Interkonfessionelle Andacht“ (interconfessional common prayer) geben
soll. 36 Im ersten Fall ist eine Kirche bzw. eine Kirchenfamilie die Trägerin einer
solchen Feier, und lädt andere zur Teilnahme ein.
„Die interkonfessionelle gemeinsame Andacht bei ökumenischen Anlässen
stellt eine Gelegenheit dar, gemeinsam zum Ausdruck zu bringen, was wir
miteinander teilen, und uns zu freuen, dass das ‚was uns eint, stärker ist als das,
was uns trennt’.“ 37
34 Päpstlicher Rat zur Förderung der Einheit der Christen: Direktorium zur Ausführung der Prinzipien und
Normen über den Ökumenismus. Veröffentlichungen des Apostolischen Stuhls 110. Bonn 1993. Auch im Internet
zu finden unter: http://www.vatican.va/roman_curia/pontifical_councils/chrstuni/general-docs/
rc_pc_chrstuni_doc_19930325_directory_ge.html (abgerufen am 21. Juli 2011).
35 Vgl. http://www.oikoumene.org/de/wer-sind-wir/selbstverstaendnis-vision/orthodoxe-mitarbeit.html
und http://www.oikoumene.org/de/dokumentation/documents/oerk-vollversammlung/porto-alegre-2006/3-
vorbereitungs-und-hintergrunddokumente/abschlussbericht-der-sonderkommission-zur-orthodoxen-mitarbeitim-oerk.html
(abgerufen am 21.7.2011).
36 So im Anhang A, Nr. 2.
37 Anhang A, Nr. 22.

IRENE MILDENBERGER: ÖKUMENISCHE STUNDENGEBETE 525
Bei der Form einer solchen gemeinsamen Andacht verweist die Kommission dann
ausdrücklich auf die frühchristlichen Vorbilder und dabei auf den ordo des Tagzeitengebets!
38 Wenn also auch nicht von Ökumenischem Gottesdienst geredet werden darf,
die Einladung einzelner Kirchen an andere, an ihrem Gebet teilzunehmen, ist genauso
möglich wie die interkonfessionelle Andacht, die der altkirchlichen bzw. Frühchristlichen
Form des Tagzeitengebetes folgt.
3.2. Das Projekt Kleines Ökumenisches Stundengebet
Beim Zweiten Ökumenischen Kirchentag in München wurde nach Alternativen
zur nicht möglichen gemeinsamen Eucharistiefeier gesucht. Eines der Projekte war
das in ökumenischer Trägerschaft durchgeführte „Kleine Ökumenische Stundengebet“
in der Dreifaltigkeitskirche in der Münchner Innenstadt. Viermal täglich
beteten wir miteinander und machten so die Gemeinschaft des Leibes Christi deutlich.
Konkret erarbeiteten wir Gebete, die die verschiedenen Traditionen aufnahmen.
Das Morgengebet folgte der Ordnung des Evangelischen Gesangbuchs, das Mittagsgebet
war als Taizé-Gebet gestaltet – so, wie es in dieser Kirche seit vielen Jahren an
jedem Werktag gefeiert wird – das Abendgebet stand in der katholischen Tradition,
das Nachtgebet verband die Fassungen aus dem Evangelischen Gesangbuch und dem
Katholischen Gotteslob.
Diese Gebete sollten zugleich Modellcharakter haben und dazu ermutigen, entsprechende
Gottesdienste auch in Gemeinden zu feiern. Dazu waren die Ordnungen
so gestaltet, dass auch unerfahrene Mitbetende leicht teilnehmen konnten und dass
denen, die eine besondere liturgische Rolle übernahmen (Vorbeter/in, Kantor/in,
Lektor/in), ihre Aufgabe möglichst einfach gemacht wurde. Denn das „Kleine“
Stundengebet ist ja ausdrücklich auch von Ehrenamtlichen, von Nichttheologen bzw.
Laien durchführbar. Die Hefte enthielten daneben von Achim Budde gestaltete
mystagogische Erklärungen zu den Elementen des Stundengebetes, die vor allem für
„Stundengebetsneulinge“ gedacht waren. Wir wählten verschiedene Formen, die Psalmen
zu singen, von Deutscher Gregorianik über responsoriale Psalmodie bis hin zu
einfacher Mehrstimmigkeit, um auch hier die verschiedenen Möglichkeiten zu zeigen.
Das Kleine Ökumenische Stundengebet fand viel Zuspruch, besonders beim
Mittagsgebet und Abendgebet war die Kirche mit ca. 100 Menschen gut gefüllt, aber
auch in den Randstunden waren jeweils ca. 40 Mitbetende versammelt.
4. Ausblick: Miteinander beten
Was bedeutet das alles für das Leben in den Gemeinden?
– Das Stundengebet ist eine Form, die ohne Ordinierte und ohne Hauptamtliche
auskommt – jedenfalls nach einer Phase der Vorbereitung und Einübung und
wenn entsprechende klare Ordnungen vorliegen.
– Das Stundengebet ist eine Form, die bei regelmäßiger Durchführung ohne
großen Vorbereitungsbedarf auskommt, sie lebt von der Wiederholung.
38 „Es ist ratsam, die interkonfessionelle gemeinsame Andacht bei ÖRK-Versammlungen in ihrer
Gestalt oder ordo an frühchristlichen Vorbildern auszurichten. Bei der Konzeption des ordo könnte der
Planungsausschuss sich z. B. an den Tagzeitengebeten oder am Wortgottesdienst orientieren.“ Anhang A,
Nr. 23.

526 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
– Das Stundengebet ist eine Form, die sich gut für die regelmäßige ökumenische
Durchführung eignet. So ist es z.B. möglich, mit einer gemeinsame Sonntagsbegrüßung
– oder auch einer Auferstehungsvigil nach englischsprachigem
Vorbild – den Sonntag miteinander zu feiern.
– Das Stundengebet ist zudem eine Form, die längst ökumenisch gefeiert wird.
Ich denke dabei z. B. an Gebetszeiten in verschiedenen City-Kirchen, bei denen
zumindest die Teilnehmenden nicht nach der Konfession fragen, z. T aber auch
die Trägerkreise ökumenisch besetzt sind. Ich denke andererseits an das
gemeinsame Gebet in kirchlichen Tagungshäusern oder auf ökumenischen
Tagungen. 39
„Im Stundengebet wird die Einheit der Kirche real. Gemeinsam in den Lobpreis
Gottes einstimmen und Fürsprache für die Welt halten, das sind
zentrale Lebensvollzüge der Kirche. Durch die gegenseitige Anerkennung
der Taufe können wir im Stundengebet schon heute gemeinsam Kirche,
gemeinsam Leib Christi sein!“
Mit diesem Zitat aus den Heften des Kleinen Ökumenischen Stundengebets auf
dem ÖKT hatte ich meinen Vortrag begonnen. Diese Worte hat vor kurzem
Landesbischof Friedrich Weber, Catholica-Beauftragter der VELKD aufgenommen,
als er einen Kommentar Zu dem nachsynodalen Apostolischen Schreiben „Verbum Domini“
veröffentlichte. 40 Er fährt nach diesem Zitat fort:
„Die Kirche ist nicht nur in der Feier der Eucharistie Leib Christi, sondern auch in
der Feier der Tagzeiten. Solange uns der Weg zum einen noch versperrt ist, sollten wir
umso mehr die Chancen des anderen nutzen. Hier steht uns die Amtsfrage nicht im
Weg. […] Die auf dem Münchner Kirchentag erprobte Form der Alltagsspiritualität,
die mit geringer personeller und finanzieller Ausstattung möglich ist, könnte also auch
in den Gemeinden ökumenische Nachahmung finden.“
39 Vgl. weitere Hinweise und Überlegungen bei Ehrensperger, A.: Motive, Beispiele und Perspektiven
für die Feier von ökumenischen Tagzeitenliturgien aus der Sicht der evangelisch-reformierten Kirchen in
der deutschsprachigen Schweiz. In: Klöckener, M. und Bürki, B. (red.): Tagzeitenliturgie: Ökumenische Erfahrungen
und Perspektiven / Liturgie des Heures: Expérineces et perspectives œcuméniques. Academic Press Fribourg,
Freiburg/Schweiz 2004, 103–122.
40 Weber, F.: Zu dem nachsynodalen Apostolischen Schreiben ‚Verbum Domini’. In: VELKD-Informationen
130 vom 2. Februar 2011, 2–5, http://www.velkd.de/downloads/110202_VELKD-Informationen-Nr.
130_ISSN_pdf_Download.pdf

Jakabffy Tamás *
Kolozsvár
Az énekelt zsolozsma:
az ökumenikus közeledés nagy lehetősége
Das gesungene Stundengebet,
als Chance der ökumenischen Annäherung. Zusammenfassung
Obwohl die liturgische Praxis des Stundengebetes (officium), geschichtlich gesehen, von
den siebenbürgischen Konfessionen gar nicht fremd ist, muss sie heutzutage neulich entdeckt
werden. Die Psalmen als veroffenbarte Texte, die quasi zentrale Tragmittel des Stundengebetes
sind, zeigen sich für alle historischen konfessionellen – d. h. für katholische, reformierte, evangelische
– Gruppen tauglich ökumenische Spiritualität zu verwirklichen. Der kurze Artikel bietet
Anhaltspunkte für eine ökumenische Konzeption des gesungenen Stundengebetes.
Schlüsselwörter: Liturgie, Ökumene, Psalm, Stundengebet.
A
hhoz, hogy tárgyunkról érdemben és távlatosan
szóljunk, a felekezeti zsoltáros istentiszteletek
gyakorlatának közös alapjaként legalább
két sarktételt kell elfogadottnak tekintenünk:
1. A Szentírás – és ezen belül A zsoltárok könyve
– kinyilatkoztatott/kijelentett szöveg, amely irodalmi,
poétikai, retorikai stb. jegyein túl a fizikai világot
meghaladó valóságra irányítja a hívő ember
figyelmét, ezért benne nem csupán szellemi-esztétikai
befogadás-élményt indukál, hanem alkalmassá
válik az Istenhez való beszéd megformálására; az
„irodalmi” Biblia-szöveg és annak nyelvi arculata
ezért istentiszteleti kifejezésmóddá magasodhat.
2. A különféle keresztény hitrendszerek és felekezetek
doktrinális sajátosságainak tiszteletben tartása
mellett a Szentírás alapú együttes imádkozásban lehetségessé válik a lelki közösség,
amely a keresztyénekben megalapozza és élhetővé teszi az egyházegyetemesség
meggyőződését.
Az alábbiakban a kereszténység nyugati (nyugat-európai) rítuscsoportjában gyökerező,
a reformált egyházak körében is szervesült liturgikus hagyományról beszélünk. Elöljáróban
fontos megjegyezni, hogy vizsgálódásunkban elsősorban a trinitárius egyházakra kell
koncentrálnunk; az erdélyi unitáriusok körében – kissé a hazai református egyházhoz hasonlóan
– a zsoltáros istentiszteletnek ma már sajnos nincs gyakorlati nyoma vagy megvalósulása.
* Jakabffy Tamás (1966) újságíró, szerkesztő, egyházzenész. A kolozsvári Schola Gregoriana Monostorinensis
liturgikus énekegyüttes (1998) alapító vezetője.

528 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
Terminológia
Istentiszteleten rendszerint a vasár- vagy ünnepnapi „templomozást” szokás érteni, amely
– mai protestáns szóhasználatban – a katolikusok szentmiséjének feleltethető meg.
1. Helyesebb volna azonban istentiszteletnek tekinteni minden olyan a) közösségi, b)
nyilvános és c) szabályozott imádságot, amely egy adott keresztény/keresztyén közösség
életében több-kevesebb rendszerességgel megtörténik. Ebben az értelemben az istentisztelet
a liturgia szinonimája, és nemcsak a szentmise (kat.), a prédikációs, illetve úrvacsoraosztásos
vagy egyéb szertartással összekapcsolt istentisztelet (prot.) fér bele, hanem a
zsoltáros közösségi imádság is – illetőleg szentelmények ceremoniális végzése (kat.).
2. Tágabb értelemben istentiszteletnek kell tekintenünk a magánimádságot, illetőleg
az alkalmi – kötetlen szerkezetű és szövegű – tanúságtételeket, spontán közösségi dicsőítést
is, mindazt tehát, ami a benne résztvevő(k) számától függetlenül az ember
párbeszéde – hódolata, kérése, hálaadása, bűnbánata – Istennel. E tágabb értelmű istentisztelet
nem liturgikus – esetleg paraliturgikus – jellegű.
A zsoltáros istentiszteletet elvileg az egyetemes keresztény/keresztyén egyház folyamatos
liturgikus életének részeként kell szemlélnünk, függetlenül attól, hogy helyi
gyakorlatok igazolják-e ezt vagy sem.
a) A közkeletű, szláv gyökerű zsolozsma szó mellett a katolikus egyházban offíciumnak
(szent hivatalnak/kötelességnek), illetőleg a 20. századtól az imaórák liturgiájának (liturgia
horarum) nevezik az idő folyamatos megszentelésére hivatott közösségi imaformát.
b) Az evangélikusok körében a napszaki istentisztelet, zsoltáros istentisztelet, illetve a tartalmilag
nem túl pontos közös imádság megjelölés hagyományos.
c) A református istentiszteleti élet ma igen kevéssé ismeri (el) a zsolozsmát, de ahol
tudomást vesznek róla, ott leginkább zsoltáros istentiszteletnek hívják – korábban mellékistentiszteletnek
is mondták. (Az ún. homíliás istentiszteletek megoszlanak vasárnap- és
ünnepnap délelőtti, délutáni, tanító és kátémagyarázatos istentiszteletekre.)
A továbbiakban az egyszerűség és közérthetőség kedvéért a zsoltáros istentisztelet
megjelölést használjuk.
A zsoltáros istentisztelet és lelki motivációja
A zsoltáros istentiszteletet a kereszténység/keresztyénség korai századaitól kezdve a
folyamatos közösségi imádkozás iránti igény motiválja, mégpedig az idő megszentelésének
jegyében. A „szüntelen imádkozásra” való újszövetségi felszólítás valóra váltása hozta
magával a napszakokra osztott, de a folyamatosság élményét is szavatoló liturgikus
imamód széles kibontakozását. Ennek meghatározó szövegalapja a zsoltárkönyv, amely
a Szentírás egyetlen, teljes egészében imádságos recepcióra és használatra hivatott könyve.
A zsoltáros istentisztelet tehát a szöveg kinyilatkoztatottsága/kijelentettsége folytán
megcsillantja előttünk annak lehetőségét, hogy elsajátíthatjuk és használhatjuk „Isten
anyanyelvét” a magunk közösségi imádságában.
A zsoltáros istentisztelet folyamatosan megformálódott gyakorlatai lehetővé teszik,
hogy átadjuk magunkat a szövegnek, mégpedig nem teológiai értelmezések és kommentárok
szintjén, hanem a zsoltárok „lelkületének” átvételében – persze a mindenkori
jelen paradigmájában. A nap mint nap közösen énekelt/mondott imádságban ugyanis
nem lényegi szükséglet a zsoltárszövegek „lineáris” tudati feldolgozása, ehelyett
inkább arra összpontosítunk, hogy az egyes szövegek a maguk teljességében szóljanak

JAKABFFY TAMÁS: AZ ÉNEKELT ZSOLOZSMA: AZ ÖKUMENIKUS KÖZELEDÉS… LEHETŐSÉGE 529
hozzánk (útmutató lehet persze néhány előzetesen megállapított kiemelés – például a
pszalmódia keretéül szolgáló antifóna).
A zsoltáros istentisztelet további lelki motívuma: szabaddá válni szívünkben Isten
előtt; az egyéni szándékokon, törekvéseken, prekoncepciókon való felülemelkedés révén
a közösen mondott szövegben (az ajkak „áldozatában”) valósítani meg a szív áldozatát.
Ez természetesen összekapcsolódik a közösségi fegyelemmel, amelynek forrása is, rendeltetése
is az Isten felé fordulás. A zsoltárok, kantikumok, illetve az extrabiblikus szövegek
(például himnuszok) egyaránt alkalmasak arra, hogy hozzájuk alkalmazzuk, illeszszük
lelkünk világát – ahogyan a benedeki Regula 19. fejezetében olvassuk: „úgy álljunk
a zsolozsmázáshoz, hogy elménk megfeleltettessék hangunknak/szavunknak” – […] ut mens nostra
concordet voci nostrae.
Az egység és szabályozottság – még a zsoltáros istentiszteletek kor- és regionális
függőségei dacára is – az egyháziasság megélésének záloga. S itt természetesen érdemes
a felekezetiségtől elvonatkoztatni, és az egyetemes egyházra, Krisztus szándékára
összpontosítani.
Ami az énekelt zsoltáros istentiszteletet illeti: bár az egyes felekezeti, rendi stb. hagyományok,
a latin és a nemzeti nyelvek párhuzamosságai olykor divergenciához vezethetnek,
az énekelt zsoltáros istentiszteletnek közös a megszólaltatási étosza. Elsősorban
a recitációra kell gondolnunk, amely a legalkalmasabb forma a szentírási szöveg
elmélkedő, ugyanakkor nem elmélázó, könnyen követhető, de rendezett megszólaltatásához.
A zsoltártónusok étosza az ismert rendre alapul, kollektív tudásra és magatartásra,
a szabály biztonságára, ritmus és oldódás kettősségére. Ritmusa egészében a beszéd
ritmusához igazodik, a dallam ezért engedelmes szolgálója lesz a szöveg értelmének.
Ekként valósul meg az, hogy a liturgikus ének – esetünkben a zsoltáros istentisztelet
recitációja – nem esztétikai cél, hanem az imaközösség inkarnálása.
A recitált liturgikus imádság ekként – miközben magába öleli az egyént – kizárja az
individualizmust, szövegében pedig maximálisan valósítja meg a sola scriptura eszményét.
„A liturgia szelleme” és az ökumenikus törekvések
A címben megfogalmazott hipotézisünk, hogy ti. a zsoltáros istentisztelet gyakorlása
az ökumenikus törekvések kibontakoztatásában sikereket ígérhet, esetleg azt is sugallhatja,
hogy a zsoltáros istentiszteletet mintegy eszközként gondolnánk „felhasználni”
a felekezetközi párbeszédben. Erről ilyen közvetlen és mechanikus képzetet természetesen
nem alkothatunk. A zsoltáros istentiszteletnek nem lehet a liturgián kívüli eszközértéke.
Az azonban a gyakorlati megfontolások rendjén nagyon is szem előtt tartandó,
hogy liturgikus méltóságánál és érvényénél, hagyománykincsénél, illetve primér
biblikus vétetésénél fogva a zsoltáros istentisztelet olykor megfelelőbb lelki környezetet
tud teremteni különböző felekezetekhez tartozó keresztények/keresztyének közös
imádsága számára, mint az „ökumenikus istentiszteletként” olykor nagyon hevenyészett
„igeliturgia” – de akár mint a hagyományos értelmű „homíliás istentisztelet” is. A
zsoltáros istentiszteletnek ugyanis olyan, számos évszádon át érlelt, csiszolt szerkezete
és tartalmi konzisztenciája van, amely teológiai és liturgikus üzenetében messze túlszárnyalja
a talán épp csak a mához kapcsolódó, alkalmi keresztény/keresztyén „fogyasztói
igényeket” tükröző, improvizált (para)liturgikus formákat.
1. Azt merjük állítani tehát – először –, hogy a 21. század elején elképzelhető olyan
zsolozsmázó katolikus, vagy zsoltáros istentiszteletet végző evangélikus, illetve ilyet be-

530 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
vezető református közösség, amely megérzi – persze nagy és kitartó tudatosító munka
árán –, hogy a zsoltáros istentiszteletünk közös gyökérzete a felekezetek liturgiai közeledésének
reményére jogosíthat fel. Ezzel a kijelentéssel – nehogy félreérthető legyen!
– a legkevésbé sem sugalljuk vagy szorgalmazzuk pl. a református istentiszteleti élet átfogó
„katolizálását”. Tisztában vagyunk azonban vele, hogy bizonyos protestáns körökben
érdeklődés mutatkozik a 16–17. századi graduálénekes hagyomány iránt,
amelybe szervesen beletartozik a napszaki közösségi imádkozás (laudes/matutinum, illetve
vespera, kisebbrészt prima) gyakorlata. Tudjuk azt is, hogy e graduálénekes múlt
iránt érdeklődők a legkevésbé sem pusztán történetisége miatt tisztelik és keresik e
századok tanúságait, hanem a szinkron alkalmazhatósági lehetőségeit is igénylik.
2. Azt is merjük állítani továbbá, hogy a zsoltáros istentiszteletben sem alapvető
(rendszeres) teológiai, sem gyakorlati elemek nincsenek, amelyek kizárnák a zsoltáros
istentisztelet felekezetközi végzését.
3. Állítjuk harmadszor, hogy körültekintően, a források alapos ismeretének birtokában
és az arányosság elvét szem előtt tartva az egyes felekezeti hagyományanyagokból
igenis kompilálhatók olyan imaórák, amelyek meg tudják valósítani a teljes érvényű
liturgikus imaegységet. Ilyen kísérlet ma már van Erdélyben, Kolozsváron, még ha az
indulás és a „stílusra-találás” szakaszában is.
E harmadik állítás margójára a következő megjegyzéseket kell tennünk:
Az ökumenikus zsoltáros istentiszteleti anyag szerkesztésekor az imaórák liturgiájának
eredeti értelme, ti. az idő folyamatos megszentelésének alapvonása, háttérbe szorul.
Csakhogy ez a folyamat számos egyház- és liturgiatörténeti okból sajnos már sok
évszázaddal ezelőtt kezdetét vette, legalábbis akkor, amikor a hagyományos napi 7+1
imaórát „redukálták”, hogy ezek közül csupán a matutinum, a laudes, egy „olvasmányos”
napközi imaóra, illetve a vesperás maradjon általános használatú.
Mai és itteni körülmények között egy ökumenikus használatra szánt, kompilált
zsoltáros istentiszteleti rend egyelőre csak „alkalmi” lehet, igen kevéssé tükrözve a
napszakokhoz rendelt, ismétlődő zsoltárok és a lectio continua kettős és párhuzamosan
érvényesülő rendszerét.
Az ökumenikus használatra szánt zsoltáros istentiszteleti anyagnak híven kell illeszkednie
a közös imaórán részt vevők felekezeti érzületéhez. Ez az arányosság kérdését
veti fel. Meg kell állapítanunk, hogy e tekintetben a bőséges katolikus és viszonylag
tágas evangélikus anyaghoz képes a református énekelt zsolozsma-anyag jószerével
az ÖG-ra korlátozódik. Alapos tájékozódást és körültekintő mérlegelést igényel, miképpen
alakíthatók, „korszerűsíthetők”, illeszthetők az archaikus graduálénekek (antifónák,
responzóriumok, himnuszok, benedicamusok) a 21. századi magyar liturgikus
nyelvhez. A leginkább járható útnak azt látjuk, hogy a zsoltár-, illetve a kantikumrecitációban
korszerű szövegváltozatot használjunk, miközben a nem-recitatív (oligotonikus,
neumatikus) énekelt részek nemcsak dallamukban, de szövegükben is tükrözzék
származásuk korát, vagyis őrizzük meg őket hűségesen. Ez óhatatlanul némi stílustörést
eredményez, de ennek tudatos vállalásával oldható fel a történeti anyag iránti
tisztelet és a szövegbeli „otthonosság”, kor-szerűség dilemmája és/vagy párhuzama.
Nyilvánvaló, hogy a zsoltáros istentisztelet szöveganyaga és tónusai könnyen kezelhetőek
kell legyenek, és ne sugalljanak valamiféle „muzeális” érdekű anakronizmust
az imádkozók felé. Ajánlatosnak tűnik ezért olyan magyar zsoltárfordítást választani,
amely – még ha a történeti fordítások szellemisége jegyében fogant is – nem áll távol
korunk nyelvétől.

JAKABFFY TAMÁS: AZ ÉNEKELT ZSOLOZSMA: AZ ÖKUMENIKUS KÖZELEDÉS… LEHETŐSÉGE 531
Ami a recitálótónusokat illeti, múlhatatlanul fontos, hogy az egyes felekezeti hagyományok
közül kiválasszunk egy általánosan használandót és következetesen kitartsunk
mellette. Jó és fontos az, ha a zsoltáros istentiszteletre összegyűlő vegyes felekezetű
közösségnek kialakul az egységes zsoltártónus-készlete, lehetőség szerint kevés
termináció-differenciával.
Alább – végezetül – olyan szöveg- és dallamgyűjteményeket ajánlunk, amelyekből
leginkább meríteni lehet egy ökumenikus használatú zsoltáros istentiszteleti rend anyagának
megszerkesztésekor.
Katolikus használatúak
Népzsolozsmák. Énekes Zsolozsma az Esztergomi Breviárium alapján. Szent Ágoston Liturgikus
Megújulási Mozgalom, 1990.
Latin–magyar nappali zsoltároskönyv (Diurnale) az Esztergomi Breviárium és a Premontrei Breviárium
alapján a Premontrei Rend Gödöllői Kanóniájának használata szerint. Szent Gellért
Kiadó, 2000.
Pannonhalmi zsolozsma. A Magyar Bencés Kongregáció zsolozsmáskönyve (ideiglenes használatra).
Pannonhalma, 2004. [Előnye a gazdag himnusz- és antifóna-anyag.]
Protestáns használatúak
Öreg Graduál. Gyulafehérvár, 1636. – az alkalmazáshoz gondos preparálással!
Ferenczi Ilona – Dobszay László – Bódiss Tamás – Farkas Zoltán (szerk.): Protestáns graduál.
Szemelvények a 16–17. századi protestáns graduálok anyagából istentiszteleti és oktatási célra. ReZeM
Budapest 1996.
Gyülekezeti liturgikus könyv. (Evangélikus istentisztelet). Luther Kiadó, Budapest 2007.
Papp Anette: Protestáns vesperások ádventtől vízkeresztig. Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem
[LFZE], Budapest 2006.
Papp Anette: Protestáns vesperák böjtelőtől nagyhétig. LFZE, Budapest 2007.
Papp Anette: Thesaurus Gradualium. I. Protestáns graduál-antifonák. MTA-TKI-LFZE, Egyházzenei
Kutatócsoportja és Magyar Egyházzenei Társaság, Budapest 2010.
Ökumenikus vespera az evangélikus templomban, 2010. április 9.

Ralph Kunz *
Zürich
Die historische Einordnung
der Gregorianik-Renaissance
im 20 Jahrhundert und die Rezeption
der Tageszeitenliturgie im Umfeld der Gesangbuchrevision
in den 1990er Jahren in der Schweiz
Zusammenfassung
Gregorianik ist dem reformierten Kirchenvolk in
der Deutschschweiz allenfalls als säkulare Chill-Out-
Musik aus dem Rundfunk und von Tonträgern bekannt.
Im Gottesdienst wird der einstimmige, unbegleitete
liturgische Gesang jedenfalls nicht gepflegt. Dafür
gibt es Gründe. Die Renaissance der Gregorianik erreichte
nur einen kleinen Kreis von Liebhabern, die mit
der jüngeren liturgischen Bewegungen verbunden war
und mehrheitlich unter sich die Tradition des Messgesangs
und der Stundengebete pflegten. Anders als im
lutherischen Deutschland war der Einfluss dieser liturgischen
Elite auf die reformierte Liturgie sehr gering. Gleichwohl lassen sich Zusammenhänge
zwischen den liturgisch Bewegten und der Gottesdienstreform in den 1960er ausmachen. Die
Kommissionsmitglieder waren allesamt Berneuchener! Die so genannte Zürcher Liturgie blieb
zwar in der nüchternen zwinglianischen Tradition, legte aber auch die Basis für eine umfassende
Reform des Gesangbuchs in den 1990er Jahren.
Das reformierte Gesangbuch (1991) wiederum dokumentiert den Einfluss der liturgischen
Bewegungen auf das Gottesdienstkonzept der Reformierten. Ein Signal dieser Erneuerung ist die
Wiederentdeckung der Tagzeitengebete.
Das Referat leuchtet die verschlungenen Wege der liturgischen Erneuerungen bei den Reformierten
aus, bietet eine praktisch-theologische Analyse der gegenwärtigen Gottesdienstlandschaft
in der Deutschschweizes und wirbt für das ökumenische und oikodomische Potential der
Tagzeitenliturgie.
Schlüsselwörter: Gregorianik, die Renaissance der Gregorianik, Zürcher Liturgie, Das reformierte
Gesangbuch (1991), die Gottesdienstlandschaft in der Deutschschweizes, die Rezeption der
Tageszeitenliturgie das ökumenische und oikodomische Potential der Tagzeitenliturgie.
* Ralph Kunz, Prof. Dr. theol., 1964 geboren in Dielsdorf (Schweiz); von 1984–1990 Theologiestudium
in Basel, Zürich und Los Angeles; 1990 bis 1998 Assitent und Oberassistent am Lehrstuhl für
Praktische Theologie der Theologischen Fakultät der Universität Zürich; Dissertation: Theorie des Gemeindeaufbaus
(Zürich 1997); 1999–2001 Pfarrer der Evangelisch-Reformierten Landeskirche des Kantons
Zürich; seit 2001 Professor für Praktische Theologie an der Theologischen Fakultät der Universität Zürich
mit den Schwerpunkten Gottesdienst und Seelsorge.

RALPH KUNZ: DIE HISTORISCHE EINORDNUNG DER GREGORIANIK-RENAISSANCE… 533
M
1. Zur Leerstelle „Gregorianik“
ein Aufsatz beginnt mit der nüchternen Feststellung, dass der einstimmige,
unbegleitete liturgische Gesang im reformierten Gottesdienst nicht gepflegt
wird. 1 Gregorianik ist dem reformierten Kirchenvolk in der Deutschschweiz allenfalls
als säkulare Chill-Out-Musik à la mode Jan Garbarek oder in der legendären Aufnahme
der Mönche von Silos bekannt. In der klassischen Form ist sie eine Leerstelle. Die historischen
Hintergründe dafür sind vielleicht doch interessant genug, um etwas darüber
zu berichten (2). Das Hauptgewicht dieses Beitrags liegt aber auf der Tagzeitenliturgie.
Auch für diese Feierform gilt, dass sie für mehrere Jahrhunderte verschwunden ist,
heute aber in den reformierten Gemeinden da und dort wieder gefeiert wird. Was dieser
Neuanfang bedeutet und was sich daraus weiter entwickeln könnte, möchte ich in einem
kurzen Ausblick bedenken (3). Das Ziel meiner Überlegung ist es, die verschlungenen
Wege der liturgischen Erneuerungen bei den Reformierten auszuleuchten und im Licht
dieser Einsichten, eine praktisch-theologische Analyse der gegenwärtigen Gottesdienstlandschaft
in der Deutschschweiz zu versuchen.
2. Spurensuche in der Geschichte der Zürcher
Gottesdienstreformen
Ich habe es schon vorweggenommen: die Renaissence der Gregorianik erreichte in
der Schweiz nur einen kleinen Kreis von Liebhabern. In der Regel handelte es sich um
Theologen, die durch persönliche Kontakte oder im Studium mit der Liturgischen
Bewegung in Berührung kamen und sich untereinander – in der Michaelsbruderschaft
– vernetzten. Anders als im lutherischen Deutschland, das in den Nachkriegsjahren
sehr restaurativ gestimmt war, blieb der Einfluss dieser liturgisch bewegten Elite auf
die reformierte Liturgie in der Schweiz sehr gering. Die Tradition des Messgesangs
und der Stundengebete hatte in der dürren Tradition des oberdeutschen Prädikantengottesdienstes
keine Anschlussstellen. 2
Gleichwohl lassen sich Zusammenhänge zwischen den liturgisch Bewegten und
der Gottesdienstreform in den 1960er ausmachen. Eine knappe Skizze der Geschichte
der deutschschweizerischen Gottesdienstreform soll mit dem Bruch im 16. Jahrhundert
beginnend die Verbindungen ausleuchten.
2.1. Reformation
Bekanntlich war weder in Wittenberg noch in Zürich die Reform des Gottesdienstes
erste Priorität. Anderes stand zuerst an: die Auflösung der Klöster, die Entlassung
der Religiosen, das Ende des Ablasshandels. Es ist überhaupt fraglich, ob die
Reformatoren sich als Reformer verstanden. Luther hatte ein ganz anderes Selbst-
1 Brugisser-Lamker, Therese – Hangartner, Berhard (hg.): Andreas Marti: Congaudent angelorum chori.
FS Roman Bannwart OSB zum 80. Geburtstag. Luzern 1999, 179–190, 179. Auf das grosse Erbe der Gregorianik
im Liedgut des Reformierten Gesangbuch, auf das Marti in diesem Aufsatz hinweist, gehe ich in
meinem Beitrag nicht ein.
2 Ausführlicher zur Geschichte der zwinglianischen Gottesdienstreform vgl. Kunz, Ralph: Gottesdienst
evangelisch reformiert. Liturgik und Liturgie in der Kirche Zwinnglis. Pano-Verlag, Zürich 2006.

534 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
verständnis und stand dem so genannten Reformkatholizismus skeptisch gegenüber. 3
Auf dem Hintergrund der spätmittelalterlichen Reformhektik wird jedenfalls deutlich,
dass die Frage der Erneuerung der Kirche von den Reformatoren auf einer völlig
neuen Ebene gesehen wurde. Gottes Wort ist der Reformator der Kirche. Deshalb genügte
es auch nicht, den Gottesdienst nur zu verbessern. Im Blick war ein grundsätzlicher
Paradigmenwechsel.
Im Unterschied zu Luther hatte Zwingli von Anfang an einen folgenreichen Bruch
mit der Tradition vollzogen. Schon 1519 verabschiedete er sich von der Perikopenordnung
und führte die fortlaufende Auslegung der Heiligen Schrift ein. Ein weiteres
Charakteristikum des zürcherischen Reformators war seine überaus heftige Polemik
gegen den „lateinischen und entlohnten“ Gesang. Um es mit Blick auf die Tagung etwas
zuzuspitzen: Zwingli verachtete die Gregorianik. Seine Gründe dafür sind in den
Artikeln 44 bis 46 der Schlussthesen nachzulesen .4 Zwingli wandte sich gegen äußerlichen
Zierart, unverständliche Zerdehnungen, gegen das Lärmen und vor allem gegen
die Idee der Werkgerechtigkeit. Anstelle des Psalmengemurmels solle man die Psalmen
lesen und auslegen, damit man den Sinn darin sähe. Dasselbe gelte auch von anderen
biblischen Büchern.
„Auf diese Weise würde der Mensch täglich gespeist werden, und die, welche
zum Predigtamt berufen werden, würden in der Schrift unterwiesen werden,
damit sie nicht mit ungewaschenen Händen und Füssen darin herum kneten.“ 5
Zwingli schließt seine Artikel 1523 mit seinem pathetischen Ade:
„Darumb sol im nieman grusen lassen, ob er das russen [= Rumoren, Rauschen]
uß den templen laßt kummen, und ordnet an des statt wolglerte, die das gotswort
trülich uffschliessind […]. Alde, min tempelgmürmel! Bis mir nun nit schad; guot
weiß ich wol, das du mir nit bist. Aber biß grueßt, o frommes, innwendigs gebett,
das vom gotswort erweckt würdt imm hertzen des gleubigen menschen.“ 6
Man hat Zwinglis Polemik fälschlicherweise als Totalopposition gegen Musik und
Gesang in der Kirche ausgelegt. Allen voran haben die treuen Nachfolger Zwinglis in
Zürich zu dieser Interpretation beigetragen. Bullinger stand Zwingli diesbezüglich nichts
nach. 7 Aber was für die „orthodoxe“ Stadt eine zeitlang seine Richtigkeit hatte, nämlich
der sang- und klanglose Gottesdienst, wurde auf dem Land und in anderen Städten gar
nie so rigide gehandhabt. 8 Und schon sehr bald ist der Messgesang und das Psalmodieren
der Mönche durch eine neue Gesangskultur für die Gemeinde ersetzt worden.
3 Campi, Emidio: „Ecclesia semper reformanda”. Metamorphosen einer altehrwürdigen Formel. In:
Zwa 37 (2010), 1–19, bes. 6–8.
4 Zwingli, Huldrych: Auslegung und Begründung der Thesen oder Artikel 1523. In: Brunschweiler,
Thomas– Lutz, Samuel (hg.): Huldrych Zwingli. Schriften. Bd. 2, Zürich 1995, 396–402.
5 Ibid. 399.
6 Ibid. 402 (zit. nach Egli, Emil – Finsler, Georg (hg.): Huldreich Zwinglis Sämtliche Werke. Bd. 2, Leipzig
1908, 353,12–19).
7 Hinweise auf Bullingers Kritik finden sich in Michael Baumann: Zuo vesperzyt soellend sie anheben
ze lesen im Nüwen Testament…: Transformation und Transkulturation des Horengottesdienstes in der
Zürcher Reformation. In: Moser, Christian – Opitz, Peter (hg.): Bewegung und Beharrung: Aspekte des reformierten
Protestantismus, 1520–1650. Leiden/Boston 2009, 207–235, 229–231.
8 Gerade in liturgicis sind die regionalen Unterschiede der kommunalen Reformation erheblich. Vgl. dazu
Ehrensperger, Alfred: Der Gottesdienst in Stadt und Landschaft Basel im 16. und 17. Jahrhundert. Zürich 2010.

RALPH KUNZ: DIE HISTORISCHE EINORDNUNG DER GREGORIANIK-RENAISSANCE… 535
Anstelle des einstimmigen, unbegleiteten, liturgischen Gesangs in lateinischer Sprache
war das Kirchenlied und der Genfer Psalter getreten. Ein großer Teil der Reformierten
haben sich seitdem – um es noch einmal mit diesem Sammelbegriff für die geistliche
Musik der Karolingerzeit zu sagen – von der Gregorianik endgültig und unwiederbringlich
verabschiedet. Das gilt selbstredend auch für die Perikopenordnung, das
Latein als Sakralsprache, die Messtradition und den liturgischen Gesang.
Etwas komplizierter verhält es sich mit der Tagzeitenliturgie. Der Vorschlag, zu lesen
statt zu singen, war ja verbunden mit der Mahnung, dies täglich zu tun. Tatsächlich
trat die Prophezei an die Stelle der Tagzeitengebete. Der Titel der Übersetzungswerkstatt
verweist auf die Stelle in 1 Kor 14, wo Paulus die Korinther mahnt,
das Evangelium verständlich zu kommunizieren und auf das Zungenreden zu verzichten.
9 Das Projekt der Bibelübersetzung war also mit einer Transformation und Transkulturation
des Horengottesdienstes verbunden. Wo vorher die Mönche beteten, wurde
vom Januar 1523 an morgens und abends gelesen, diskutiert und gepredigt .10
Weniger bekannt ist, dass Zwingli sich zum Stundengebet geäußert hat. Michael
Baumann hat in einem aufschlussreichen Beitrag darauf aufmerksam gemacht. 11 1525
wurde nämlich Zwingli vom Abt des Klosters Rüti aufgefordert, er solle doch den
Mönchen dort eine neue Ordnung geben. Man war damals offensichtlich gegen eine
schnelle Auflösung des Klosters. Zwingli akzeptierte den Wunsch und schrieb den
Mönchen. Er schlug vor, die Horen auf Matutin und Vesper zu konzentrieren, aber dafür
auszudehnen. Die Psalmen sollen unisono gesungen werden, ein Lateinlehrer soll für
geübtes und korrektes Latein sorgen. Zwingli möchte auch dem Vorbild der Prophezei
folgend eine lectio continua mit öffentlicher Auslegung einführen. 12 Ähnliche Ratschläge
erhielten auch andere Klöster. Es nicht weiter erstaunlich, dass diese Reformvorschläge
keinen Erfolg hatten und sich die Mischpraxis keine fünf Jahre halten konnte. Das Fazit:
„Trotz all dieser Bemühungen konnte das Stundengebet als dritter Gottesdiensttypus
neben dem Abendmahl- und Predigtgottesdienst schon in der Reformationszeit
nicht wirklich in der Gemeinde verankert werden.“ 13
2.2. Liturgische Bewegungen und die 1960er Reform
Wenn wir nun einen großen Sprung ins 20. Jahrhundert machen, ist dies sachlich
berechtigt. Zwischen dem 16. und dem 20. Jahrhundert hat sich in liturgicis wenig bewegt.
Das war u.a. auch die Folge der Privatisierung der Andacht, die im Zusammenhang
mit der Auflösung der kathedralen und monastischen Tagzeitenliturgie stand. Mit dem
täglichen Gebet der Mönche und Nonnen war es ja nun vorbei. Frömmigkeit und
Andacht ließen sich nicht mehr an einen Stand delegieren. Nachdem die Religiosen
nicht mehr beteten, war jeder Christenmensch aufgefordert, eine Form des geistlichen
Lebens im Alltag zu üben. Neue Hilfsmittel entstanden: Gebetsbücher, Katechismen
und Gesangbücher. Der kleine Gottesdienst hieß Andacht. Gesungen und gebetet wur-
9 Kritisch äußert sich Baumann: op. cit. 220, Fn. 52. Er weist darauf hin, dass Zwingli häufiger von
„lectiones publicae“ spricht.
10 Vgl. dazu die aufschlussreichen Überlegungen von Baumann: op. cit. 223f.
11 Ibid. 224–228.
12 Ibid. 226f.
13 Ehrensperger, Alfred: Rhythmus des Betens. In: ders. Lebendige Liturgie (hg. von Kunz, Ralph –
Stefan, Hans-Jürg). Zürich 2003, 139–154, 148.

536 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
de in der Privat- oder Hausandacht. 14 Sowohl im evangelischen wie im katholischen
Raum war die Wiederentdeckung der Tagzeitenliturgie – mit unterschiedlichen Bezeichnung
wie Horen- oder Stundengebet, Offizium etc. – ein wichtiges Movens der Liturgischen
Bewegungen. Der kleine halböffentliche Gottesdienst bot die Möglichkeit, mit
alten Formen zu experimentieren und neue Erfahrungen zu machen. Die Tagzeitenliturgie
war auch darum die geeignete Form für die Pflege des gemeinsamen Gebets, weil
sie einen geeigneten Rahmen schuf, die ars celebrandi wieder einzuüben. 15
Aber was im kleinen Kreis möglich war, konnte der Gemeinde nicht zugemutet
werden. Zumindest für die reformierte Deutschschweiz mussten Reformbestrebungen
in dieser Richtung noch etwas warten. Das erste nennenswerte Ergebnis dieser Bemühungen
war die so genannte Zürcher Liturgie. Gemeint ist damit ein Gottesdienstverständnis,
an dem sich die Reformierten fortan orientierten: der dynamisch verstandene
Fünfschritt Sammlung, Anbetung, Verkündigung, Fürbitte und Sammlung.
Es ist sicher nicht falsch, in diesem Zusammenhang von einem Paradigmenwechsel zu
sprechen. Das neue Verständnis blieb zwar in der nüchternen Tradition der Predigtliturgie,
legte aber die Basis für ein liturgisches Bewusstsein und machte so gleichsam den
Boden bereit für weitergehende Reformen. 16
Um die Zusammenhänge zwischen Liturgischer Bewegung und diesem aus hochkirchlicher
Sicht betrachtet vielleicht sehr mageren und bezeichnenderweise „Gerüst“
genannten Ordnung zu sehen, muss man den „Geist dieser Liturgie“ nachspüren oder die
Geister unterscheiden. Verantwortlich für die Gottesdienstreformen sind in der Schweiz in
der Regel Kommissionen, die Mehrheitsentscheidungen treffen. Das ist gut helvetische
Demokratietradition. Wenn unterschiedliche Gesinnungen sich zusammenraufen müssen,
hat das unweigerlich zur Folge, dass Kommissionsarbeit in Kompromissen endet. Das
kann auch für die verantwortliche Liturgiekommission gelten, die in den 1960er Jahren die
Zürcher Liturgie geschaffen hat. Bemerkenswert ist ihre Zusammensetzung. Einige
namhafte Kommissionsmitglieder wie Max Schoch und Walter Tappolet hatten Verbindungen
zu Berneuchen, andere, wie der Kirchenmusiker Adolf Brunner waren tief beeindruckt
von der Gottesdienstreform am Zweiten Vatikanischen Konzil. 17 Man darf also
annehmen, dass diese treibenden Kräfte mit dem bisher Erreichten noch nicht zufrieden
waren. Mit der Schaffung der dynamisch-dramaturgischen Struktur war es natürlich nicht
getan. Das „Gerüst“ will ja gefüllt sein. Folgt man der Logik der participatio actuosa, ist die
Gemeinde das Subjekt der Liturgie und trägt die Gebetsbewegung mit. Gefragt sind also
dialogische Formen wie der Wechselgesang, responsorisches Singen oder Sprechen, wie es
notabene Zwingli in seiner Abendsmahlliturgie von 1523 eigentlich vorgesehen, aber der
Rat – die erste Zürcher Liturgiekommission! – nicht goutiert hatte. 18
Die Reformbemühungen gingen weiter. Zaghaft aber stetig, Schrittchen für Schrittchen.
Zu nennen ist in diesem Zusammenhang die Arbeit der deutschschweizerischen
14 Baumann: op. cit. 215.
15 Zur jüngeren evangelischen Liturgischen Bewegung gibt es erstaunlich wenig Literatur – zweifellos
ein Forschungsdesiderat. Einen guten Zugang zu einem der Protagonisten der Bewegung bietet Meyer-
Blanck, Michael: Leben, Leib und Liturgie. Die praktische Theologie Wilhelm Stählins. Berlin 1994. Siehe auch
Conrad, Joachim – Gölz, Richard: Der Gottesdienst im Spiegel seines Lebens. Göttingen 1995.
16 Kunz, Ralph: Gottesdienst evangelisch reformiert, 289ff.
17 Vgl. dazu Stefan, Hans-Jürg: Tagzeitenliturgie – Gottesdienst im Tageskreis. In: Klöckener, Martin
– Join-Lambert, Arnaud (hg.): Liturgia et Unitas. In honorem Bruno Bürki. Freiburg i.Ü. 2001, 446–462, 450f.
18 Ausführlicher zur Abendmahlsliturgie Kunz, Ralph: Eucharistie für sakramental Unbegabte. In:
Müller, Wolfgang (hg.): Eucharistie ökumenisch. Zürich 2011 (im Druck).

RALPH KUNZ: DIE HISTORISCHE EINORDNUNG DER GREGORIANIK-RENAISSANCE… 537
Liturgiekommission und vor allem der Abendmahlsband mit Gemeindeheft von 1983.
Der dritte Band bot nicht weniger als vierzehn verschiedene Abendmahlsliturgien zur
Auswahl an und als erstes Formular die Messe. 19 Das war denn auch die eigentliche
Sensation dieser Liturgie. Bemerkenswert ist auch, dass im Gemeindeheft Responsorien
abgedruckt sind und erst zaghafte Anfänge einer Gebetsliturgie erkennbar wird,
die [wieder] der Messtradition folgt.
2.3. Das Reformierte Gesangbuch
Es ist zwar nicht allen bewusst, aber für diejenigen, die sich mit der Materie beschäftigen,
offensichtlich: in der zweiten Hälfte des 20. Jahrhunderts hat sich der reformierte
Gottesdienst grundlegend verändert. Der Paradigmenwechsel zeitigte seine Wirkung.
Das Formenrepertoire wurde seit den 1960er Jahren vielseitiger, ökumenischer und
„katholischer“. 20 Das wird auch augenscheinlich, wenn man das ästhetische Programm im
Gottesdienstraum, in der Predigt- und der Abendmahlsliturgie mit in Betracht zieht. Was
vor fünfzig Jahren undenkbar war – Kerzen und Wandbehänge – gehört heute zum
räumlichen Accesoire. Natürlich wurden mitunter Papiere produziert und Vorschläge
gemacht, die in der Gemeinde keine Aufnahme gefunden haben. Das gilt insbesondere für
den Messgottesdienst und die Praxis des antiphonischen oder responsorischen Gesangs.
Man muss hier allerdings unterscheiden. Ich habe vorhin auf die liturgisch Bewegten
als treibende Kräfte hingewiesen. Es ist sicher kein Zufall, dass auffallend viele Kirchenmusiker
(und/oder kirchenmusikalisch interessierte Theologen) darunter waren. Zum
Beispiel Adolf Brunner, Markus Jenny und Hans-Jürg Stefan, um nur drei der bekannteren
Exponenten zu nennen. Die Kirchenmusik war also so etwas wie das Brutnest der Reform.
In den Chören und rund um die Kantoreien wuchs eine neue Singgemeinde, die das
Liturgische durch den Gesang wieder entdeckte. Sie war der Ersatz für die alte schola, der
Ort, an dem die anspruchsvolleren Formen geprobt und geübt werden konnten.
3. Tagzeitenliturgie
in der reformierten Deutschschweiz – zur gegenwärtigen Situation
3.1. Zur Geschichte und Form der Tagzeitengebete im RG
Auf dem Hintergrund der zentralen Rolle, die Gesang- und Gebetbücher für die vita
spiritualis der protestantischen Christen hatten und immer noch haben, kann die Revision
des Gesangbuches von 1998 als der größte Reformschritt seit dem 16. Jahrhundert
bezeichnet werden. Dazu gäbe es viel zu sagen. Ich beschränke mich auf den Punkt, der
für unsere Diskussion wesentlich ist: den Entscheid der Liturgiekommission den
„Gottesdienst im Tageskreis“ (vier Tagzeitengebete: Morgen-, Mittags-, Abend- und
Nachtgebet) ins Gesangbuch aufzunehmen. Diesem Entscheid stimmten die 18 Mitgliedkirchen
der Liturgie- und Gesangbuchkonferenz zu. 21
19 Kunz, Ralph: Gottesdienst evangelisch reformiert. Liturgik und Liturgie in der Kirche Zwinnglis. Pano-Verlag,
Zürich 2001, 426–430.
20 Natürlich gab es auch Widerstand. Der Vorwurf der Rekatholisierung wurde – vor allem von liberaler
Seite her – erhoben. Vgl. Kunz, Ralph: Gottesdienst evangelisch reformiert 223f.
21 Die Rubrik „Gottesdienst im Tageskreis” war schon im Entwurf von 1995 vorgeschlagen und
wurde nach der Vernehmlassung definitiv aufgenommen im Gesangbuch der evangelisch-reformierten Kirchen der

538 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
Der Entscheid ist in verschiedener Hinsicht bemerkenswert. 22 Er zeigt, dass die
Reformierten nach 400 Jahren Abstinenz und Absenz sich einer Grundform wieder
annähern und sich dabei in eine ähnliche Richtung wie die deutsche evangelische (EG
1993) und römisch-katholische Schwesterkirche bewegen. Die wiedergefundene Form
ist eigenständig und einfach. 23 Auf die Gemeindepsalmodie und auf Bezüge zum
Kirchenjahr wird verzichtet. 24 Im Kapitel „Gottesdienst im Tageskreis“ findet man ein
Morgengebet (RG 555), ein Mittagsgebet (RG 583) mit dem besonderen Akzent auf
den Seligpreisungen, ein Abendgebet (RG 586) und ein Nachtgebet (RG 610).
Der Verzicht – ich pointiere – auf die gregorianische Ästhetik und den spirituellen
Reichtum des Kalenders mag aus Sicht einer hochkirchlich gepflegten Tradition des
Stundengebets als Verarmung erscheinen. Die Sache so zu sehen, wäre jedoch eine
reduzierte Sicht. Die Elementarisierung der Grundform auf einfache und ausbaufähige
Elemente hat durchaus eine pragmatische Funktion: das Formular soll ohne große Einführung
und Übung benutzt werden können. 25 Aber zur Pragmatik kommt auch der
typisch reformierte Stil der „heilig- nüchternen Preisung“ hinzu, wie dies Fritz Enderlin
in der Nachdichtung des Hymnus „Splendor paternae gloriae“ treffend übersetzt. 26 Dazu
kommt, dass bei der Konzipierung der Grundform das tägliche Gebet im Judentum
einen wichtigen Orientierungspunkt bildete. 27 Natürlich spielt auch die katholische Tradition
eine wichtige Rolle. Aber es ging nie darum, eine verkürzte Form zu schaffen.
Elemente dieser Liturgie sind natürlich die Psalmen, aber auch die Cantica, Lesungen,
Hymnen, Stille und Fürbitte. 28 Für die Konzipierung der Grundform verweisen
Stefan/Wiesli in ihrem ökumenischen Kommentar auf die Strukturen eines einfachen
Wort-Antwort-Geschehens, nämlich: Eröffnung, Wort, Antwort und Abschluss. 29
Eröffnung
Wort
Antwort
Abschluss
Eröffnungsruf:
Hymnus
Psalmengebet/gesang;
Schriftlesung
Antwortgesang:
Canticum
Fürbitte und Unser Vater
Segen
deutschsprachigen Schweiz, erarb. und hg. vom Verein zur Herausgabe des Gesangbuchs der Evangelischreformierten
Kirchen der deutschsprachigen Schweiz (Gesangbuchverein), Zürich 1998.
22 Vgl. dazu Marti, Andreas: Gottesdienst im Tageskreis. In: ders.: Singen – Feiern – Glauben. Hymnologisches,
Liturgisches und Theologisches zum Gesangbuch der Evangelisch-reformierten Kirchen der deutschsprachigen
Schweiz. Basel 2001, 91–115; Ehrensperger: Rhythmus des Betens, op. cit.; Stefan, Hans-Jürg: Tagzeitengebet/Gottesdienst
im Tageskreis. In: Ökumenischer Liederkommentar. Zürich 2003, 2–29; Stefan, Hans-Jürg
– Wiesli, Walter: Werkheft zum Gesangbuch (mit CD). Innehalten im Tageskreis, Basel/Zürich 2001;
Stefan: Tagzeitenliturgie, op. cit.
23 Ein kurzer Abriss der Geschichte in Stefan: Tagzeitengebet/Gottesdienst, op. cit. 4.
24 Ehrensperger: Rhythmus des Betens, op. cit. 142.
25 Ibid. 153.
26 Gesangbuch der evangelisch-reformierten Kirchen, op. cit. Nr. 558,3.
27 Michel Bollag. In: Stefan – Wiesli: Werkheft, op. cit. 8ff.; Ehrensperger: Rhythmus des Betens, op. cit. 140.
28 Ausführlicher Marti: Gottesdienst im Tageskreis, op. cit. 96–106.
29 Vgl. dazu auch das Modell „Initiation-Meditation-Oration“ bei Stefan: Tagzeitenliturgie, op. cit. 448.

RALPH KUNZ: DIE HISTORISCHE EINORDNUNG DER GREGORIANIK-RENAISSANCE… 539
3.2. Der Tagzeitengottesdienst und die liturgische Situation
Ich will einen Schritt weiter gehen und die Zukunftsaussichten der Gottesdienste
im Tageskreis auf dem Hintergrund der liturgischen Gesamtsituation in den Blick
nehmen. Ernst Lange hat vor vierzig Jahren den Begriff der „homiletischen Situation“
geprägt. 30 Gemeint war damit zum einen die Herausforderung, wie sie in der Predigt
zu gewärtigen ist: nämlich den Auftrag, das Evangelium zeitgemäß zu kommunizieren.
Zum anderen meint homiletische Situation auch die Großwetterlage, in der sich die
Predigenden mit ihrem Verkündigungsauftrag befinden. Wenn ich von der „liturgischen
Situation“ rede, will ich den Problemhorizont, der in der Spannung von Auftrag
und Kontext angezeigt wird, noch umfassender wahrnehmen. Es geht ja beim Gottesdienst
um die Dogmatik, Ästhetik und Ethik der Lebenspraxis des Glaubens, klassisch
formuliert: um den Zusammenhang von lex credendi, lex orandi und lex agendi. 31
In gewisser Weise kann der Aufbruch und der gegenwärtige Zustand der Tagzeitenliturgie
als Gradmesser für die liturgische Situation genommen werden. Noch
näher liegt es, mit der Metapher der Großwetterlage von einem Klimafaktor zu reden.
Denn das tägliche oder alltägliche gemeinsame Beten sagt doch etwas aus über die
Atmosphäre, in der das geistliche Leben in der Gegenwartskultur gedeiht oder verkümmert.
Was sagt uns also die Stellung der Tagzeitenliturgie über den klimatischen
Zustand des gottesdienstlichen Lebens?
Wer nach einem streng und treu geübten officium Ausschau hält, wird ernüchtert
zur Kenntnis nehmen: Tagzeitengebete sind in unseren Gemeinden unbekannt. Das
durchgehende Beten – morgens, mittags und abends – kennen nur noch Gemeinschaften
wie die Diakonissen, evangelische Kommunitäten oder einzelne Tagungsund
Bildungshäuser. 32 Das wirft ein erstes Licht auf die liturgische Situation. Durch
die Zersplitterung der Lebenswelten, die Fragmentierung der Lebensräume und die
Individualisierung der Lebensrhythmen ist es schwierig geworden, für die sanctorum
communio eine communitas zu finden.
Es gehört aber zum Paradox der liturgischen Situation, dass die Vereinzelung der
Betenden das Bedürfnis und den Bedarf nach gemeinsamen Formen wieder erhöht.
Gemeinsames Beten in einfachen, einprägsamen und ausbaufähigen Kurzformen ist
gefragt. Der Sitz im Leben der Tagzeitenliturgie ist darum – wenig erstaunlich –
einerseits das gelegentliche Beten einer Gruppe, die sich in der Freizeit trifft – sei dies in
einer Retraite oder in einem Kurs. Andererseits eignet sich die Kleinform auch für
Gruppen in der Gemeinde, die sich regelmäßig, wöchentlich oder in einer anderen
Kadenz, zur Andacht treffen – wie immer dann die Form dann heißt: Meditation,
Besinnung, Vesper oder Abendandacht oder Abendgebet.
Ein typisches Merkmal der reformierten Gottesdienstlandschaft ist das Fehlen
einer „hochkirchlichen“ Kultur. Darum ist es bemerkenswert, dass rund um Kantoreien
ein liturgiefreundlicheres Klima herrscht, in dem „neue“ bzw. alte Formen
eingeübt und gepflegt werden. In den allermeisten größeren und mittleren Städten gibt
es heute gut besuchte Vespern – meistens festlich gestaltet mit Chor und Orgel.
30 Zum Begriff und zur Sache vgl. Hermelink, Jan: Homiletische Situation: Zur jüngeren Geschichte eines
Predigtproblems. Göttingen 1993.
31 Grundlegend dazu Wainwright, Goeffrey: Doxology. The Praise of God in Worship, Doctrine and Life. A
Systematic Theology. New York 1980.
32 Vgl. die Aufzählung in Stefan: Tagzeitenliturgie, op. cit. 451–453.

540 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
Schaut man so und fragt dann nach, wie es um die Praxis der Tagzeitenliturgie steht,
fällt die Bilanz positiver aus. In einigen städtischen Kirchen gelang auch ein Comeback
der Mittagsgebetszeiten. In den letzten Jahren hat sich außerdem da und dort
eingebürgert, in den Festzeiten Morgen- und Abendfeiern zu veranstalten. Wobei hier
zu bemerken ist, dass die Wurzeln dieses „alternativen Gottesdienstangebotes“ tiefer
reichen und wir es mit einem weitverzweigten und verästelten System von gottesdienstlichen
Formen zu tun haben. 33 Man kann auf diesem Hintergrund das Reformierte
Gesangbuch durchaus als etwas wie die bescheidenen Anfänge einer „Book of
Common Prayer“-Tradition erkennen.
4.1. Zukunft der Reformierten
4. Zukünftige Entwicklungen
Zusammenfassend lässt sich konstatieren, dass man bei den Reformierten zwar
vergeblich nach dem traditionellen Stundengebet, dem Messgesang oder einer gepflegten
Psalmodie Ausschau hält. Der Bruch, der vor fünfhundert Jahren vollzogen
wurde, ist endgültig. Ehrensperger ist beizupflichten, wenn er mit ausdrücklichem
Bezug auf die gregorianische Psalmodie sagt: „Es ist fraglich, ob diese Form jemals in
der reformierten Kirche und in ihren zukünftigen Tagzeitenliturgien heimisch werden
könnte.“ 34
Etwas differenzierter präsentiert sich die Lage, wenn man den Blick weitet und den
verschlungenen Wegen der liturgischen Erneuerungen bei den Reformierten in der
jüngsten Vergangenheit folgt. Dann kann man – ohne sich zu verrenken – einen Zusammenhang
mit dem Geist der Liturgie erkennen, der die Liturgischen Bewegungen
beseelte. Zweifellos ist die Wiederentdeckung der Tagzeitengebete ein Signal für den
Aufbruch und die Erneuerung. Die Frage, die unbeantwortet geblieben ist, lautet:
Wohin geht die Entwicklung? Wie wichtig sind die informellen, gelegentlichen, in
wöchentlicher Kadenz oder saisonal gefeierten Andachten nach dem Muster der Tagzeitenliturgie?
Was tragen sie zum Aufbau der Gemeinde bei?
Um diese Frage zu beantworten, möchte ich gerne den größeren Hintergrund
einblenden. In der letzten Zeit war in der Schweiz ziemlich viel von der Zukunft der
Reformierten die Rede. Eine gleichnamige Studie, die im Auftrag des Schweizerischen
Kirchenbundes verfasst wurde, spricht Klartext. 35 Die reformierte Kirche in der Schweiz
wird in den nächsten dreißig Jahren massiv schrumpfen: sie wird ärmer, älter und
kleiner. Auf den Punkt gebracht: die Säkularisierung hat erst begonnen. Eine neuere
Untersuchung zeigt eine etwas genauere meteorologische Karte der Großwetterlage
für die ganze Schweiz. 36 Die repräsentative Studie gruppiert die Befragten in vier
Typen: 64% sind distanziert, gehen nur sporadisch zur Kirche und halten Religion
generell für nicht so wichtig, 10% verstehen sich als säkular und 9% der Bevölkerung
33 Für diesen „Wildwuchs“ sind Bewegungen außerhalb der Landeskirche verantwortlich, die stilprägend
wirken. Zu nennen sind insbesondere Taizé, aber auch die Frauenbewegung, das politische Nachtgebet und
evangelikale Gruppen, die charismatische Andachten im Stil der erwecklichen Versammlung veranstalten.
Vgl. dazu Kunz, Ralph: Der neue Gottesdienst. Ein Plädoyer für den liturgischen Wildwuchs. Zürich 2006.
34 Ehrensperger: Rhythmus des Betens, op. cit. 146.
35 Stolz, Jörg: Die Zukunft der Reformierten. Gesellschaftliche Megatrends – kirchliche Reaktionen. Zürich 2010.
36 http://www.snf.ch/SiteCollectionDocuments/medienmitteilungen/RM_Rapport_final5_15.pdf (14.
April 2011).

RALPH KUNZ: DIE HISTORISCHE EINORDNUNG DER GREGORIANIK-RENAISSANCE… 541
pflegt eine alternative, meist nichtchristliche, religiöse Praxis. Nur gerade 17% der Bevölkerung
– aus allen Konfessionen und Denominationen – zählen zu den so genannt
„Institutionellen“ und pflegen ein intensives Glaubensleben.
Angesichts solcher Zahlen stellt sich die Frage: Sind die Gottesdienste insgesamt
so etwas wie ein Chill-Out-Phänomen geworden? Ein Residuum für eine Minderheit
der Bevölkerung, die mit Ernst Christen sein wollen? Ich vermute, es geht in diese
Richtung. Aber das soll nicht pessimistisch klingen. Vielleicht verhilft uns eine realistische
Einschätzung der Lage dazu, von falschen Bildern loszukommen, Traumbilder,
die uns nur enttäuschen, weil wir sie nicht erreichen. Und wenn man hin und wieder
hört, dass es kein Wunder sei, dass so wenige Menschen heute den Weg in den Gottesdienst
finden, weil die Predigt schlecht oder die Orgel verstimmt sei, kann es ganz
hilfreich sein, die Sache einmal umgekehrt zu sehen. Der Zustand unseres Gottesdienstlebens
ist das Spiegelbild einer gebetsmüden Kultur.
Gerade darum spricht viel dafür, dem kleinen Gottesdienst im Alltag mehr Sorgfalt,
Liebe und Aufmerksamkeit zu schenken. Er ist weniger öffentlichkeitswirksam und
stärker auf die Pflege der Gottesbeziehung ausgerichtet; er hat eine viel kleinere Bühne
für die kirchlichen Selbstdarsteller und verlangt eine höhere Partizipationsbereitschaft
und -fähigkeit von den Teilnehmenden; er plustert und bläst sich nicht auf, aber gibt
gerade darum denen, die ihn miteinander teilen, Kraft und Freude, den Glauben im
Alltag zu leben. Ich behaupte: Tagzeiten haben ein großes und viel zu wenig genutztes
Potential. Ich will das zum Schluss in drei Hinsichten kurz begründen.
4.2. Oikodomische Perspektive
Es ist kein Zufall, ist die wichtigste Promotorin der Gottesdiensterneuerung die
Kirchenmusik. Wie soll es Luther gesagt haben? „So sie nicht davon singen, so
gleuben sie’s nicht.“ Die Tagzeiten sind ein wichtiges Element des Gemeindeaufbaus,
weil sie sinnenhaft, gemeinschaftlich und doch nahe am Alltag die Erbauung fördern.
37 Wo ohne Unterlass gebetet wird, wird die Gemeinde wachsen. Für einmal gilt:
man soll den Tag vor dem Abend loben.
4.3. Ökumenische Perspektive
Ein wichtiges Plus der Tagzeiten ist ihr ökumenisches Potential. 38 Wir haben mit
Blick auf unsere wichtigste Schwesterkirche beim Abendmahl fast unüberwindbare
Differenzen. Und wissen doch, wie wichtig die Einheit der Christen für das glaubwürdige
Zeugnis in der säkularen Gesellschaft ist. Wenn ich Potential sage, meine ich,
wir nutzen dieses Gefäß noch viel zu wenig. Beten ohne Unterlass (vgl. 1Thess 5,17) –
das könnten die christlichen Gemeinden wieder als Auftrag verstehen und reihum die
Matutin, Laudes und Vesper beten.
37 Vgl. dazu Schäfer, Beat: Klingender Gemeindeaufbau. In: Kunz, Ralph: Gemeindeaufbau konkret.
Arbeitsfelder einer lebendigen Kirche. Zürich 2001, 128–146.
38 Ausführlicher dazu Ehrensperger, Alfred: Ökumene in Geist und Wahrheit. In: ders.: Lebendige
Liturgie, op. cit. 155–171, 166–171.

542 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
4.4. Ökonomische Perspektive
Vielleicht ist es etwas schnöde, so zu schließen, aber gleichwohl typisch reformiert.
Die Messen wurde abgeschafft, weil sie zu kostspielig waren. Damals wurde mit viel
zu teurem Personal geistlich zu wenig erreicht. Darum wurden ökonomischere Liturgen
eingeführt. Zudem bot die Messe keine Möglichkeit der Beteiligung. Leider –
muss man nach 500 Jahren zugeben – hat auch die Predigtliturgie den Hang zur Solistendarbietung.
Darum ist es nicht nur pragmatisch, wenn nun die dritte Form des
Gottesdienstes stärkere Beachtung findet, sondern entspricht einem genuin reformierten
Anliegen. Die Tagzeitenliturgie lässt dem Ideal der participatio actuosa mehr
Raum und ist erst noch weniger aufwändig in der Vorbereitung. Höchste Zeit also,
dass wir uns mehr Zeit zum Beten nehmen!

Függelékek
1. Vespera az Öreg graduál alapján *
(Farkas utcai templom, 2011. április 8.)
* Összeállította Karasszon Dezső és Fekete Csaba.

544 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL

FÜGGELÉKEK 545

546 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL

FÜGGELÉKEK 547

548 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL

FÜGGELÉKEK 549

550 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
2. Prima (reggeli éneklés) *
(A Kolozsvári protestáns Teológia díszterme, 2011. április 9.)
* Összeállította Sógor Csilla a Protestáns graduál (ReZeM, Budapest 1996), az Öreg graduál és a Magyar Református
Énekeskönyv (MRETZs, Budapest 2000) felhasználásával. Dr. Sógor Csilla (Kolozsvár, 1972) 1996-
ban szerzett vegyészmérnöki oklevelet a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Kémia és Vegyészmérnöki
Karán és 2006-ban nyert vegyészmérnöki doktori (PhD) fokozatot a Debreceni Egyetemen. 1998-tól a
BBTE Kémia és Vegyészmérnöki Karának Analitikai Kémiai Tanszékén tanársegéd. 2007-ben zenetanári
diplomát szerzett a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián (mellékszakon Erich Türk orgonaművész
osztályában tanult). 2008–2010 között mesteri tanfolyamot végzett a BBTE Református Tanárképző Karán
(zenepedagógia szak). Istentiszteleteken végez kántori szolgálatot, és kórust vezet.

FÜGGELÉKEK 551

552 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
4. CAPITULUM – Szentírás
5. RESPONZORIUM – felelő ének

FÜGGELÉKEK 553
8. ÁLDÁS ELŐTTI ÉNEK

554 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
A primán szolgáló szkóla (balról jobbra): Cerják Tünde, dr. Sógor Csilla karvezető, Csikai Annamária,
Petkes Csilla-Ilonka, Józsa Bertalan, Vékony Roland-Ádám, Kelemen Csongor-Attila.

FÜGGELÉKEK 555
3. Ökumenikus zsolozsma – vespera *
(Evangélikus templom, 2011. április 9.)
* Összeállította Jakabffy Tamás. A kolozsvári evangélikus templomban tartott istentiszteleten igét hirdetett
Geréb Zsolt kolozsvári teológiai professzor, szolgáltak Jakabffy Tamás, Sógor Csilla és a szkólák.

556 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL

FÜGGELÉKEK 557

558 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL

FÜGGELÉKEK 559

560 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL

FÜGGELÉKEK 561
4. Pénteki vespera – Predigerkirche, Zürich

562 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL

FÜGGELÉKEK 563

564 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL

A konferencia kiértékelése
A 2011. esztendő bővölködött a magyar zeneirodalom évfordulóiban, hiszen idén
ünnepeljük Liszt Ferenc születésének 200., és Bartók Béla születésének 130. évfordulóját.
Arról azonban már jóval szűkebb közönség értesült, hogy egy magyar egyházzenei
évfordulót is ünnepelhettünk, az Öreg graduál kiadásának 375. évfordulóját. Pedig az
Öreg graduál nemcsak egyházzenei, hanem liturgiatörténeti, nyomdatörténeti, egyháztörténeti
szempontból is jelentős kiadvány. Amikor dr. Sógor Csilla, a BBTE Kémia és
Vegyészmérnöki Karának tanára és zenész felvetette a Protestáns Teológiai Intézet
vezetőségének a 375. éves Öreg graduálra emlékező konferencia megszervezésének ötletét,
még a konferencia előkészítésével megbízott szervezők sem gondolták, hogy végül
tekintélyes és nemzetközileg elismert tudományos értekezletet szervezhetnek meg.
Az Öreg graduált ma már kevesen ismerik, a graduális éneklést még kevesebben gyakorolják,
a magyar protestáns egyházak ugyanakkor éppen az istentiszteleti élet megújulásának
újabb lehetőségeit keresik. Az értekezlet programjában éppen ezért igyekeztünk
teret biztosítani a régi és új kettősségének. Egy teljes napot szenteltünk az Öreg
graduált bemutató és annak jelentőségét elemző előadásoknak, valamint a Graduál tételeiből
összeállított imaóráknak. A mai gyülekezeti helyzetre, új istentiszteleti formák
tapasztalataira és a gregorián zsolozsmákból kialakult napszaki istentiszteletek ökumenikus
összefüggéseire tekintettek a tudományos értekezlet második napjának előadásai.
A konferencia koncepciója láthatóan elnyerte a szakemberek és a téma iránt érdeklődők
tetszését. Minden felkért előadó szívesen vállalta az értekezleten való közreműködést.
A háromnapos konferencián mintegy százötvennégyen vettek részt, a szervezők
legnagyobb örömére: erdélyi lelkészeken, kántorokon és teológusokon kívül
Debrecenből, Pápáról és Budapestről érkeztek a résztvevők.
A konferencia egyik kiemelkedő erőssége az volt, hogy azon nemcsak a minden hasonló
konferencián egymást meghallgató néhány graduálkutató találkozott és nemcsak
a gregorián énekelést pártoló egyházzenészek szólaltak meg, hanem azok is, akik bár
szeretik a gregoriánt, mégsem tartják összeegyeztethetőnek a mai protestáns gyülekezeti
tagok lelkiségével. A résztvevők is értékelték a szervezők azon igyekezetét, hogy a
konferencián ne csak elméleti előadások hangozzanak el, hanem sok gyakorlat is helyet
kapjon.
A gyakorlati részhez tartoztak a konferencia második napján a három témakörben
folytatott csoportos beszélgetések. Dr. Fekete Károly a Generális Konvent Liturgiai
Bizottságának teológiai alapelveit ismertette az általa vezetett csoportban. Az ismertetést
követő beszélgetésből kiderült, hogy a résztvevők fontosnak tartják, hogy az istentisztelet
dolgairól beszélgessenek, mert a liturgia megújulásához feltétlenül szükséges,
hogy egy kimondott szón, definíción ugyanazt a dolgot vagy legalább hasonlót értsünk,
különben elbeszélünk egymás feje fölött. Valójában ezért is születtek meg az istentiszteletről
szóló teológiai alapelvek.
A korábbi liturgiai kezdeményezések és a mostani liturgiai bizottság szemléletmódja
között az a különbség, hogy ez utóbbi esetben nem valamely egyházi elöljáró vezet
be egy kész könyvet, hanem előbb az alapelveket tisztázzák, majd pedig meghatározzák
azokat, és a különböző liturgia-minták ezekre az alapelvekre épülnek. Ezért az
ilyen könyvet nem is nevezik ágendának vagy istentiszteleti rendtartásnak, hanem liturgiai
példatárnak. Az elképzelés mögött a bizottság tagjainak az a meggyőződése rejlik, hogy

566 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
a magyar reformátusság gyülekezeteinek helyzete annyira sokrétű (a szórványtól a világvárosig,
a zsúfolt körzetektől a missziói jellegű kórház és börtön istentiszteletekig),
hogy valami uniformizált rendtartást csak üggyel-bajjal lehetne elképzelni számára.
Ezért nem egyetlen liturgiát, hanem olyan többféle lehetőséget dolgoznának ki, amelyek
a református teológiai alapokra épülnek, vagyis rövidebb vagy tagoltabb, egyszerűbb
vagy gazdagabb formákkal. Ez nyilvánvalóan paradigmaváltást jelent.
A beszélgetés folyamán Dr. Ralph Kunz professzor külső szemlélőként mondta el,
hogy véleménye szerint a megörökölt katekétikai berendezkedésű istentiszteleti felfogásunknak
át kellene fordulnia abba az irányba, amely az istentiszteletet önmagáért Isten
dicsőségéért ünnepli, annak epikletikus és adoratív jellegével, és nem akar feltétlenül
és minden ízében csak tanítani. Ez nagy fordulat volna, amelyhez nagyfokú
türelem szükséges egyháztest és egyháztest, gyülekezet és lelkipásztor között.
A jelenlegi magyar református próbálkozás azt a módszert követi, amelyet a Német
Svájci Tartományi Egyház gyakorolt a nyolcvanas években véghezvitt liturgiai reform
folyamán. A liturgiai bizottság megfogalmazta az alapelveket, azokat kis kiadványban
juttatta el a gyülekezeti tagokhoz, tehát közbeszéd témájává tette azokat, majd pedig
visszajelzéseket várt. Ezzel a módszerrel elmélyítették az egyháztagok körében, hogy
valami új készül, mégpedig nem az ő megkerülésükkel, hanem értük és velük. A mostani
megújulási folyamatban a konferencia résztvevőinek segítségére, közreműködésére
és kritikai hozzáállására is számítanak.
A dr. Karasszon Dezső által vezetett csoport két példára összpontosítva járta körül
a graduáléneklés gyakorlati kérdéseit. Előbb a Jövel, Szent Lélek Úr Isten kezdetű pünkösdi
antifóna éneklésének lehetőségeiről beszélgettek. Az antifóna a Veni sancte
Spiritus kezdetű évezredes latin liturgikus tétel magyar változata, amelynek nem csak a
pünkösdi ünnepen van jelentősége. Az antifónát különböző ünnepi istentiszteleteken
invokációnak, ünnepi istentiszteleten pedig emelkedett hangvételű bevezető énekként
is használták. Karasszon Dezső ennek a lehetőségnek a kihasználására buzdította a
csoportbeszélgetés résztvevőit.
A beszélgetés második részében a graduáléneklés templomi gyakorlatra vonatkozó
kérdéseiről volt szó. A liturgia elemeinek összhangja, elsősorban a prédikáció és a
graduáléneklés ideális viszonya és arányai tekintetében egyhangú volt az a vélemény,
hogy ideális helyzetben a kettő egymást erősítve szolgálja az istentisztelet egységét.
A teológiai hallgatók felvetették azt a kérdést, hogy miként viszonyul egymáshoz az
évszázados graduális éneklés és az ún. ifjúsági énekek. Végül ebben az időszerű kérdésben
is egyetértésre jutott a csoport. Ugyanis Karasszon Dezső elmondta, hogy itt
is, mint gyakran más esetben is, a funkciós megkülönböztetésnek van fontos szerepe.
Leggyakrabban éppen ezen a téren tapasztalhatók bántó hibák, amikor összekeverjük
az egyes énekek funkcióját. Más szerepe van a gyülekezeti kirándulás alkalmával vagy
egy tábortűznél elénekelt éneknek, és más szerepet tölt be egy ünnepi istentiszteleten
felhangzó ének. Az ifjúsági ének nem arra való, hogy megrekedjünk annak zenei, szövegi,
teológiai miliőjében, hanem arra, hogy azok, akik az ifjakat vezetik és nevelik az
egyházzene terén, fel tudják mutatni számukra a növekedés lehetőségét, és az egyházzene
eszközeivel el tudják vezetni őket a megszentelődés lépcsőin.
A harmadik csoportot Dorothea Kraus, a németországi Communität Casteller Ring
evangélikus női közösségének nővére, és Benkő Tímea vezette. A csoport első kérdése
ez volt: miként építhető be a zsolozsmázás gyakorlata egy protestáns hívő hétköznapjaiba?
A napszaki istentiszteleteken az imádkozó bekapcsolódik az imádság időt és te-

BENKŐ TÍMEA: A KONFERENCIA KIÉRTÉKELÉSE 567
ret szétfeszítő évezredes folyamatába, és ebben a folyamatban azoknak a közösségébe,
akik egykor, a jelenben és jövendőben imádkoznak.
A schwanbergi evangélikus női közösség kapcsán Dorothea Kraus elmondta, hogy
a közösség elsősorban nem diakóniai munka végzésének céljával alakult – ez a legjellemzőbb
a diakonissza nővérek példájára –, hanem a nővérek sokkal inkább azzal az
életcéllal indultak el a közösségi élet útján, hogy Istent dicsérjék. Az istendicséret gondolata
pedig máris elvezet a napszaki imádságok magjához, a zsoltárokhoz, hiszen a
zsoltárok könyvének héber megnevezésének jelentése: dicséretek. A napszaki imádságoknak
lényege pedig a zsoltárok imádkozásában megvalósuló istendicséret. Lényeges,
hogy a zsoltárok felét a panaszzsoltárok alkotják. A zsoltárimádkozás ezért – egyrészt
– az egyén imádsága, de közbenjáró imádkozás is a szenvedőkért. Másrészt: a zsoltárokkal
való imádkozás helyettes imádkozás is: az imádságban mások szájává válunk:
kölcsön adom a szavaim, kölcsön adom a hangom azoknak, akik nem tudnak, vagy
nem akarnak imádkozni.
Röviden szó esett még az egyes napszaki imádságok felépítéséről, jellegzetes elemeiről
és meghatározó jelentéséről. Dr. Zalatnay István bemutatta a budapesti Erdélyi
Gyülekezetben gyakorolt imádságoknak egyik rendjét, majd a csoport tagjai ki is próbálták
a responzoriális és az antifonális zsoltárrecitálás gyakorlatát.
A tudományos értekezletet záró kiértékelő fórumbeszélgetésen ismét hangsúlyozták
a régi és új kettősségét. Dr. Ralph Kunz elmondta, hogy gyülekezeteinkben egyre
inkább két irány feszül egymásnak: az egyik az ún. „ifjúsági kultúra”, amely elsősorban
ifjúsági zenéből él és az amerikai „workship” jellegű könnyed műfajt műveli; a másik
pedig az egyre zsugorodó hagyományos értékeket ápoló réteg. A misszió látszólag
sokkal jobban működik az előzőben, hiszen nagyobb tömegeket mozgat meg. De
minket, az értékeket ápolókat éppen az amerikai tapasztalatok tölthetnek el reménykedéssel.
Az ottani közösségekben azt tapasztalják, hogy a könnyed műfaj ugyan vonzóbb,
de csak rövid ideig; később azonban még az egykor karizmatikus közösségekbe
járó hívek is gyakran a hagyományos, igényes liturgiájú egyházak közösségeit keresik.
Ezek alapján a kihívás abban áll, hogy megteremtsük a két réteg közötti átmenet lehetőségét,
hogy az ifjúsági istentiszteleti életből „kiöregedett” gyülekezeti tagok visszatalálhassanak
az érett liturgikus gyakorlathoz. Ehhez azonban feltétlenül szükséges a liturgikus
nevelés, a misztagogikus tanítás.
Dr. Zalatnay István röviden összefoglalta, hogy mi is a szerepe a napszaki istentiszteleteknek:
ezek egyrészt az egyes emberéi, másrészt a gyülekezetéi, harmadrészt az
egyházéi. A mi hagyományunkból fakadóan főleg a gyülekezeti jelleget hangsúlyozzuk,
de éppen ilyen fontos a másik kettő is. Rá lehet bízni az egyes emberre, hogy mindenki
maga döntse el, hogyan, milyen formákban éli meg saját hitét a hétköznapokban; de
talán az a jobb, ha mindehhez az egyházától, lelki édesanyjától kap szilárd keretet, mint
ahogy az édesanya is megtanítja gyermekének a maga anyanyelvét. A napszaki imádságok
liturgiája éppen ilyen keretet jelent.
Ugyancsak az anyanyelv képét használta dr. Elena Maria Şorban, amikor arra hívta
fel a figyelmet, hogy a gyermekek az anyanyelv tanulásával párhuzamosan képesek a
gregoriánt is megtanulni, és így lesz ez számukra a zenei anyanyelv, s jó volna, ha következő
konferenciánkon gyermekek is énekelnének.
A konferencia résztvevőinek kimondott kérését dr. Fekete Károly tolmácsolta: a
Református Szemle azon számait, amelyek a konferencia anyagát fogják közölni, lehetőség
szerint nagyobb példányszámban adják ki.

568 375 ÉVES AZ ÖREG GRADUÁL
Bódiss Tamás, aki több résztvevővel folytatott beszélgetést, következtetésként azt
javasolta, hogy a konferencia fogalmazzon meg egy zárónyilatkozatot az egyházzene és
a liturgia sürgető kérdéseiről, és jutassa el ezt a megfelelő testületekhez. Mivel a konferenciának
eredetileg nem volt célja egy ilyen jellegű zárónyilatkozat megszövegezése és
mivel ennek igényes előkészítésére a tudományos értekezlet alatt már nem lett volna
mód, a résztvevők végül eltekintettek egy ilyen dokumentum megszerkesztésétől.
Megállapodtak abban, hogy a konferenciáról szóló beszámolóba foglalják bele azokat
az egyházzenei és liturgikai kérdéseket, amelyekre fel szeretnék hívni az egyházak figyelmét,
ezt a beszámolót pedig mindenki számára elérhetővé teszik a Református Szemlében.
A konferencia résztvevői a következők kérdéskörökre hívták fel az egyházak figyelmét:
1. A lelkész és az egyházzenész, kántor együttműködésének szabályozása.
2. Szemléletváltásra van szükség az egyházzenei és liturgikai kérdésekben. Ehhez
segítség volna a himnológiai és egyházzenei jegyzet kiadása.
3. A lelkészképzés és a kántorképzés újragondolása az istentiszteletre vonatkozó
kérdésekre nézve.
A szervezők ez úton is megköszönik a Jakabffy Tamás által vezetett Schola Gregoriana
Monostorinensis tagjainak, a Sógor Csilla által vezetett Református graduál-kórus tagjainak a
napszaki istentiszteleteken való közreműködését, valamint a Kolozsvári Protestáns
Teológiai Intézet hallgatóinak a konferencia adminisztratív munkájában vállalt segítségét.
Benkő Tímea