Hamuváros

és úgy kezdte el masszírozni, mintha fájna a feje. – Ezt nem tudom elhinni
– dünnyögte maga elé. – Őrület.
– Akkor ne hidd el csak úgy! Nekem hidd el! – szólt Jace. Érezte, hogy
erősebben remeg a keze.
A nő leejtette a kezét. – Gondolod, hogy nem szeretném? – kérdezte, és
Jace egy pillanatra mintha annak a Maryse-nak a hangját hallotta volna, aki
tízéves korában bejött a szobájába éjszakánként, miközben ő száraz szemmel
bámulva a plafont az apjára gondolt – és fogta a kezét, amíg közvetlenül
hajnalhasadta előtt el nem aludt.
– Nem tudtam – ismételte Jace. – És amikor azt akarta, hogy menjek
vissza vele Idrisbe, nemet mondtam neki. Még itt vagyok. Ez nem számít
semmit?
Maryse a kancsó felé fordult, mintha azt fontolgatná, hogy igyon-e még
egy pohárral, de aztán elvetette az ötletet. – Bárcsak számítana! – mondta.
– De annyi oka van, amiért az apád azt akarhatná, hogy itt maradj az Intézetben.
Nem engedhetem meg magamnak, hogy bárkiben is megbízzak,
akit Valentine hatása akár csak megérintett.
– Te is a hatása alá kerültél – jegyezte meg Jace, de ahogy meglátta a
nő arcán átvillanó kifejezést, azonnal meg is bánta, hogy nem tartotta a
száját.
– Aztán megtagadtam őt – felelte Maryse. – Te megtetted? Képes lennél
rá? – A szeme ugyanolyan kék volt, mint Alecé, de Alec sosem nézett így
rá. – Mondd, hogy gyűlölöd, Jace! Mondd, hogy gyűlölöd azt az embert,
és mindent, amit képvisel!
Eltelt egy pillanat, aztán még egy. Jace lenézett, és látta, hogy az ujjai
elfehéredtek, olyan erővel szorítja ökölbe a kezét. – Nem mondhatok ilyet.
Maryse visszatartotta a lélegzetét. – Miért nem?
– Miért nem mondhatod, hogy bízol bennem? Az életemnek majdnem
a felét melletted töltöttem. Mostanra igazán ismerhetnél.
• 27 •