Hamuváros

Maia a háta mögé pillantott, ahol a falat átáztatta az alkohol. – Nekem
nagyon úgy tűnik, hogy nem maradt belőle semmi.
A fiú egy darabig üres tekintettel nézett vissza rá, aztán vidám szikra
csillant aranyló szemében. Egyetlen futó pillanatig annyira hasonlított
Danilre, hogy Maia legszívesebben elhátrált volna.
Pete újabb pohár borostyánszínű folyadékot lökött át a pulton, mielőtt a
fiú válaszolhatott volna. – Nesze! – mondta, aztán Maia felé fordult. A lány
úgy érezte, mintha a csapos figyelmeztetni próbálná a tekintetével.
– Pete… – kezdte, de rögtön el is hallgatott. Kivágódott az ajtó, és Bat
állt a küszöbön. Maia csak egy pillanattal később döbbent rá, hogy az inge
elejét és az ujjait átitatta a vér.
Leugrott a székéről, és a barátja felé rohant. – Bat! Megsérültél?
A fiú arca egészen szürke volt, az ezüstös sebhely a szokottnál is élénkebben
világított a bőrén. – Megtámadtak – mondta. – Van odakint egy
hulla. Egy fiú. Vér… minden csupa vér. – Megrázta a fejét, és végigpillantott
magán. – Nem az én vérem, nekem semmi bajom.
– Egy hulla? De ki…?
Bat válasza nem is hallatszott a hirtelen támadt nyüzsgésben. A csorda
tagjai felugrottak székeikről, és a bejárat felé rohantak. Pete is kirontott a
pult mögül, hogy átfurakodhasson a tömegen. Csak az Árnyvadász maradt
egy helyben, fejét az itala fölé hajtva.
Az ajtóban tülekedők között Maia megpillantotta a vörös foltokat az
utca szürke betonján. A vér úgy csordogált a járda kövei közötti résekben,
akár egy vörös növény indái. – Elvágták a torkát? – kérdezte Pete Battől,
akinek az arcába lassan visszatért a szín. – Hogyan?
– Volt valaki a sikátorban. Valaki térdelt fölötte – felelte Bat. Feszült
volt a hangja. – Mintha nem is ember lett volna. Inkább árnyék. Elfutott,
amikor észrevett. A fiú még élt. Éppen csak. Lehajoltam hozzá, de… –
Bat megvonta a vállát. Könnyed mozdulat volt, de a nyakán így is mint
• 37 •