Anne férjhez megy

Bell és Andrews asszonyságok apró szurkálódásai némi
árnyékot vetettek Anne örömére, amelyet csinos menyaszszonyi
holmijai felett érzett, de mélységes boldogságát nem
zavarták meg; egészen meg is feledkezett róluk, amikor
később Gilbert átjött érte, hogy együtt sétáljanak le a patakparti
nyírfákhoz. Amikor a Zöldmanzárdos-házba érkezett,
a fák még fiatal csemeték voltak; mára pedig sudár,
elefántcsontfehér oszloperdőként tartották a csillagos alkonyati
égbolt tündérpalotájának mennyezetét, és lombjuk alatt
Anne és Gilbert szerelmesen beszélgettek eljövendő otthonukról
és közös életükről:
– Találtam magunknak egy fészket, Anne.
– Jaj, mondd csak, hol? Remélem, nem a faluban! Annak
cseppet sem örülnék.
– Nem, dehogy. A faluban egyetlen kiadó ház sem akadt. A
kikötő partján, Glen St. Mary és Négy-Szél-csúcs között félúton
fekszik egy kis fehér ház. Kissé félreeső helyen van, de
ez is csak addig számít, amíg be nem vezettetjük a telefont. A
kilátás viszont csodálatos! Napnyugat felé néz, és előtte terül
el a kikötő hatalmas kék víztükre. A háztól nem messze a tengeri
szél fújja, vízpermet nedvesíti a homokdombokat.
– És a ház, Gilbert, az első otthonunk? Mesélj, milyen?!
– Nem nagy, de nekünk elég lesz. A földszinten van egy
tágas nappali kandallóval, egy ebédlő, amelynek az ablakai a
kikötőre néznek, és egy kis szoba, ami megteszi majd rendelőnek.
A ház legalább hatvanéves; Négy-Szélen ez a legrégibb,
de szépen karbantartották, és úgy tizenöt éve teljesen felújították
– újrazsindelyezték, újravakolták és -parkettázták. Egyébként
eleve jó építésű. Úgy hallottam, valami regényes történet
fűződik az eredetéhez, de az, akitől kibéreltem, nem ismerte.
Szerinte csak Jim kapitány tudja azt a régi mesét.
– És az kicsoda?
16