Anne férjhez megy

orostyánsárga árnyalatú bárányfelhők úsztak a tiszta almazöld
égen. Messziről odalátszott a naplementében csillogó
tenger, és a rőt partról a víz szüntelen mormolása hallatszott.
Anne-t körülvette a gyönyörű vidék, az oly régóta szeretett
hegyek, erdők és mezők csendje.
– Akárcsak annak idején – mondta Gilbert, amikor szembetalálkozott
Anne-nel a Blythe-kapu előtt. – Emlékszel még,
Anne, amikor először sétáltunk le együtt ezen a lejtőn? Egyébként
is az volt az első sétánk.
– A kora estében hazafelé tartottam Matthew sírjától, és te
kiléptél a kapun, én pedig leküzdöttem annyi év ostoba büszkeségét,
és megszólítottalak.
– Előttem pedig megnyílt a mennyország – tette hozzá Gilbert.
– Attól a perctől fogva reménykedni kezdtem a jövőben. És amikor
a kaputoknál elbúcsúztam tőled, és elindultam haza, én voltam
a világon a legboldogabb. Anne megbocsátott nekem.
– Neked volt több megbocsátanivalód. Milyen hálátlanul
viselkedtem még azután is, hogy akkor a tavon megmentetted
az életemet. Eleinte hogy gyűlöltem, hogy a lekötelezetted lettem!
Nem érdemlem meg a boldogságot, amit tőled kapok.
Gilbert nagyot nevetett, és erősebben megszorította a gyűrűjét
viselő törékeny kezet. Anne eljegyzési gyűrűjét gyöngyök
díszítették; nem volt hajlandó gyémántot viselni.
– Azóta nem tudok megbarátkozni velük, hogy kiderült: nem
a képzeletemben élő csodás bíborszínben ragyognak! Mindig
azt a régi csalódást juttatják az eszembe.
– De az egykori legenda szerint a gyöngy könnyeket jelent
– tiltakozott az eljegyzés idején Gilbert.
– Nem félek tőlük. Nemcsak a szomorúság, de az öröm is
megríkathat. Életem legboldogabb perceiben könny csillogott
a szememben – akkor, amikor Marilla közölte, hogy itt
maradhatok a Zöldmanzárdos-házban, amikor Matthewtől
26