Anne férjhez megy

– Akkor jövök! Majd örökösen zaklatom, meglátja! És nagy
örömömre szolgálna, ha időnként ön is viszonozná majd a látogatásaimat.
Általában nem bővelkedem beszélgetőpartnerekben,
és csak a Másodkapitánnyal szoktam szót váltani, Isten
áldja azt a kedves, barátságos természetét! Pompás hallgatóság,
és többet felejtett, mint amennyit bármelyik MacAllister
valaha is tudott, de nem valami szószátyár. Maga ugyan fiatal,
én meg öreg vagyok, de a lelkünk, azt hiszem, egykorú lehet.
Ahogy azt Cornelia Bryant mondaná, mindketten ahhoz a fajtához
tartozunk, amelyik ismerte Józsefet.
– Ismerte Józsefet? – értetlenkedett Anne.
– Úgy ám. Cornelia két csoportra osztja az emberiséget: a
Józsefet ismerőkre és nem ismerőkre. Ha valaki ugyanúgy lát
mindent, mint mi, hasonlóképpen gondolkozik a világról, és
ugyanazokon a tréfákon nevet, hát akkor „ismeri Józsefet”.
– Ó, értem már! – ragyogott fel Anne arca. – Régebben így
hívtam és még ma is ezt szoktam idézőjelben érteni a „rokon
lelkek” alatt!
– Pontosan – bólintott rá Jim kapitány. – Azok vagyunk,
bármi legyen is. Amikor ma belépett, Blythe asszony, azt gondoltam
magamba: „No, ő is ismeri Józsefet!” És csudára örültem
neki, mert ha nem így volna, nem sok örömünket lelnénk
egymás társaságában. Szerintem a Józsefet ismerők az élet
sava-borsa.
A hold éppen feljött, amikor az ifjú házasok kikísérték a
vendégeiket. Négy-Szél kikötője fölé egy álom ragyogó igézete
borult; varázslatos révvé vált, ahol sosem tombol vihar. Az
ösvényt szegélyező magas, komoly jegenyenyárfák úgy sorakoztak,
mint valami földöntúli rend szerzetesei, s csúcsukat
beezüstözte a holdsütés.
– Nincs párjuk! – intett feléjük Jim kapitány. – Hercegi fák.
Mostanában nem nagyon divatosak. A népek felpanaszolják,
50