letöltés - Nagy Imre Társaság

Az én Nagy Imrém
A Nagy Imre Társaság megalakulásának 20. évfordulójához közeledve önmagamnak is felteem azt a kérdést, amelyet
mások régóta és gyakrabban felteek nekem: Mi az, mik azok az okok, amik mia én a vértanú miniszterelnököt, emlékét
annyira sztelem?
Mélyen hallgatni kelle erről év zedekig. Nekem pedig – az égbekiáltó hét unokám szavaival élve – a „rendszámváltástól”
számíto öt évig a csendben lapulás, hallgatás, legfeljebb egy-egy szép megemlékezésen való részvétel, a nem kért,
„magától jö” kitüntetések átvétele volt a „munkám”.
1994 őszén jártunk már, amikor Szebenyi Ambrus, a TIB Dél-Dunántúli Szervezetének elnöke javasolta a már két éve működő
Nagy Imre Társasággal való kapcsola elvételt. Szavaimból tudhaa a Nagy Imre irán mély szteletemet és 1956-os
„előéletemet”. Ugyanis 27 éves fiatal tanár voltam Sárbogárdon, ahol 1956 őszén a városi és a sárbogárdi járási forradalmi
nemzetőrség megszervezője és parancsnoka leem. De a lezajlo események, az utcán is összeölelkező ismeretlen magyarok,
a csodaszép szellemiség, az akkori események megható mozzanatai arra sarkalltak, hogy a legelső gyűlésen, amelyen
részt veem október 28-án, vasárnap délelő a város főterén, én is megszólaljak. A gyűlést mozgató vezetőség azt javasolta,
hogy most mindenki menjen haza és végezze a dolgát rendesen! Ekkor következe be erős hangú megszólalásom:
„Nem mehetünk haza! A most lezajló „szent” forradalom sztaságát, a közbiztonságot csak erős, megbízható rendfenntartó
szervezeel lehet biztosítani. Gondoljunk 1848-49-re, – akkor csak karszalagot viselő s esetleg rézfokossal elláto
nemzetőrök járták Pest és Buda városát. Olyan rend volt, hogy az akkor nagyon „divatos” pes zsebtolvajlás is „szünetelt.”
Lelkes szónoklatomat középre állva kelle – kérésre – folytatnom... Amin elgondolkodom: Mi az, mi volt az, ami engem, a
máskor minden (ilyen) tömeggyűlésen a legszerényebben hallgató résztvevőt egyszerre ilyen lelkes szónoklatra késztete?
Mi, akkori fiatal értelmiségiek a bolsi páragok közül ragyogóan kiemelkedőnek és egyedül szteletreméltónak tarto
Nagy Imrét emlegeük a „proletárdiktatúra” éveiben igen gyakran.
Ami Nagy Imréhez való kötődésemet ille . Életéről, tevékenységéről a kortársi élményeim melle sok dokumentumot,
írásművet ismertem meg. Ezeknek a könyveknek most is hűséges olvasója vagyok. De van egy másik mo"vum is. Őt is
ugyanaz a KGB-erő vie ki hazánkból 1956 novemberében, mint engem. Őt DK-i irányba, engem ÉK-i irányba deportáltak.
(Snagov, illetve Ungvár és Sztrij az „embereimnek”). Ezt Ungváro a Nagy Imrét emlegető, állandóan morzézó kaposvári
sztek tudták meg. Cellatársaim voltak: Saj Albert alezredes, Dr. Aszódi Pál főhadnagy, Kléninger József főhadnagy, ezredtörzsfőnök,
Lépő Géza százados a katonai nyilvántartóktól, Sági István hadnagy, a taszári jelzőezredtől … stb. Ők mind
nagy sztelői voltak Nagy Imrének. Őket hallgatni éjjel-nappal két hónapig az immár velem „azonos sorsúnak” tarto Nagy
Imrét egyre jobban megismertem. Ezelő csak 1953-ban halloam nagyon sokat Nagy Imréről.
A Szovjetunióból történt hazahozatalom után rövidesen ismét fogoly leem. Hurcoltak jobbra-balra, internáltak Kistarcsára,
de mindig poli kai foglyokkal volt teli minden „si”, amerre hurcoltak. Kevés kivétellel Nagy Imréről mindenki a
legnagyobb szteleel beszélt. És nemcsak a „földosztó miniszteri” funkciója és az 1953-as enyhülés miniszterelnöke cím
okán, hanem egész élete, életműve okán.
A Legfelsőbb Bíróság 1958. április 2-án tárgyalta az „Ujságh Tibor és társai” elnevezésű bűnügyet. Minden vádlo társ
(nyolcan voltunk) azonnal szabadulhato...
Ami a szabadulásom után két hónappal, 1958. június közepén a magyar sajtóban Nagy Imréék haláláról megjelent, –
mélyen megdöbbente. Napokig a hatása ala voltam. Néhány, azóta meghalt sorstárssal hosszan beszélgeünk tokban
a vértanúkról, de főleg Nagy Imréről. Apósom, aki mondvacsinált per folytán 3 év 6 hó börtönt kapo izgatás és fegyverrejtegetés
mia 1951 augusztusában, – 1953-ban Nagy Imre amnesz ájával szabadult. Megkönnyezte a miniszterelnök
kivégzését...
Hosszú csend, kötelező hallgatás 1989-ig. Eől kezdve a média minden válfaját hallgatva és nézve, „olvasva” és élőben
tárgyalgatva, – Nagy Imre és sorsa állandó témám volt. S ekkor következe Földvári Rudi rabtársam ajánlata, kérése: Somogyban,
Nagy Imre és Király Béla szülővárosában és szülőmegyéjében alakítsuk meg a NIT helyi szervezetét! Örömmel
láam munkához. A presz"zshordozó személyek, akiket felkértem, kivétel nélkül azonnal beléptek „csapatunkba”. Azóta is
növekszik a létszámunk, a legnagyobb vidéki NIT szervezet vagyunk a 2012. májusi, 156-os belépési létszámmal.
Bennünket, engem a vértanú miniszterelnök életútját végigolvasva az hat meg nagyon, hogy sztességes ember tudo
maradni minden körülményben. Nyelvtanárként tréfás sorokat is írtam több lapban, még a Hadifogoly Híradóban is. A
téma: az e mológia, azaz a szóeredeztetés volt. A communitas (la n): közösség; ebből a szóból ered a kommunista szó
(melléknévképzővel). Jelentése a kommunista szónak: A közösség ügyeit, érdekeit a szívén viselő, a közösségért áldozatra is
kész, érte élő-haló személy jelzője lehet. Ellentéte: az ego (la n): én; ebből melléknévképzővel az egoista szavunk keletkeze,
amelynek jelentése az önérdeket szem elő tartó, mondhatni: önző személyiség. Ebből az emberfajtából elég sok van,
sajnos. A NIT névadója életével bebizonyítoa, hogy ő a szó legnemesebb értelmében közösségi, azaz la nul: kommunista
volt. Ebből az emberfajtából még a magukat annak nevezők népes csoportjából is nagyon-nagyon kevés volt. Személyes
tapasztalatomra hivatkozhatok!
Mivel az én legelső vádiratomat egy 6 elemis MDP-s párag „ügyész” állítoa össze, tele „tévedésekkel”, mondhatni:
hazugságokkal, – nekem is „megadato” a nagy kötélkiosztás idején, hogy a halálos ítéletet könnyedén meghozza a direk-
"vák szerint működő akkori bíróság. Akkoriban az életben maradás volt a fő célom. Így Nagy Imre mondata az utolsó szó
jogán: „KEGYELMET NEM KÉREK!”, előem hősi döntést jelent. Tájékozatlan megjegyzése egy NIT tagnak, egy kaposvári
gyűlés után: „Könnyen mondhaa, hogy kegyelmet nem kérek, mert azt remélte, hogy „amúgy is megkapja”. Ilyet csak a
meghurcoltaktól távol álló, sok mindent nem ismerő magyarjaink mondhatnak.
Az „Ujságh Tibor és társai” perben a szerencsénk egy karakán, jellemszilárd megyei bíró volt. A nevét is leírom: Dr. Tóth
István. Őt az ítéletem óta csak egyetlenegyszer sikerült látnom, meglátogatnom. 2006-ban én avathaam fel az ungvári
17