66. évf., 2012. I. 19., ára 100 dinár - TippNet

Fekete IstvánVuk(Részlet)***Meg akart fordulni, amikor a sarokban fellobbantkét zöld lángocska, két figyelő, mozdulatlanszem. Vuk szinte elfolyt a földön, ésmegremegett. A sarokban, valami rács mögöttfel-felvillant két égő rókaszem. Vuk nem tudta,mit tegyen. Sokat várni már nem lehetett, demozdulni sem tudott, mert az a két szem szintemegmarkolta.A rács vasát jól látta Vuk, és egyszerre megérezte,hogy rab róka figyeli, akit a Simabőrűzárt be, hogy majd, ha hideg lesz, bőrét lehúzza,s abban büszkélkedjen.Vuk megborzadt, de aztán összeszorítottafogait, és a gyűlölet erősebb lett benne, minta félelem.És elindult a rab róka felé. A rács hideg vasamegtorpantotta egy pillanatra, de a másikróka szemei már szinte kérően világítottak, ésorra oda volt szorítva a rácshoz. És a két kis rókaorrösszeért.Aztán szinte egyszerre leültek. A bizalmatlanságelreppent közülük, és megérezték a vérközösségét. – Olyan vagy, mint én – kezdtea rab róka –, és jó, hogy eljöttél. És most szeretnékveled menni… de nem szabad. Kérlek,maradj velem.Vuk szinte remegett.– Nem lehet, mert a Simabőrű és Vahurmegölnének. Én szabad róka vagyok – mondtabüszkén –, és Vuk a nevem. Talán már hallottálrólam?A rab szomorúan csóválta fejét:– Nem. Nem hallottam. Nem tudok itt senkivelbeszélni. Az én népem már nem jár erre.Te vagy az első, akit látok, és szomorú leszek,ha elmégy.– Hogy kerültél ide? – kérdezte Vuk.– Nem tudom – suttogta a rab –, nem emlékszemmár. Nagy lárma volt, és rám szakadta fészek, ahol születtem. A tóparton, ahol Táslakik… Azóta itt vagyok.Vuknak felborzolódott gerincén a szőre, ésfelugrott.– Kinek a fia vagy? – kérdezte mohón. A kisrókagondolkodott.– Olyan régen volt… és csak álmomban jutnéha eszembe. Sokat álmodom róla. Várj csak,talán hallottál róla. Én Iny lánya vagyok, de ittúgy hívnak, hogy Panna…Vukban felkavarodtak az emlékek. A régibarlang melege, homálya fogta körül, és eszébejutott Iny, aki neki adta mindig az első darabhúst.Vuk alig bírt magával. Felállt, és lábait feltettea rácsra, orrát bedugta a nyíláson, és úgysusogta:– Nézz meg jól, Iny – mert az a te neved –, éstudd meg, én is ott születtem a vízparton. Az énanyám is Iny volt, és én a te testvéred vagyok…Iny összekuporodott a rács mellett, és csaknyöszörgött. A szabadság megperzselte, ésVuk összekavarta gondolatait.– És most elmégy? Vuk, testvérem, nehagyj itt!… Eddig is néha szomorú lettem, denem tudtam, miért, de most, hogy látlak és elmégy…elpusztulok.Vuk körülszaladta a ketrecet, és látta, hogyabból nincs szabadulás ilyen rövid idő alatt.Megállt újra Iny előtt.– Várj – mondta –, és gondolj rám. BeszélekKarakkal, aki mindent tud, és eljövünk érted– újra bedugta az orrát. – És ne szólj senkinek,hogy erre jártam. Érted?Iny szemei sóvárogva kapaszkodtak Vukba,aki a kerítéstől még visszanézett, aztán felkaptaNyaút, és kisurrant a nyíláson.Az erdőben szinte repült, és alig várta,hogy Karaknak elújságolhassa a nagy hírt.Karak már otthon volt, és dörmögve fogadtaVukot:– Mi van veled? Úgy jársz, mint Mú, az otromba,és utat csinálsz, hogy a Simabőrű megtudja,hol lakunk.Vuk ledobta a macskát, és alig hallgatottKarakra. – Megtaláltam Inyt!…Az öreg róka nagyot nézett: – Anyádat?– Nem, hiszen őt megölte a Simabőrű. Inyttaláltam meg, aki a testvérem. Az embernélvan, aki a villámló bottal jár. Él, de nem tudeljönni. Onnét hoztam Nyaút, és megígértemInynek, hogy visszamegyünk érte.És elmondta, hogy találta meg a kisrókát,aki már alig emlékszik a tóparti otthonra.Karak vakaródzott.– Odaveszünk – mondta. – Nagy szerencsekellene, hogy oda ne vesszünk. Csupa veszedelemott minden. Úgy kellene Inyt kiásni.Vahurék meghallanák, s akkor végünk. Majdgondolkodom rajta, de most aludjunk, mertnemsokára világos lesz.Összegömbölyödött a két róka, de nemaludt egyik sem, mert Iny kiszabadításán gondolkodtak.Világosság helyett azonban felhőkjöttek, és később megeredt az eső. A két rókahiába feküdt a bodza sűrű levelei alá. Ott isalájuk folyt a víz, hát csak dideregtek.***Tervezgetéssel múlt a nap. Karak felsoroltaaz összes helyet, ahova még el lehetett menni.– De ilyen jó egy se lesz – dühöngött.– És Iny? – kérdezte Vuk olyan szomorúan,hogy Karak szinte elszégyellte magát.– Ő is sorra kerül, de ahhoz nagyon jó időkell. Olyan sötét, hogy még mi is csak tapogatvajárunk. Olyan idő, amikor fényes villanásokmorognak felettünk, és még a legnagyobb fákis jajgatva hajladoznak. Ezt azonban meg kellvárni.Közben besötétedett, és a búzaerdőn keményszél suhogott végig. Vuk szaglászvanézte a suhogó búzaszálakat. Valahol messzegorombán mordult meg az ég, és túl az erdőnaranyos ostor vágott az égből a földre.Vuk kérdőleg nézett Karakra.– Ez még nem az igazi – mondta Karak, akitudta, hogy Vuknak Iny jár az eszében. Az öregróka borzongva gondolt az erdő menti házra,és nem szívesen vitte bőrét a vásárra.A szél azonban óriásira nőtt, és hatalmas,fekete felhőket hengergetett felettük. Az erdőbőlodahallatszott az öreg fák remegése sa száraz ágak pattogása, amint letörtek a fáról,és ideoda ütődve zuhantak a földre.A felhők egymás hátára szaladtak és összetorlódtak,mert a szél sziszegő ostorával hajszoltaőket, és amikor a sötétség már akkoraJó Pajtás, 1–2. szám, 2012. január 19.44