TARTALOM - Holmi

276 • Nádas Péter: Párhuzamos történetek (V)Valójában nem is ezt akartam, folytatta Ágost tagoltan, hogy úrrá legyen az ostobanevetgélésükön, hanem azt szerettem volna neked elmesélni, hogy én mindent láttamelôre, már a zürichi pályaudvaron láttam. Szavakkal akarta túltenni magát testi esztelenségükön.Apámnak ez a barátja várt bennünket, tudod, akirôl meséltem. Ámmegint csak, hiába tiltakozott ellene, De Lecluse halvány ábrázata jutott eszébe, nemGustav Grasseré. Jól értette önmagát, miért nem tud megszabadulni tôle.Meg az ezüstszürke Delahaye a fekete sárhányóival, mondta ki hangosan, s érezte,milyen veszélyesen közel került egymáshoz a két név. Ennek akkoriban negyvenezersvájci frank volt az ára. Bár ezt hiába mondom, úgyse érted. Egy nagy vidéki ház kerültakkor ennyibe.Miért ne érteném, mondta a nô igen nyugodtan, holott valamennyire még mindigreszketett. Valamilyen autó, amitôl rögtön belebolondultál ebbe az emberbe. Úgyterült elé a másik, mint egy néma alföldi táj, melynek nincs átláthatatlan szeglete.Ennyi volt az ára, mondta, s foga kissé összekoccant. Nem olyan nagy dolog, hogyne érteném.Bôre felszínérôl egyre mélyebb régiókba süllyedt a reszketés.Nem, nem, tiltakozott ösztönösen Ágost, egy pillanatra mégis meglepetten elhallgatott.Meglepte, hogy a nô milyen éleslátón teremt kapcsolatot egymástól távol esô,valójában nem belátható tárgyak között. Ezt úgy érzékelte, mint valami reá leselkedô,alattomos veszélyt. Tulajdonképpen nyersnek érezte, túl direktnek, ízlése, neveltetésetiltakozott ellene. Olyan dolgokat ért, amelyekrôl ô nem beszél, s akkor hol a határkettôjük között.Arcuk egészen közel feküdt a párnák feltûrôdött csúcsai közé mélyedve, éppen csaklátták egymás szemét; mindketten alulról bámultak bele a feldomborodó szemgolyóba.Tényleg fontosabb lett nekem, mint a saját apám, ez így igaz. Felülrôl esett rájuknémi fény, annyi, amennyi a mennyezetrôl verôdött vissza az alkonyatból. De valójábanépp azt szeretném elmesélni, hogy nem én, hanem ezek ketten voltak egymásbaesve, válaszolta gyorsan, mintegy magát mentegetve.Én sokat láttam már az életemben, Ágost, engem te nem tudsz meglepni semmivel,mondta erre a nô nevetve, s ettôl a kissé teátrális mindentudástól Ágost hangjában iselnézôbb mosoly kísérhette a következô mondatot. Mégis kellemetlen érzés maradt. Anô valamibe beleláthatott, beleavatkozott.Amint meglátták egymást, már beszéltek, gyorsan, hevesen, halkan, mindig németül.Engem meg egyedül fognak hagyni. Beraktak a hátsó ülésre, és rögtön elfelejtettek.Képzelj el egy nagyon magas, nagyon testes, nagyon szôke embert. Hány éves lehetettakkor, talán harmincnyolc. Annyira sûrû és göndör haja volt, hogy belecsimpaszkodtaka lányai, föl tudta emelni ôket. Csak lógtak róla, van egy ilyen magyar vers,gondolom, nem fájt neki.Miként gyümölcs a fán.Minden erôs volt rajta, ez pedig egy fiúnak tényleg imponál. Masszív. Jó volt hozzáérni,birkózni vele, mert olyan volt, mint az acél, mint a kô. A nyaka, a karja, a combja,nem lehetett a lábát megmoccantani. S miközben beszélt, érezte, mindezt nemmondaná el, ha Gyöngyvér nem tudná. Tudja. Persze, igazad van, az autója legalábbennyire tetszett, imponált.Máskor másokkal tartózkodott a sok beszédtôl, hiszen az ember beszéd közben óhatatlanulalkalmazkodik. Néha mind a négyen nekimentünk, ezt játszottuk, de nem lehetettleteperni, hacsak nem engedte magát, hogy örüljenek a lányai. Egészében fi-