TARTALOM - Holmi

294 • Nádas Péter: Párhuzamos történetek (V)ezért is indokolt volt résen lenni. Mintha egyszerre két világot irányítana. Ezek nemegyformán elasztikusak. Tudta, hol tart s mit kell tennie, hogy a reális világot ne sértsefel. Látta, meddig hatolt, az utat, mely mögötte s ami még elôtte áll. Nem engedhetetta nônek, aki görcsösen megszakadó, egymással sem egyeztetett, hisztérikus ütemekbenrángatódzott volna alatta. Úgy tett volna, mint aki megadón demonstrálja,milyen jó neki, s ettôl aztán nem lehet eljutni sehová vele. Csípôik csontja többször,szinte kellemetlenül ütközött. Tulajdonképpen ez volt az elsô, amire az uszodában fölfigyelt,a nô csípôje.Amint megnyúlt a törzse, amint jött ki a medence vizébôl, amint a csöppek visszaperegtek,megragadtak fázós, barna bôrén e csont körül. Most mégis inkább a fájdalom.Bár látott vele, a bôrével, a faszával, jobban látott velük, mint a szemével; testéneknem volt különálló terjedelme, nem maradtak részei, tagjai, s ezekben nemválhattak el egymástól, nem önállósodhattak az érzetek. Fehér volt a legerôsebb. Kikellett volna vennie a faszát, legalább egy pillanatra, hogy lássa, gyönyörködhessékbenne, hiányzott. Sötétség a fájdalom. Fehér párnahuzat világította át minden érzetét;a szûkülô és táguló arc körül a besüppedt ráncai és árnyai csaknem bántóan világosak.A lélegzet hangjára megnyíló ajak, a belappadó, finoman záródó és nyíló orrlukak,az alig hallható, fájdalmas sípolás a fülében. Még most is csinálja.Még mindig csak csinálja, gondolta nem kis indulattal. Mintha meg akarná gyôzni.Vagy önmagát. S rögtön ott volt a világító elhatározás. Nem hagyom. Bôrt sem érzetttöbbé, csupán az átáradó hôt, s húst sem érzett a bôr alatt. Ez az egyetlen, ez a valahonnanmár ismerôs feladat maradt. Sötétségbe ért, szétömlött a minden moccanásratoccsanó pina átható illata. Meg kell oldania, vagy legalább módszert keresni hozzá,ha már eddig nem sikerült. Túljárni a nô eszén.Az alatta fölbugyogó talajból elôbukkanó, kipattanó, visszahulló fehér köveket is látta.Felforrt, buborékokat vetett felszínén a víz, ami pontosan olyan volt, mint a testealatt az omlás érzete. Miként a többiek a gomolygó gôzön át, úgy figyelte. Ügyelnie kellettminden mozdulatára, hogy megkerülhesse a nô tettetéseit, találjon egy kis rést. Eztazonban inkább úgy érzékelte, mint akinek valamin át kéne törnie. Még arra is gondolt,át kell hozzá törnöm, mert egyedül nem tudja magát kiszabadítani, megtartani.Kicsi volt a valószínûsége, hogy ez sikerülhet. Vagy legalábbis valaki leszólt idegen hangona másik emeletrôl, mielôtt lezuhanna. Hiszen tudod. Már csak azért is tudta, merta szikkadt cserjék, amelyekben az imént még megkapaszkodhatott, egymás után buktakát és tûntek el a mélységben. Nincs hová kapaszkodnia. Mikor az apja magára hagyta,az internátus igazgatójának az volt az elsô mondata, hogy ez a vidék nagyon szép,sans doute, de ne kábítsa el, mert nem veszélytelen, s ezért se nyáron, se télen, se nappal,se éjjel ne tegyen egyetlen lépést sem egyedül. S hogy megértette-e.Csak föld van, amely most omlásával elnyeli. Miként érthette volna, mit érthetett,ha egyszer sem hegyomlást, sem lavinát nem látott még. Azon gondolkodott, milyenirigylésre méltó képzetei vannak egy gyereknek a veszélyrôl. Nem kérdezte, hol akarkikötni, hová menne vagy miként szeretne innét hazakerülni. Most aztán itthon leszek,gondolta, amikor a föld megmozdult alatta, és még csak meg sem érthette, miért mozog.Az elme ijedten ágaskodik, a teste azonban józanon cselekszik helyette, amikorbajba jut. Párnába markolt, ám a kezében ott maradt az omlás hihetetlen érzete.Csak akkor tudok áttörni, persze, ha engedem.Szemzôné kezében csörrent a kulcscsomó, de még ki sem léphetett az ajtón.