TARTALOM - Holmi

284 • Nádas Péter: Párhuzamos történetek (V)jelezve tért vissza a hosszú, akkor már szinte göröngyös úton a kijáratig. Mintha reflektorralvilágítaná be. S olyasmit látna, amit tán soha, holott a kép mindig elkísérte,közeli, ismerôs. Nem érezte ugyan többé a faszát, s azt sem, amit a faszával érzékelhetett.Az önérzékelés és a közvetített érzet egyetlen képpé változott át, s a kép legalábbannyira lekötötte és igénybe vette, mint ez idáig faszának érzete. Tapasztalatból tudta,hogy képekkel szemben felettébb hûvösnek kell maradnia. Ez azonban nem a képzeletmunkája volt, mely erôsebb, s kiolthatná az érzetet. Mindent szemügyre venni,semmit nem érinteni. Mûködött az óvatossága. Nem belemenni. Csak távolabbról,kívülebbre.Ami a nônek e pillanatban olyan lett, mintha nem engednék hozzá a saját halaszthatatlanhalálához.Valamire, valamiért haladékot kér a férfi, amit ô semmiképpen nem adhat meg. Aférfi viszont, aki azt hitte magáról, hogy az önuralmát valamennyire még mindig ôrzi,s átlátja a helyzetét, nagy izgatottságában mintegy magának bizonykodott, hogy végülis nem akarja elhagyni, nem, egyáltalán nem, azonnal visszatér. Csakhogy ezen azegyenetlen talajon, s látta az elhagyott barlang reflektortól kivilágított lüktetô falát,egyetlen lépést sem szabad már elvéteni. Ekkor az ô szeme is, régóta, nem tudta, miótamár, csukva volt. Mivel azonban még mindig tartotta a távolságot, hiszen ôriztemagában legalább a távolságtartás fenntartásának szükségletét, amit mások jóvalelôbb és szándékosan kívánnak elveszíteni, arcvonásait nem torzította el a fizikai erôfeszítéskonok görcse.Mások valahová tartanak.Látott egy kerítést, ismét a nyitott kapubejáratot, amint átsuhan az éjszakában egysietôs csikordulással megforduló gépkocsi erôs reflektora. Saját kocsijának reflektorfényétlátta viszont.S az agyán átvillant az ötlet, hogy éles bevetéseken, mikor hirtelen minden nagyonkockázatos, a viselkedésnek ugyanazt a mintáját követi, mint szeretkezés közben. Halálelôtt szeretne még egyetlen pillanatot nyerni a tudatának. Kettôt, valamennyi idôt,egy egész napot, hiszen még semmit nem rendezett el.A szobácskában, melyre idôközben félhomály ereszkedett, bár a mennyezet ôriztemég az alkonyat fényeit, testük fogta össze a sötétségüket, amit a belsô látásuk ugyanakkorhalványan vagy erôsebben, ám folyamatosan kivilágított. A kápráztató nyárifényben Gyöngyvér feje felett összecsaptak a folyam iszaptól és homoktól zavaros hullámai.Lábánál fogva, mintha a talpát, a bokáját ragadnák meg, húzták a testét a mélybe,és nem tudott ellenállni. Örvény. Kiáltotta volna utolsó lélegzetvételével, mint akivégre fölismeri, mi történt egykor vele, ám nem kiáltozhatott, mert a száját már a víziszaptól, kagylóktól és halaktól illatos íze és súlya tapasztotta be. Hát ezért, ezért kellettelhoznom a Tiszára, gondolta hirtelen, hogy megöljem.Akkor meghalok, mondta magában elégedetten és kissé meglepetten.Hosszú selymek simogatták át a testét. De nem halt meg.A homokos, selymesen megfodrozott folyamfenéken egy másik, síkosabb, hûvösebbszárazföld várt rá. Megvethette rajta a lábát, vagy kedvére lebeghetett el. Villogott amély, mintha lobogna és lebegne a vízen áttûzô napsugár. Éppoly kápráztató, mintamit a némaság kedvéért elhagyott. Mikor e káprázat kellôs közepén, a száraz homokbarakták a tyúkszaros udvaron. A csirke kimerevíti a farktollait, és csak abban a pillanatbanlátszik a lyuk, amikor kifos. Kapirgáltak körülötte, és már nem sírt. Nem jöttekközel. A sírással különben sem ment semmire. Inkább óvatosan mászni kezdett,mindig újra, hiába vitték vissza, elérni a teli vályút, melyben igézôen csillog a víz. Mi-