TARTALOM - Holmi

308Fischer MáriaMÉGSEM A JELENAzt hiszem, itt sohasem jártam. Kocsmaszagúhely, zsúfolt terem, áll benne a füst. Egyedülvárok rád, a menyasszony volnék, egyszeri lány.Barna hajamban alélt orchideák. Igazánsenki sem ismer, ügyet sem vet rám a világ.Szürke világ, s a világítás ócska, pocsék.Árnyak, hatvanas égôk sora. – Kálacsokor. –Megjössz hát te is – és hajlok már tefeléd,indulok is veled; indázom rád karomat,lelkemet – és köszönök, már köszönök valahánymorc idegennek, ahogy nálatok illik. Anyádmegcsókol. Ridegen, mint a halál hamuszínangyala. Átszövi testét a homály. – Havazik –szól a vaksi zenész, s nyitja az ablakokat.EGYRE KÖZELEBBAttól, hogy befalazták szívembe a fényt– már születésem elôtt, régen – a vén, dilinyósangyalok, elvileg egyfajta derût, ragyogástkellene játszanom életre-halálra, vakon.Hajnali négykor ezen jár az eszem. Keserûrágódás. Keserû szájízzel sorolomformalinos fapofák furcsa nevét, szerepét,számát. Mintha komoly lenne a kartonozottéletnek lefeneklett fele. Mintha nehéz,ólom csendeket ôrizne a májusi holdudvara. Mély, gyerekes félelem erjed az éjbugyraiban, kiagyalt félelem – és mutogatrám a saját mutatóujjam. Minden igaz.Minden pillanat. Üdvözlöm az angyalokat.