TARTALOM - Holmi

298 • Nádas Péter: Párhuzamos történetek (V)megfékeznie, ám a szájüreg savanyú ízzel telt el. Egész teste megvonaglott az erôfeszítéstôl,hüvelye a vonaglástól rázáródott, ettôl meg libabôrös lett a karja, a háta, a melle,mint aki utólag érti meg, mi történt a megelôzô órákban. Mint akinek a haja is égnekmered; beleborzongott, hogy mi történik. Kezével az ágy keretébe kapaszkodvafelhúzódzkodott, és szabályosan beléült. Amint elébb szavakkal, most a testével kerekedettfölébe, s valahonnan, nagyon messzirôl nézett le rá. Mintha nem is értek volnasemmiféle végpontra el, nem a teljes súlyát engedte vissza, hanem ismét csak süllyedt,emelkedett. Közben száját is elnyitotta, jöjjön ki a kellemetlen íz, akár hangosan böfögjeföl, a medencéjével, a kitágult ölével ásított belé. Az egész nô nem volt más, mintegyetlen meglepô feltárulkozás. Ágost nem térhetett ki elôle, és nem tudott betelni vele,holott elteltnek érezte magát. Valósággal émelygett, valójában nem kívánta, vizelniekellett volna, szomjazott, fájt, menekült volna belôle és elôle, száraz volt a szája, ésjólesett volna megmozgatni a tagjait.Ugyanakkor mindketten egyszerre, durván, mélyen nevettek föl. Mindketten egyszerreérzékelték, hogy most meg a közös elteltségükben egymás foglyai.Te tisztára megôrültél, mondta a nevetéstôl ocsúdva a férfi, ami rendben is lenne,de minek kell ilyen butaságokat mondanod.Már milyen butaságokat.Hát ezt a technikust.Mi ebben a sértô.Lélektelen.Nekem tetszik, találó és kész.Ha nem tetszene, akkor bizonyára nem mondanád, válaszolta a férfi a nô ütemétôltagoltan. Én arra vagyok kíváncsi, miként jut eszedbe egyáltalán ilyesmi. Immár erôteljesebbenlökött, végre megint tudta, mit csinál. Annyit látott, hogy Gyöngyvér könynyedénmegrándítja a vállát. S furcsa módon Ágost ebben a könnyed vállrándításbanismert leginkább önmagára. Forró, illatozó, lucskosan szétlágyult öle csökönyösen megmaradta maga üteménél, nem csillapult. Csökönyösségükben is hasonlítanak. Mélyenbelékörözött, s mikor a körív végére ért, a férfinak kellett belélöknie, ám ekkor már elis emelkedett.Nem várta be. Egyszerû, válaszolta a nô szinte egykedvûen. Kicsit úgy érzem magam,mint akit rendesen megszerelnek. Semmi több.Az volt a furcsa, hogy még különösebb elhatározásra sem volt szüksége ahhoz, hogykimondja. S mivel a férfi a meglepettségtôl nem tudott válaszolni, hisz ô maga ismindig kész volt a száraz és illúziótlan válaszokra, a nô egy idô után hozzátette még,hát ezért.Még jó, hogy nem montôr vagyok.Az meg mit jelent.Nem mondod komolyan, hogy nem tudod.Honnan tudnám.Szerelôt jelent, ha tényleg úgy gondolod, hogy szerelô lennék.Nevetgéltek, és figyelmesen, csaknem bizalmatlanul, kissé hitetlenkedve vizsgálgattákegymást a sötétben. Most már tulajdonképpen úgyis túl voltak mindenen. Visszamenôlegnem lehetett volna az egymástól megszerzett élvezetüket elrontani; elvennisem. A férfi úgy látta, mintha elérhetetlenül messzi lenne tôle ez az idegen lény. Megeddig sem értette, miként került hozzá valaki ily közel, ha ennyire másféle világból valóés ráadásul nô. Sötét foltként ingázott fölötte a mennyezet visszfényektôl világosabbsíkján, feldúlt, rövid hajával vad medúzafô. Holdlakó. A nô tekintetében pedig a ha-