TARTALOM - Holmi

296 • Nádas Péter: Párhuzamos történetek (V)videket, a bugyborékoló hörgéshez egyre közelebb, amit oly nagyon kívánt magától ésa férfitól. Ezt azonban a lépcsôházban már nem lehetett hallani. Visszhangosan koppantakSzemzôné kis léptei a fekete és fehér kerámiakockák sakktábláján.Különben is, mintha csak tüntetôn utánakapna, utánaszólna egy elveszített élvezetnek.Nem. A világ elveszített ütemének szólna vissza, mielôtt a sötéten ásító mélységbehull. A szívás és a lökés még kitartott a tudatában, de semmi más. Amire a férfi bôgéseis megszakadt. Ôt a sötét, a süket föld temette be. Állandó résenlétének az volt aböjtje, hogy ilyenkor túlontúl világosan látta önmagát. Nem tudott, ezzel sem, nemtud értelmet kölcsönözni a létezésének. Mintha kötelességszerûen áttekintené életénekhiábavalóságait. La tristesse qui régnait dans la maison vide. Mély torokhangon akadtfönn vele, mely az imént még tágította a bordáit, földuzzasztotta, teljesen igénybe vettea mellkasát.Ennek az egész baszásnak nem találta az értelmét. Hogy minek csinálja. Minek csináltaegyáltalán, és miért ismételgeti.Bôrének melegében megérezte a nô mellét, mert a megutált semmibôl, ebbôl azürességgé kifordult világból kezdtek kibontakozni a részletek, amelyeknek mégsem tudottellenállni. A lélek gyöngesége. Vagy talán a végsô élvezetben rücskössé keményedettóriás bimbók éreztették meg vele, hogy bôre van. Akaratának gyöngesége. Testükfolyt, csúszott egymáson és egymásban, egymásban roskadtak össze hirtelen, és aszoba rideg csöndjébe lélegeztek ki hangosan.Forróság volt, és csípett, égetett, minden tagjuk belülrôl lobogott. A többnapos dörzsölôdéstôla nônek égett a szeméremajka, fájt a hüvelye, a férfi pedig megint fájdalmasanérezte a berepedt kantárt a makk alatt. Nyílt seb dörzsölôdött nyílt seben.Megint csak jajgattak, mert jólesett tanúságot tenni errôl. Sírtak, fuldokoltak, sóhajtoztak,fulladtan szuszogtak, jajongtak, fújtattak, sziszegtek egymás fülébe, mint akikmégsem csillapulnak. És a férfi még mindig lustán, lassan lökött, tulajdonképpen önnönürességétôl eltelten és kétségbeesetten. Mindaz, amit csináltak, nem volt sem kormányozható,sem ellenôrizhetô, bár annyi már visszatért figyelmes öntudatukból,hogy lássák az újabb áradást. Egymás fülét, orrát, ajkát harapdálták, még a fogát is.Egymás hátát karolva szorongatták, simogatták, karmolták, nyomogatták, szorítgattáka másikat, hogy minden nyomjon mindent, ami ilyen sima és szétoldódott a forróságban,csont a húst vagy a hús a csontokat. Mintha azt mondogatnák, összeroppantalak.Mintha azt mondogatnák, jaj, miért nem ettelek meg, megeszlek, lerágom mindenkicsi csontodat és porcodat. De annyi lélegzetük nem maradt, hogy ennyi mindentegyszerre megtegyenek vagy kimondjanak. Ez már inkább a féktelen vágytólmegtisztult öröm volt. Volt rá okuk. Mintha négy hosszú nap minden kínjával és ügyeskedésévelvégre sikerült volna valamilyen hihetetlen akadályon áttörniük.Visszanéztek odaátról. Fájdalmasan tomboltak és tocsogtak a sikerükben, amely végülis a véletlenek áldásaként hullott az ölükbe.Ha Szemzôné nem lépett volna be. Átvillant az agyukon, hogy itt járt, ám inkábbúgy, mint valami teljességgel valószínûtlen jelenség. Azonnal félre is sodorták, hiszenvisszahallották a saját eszeveszett ordítozásukat. Istenem, talán el sem ment, talánmindezt hallja még. Holott a kiismerhetetlen gondviseléshez és a végzethez tartozott,hogy elment. Ahogyan ment vissza a pulzusuk, testük sikerének tudata erôsödött. Távolikörvonalaival, halovány és rendezetlen képeivel megjelent a múlt, és különválasztottavolna ôket. Fokozták, késleltették, elmélyítették az örökös jelent a ritmustalan,