ím Z. - Szabó T. Attila Nyelvi Intézet

NYELV- ÉS IRODALOMTUDOMÁNYI KÖZLEMÉNYEK
XLI. évf. 1997. 2. szám
SZEMLE
s BÖKAY ANTAiL, Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban*. Osiris
Kiadó. Budapest, 1997. 520 1.
4
1. Bókay könyve egy fajta irodalomtudomány-történet. Sajátos benne az,
hogy ezt a történeti áttekintést a modernitás fogalmához köti. Három fejlődési
szakasz irodalomtudományát tárgyalja: (1) premodern vagy korai modern (a
XIX. század jellemző világképe), (2) modern (a XIX. század utolsó évtizedeiben
alakul ki, és nagyjából a XX. század közepéig tart), (3) posztmodern (a XX. század
közepétől), a szerző ezt tárgyalja a legrészletesebben és a legnagyobb terjedelemben.
Ez utóbbiról szólva úgy vélekedik, hogy tulajdonképpen nem is a modernitás
tartozéka, hanem egy külön egységé, a modernitás utáni időszak kezdetéé, amit
posztmodernításnak nevez.
Az előzmény az alteritás, amely „az értelem forrását az evilági összefüggéseken
túl fedezte fel" (69; 1. a görög és a zsidó hermeneutika, a kereszténység allegorikus
hermeneutákája, a modernitás hermeneutikájának háttere). Ettől eltér
Bókay könyvének átfogó fogalma, a modernitás, amelynek a szerző szerint lényege,
az immanencia, az, hogy „az emberi élet értelme, az embert körülvevő világ
összefüggései nem transzcendentálisak, nem mitikusán, túMlágian megalapozottak,
hanem olyan törvényszerűségei vannak, amelyek „az ember, a közösség és természet
saját, evilági összefüggéseiből ragadhatok meg, azaz immanensek" (54), tehát
saját belső törvényei vannak. Különben ez a modernitás a reneszánsztól
kezdve formálódik, de csak később teljesedik ki.
Célja a három szakasz irodalomtudományi irányzatainak, áttekintése, kritikai
' és tudománytörténeti taglalása. És mert az irodalomtudomány fogalmának
értelmezésében elég. nagy a tarkaság, a szerző a tisztázás érdekében a kérdéses
fogalmat így határozza meg: „Az irodalomtudomány olyan diszciplína, amelynek
céljai, hogy fogalmak segítségével megoszthatóvá tegye az adott pillanatban bizonyos
emberek által elért, mások számára viszont elérhetetlen, élményszerű
használati módokat (és az ezekben artikulált jelentéseket, műalkotás-értelmet)"
(18). Tel»át az irodalom használatáról szóló tudomány, vagyis az irodalom kutatása
„,új 'használati módok tudatosításának az eseménye" (18). Itt a használati mód
műértelmezési, „az élményafrtikuláció új és új lehetőségeit" jelenti (18). Ezért a
szerző szerint az irodalomtudomány (ön)nevelő természetű. Elsősorban nem ismereteket
ad, hanem „példát, mintát az értelemkeresés" hatékony módjaira (19).
Ezzel függ össze az is, hogy ,,az irodalommal való tudományos foglalkozás
alapja, kiindulópontja a iriüalkotás rendszerszerű értelmezése" (67). És hogy ehhez
mi az alap, arról így vélekedik: az átfogóbb háttér ,„a szubjektív, azaz emberre,
az emberi értelemre vonatkozó kulturális rendszerek világa" (22).
Az irodalomtudomány szakaszok szerint elkülönített tárgyalásában gyakran
előforduló műszó, fogalom az irányzat. Ezt a szerző — szemléletéhez következetesen
ragaszkodva — így határozza meg: „az irodalomtudomány irányzatai egyre
újabb létértelmet teremtő artikulációk, szubjektív viszonyok által kiváltott változó
olvasati módok" és „rendszerezetten megfogalmazott újraolvasási eljárások" (22).
Az irodalomtudománynak három ágát különíti el: (1) fogalmi magva az
irodalomelmélet, idetartoznak a fentebb említett irányzatok is, (2) történeti folyamatokra
való alkalmazása az irodalomtörténet és i(3) „egyes műre való vonatkoztatása
az. irodalmi interpretáció" (14).
Bókay könyve a fentebb említett fejlődési szakaszoknak megfelelően hat
részre tagolódik, az 1+3 szakaszos tárgyalásrend kiegészül ugyaríis egy bevezetővel,
valamint utolsó fejezetként egyfajta összegezésként és továbbfejlesztésként a