40anyár mindig nagyon rövid, de anyári szünidő még rövidebb. Haegybefolyna a téli-tavaszi-nyáriszünet, a gyerekeknek biztosanmég az is kevés lenne. De ez ígyvan rendjén, annak idején mi is így éreztünk.Azóta nagyot fordult a világ kereke. Már jóvaltanév vége előtt megjelennek a médiábana különböző táborok ajánlatai, sok lehetőségetkínálva a vakációzó gyerekeknek. Választanakis gyorsan, csak a szülő győzze pénzzel.Nagy kíváncsisággalszoktamén is böngészgetnia táboriismertetőket.Lehet kézműveskedni,lovagolni,madarakat,növényeketmegismerni, meg fi gye lni, zenei vagynyelvi ismereteket bővíteni és így tovább.Egy pillanat alatt máris gyermekkorom szünideireemlékeztem vissza. Annak idején azén nyári „táborozásom” az utolsó tanításinaptól a következő kezdetéig tartott, rendkívülváltozatos programokkal. Volt abban kézimunkázás,segítkezés főzésnél-befőzésnél,kenyérsütéshez befűteni a kemencét, baromfipucolás,kacsakopasztás, kalácssütés, pásztorkodásés még sok egyéb teendő, ami egytanyai háztartásban létezett.Nem éreztem én ezt egyáltalán tehernek, életemsorán csak hasznát vettem a „táborban”tanultaknak. Azért természetesen jutott időjátszani is a környékbeli pajtásaimmal, barátságunkazóta is rendkívül szívélyes.Ez a régmúltra emlékezés juttatta eszembe,VéleményTáborban voltamhogy most miért nem szerveznek olyan táborokatis, ami nagyon olcsó és a gyerekeket azéletre készítené fel. A kislányokat házi munkálatokra,míg a fiúkat a családfői teendőkre,vagyis megtanítaná őket dolgozni. Ehhez nemkellene egyetemet végzett szakemberek tömege,hanem olyan nagymamák és nagypapák,akik nagyon szívesen adnák tovább azt a sokértéket, tapasztalatot, gyakorlati-elméleti tudást,amit ők már összegyűjtöttek.Az évtizedeken át folyamatosan belénk sulykoltemancipációnak, egyenjogúságnak meglett a következménye. Manapság már alig látnaka gyerekek követhető családmodellt, aminekvesztesei és áldozatai lettek. Ehhez jöttmég a pénz és kényelmesség csábítása, amimiatt könnyen lemondunk 1000 éves magyarhagyományaink, nemzeti kultúránk nagy részéről,keresztény hitünkről.Be kellene már látni, hogy az ember alkotásra,tevékenykedésre született és csak a kitartómunkának, a becsületességnek, a tisztességnekvolt, van és lesz eredménye. Generációkatfenntartó erő ez, ami a jelen és a jövőalapja. Alap nélkül pedig nem megy semmi –még döcögve sem. BOROS DÁNIELNÉ
GondolatA Lovagrendhallgatagon, a háti táska súlya alattmegroskadva lépdel hazafelé a fiú,a kövesút kátyús szélén. Nem isigazán a könyvek, füzetek terhenyomja – inkább a tolótetős, fábólvaló tolltartó mögé csúsztatott, indigókékbecsomagolt ellenőrző füzettartalma. Mert hiába tán a két ötös számtanból,ha a beírást előbb olvassa el édesanyja…Valószínűleg menthetetlennek ítéli ahelyzetet az osztálytársa, Misike is: szokásátóleltérően csendben üget mellette, s az elköszönéskorsokáig néz a bekötő úton távolodóbarátja után.Akár a városból, akár a hajnali horgászatból jőve– Tanító úr mindig percnyi pontossággal érkezett.A vasállványos mosdótálban kezet mosott, közbenhallgatta a létszámjelentést, és a törölköző sarkávalmár a másodikosok skandálását vezényelte:kétszer kettő négy, háromszor három kilenc…Ezen a héten ő volt az ügyeletes, Szabó Marikával.Az első órát követő szünetben letöröltea táblát, kimosta a kéttenyérnyi, savanyú szagúszivacsot, közben vágyakozva nézett azudvaron futkosó társai felé. Látta, hogy Marika– akinek az osztályteremre kellett volna vigyáznia– kötelességét feledve, elmélyültensugdolózik Kató Magdival. Figyelmeztetniakarta, de szándékán átlépett a következő órárahívó csengő hangja.- Tanító bácsi! Valaki a padomra köpött! – Egyelkényeztetett kislány nyivákolása sivított a fejekfölött, félúton megakasztva a tanár krétátemelő lendületét. Valóban: előtte nyálas, ragacsosfoltban fénylett valami cukorféle.- Ki vigyázott a teremre szünetben, és kit engedettbe? – Marika csak hebegett, nem tudott számotadni a rábízott percekről.- Vagy éppen te voltál? Na, gyere, talán néhánykörmöstől elmeséled, hogyan történt! – Harmadszorcsattant a vonalzó a kislány csúcsba szorítottujjai hegyén, amikor a fiú felemelkedett a padban,s remegő, vékony gyerekhangon kiáltott: -Ne üsse tovább, Tanító bácsi! Én voltam…Bátorsága csak addig tartott, amíg az ellenőrzőjéta tanári asztalra tette. Visszaúton már rázkódott aválla az elfojtott sírástól.- Ugye, nem te csináltad? – Válaszra nem maradtsem ereje, sem mersze, csak tagadólag ingatvahorgasztotta fejét padra simuló karjai menedékébe.Tudta, hiába akarná felhívni a figyelmetFugó Erzsi kaján vigyorára – hiszen nincsbizonyíték, s ha mégis rávall, a tanítás utánbosszút állna rajta a kétszer visszabukott nagylány,testvérével összefogva.- Soha ne hazudj! A hazugság nem lehet eszköz.Akkor sem, ha mást akarsz menteni vele! Hiszentéged az igazsággal sem véd meg a valóditettes… – Nem akarta látni, milyen ítélet vésődötta füzetkébe a töltőtoll határozott, íves percegésenyomán. Csak sajgott a lelke, hogy ő, azosztályelsőnek hitt diák mekkora csalódást okozmajd az anyjának, akit a lámpavilág még munkábantalál, s nincs olyan korán virradó reggel,ami ágyban köszöntené – miattuk, értük…Nyikordul a rostély, majd becsattan mögötte.Nincs menekvés: anyja a vasaló mellől ráköszön,s a napjáról kérdezi.- Írt valamit a Tanító úr, az üzenő részbe. – fakó,bizonytalan a hangja, amint odanyújtja azellenőrzőt. Behúzza a nyakát, sunyja a fejét, áma kapanyéltől érdes, mosástól cserzett kéz nembüntet: lágyan simogat. – No, mesélj, kis lovag!Mert itt az áll: „Önzetlen, áldozatkész magatartásáértdicséretben részesítem.”Az iskolát lebontották régen. A táblának, katedránaka helyét is csak nehezen lehetne betájolni.De a Lovagrend nagymesterének szellemiségeott lebeg, és ott van mindenhol, amerre őszhajú neveltjei járnak.- Tudom, Tanító bácsi: Maga is hazudott volna,ha nem talál más fegyvert az ártatlan, az esendővédelmében...BORDA JÁNOS