Velünk jó lesz nyugdíjasnak lenni! PostaNyugdíj ... - Magyar Posta Zrt.

HOLTZER PÉTER
A marslakók és az öngondoskodás
Sok szó esik manapság (és egyre több fog esni) a nyugdíjrendszer nyitott kérdéseirôl,
arról, hogy hogyan is fog mûködni a rendszer a jövôben, kire mi várhat. Ezzel összefüggésben
(is) egyre gyakrabban halljuk az öngondoskodás varázsszót, mint ami a megoldást
jelenti majd. Kevéssé szoktuk azonban ennek részleteit és mélységeit érinteni, illetve
azt, hogy egy adott helyzetbôl kell eljutnunk egy másikba. Ezért ez a rövid írás néhány
vonatkozó szempontot próbál felvetni, és egyben kitér arra is, hogy miben köti
meg az álmodozók fantáziáját a valóság.
Kezdjük tehát azzal, hogy mi történne, ha egy reggel arra ébrednénk, hogy a marslakók
elvitték a nyugdíjasokat? Milyen rendszert képzelnénk el magunknak, ha csak az aktív
korúak maradnának velünk? Eközben figyelembe véve azt a helyzetet is, amelyben
kevés gyerek születik, és kevés a foglalkoztatott.
Valószínûnek tûnik, hogy ebben a helyzetben lehetôséget és erôs ösztönzést lenne
célszerû arra kialakítani, hogy az aktív kori vagyonfelhalmozás elegendô legyen majd az
inaktív korra. Fontos hangsúlyozni a lehetôséget és az ösztönzést is: legyen mibôl félretenni,
legyen egy alkalmas közvetítôrendszer, amelyre rá lehet bízni, legyenek meg a
megfelelô minimális ismereteink, ugyanakkor legyen hiteles az az üzenet is, hogy ha
mindezt nem tesszük, magunkra fogunk maradni.
Pontosan végig kellene gondolni – következményeivel együtt – hogy mekkora körre
próbáljuk kalibrálni az úgynevezett öngondoskodást. Az egyén a felelôs? Vagy a másik
véglet, a társadalom? Esetleg a kettô között, a család, a kisközösség? Talán nem véletlen,
hogy hagyományosan ez utóbbi mûködött: az egyént önmagában bármilyen olyan
véletlen esemény érheti, amely teljesen kiszolgáltatottá teszi, míg ha az állam vállalja
magára a gondoskodás minden elemét, abból felelôtlenség és ügyeskedés kerekedhet
ki könnyen. Ezzel szorosan összefügg az a kérdés, hogy mekkora legyen a kényszerítés
és milyen az ösztönzést. Mit lehet az egyén bölcsességére és elôrelátására bízni, és
mennyit célszerû elvonni folyó bevételeibôl kötelezôen azért, hogy majd központilag
visszaadjuk neki késôbb úgy, hogy mindezt ne tartsa hiteltelen mértékû sarcnak?
Ha ráadásul onnan indulunk, hogy kevés a gyermek és alacsony a foglalkoztatottság, érdemes
olyan rendszert álmodni magunknak, amely ezekre pozitívan hat vissza. Végül, ha
van rá mód, célszerû a hosszú távú elôtakarékosság olyan rendszerét kialakítani, ahol nem
csak a magyarországi eseményektôl, folyamatoktól, fejlôdéstôl függ a megtérülés teljes
kockázata ahol, ha már életünket, aktív kori jövedelmünket alapvetôen befolyásolja a hazai
környezet, legalább idôskori életszínvonalunkat részben ettôl függetleníteni tudjuk.
Mint egy idealizált célállapot keretrendszere, a fentiekben talán nincs nagy vita. Ösztönzés,
lehetôségek, a mainál jóval nagyobb egyéni felelôsség és kisebb központi elvonások,
egy olyan rendszer, amely többek között világossá teszi, hogy a gyerekvállalás
a legjobb befektetés és öngondoskodás – ezek lehetnének egy mûködôképesebb
szociális rendszer elemei.
3