Budapesti Wagner-napokHőslénytanRákai ZsuzsannaKülönös és mindenképpen jelentőségteljesnektűnő egybeesés, hogy a német szellemveszedelmes szépségének és főképp e szépségmélyen gyökerező zeneiségének utolérhetetlenelemzője, Thomas Mann éppen Wagnernekköszönhette, hogy az emigráció a távozáspatetikus gesztusai nélkül érte utol. A németzenedráma megteremtője iránt egész életébenelkötelezetten rajongó író ugyanis 1933 döntőheteiben európai felolvasó-körútra utazottRichard Wagner szenvedése és nagysága című,híres tanulmányával, amelyben arra vállalkozott,hogy önnön okosan mérlegelő művésziszemélyiségének, mintegy beavatottságánaksegítségével értelmezze és megfejtse,amennyire az ilyesmi egyáltalán lehetséges,a 19. század jellegzetes zsenijének lenyűgözőhatását.„Wagner zenéje éppúgy nem zene, mintahogy az alapjául szolgáló drámaszöveg,amely kiegészíti, nem irodalom. Ez a zene:pszichológia, jelkép, mítosz, pátosz –minden, csak nem muzsika […] A szöveg,amely köré fonódik, s amelyet drámáváteljesít ki – a szöveg nem irodalom, áma zene az. Ez a zene, amely látszólag(és nemcsak látszólag, hanem valóban!)gejzírként tör fel a mítosz kultúra előtti mélységeiből,valójában átgondolt, kiszámított,kiagyalt, rafi náltan okos, és elgondolásábanéppannyira irodalmi, mint amennyirea szöveg zenei. A muzsika itt őselemeirebontva mitikus fi lozofémák kidomborításáraszolgál” ̶ írta nagy levegőt véve. Merészenkijelentette, hogy a Gesamtkunstwerk, azösszművészeti alkotás nem azért növekedettösszetettebb, bonyolultabb egységgéa korábbi zárt számos operánál, mertegyesítette magában a lehetséges művészikifejezésmódok eltérő formáit, hanemkizárólag azért, mert Wagner utolérhetetlenprecizitással kidolgozta azt a sajátos műfajikeveréket, amelynek egyes elemei másművészi megnyilvánulási módok alakzataiszerint rendeződnek el, szétválaszthatatlanulszoros, komplex szerkezetet hozva24
létre, amely szinte mágikus erővel uralkodika hallgatóság gondolatai, fantáziája, lelkivilágafölött. Zenei értelemben pontosanezért kavart óriási vihart ez a roppantkülönös jelenség, a zenedráma azonsajátossága miatt, hogy hangzó elemeinekegymásutánját nem kizárólag, sőt, mégcsak nem is elsősorban zenei logika irányítja,hanem a cselekmény szükségszerűösszefüggései, utalásai, asszociációslehetőségei, amelyeket egy analitikus elmekérlelhetetlen éleslátása világít meg. Ésahogyan a zene nem a zenei szerkezetekabsztrakt logikája szerint szerveződik, valójábana szöveg sem dráma. Sokkal inkábbepikus alkotás, mítosz és hőstörténet, ésennek válik hangzó formájává a zene, amia mitikus történetek epikus elbeszélésénekkapcsolatrendszerét tárja fel ahelyett,hogy kizárólag saját zenei szabályainakengedelmeskedne.Ebben az értelemben jelentette kiThomas Mann, hogy Wagner zenéje amuzsika jelrendszere helyett valójábana mítosz nyelvén beszél, azon a nyelven,amely elbeszélő múltidejébe egyszerrefoglalja bele „a hajdan és a majdan kettősértelmét”, kimondatlanul is ősi rítusokatidézve fel, gazdag mitikus hagyománypéldázataként formálva műalkotássá a hőssorsát. Siegfried így válik halála pillanatában,amelyet Alberich fi a, a Gunther általátkozott vadkannak nevezett Hagen terveltki fáradhatatlan bosszúvággyal, nemcsaka tetralógia univerzumának világégés általimegváltójává, hanem ókori mediterránistenségek tükörképévé is: „Távlat nyílik itta képes álmodás kezdetének kezdeteibe:Tammuz, Adonisz, kiket szétmarcangolt avadkan, Ozirisz, Dionüszosz, a szétdaraboltistenek, akik visszatérnek majdan akeresztre feszített képében, akinek oldalátrómai lándzsa sebzi fel, hogy megismerjék– mindent, ami valaha volt és örökkévaló, afeláldozott, mord tél-meggyilkolta szépségegész világát átfogja a művész mitikuspillantása; ezért ne mondja senki, hogya »Siegfried« alkotója a »Parsifal«-banhűtlen lett önmagához.”A két (pontosabban szólva öt) monumentálisalkotás, a Ring és a Parsifal felépítése,végcélja és a könyörtelen kibontakozásszolgálatában álló hős alakjánakszempontjából valóban rendkívül hasonló.Jóllehet Wagner maga szívesen nyilatkozotttartózkodóan a lendületes képzettársításokkalkapcsolatban – Wolzogen Bühnenweihfestspieljét,mint Cosima naplójábóltudjuk, bár becsülte, nem hallgatta el, hogya Parsifal-Megváltó-párhuzamot némilegtúlzásnak tartja –, azért a művei közötti szellemirokonsággal, az alkotásoknak a mítoszrendjében fokozatosan egymásra épülőeszmei-szerkezeti azonosságával ő is nagyélvezettel játszott. Szintén Cosima, Lisztfi atalabbik lánya és Wagner második feleségefeljegyzései szerint Wagner a Parsifalkomponálása közben egy ízben azon tűnődött,„hogy voltaképpen Siegfriednek kellettvolna Parsifalként megváltania Wotant, nekikellett volna portyázás közben (Amfortashelyett) a szenvedő Wotannal találkoznia– de még hiányzott az előzmény, tehát ígykell lennie”. Ugyanilyen funkcionális, a világrendjében betöltött szerepükön alapuló,de eltérő fejlődési fokozatot megjelenítőpárhuzamot vont Wotan és Titurel személyeközött is: „Kicsoda Titurel? […] Wotan, […]miután lemondott a világról, része van amegváltásban, rábízzák a legszentebbdolgot, amelyet most harciasan, istenkéntőriz. […] Titurel annyi, mint kis Titus; Titus, akirályi tekintély és hatalom jelképe, Wotanpedig az istenek királya.”2525
Change language