Családi Kör, 2019. január 10.

Mesevilágom összeomlott
Üvegszilánkos a faablakom
Kezdődött minden egy riporttal, valamikor
augusztus huszonvalahanyadik
napján, az Úr kétezer-tizenynyolcadik
évében. Itt, a Délvidéken,
Topolya Fő utcájának százkilences házszáma
alatt.
Jó barát jött, mondva, írna egy cikket a
munkásságomról, a szakma iránti szeretetemről,
az elhivatottságomról...
Mit mondjak, a meglepettségtől szóhoz se
jutottam. Persze szívem repesett, mondom,
semmi akadálya, szívesen adok interjút. Izgatottan
készültem. Várva vártam a nagy napot.
Szorgalmasan rakodtam, pakolásztam,
takarítottam kicsiny varrodám háza táján.
Mégiscsak, tekintélyes újságba készül a cikk,
meg kell adni a módját. Mint egy ünnepre,
kitataroztam, kicsinosítottam varrodám. Ablakaim
ünneplőbe öltöztettem.
A szép faablakom
A szép, fodros függönyös faablakom,
melyen keresztül csodálom odabentről a Fő
utcai forgatagot. De szépet is írt íróbarátom
szeptember első napján erről a fa ablakról...
„Egyszer volt, hol nem volt... a topolyai
Fő utca vége felé, volt egy kicsi házikó.
Gyönyörű faablakkal. A takaros, kis fodros
függönyöket látva elgondolkodik az ember,
vajon ki lakhat odabenn? Majd a kis házikóba
belépve egy mesevilágba érkezünk.”
(G. Nagy Lilla Imola)
No de miért is mesélek most erről ugyebár
először saját tollból?
A SZÉP, FODROS FÜGGÖNYÖS FAABLAK…
46 2019. január 10.
Mélyen érintett egy minap történt esemény,
melynek kapcsán tollat ragadtam. A
szó szoros értelmében tollat és papírt, olyan
régimódian...
De mi is történt?
Az Úr kétezer-tizennyolcadik évében, december
huszonhetedik napjának éjszakáján,
János napján…
Mesélek akkor a faablakról. A szép, régimódi,
fodros függönyös faablakról. Szépségét
már előttem megénekelték íróbarátaim.
Mert, kérem, fájdalom, ami velünk történt.
Ugyanis virradóra betörték kicsiny varrodám
szép faablakán az üveget. Szép, fodros
függönyös faablakomból így lett üvegszilánkos
faablak. Mérhetetlen szomorúságom
szavakba foglalni sem tudom. Mesevilágom
összeomlott.
…AMELYET VALAKI ÜVEGSZILÁNKOSRA TÖRT
Mert mesevilág az ott nekem, az én saját
mesevilágom. Ahol áldás a munka, édes a teher.
Öröm minden ott töltött perc, s ez mind
egy szempillantás alatt összeomlott. Sohasem
feledem azt, ahogy jött a hír, a röpke
üzenet… Szép faablakom megrongálva, én
erről még mit sem sejtve, vidáman munkába
készülődök...
Milyen szépeket írtam nem is olyan rég a
naplójegyzetembe, amelyet csak úgy hívok
„varrásszösszenetek”. Mert az úgy van, hogy
varrogatok egymagamban, és egyszer csak
jön az ihlet, nekem írnom kell! Egy ilyen írásomat
idézem most fel:
Csodálatos szépségek
Esett úgy mostanság, kicsiny varrodám
háza táján, hogy folyton-folyvást valami
csodás történik ott. Mert nekem úgy tűnik,
hogy ősz óta a csodák beköltöztek hozzám.
Biztosan jó tündér járt arra, s a közelben letanyázott.
Bekukkantott a kis faablakon, s
látván, mily szépségeket varrogatok, hát
buzgón tündérport szórogatott. Bőségesen,
hogy kitartson karácsonyig, meg azon is túl,
talán újesztendőig. Bizonyosan összetévesztett
Hófehérkével, ugyanis nem oly rég azt
mondták nekem, reá hasonlítok... Be szépet
írt íróbarátom, őt idézem ismét:
„Gyermekkoromban sokat gondolkodtam
Hófehérke házáról, milyen lehet?
Élt bennem egy kép, amit a mai napig őrzök
a szívembe.
A mese ma megelevenedett. A zöld cserépkályha,
a varrógépek körül készülő ruhák
között, lila köténykében, hófehér bőrrel, vérpiros
ajakkal, ébenhez hasonló fekete hajjal,
várja a betérőket, mosolyogva, csillogó szemekkel,
egyre ritkábban látható lelkesedéssel
Topolya meseszép varrónője, Hófehérke.”
Írta ez a szépet Hófehérke-létemről íróbarátom,
akkor szeptember első napján. Mit
mondjak, szívmelengető. Úgy igazán beleborzong
az ember lánya.
Folytatnám előbb megkezdett kis elmélkedésem...
Nos, a jó tündér. Az is meglehet,
hogy fodros függönyeim tévesztették meg,
vagy a gyermekrajzokkal körbevett falam?!
Mert, kérem, mesevilág az nekem odabenn.
Az én saját mesevilágom. Ahol áldás a
munka, a mindennapi teendő. Áldás, mert a
szeretet hajtja. Az a fajta szeretet, amely a szív
és a lélek motorja.
Áldom a jó tündért azóta is nap mint nap.
Áldott legyen mindkét keze, szíve, lelke, szeretete.
Tündérport hintett és csodát teremtett.
Mert a csodák léteznek. Higgyétek el, itt
vannak közöttünk, csak észre kell vennünk.
Hitünk a szépségben, a jóban, az álmainkban,
hogy egyszer valóra válnak. Hiszem mindezt
rendületlen, már réges-rég. Mert maga a
létem is egy csoda. Ott akkor, amikor megszülettem,
s majdnem elvesztem, és angyal
lettem... Bizonyosan ott volt ő, a jó tündér, és
isteni gondviseléssel vigyázott reám. Tudta ő
azt már jól, hogy nekem sok dolgom lesz itt
a föld kerekén. Meghintett hát akkor szépen
tündérporral, bőségesen, hogy szívem csordultig
teljen szeretettel, hogy majd egyszer
eme szeretetnek szála varródjék majd bele
mindenembe!
Írom ezeket a sorokat, miközben szívem,
torkom összeszorul, de egyszer csak erőt
vesz a remény, a bizalom, és egy szebb jövő
felé tekintek. Így, hogy megírtam, és ha nyilvánosságra
kerül, ha csak egy embert is elér,
megszólít, esetleg netalántán visszatart ilyen
és ehhez hasonló tettől, mint amilyen velünk
esett meg, akkor már jó úton haladunk!
URBÁN TÓTH Adriána