CROSBY DAJKA DARVAS DOMJÁN EGRI FASSANG ... - Sprint Kft.

VÍZKERESZT, VAGY AMIT AKARTOK – A BOLOND SZEREPÉBEN GÁLFFI LÁSZLÓVAL ÉS FÜR ANIKÓVAL
nyolc évesen is megvertek otthon. Sok
mindent tudok róluk.
– Érzem én, hogy ez itt egy drámai
beszélgetés kezdete lehetne, de közben
nem hagy nyugodni az sem, amit a Marat/Sade
próbáiról mondtál. Hogy nem
végrehajtó színészként mûködsz, hanem
ragaszkodsz a munkatársi ranghoz, ami
feltételezi: ha nem értesz egyet a rendezõvel,
megmondod, sõt, próbálod meggyõzni.
– Azt a munkamódszert, amely szerint
a rendezõ mond valamit, és mi azt
feltétel nélkül végrehajtjuk, nem is ismertük
Kaposváron. Néha vérre menõ
viták és küzdelmek zajlottak. Életemben
legtöbbet Ascher Tamással dolgoztam,
és elõfordult, hogy ordítva veszekedtünk.
– Eredmény? Elõbb-utóbb megtetted,
amire kért?
– Nekem biológiailag kell elfogadnom
azt a személyt, akit el akarok játszani.
Sok éve történt, A kopasz énekesnõben
jellegzetes lófogú-angolnõ beszédmodort
kért tõlem. Ám ez semmi
ahhoz képest, hogy kijelentette: rövid a
lábam, és úgy járok, mint a Pinocchióban.
Kétségbeestem, hiszen amióta ismer,
nem nõttem. Ekkora a lábam, ekkorát
lépek. Végül a nagy üvöltözések
közepette elkezdtem kifigurázni az instrukcióit.
„Ezt akarod látni, tényleg,
ezt?” – kérdeztem. – „Akkor miért rám
osztottad a szerepet, hiszen ez nem én
vagyok!”, és közben két lépéssel keresztülspárgáztam
a színpadot, és villogtattam
a lófogaimat. Mire tök higgadtan reagált,
szemügyre véve engem meg a mûsoromat:
nem pont ezt gondoltam –
mondta –, de errefelé. Mire lassan megértettem,
és megtaláltam magamban
azt a hivataloskodó személyiséget, a
maga beszédstílusával és tempójával,
mozdulataival, amit Ascher keresett. Az
egyik legnagyobb szakmai sikerem lett.
– Mégiscsak elérte azt, amit akart.
– De nem kényszerített. Igaz, rengeteget
bántott, de soha nem lehetek elég
hálás neki mindazért, amit kipiszkált
belõlem. Akár hangban is, hiszen a
Szecsuániban Sen Tét a saját hangomon,
Sui Tát pedig – lemértük – hét
hanggal mélyebben beszéltem. A York
hercegnét pedig tizenkettõvel, bár állandóan
berekedtem.
– Gondolkodtál azon, hogy Kaposvár
éppen az a hely volt, ahol a rendezõk
mindenben ellene mentek a sémáknak,
közhelyeknek, elvárásoknak? Azért
játszhattál el az alkatodtól olyannyira
eltérõ hõsnõket, mert õket nem az alkatod
érdekelte, és az abból adódó kötelezõ
szerepkör.
– Tudtam, sehol máshol a világon
nem játszhattam volna el ezeket a szerepeket.
Még a Pinocchiót sem, amit
a fiam születése után osztott rám az
Ascher. Ötvenhárom kiló voltam, és kétségbeestem,
hiszen a Pinocchio minden
gyerek számára ugyanazt a fabábut jelenti
és nem egy vastagabb combú nénit.
Lukáts Andor segítségével fogytam le
negyvenhét kilóra, ami használható volt
Pinocchióként. Látod, ez a szerep is rejt
választ arra, amit az imént kérdeztél.
Neki köszönhettem a Rosalindát. Zsámbéki
látott valamit rajtam a bemutatón,
ami után eldöntötte: én játszom az
Ahogy tetszikben. Nem hiszem, hogy ez
bárhol másutt megtörténhetett volna.
– Abba aztán belefogyhattál.
– Még három kiló lement. Késõbb
Pesten, a Szent Györgyben még tovább,
38
de negyvenhat évesen, amikor harmadszorra
voltam Aschernél Pinocchio,
még mindig alatta voltam az ötven kilónak.
Így búcsúztam a szereptõl. Sokáig
elkísért.
– Mennyire változott meg benned
mindaz, ami a Nemzeti Színházba való
megérkezéseteket kísérte? Sokszor
beszéltél már róla, kérdeztek is bõven
arról az idõszakról, amikor Székely
Gábor Szolnokról és Zsámbéki Gábor
Kaposvárról megérkezett veletek a
Nemzetibe. A színháztörténet majd helyre
tesz mindent, az a dolga. De vajon
benned a helyére került-e? Van helye
egyáltalán?
– Sokáig õriztem a feszültséget és a
fájdalmat, amelyet a keserû tapasztalatok
okoztak. Ma már megbocsátóbb vagyok.
Végül is összesen két évad volt, és
Koltaival visszamenekültünk Kaposvárra.
Ascher visszajött fõrendezõnek félállásban,
és jött Lázár Kati és Jordán
Tamás is.
– Ezzel megkezdõdõdött Kaposvár
második nagy korszaka, Babarczyval.
Ráismertél arra a Kaposvárra, amit otthagytál?
– Változott. Helyey, Vajda Laci, Molnár
Piroska nélkül egészen más volt.
– Molnár Piroska is visszament.
– Kicsit késõbb. Nagyon rábeszéltem.
Hiszen a Katona társulatában a nálánál
fiatalabb szerepekre voltak elegen,
az idõsebbekre meg ott voltak a
nagy öregek. Szerintem jól döntött, hogy
visszajött, mert olyan szerepek sorát
kapta meg Kaposváron, amelyeket Pesten
már nem játszhatott volna el. Tudod,
a hetvenes években még sokkal naivabbak
voltunk, erõsebben összezárva,
magunkra hagyva. Még nem cincáltak
szét minket. Nem volt bennünk elvágyódás.
– Aztán megtermett bennetek.
– Ami érthetõ, és igazunk is volt. Akkor
is, ha megváltozott sok minden. Ám
kétségtelen, hogy erre a bizonyos második
korszakra tehetõ az is, hogy rengeteget
filmeztünk, és bedolgoztuk magunkat
a szakmába.
– A kaposvári színház mindig politizáló
színház volt. Ebbõl következõen
gondoltad, hogy vállalod az önkormányzati
képviselõséget? A színész és a szerepkör
eggyé vált? Küldetéssé?
– Nem. Bár a társulat mindig megérezte,
hogy üt és azt is, mekkorát. De
nem ezért lettem képviselõ, hanem
azért, mert Babarczy László megkért rá.
Amúgy is megszállottan igazságkeresõ
voltam világ életemben. A legcivilebb
utcai csetepatékban képes voltam hangosan
állást foglalni, ha az igazságérze-