Börzsönyi Helikon

FETYKÓ JUDIT
Ki van a toronyban X.
Gyerekek ültek az egyik ház elõtt, ahol homokkal volt felszórva egy széles sáv, velük volt egy asszony, aki a porba
jeleket rajzolt, és aztán sorba minden gyerek felállt, odalépett a nõ mellé, és lerajzolta ugyanazt a vonalat, ami elõ volt
rajzolva.
Jánusz nézte a tanítást, és egyszerre hiábavalónak érezte ezt is, bár jól tudta, ez a hiábavalóság érzet hamis, csak az
elõbbi látvány, és gondolatsor miatt van ez így. Elemezte önmagát, és hideg, józan belátásra tért ismét, mint miden alkalommal,
mikor valami nagy érzelmi, indulati hatás erõt vett a gondolatain, és átszínezte a túlzott bizakodás, vagy lehangoló közöny
felé hajló csalódottság. Az életerõ, a túlélésre elkötelezett gondolat mindig erõsebb volt. Most is.
Az asszony lelkesen mutatta a következõ betût, majd egy rövid szót írt le, a gyermekeket láthatóan örömmel töltötte el,
hogy elméjük gyarapodott valamivel, ami eddig a titkok világában volt, és ami e mögött a titok mögött lappangott, az
elérhetetlen annak, aki nem tud írni, olvasni.
— Ügyesek voltatok! Most pedig elsimítjuk a homokot, hogy akik utánunk jönnek, szépen, ügyesen tudjanak bele írni.
Ha ilyen jók és szorgalmasak lesztek, hamarosan megpróbálhattok tollal is írni!
Ez az ígéret általános örömöt váltott ki, hiszen látták a felnõtteket, amint tollal írnak, és mire odajutnak, hogy kezükbe
vehetik a tollat, addig meg fogják tanulni a tinta elkészítését.
— Most pedig énekeljünk! — javasolta az asszony, mire a gyerekek körbe leültek, a nõ pedig a kezével mutogatni
kezdte a hangokat, azt a hangsort, amit el fognak énekelni.
— Ki tudja, melyik éneket mutattam?
Mindannyian jelentkeztek.
— Akkor kezdjük el! — a nõ megadta kezdõ hangot, és a kis csoport rázendített.
Jánusz megnyugodott valamennyire. Belül rezgett a látvány, sikoltozott a félelemtõl már egyébként is meggyötört gondolat,
de a gyermekek tanításának látványa nyugtatóan hatott. Egyfolytában mérlegelt; egyre az agy mûködésére gondolt, ami
benn, a mélyben mindent elõbb „tud”, mint a tudatos felszín, és alaposan megkavarja a felszíni mûködést, mint most is.
— Mit tehet az, aki mindezt nem tudja, vagy nem képes felfogni, vagy nem is érdekli, csak hagyja, hogy az indulatai,
érzelmi értékelés kerekedjen felül. Mint azok a szerencsétlenek, akik már megint valami istenféléhez imádkoznak, aztán
hamarosan elölrõl fogják kezdeni a torzsalkodásokat, elõbb csak a közvetlen környezetükben, hogy azokat gyõzzék meg.
Aztán ha már elegen lesznek, akkor a tágabb kört is uralni, uraltatni akarják a saját bejáratú, saját eszmerendszerû, saját
belsõ legtitkosabb világuk szerint kialakított rendszerrel, amit majd ráfognak valami felsõbbségre, valami istennek nevezett
valakire…